Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-09 / 234. szám
JL i 1969. OKTOBER 9., CSÜTÖRTÖK PEST MEGYEI rtfírlap .t Legalább villogj? A történetet külön-külön több embertől is hallottam, tehát minden bizonnyal, igaz. Az üzemben — hangzik a történet — sokféle ember dolgozik, sokféleképpen. Vannak ügyetlenek, lusták, ügyesek, szorgalmasak, ahogy mindenütt. Ez utóbbiak, az ügyesek, a szorgalmasak azért nem szakadnak bele a munkába, mert a pénzüket anélkül is megkeresik, s ha többet dolgoznának, akkor sem ütné sokkal több a markukat Az ügyetlenek, a lusták meg azért nem - hajtanak, mert kedvük sincs hozzá, s mert a pénzük így is összejön. Nehéz lenne kimutatni, miféle bonyolult kölcsönhatások eredményeként, de egyszeresak az ügyesek egyike meggondolja magát, s ha végzett a munkájával, leült. Az. üzemvezető — aki irodájából éppen odalát az üzemépület nem áttetsző üvegtábláira — hamarosan észrevette, hogy valami nem stimmel, mert nem látja fölvillanni a hegesztés fényét. Bement, s kiderült az önkényes pihenőidő. A következő alkalommal emberünk már ügyesebb volt. Csak úgy, üresen villogtatta a hegesztő- apparátot, nehogy ismét szemet szúrjon a dolog. Ment is egy ideig, azután csak rajtavesztett. S amikor az üzemvezető a többiek előtt kérdezte meg, ha már működteti a hegesztőkészüléket, nem tudna vele értelmes munkát végezni, miért csapja be a világot, emberünk megsértődött. Néhány náp múlva kivette a munkakönyvét, s elment egy termelőszövetkezeti kisegítő üzembe, hegesztőnek. Itt a gyárban két és félezer forint körül keresett, ott, a szövetkezetben összehozta az ötezret. Jól járt tehát, hogy megsértődött. A gyár annál rosz- szabbul. Azóta sem talált ugyanis hegesztőt a „viillogő” ember helyére... H a az újságíró találta volna ki a tanmesét, az olvasd joggal csóválhatná a fejét, micsoda erőltetett dolog. A tanmesét azonban az élet irta, mégpedig a Vörös Csillag Traktorgyár gödöllői gyáregységének dömperüzemében. Azóta jelszó lett a „legalább villogj’’ az üzemben, kettős értelemben is. Vannak, akik isteni igazságtételt látnak benne, miszerint békén kell hagyni az embereket, mások viszont a mai, s sok tekintetben képtelen helyzet illusztrációjának tartják. Annak, hogy ilyen körülmények között nem lehet fegyelmet tartani, s hogy az egészségtelen kon- kurrencia — melyet elvben már lehetetlenné tesz a Minisztertanács nemrég megjelent, a szövetkezetek kiegészítő tevékenységéről szóló rendelete — halomra dönti mindazokat az elveket, melyeket oly nehezen építgettünk fel a gyakorlati munkában. A szocialista munkaerkölcs értelmét, a nagyüzemi munkához nélkülözhetetlen fegyelmezettséget például. A legalább villogj valóban tökéletes illusztráció. Egyetlen kérdés van csupán: melyek voltak az első vonalak a képen? Vajon ugyanígy cselekedett volna-e emberünk — mert volna-e így cselekedni? —, azaz kezdett volna-e villogni hegesztő pisztolyával, ha nem lát' maga körül állampénzen eltartott lógó- sokat? Ha végig hajtja a nyolc órát, s megkapja a hajtás fejében járó pénzt? Ha úgy érzi, hogy innét máshová csak nehezen mehet el, mert nemhogy két- kézzel kapnának utána, hanem nagyonis bizalmatlanul méregetik? Ha tart az üzemvezetőtől, mert amögött hatalmat, súlyt érez? Ha a közösség erkölcsi ítéletétől kellett volna tartania? A kérdések tetszés szerint tovább fogalmazhatók. Egy valami azonban kétségtelen: így és ezt a helyzetet sokáig fönntartani nem lehet. Nem, mert demoralizálja a legbecsületesebb embereket is, mert utat nyit a fegyelmezetlenségnek, az élősködés- nek, fizetett tevékenységgé kozmetikázza a semmiféle hasznot nem hajtó lógást, munkássá, dolgozóvá avatja azt, aki még csak mimelni sem hajlandó a munkát. A z okokat keresve sok dologra lehet hivatkozni. Arra, hogy jóval olcsóbb út a gyárak, vállalatok számára a munkaerő felduzzasztása, mint a gépek, berendezések vásárlása. Arra, hogy a sokat bírált — s most már végnapjait élő — átlagbérszint-megkötöttség átmentette \ a régi mechanizmusban meglevő torzulásokat a munkaerő-foglalkoztatásban. Arra, hogy a minden áron való munkaerő-keresés olyan erkölcsi helyzetet teremtett, amelyben a pimaszoknak, a társadalmat fejőstehénnek nézőknek lehet a legnagyobb a hangja, mert hiszen tárt karokkal fogadják mindenütt őket. Az okok között azonban nagy hiba lenne elfeledkezni arról, hogy a teljes foglalkoztatottság félreértelmezése ma is elevenen hat. Az, hogy mindenkinek állást kell adni. Holott arról van szó: munkát találjon, aki keres. Munkát, s nem állást. Munkát, társadalmilag hasznos tevékenységet; s nem állást, ahol az a fontos, az óra meg né álljon.! A kapun belüli munkanélküliség köztudott. Az is, hogy most már nagyon ideje a változásoknak. Legyen azonban köztudott az is: kapun belüli munkanélküliség nemcsak a gépek mellett, a műhelyekben van. S ha rendet akarunk, akkor nemcsak a műhelyekben kell rendet csinálni. Mészáros Ottó Élelmiszer-áruház Pénteken új ÁBC áruházzal gyarapodik Pest megye szövetkezeti hálózata Abonyban. Az áruházépítéshez a helyi tanács is hozzájárult, 4 millió forinttal. Az áruházban húst és hentesárut, fűszert-cseme- gét, kenyeret, tejet, gyümölcsöt és zöldséget fognak árusítani. Ezenkívül presszókávét és cukrászsüteményt is adnak. A közel 600 négyzetméteres alapterületű üzletházban raktár-, tároló- és szociális helyiségek lesznek. MANDULASZÜRET Rekordtermést hoztak a Ba- laton-parti mandulások. A szakemberek véleménye szerint a több minit negyedmillió fáról holdanként 7—8 mázsa gyümölcsöt szednek le. " Emlékeim a magyarokról Elmondja Georgij Beregovoj repülő-vezérőrnagy, a hírneves szovjet űrhajós — Magyarország felszabadulásának időszaka jelentős szakasz nemcsak az én életemben, hanem sok más bajtársam életében is — kezdte visszaemlékezéseit. — Azóta valahányszor összetalálkozunk, jóformán csak ezit hallani: „Emlékszel Magyarországra?” „Hát Miskolcra em- lékszel-e?” ,J5 a budapesti harcokra?” Ilyenkor persze, nemcsak a harcok emlékeit idézzük fel, hanem barátaink arcát is, azokét, akik nem jutottak el velünk a győzelem napjáig. 1944 októberében ezredünk, amely a Vörös Zászlóval kitüntetett 5. vinnyicai gárda- rohamrepülő-hadtesthez tartozott, Románia felől átlépte a magyar határt és Debrecen mellett, Nádudvaron rendezte be támaszpontját. A dal nyelvén — Kitűnően emlékszem magyarországi élményeimre és szívesen beszélek róluk. Mint ismeretes, a katonai repülőterek igen gyakran a falyak, kisvárosok közelében voltak, így nem meglepő, hogy az első benyomásokat mi is a magyar parasztokkal, munkásokkal történt találkozások alkalmával szereztük, velük kerültünk közvetlen kapcsolatba. Először tartózkodóan fogadtak bennünket; hiába, a fasiszta propaganda hatása nem múlt el nyomtalanul. De ez a tartózkodás hamar feloldódott. Később, bárhol jelentünk is meg, bárhol állomásozott is alakulatunk, mindenütt szívélyesen, örömmel fogadtak bennünket. S mindenütt szólt a zene: mindig akadt egy-két muzsikus, aki kész volt megédesíteni pihenőnket. Esténként a falvakban, ahol egységünk állomásozott, magyar dallamok, majd orosz dalok is felcsendültek. Soha. senki nem kérte erre az embereket Maguk igyekeztek valamivel megszépíteni, kellemesebbé tenni időnket, a háború nehéz napjait. Utólag visszaemlékezve, úgy érzem, megértették sokéves háborús fáradtságunkat, s honvágyunkat is. Sok olyan esetet tudok, amely az egyszerű parasztok barátságát, szeretetét bizonyította irántunk. Emlékszem, hogyan igyekeztek megvendégelni bennünket, bár maguk is szegények voltak, s igazán nem dúslakodtak az ennivalóban. Mi viszonzásul megosztottunk velük mindent, amit csak tudtunk: dohányt, vodkát adtunk a férfiaknak, ellátmányunk csokoládé-adagját pedig a gyermekek kapták. Megmentik a pilótát Egyszer a bucsatelepi .repülőtérről felszállva támogatást adtunk a Szolnokot és Jászberényt felszabadító csapataink előrenyomulásához. Bár novemberben jártunk, váratlanul meleg nap köszöntött ránk. Barátom, Alekszandr Prjazsenyikov, akivel sok közös harci feladatot hajtottunk végre, könnyű öltözetben szállt be a gépbe; ingblúz, nyári csizma volt rajta. Amikor az ezred visszatért a repülőtérre, Prjazsenyikov népi volt köztük: egy légelhárító ágyú eltalálta gépét. Milyen nagy volt az örömünk és a csodálkozásunk, amikor három nap múlva barátunk egyszerre csak megjelent, tetőtől-talpig — magyar parasztruhában. Elmondta, hogy amikor gépét találat érte, ejtőernyővel kiugrott; de amikor földet ért, erősen 'megütötte magát. Az időjárás, amely napsütéssel indult, estére elromlott, esni kezdett az eső, éjszaka pedig havazott. Bőrig átnedvesedett, és megfagyott volna, ha parasztemberek rá nem találnak. Azok hívták be magukhoz, megetették, átöltöztették. Prjazsenyikov aludt egy jót, kipihente magát, azután útnak indult az ezred repülőtere felé. A parasztok faluBULGÁRIÁI JEGYZETEK Igazán finálé TOLMÁCSOK. Három tolmácsunk volt, illetve az ünnepi tolmáccsal négy. Mindahány j álsikerült ember volt, ipindaranyian hozták valami színt a tíz napba. Legtöbb időt egy Mária nevű hölgy kínlódott velünk. Kedves, aranyos teremtés, meg is könnyezett bennünket a búcsúnál. A könnyek sehogysem illettek a szemébe, hiszen sok szép napot éltünk együtt, derültünk együtt, mindenen, legfőképpen egymáson. Jó, nem leszek udvarias, mert az most az igazság rovására történne. Szóval, mi derültünk sokat rajta, Márián, a tolmácsnőn. Tudtuk mi azt, hogy nem könnyű a helyzete, hiszen gyakran a párt- munkának, tanácsmunkának, de akár egy üzemnek is olyan szakmai nyelvén beszéltünk és beszéltek hozzánk, amely az ő leikétől egy kissé távol esik. így történt, hogy a legkomolyabb helyzetekben váratlanul olyanokat mondott, fordított magyarra, hogy a bolgár elvtársak csak nézték, miért örülnek ennyire ezek a magyarok. Sok kedves dolgot mondott Mária, a csirketelepre, hogy madárgyár, a bőrgyárra, hogy borjúgyár és még sok más derűs dolgot. Talán a legszebb az volt, amikor Etropole-ben, a múzeumban, Hriszto Botev saját kézzel írt verseire, amit nagy büszkeséggel mutatott meg nekünk a múzeum fiatal, intelligens igazgatója, Mária azt mondta; — Ezek a költő saját kézzel írt versenyei. És ahogyan a mi neveinket ejtette, az is minden pénzt megért. De kedves volt, okos és szellemes, bírta és állta a viccet akkor is, ha az ő kontójára éyődtünk. Amellett énekelni, olyan búsmagyar nótákat, amelyeket mi is alig ismertünk, énekelni nagyon szépen tudott. Mondta, hogy az a magyar férfi igen muzikális ember volt... AZ ELSŐ KÉT TOLMÁCSOT tegnap már megénekeltem, a negyedik is originált fiú volt. Életszínvonal-vitát kezdeményezett az aranyhomok fövényén és amikor elmondtuk neki, hogy mi nagyon örülünk és. büszkék vagyunk a bolgár nép eredményeire is, hiszen ezek az eredmények a mieink is, nem akart hinni a fülének. Valami csalafintaságot vélt az állításunk mögött. Sajnos, az az érzésem, mi rontottuk el a fiút, itt tanult minálunk Budapesten 6 évig, az egyetemen. És nemcsak jót, rosszat is. A csókról csak annyit, hogy én már a harmadik napon csókos húszámak éreztem magam és nem fehérvárinak. De valahogy mégsem volt szerencsém. A vacsoráknál, kedves, mulatozásainknál nékem mindig egy öreg partizán bácsi jutott, egyik szegényke még bagózott is. Godecsbén fáradt voltam egy kissé, inni sem volt kedvem, pedig a halgazdaságban nagyon finoman sütik a pisztrángot, arra csúszik az ital. A bolgár ember eszén akkor azon az ünnepen, a fölvonuláson, azt hiszem túljártam. Ez nem hencegés, hiszen a világ legokosabb emberét is be lehet csapni. De a bolgár ember szívén nem lehet túltenni. Látták, hogy rosszkedvű vagyok, azonnal kerestek egy embert, aki részt vett Magyarország fölszabadításában, harcolt, többször is megsebesült, hullatta a vérét, értem is, már csak neki nem utasítom vissza a koccintást. Mellém ült, beszélgettünk, ittunk és testvériesen csókot váltottunk. Hazafelé ejtettem néhány bátortalan, panaszos szót delegációnk vezetőjének, hogy ez mégsem igazság, de ő azt mondta, hogy a partnereket nem ő osztja el, ebbe ő nem tud beleszólni. Azért Várnában, a kocsmában, ahol azt a nagyszerű vacsorát ettük, az élet nyújtott számomra némi elégtételt, mert hát a legszebb öröm a káröröm. Az a belga leányzó, aki odajött az asztalunkhoz vizitálni és cigarettát cserélni, csinos teremtés volt. Akkor már elmúlt egy hete, hogy Bulgáriában éltünk, már felvettük az ország szokásait, sőt egyikünk-másikunk már terjesztette is e szokásokat, amint egy igazi bennszülötthöz illik. Tehát valaki közülünk felállt és megkínálta a leányzót azzal a lepénnyel, amely a kerítő szerepét játssza két ember csókjában. De mire az utána következő testvéri (testvéri?!) csókra került volna a sor, Jordan Nikolov, házigazdánk, kísérőnk és nesztorunk az egész lepényt tányérostól átvitte a belga asztalhoz, legyenek boldogok ők is. Nem valami jól sikerült húzás volt, éppen az utolsó pillanatban rontotta el a készülő boldogságot. Amikor rájött, szánta-bánta, hogy pont ő, a nagy szervező, így melléfogott. Engeszteléskép- pen azopnal meg is csókoltam honfitársamat. „Micsoda különbség!” mondta szótlanul is elvtársunk bánatos arta. HORKOLOK. Szobatársam az első éjszaka után hűtlenül elhagyott. Azt mondta, ő volt katona is, volt hadifogoly is, de még ilyen borzalmas csúnya horkolást, mint az enyém, nem hallott. Egy percig nem él velem tovább egy fedél alatt, mondotta és elment. Ezenkívül is volt még néhány rossz dobásom vele szemben. A kimosott, vizes nyloningeimet a közös szekrénybe akasztottam, mert nem volt máshol számukra hely. így aztán szobatársam Vulkanfiber bőröndjét, amely alul lapult észrevétlen, beáztattam, mint nagymosás előtt a vászon fehérneműt szokás. Háklis ember, ez sem tetszett néki. Minek soroljam, otthagyott. Jámbor elvtársnál kért menedékjogot és kapott is. Másnap viszont delegációnk vezetője panaszkodott, hogy ejnye, An- talfia elvtárs, te horkolsz csak igazán csúnyán. Mit szóljak én ehhez? Űr voltam, egy szót sem szóltam. Dr. Mondok Pál tanácselnökünk nem készült fel erre az útra, legalább is nem elég körültekintően készült. Az ottani tanácselnök és néhány helyettese az operába is elmehetne, szép bariton hangjukat többször is hallottuk és tapsoltunk. Ezt mi nem tudtuk revanzsálni, tanácselnökünk nem énekelt. Még szerencse, hogy a bolgár tolmácsnő, Mária olyan szép magyar dalokat adott elő helyettünk. Küldöttségünk a kezdet kezdetén közfelkiáltással Benedek János gödöllői járási titkárt választotta meg mindenértfe- lelősnek. Program figyelemmel kísérése, ajándékozás, minden az ő vállán nyugodott. Reggelenként bekopogott a szobánkba: — Elvtársak! Ébresztő — és hozta kezében a pálinkásüve- get és jó szívvel kínált mindannyiunkat. Éjszaka mintha kicserélődött volna. Mint egy megszállott sámán, aki áldozatra készül, szétrakta szobájában az értékes vázákat, borosüvegeket és mindenféle ajándéktárgyakat: — Ez X elvtórsnak, ez a sofőröknek, ez jó lesz a tolmácsnőnek ... Éjféli mise volt ez, és Benedek János, delegációnk egyik legfontosabb tagja könyörgő hangon celebrálta a misét: — Elvtársak, szóljatok már, mondjatok .véleményt. Jó lesz ez így? Meg lesznek elégedve? Nem sértünk meg senkit? Ministrálgattunk körötte, de nem nagy sikerrel, vagy legalább is nem meggyőzően mormoltuk a confiteort, mert a tárgyak szétrakását mindig újra kezdte. Micsoda kő eshetett le Benedek Jancsi szívéről, amikor az utolsó ajándék- tárgyat is átadta a kiszemelt áldozatnak. AZ ÍRÁSBAN most ismét Ferihegyre érkeztem. Mindenkit kedvesen fogadtak. A feleségem azt mondta, hogy az ő virágja hol van, hiszen mindenki hozott... Arca csupa szemrehányás volt. Benedek Jancsitól a kisfia azt kérdezte: — Apu, te nőttél is? Szóval, itthon voltunk. Suha Andor (Vége.) ról falura, szinte kézről kézre adták, mindenütt megvendégelték. így barátom, .bár a nyelvet nem ismerte, szerencsésen visszajutott hozzánk, az ezred repülőterére. Prjazsenyikov tovább harcolt velünk, de a győzelem napját már nem érhette meg, hősi halált halt. Nagyszerű bajtársamat a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. Georgij Beregovoj elgondolkodott, majd hozzátette: — Szeretnék elmondani még egy esetet. Azt hiszem", ez mindennél jobban tükrözi, hogyan éreztek irántunk a magyar emberek. így csak egy anya sírhat Abban az időben már Csehszlovákia területén állomásoztunk és Lőcse, Besztercebánya, Brno térségében támogattuk csapataink előrenyomulását. Utolsó magyarországi repülőterünkön, Heréd környékén, Hatvantól kissé északra maradtak technikusaink, hogy kijavítsanak két-három repülőgépet. Barátom, Viktor Kumszkij, a Szovjetunió Hőse kapta feladatul, hogy menjen el a régi szállásokra, gyűjtse össze a megjavított repülőgépeket és a műszakiakat. Míg az indulásra készültek, Viktor bement a faluba, hogy meglátogassa volt házigazdánkat, akinél lakott. Kedves vendégként fogadták. Futótűzként terjedt el a hír: itt van egy pilóta, abból a repülőalákulat- ból, amely nemrég a faluban állomásozott! Pillanatok alatt valóságos kis tömeg verődött össze. — Hogy van Pjotr hadnagy, aki nálam lakott? Hogy van Vlagyimir? Mi van Nyikolaj őrnaggyal? — Csak úgy záporoztak a kérdések Viktorra, aki igyekezett minél egyszerűbb szavakkal válaszolni, hogy megértsék. S milyen elégedettek voltak, amikor megtudták, hogy az ő Mihailjük „mologyec” (derék fiú) és vele kapcsolatban minden „hara- só”. Milyen büszkén néztek körül Pjotr egykori házigazdái, megtudva Viktortól, hogy az „ő fiúk” azóta magas kitüntetést kapott. — Nézzétek, ilyet! — mondta Viktor barátom és megmutatta a mellén függő rendjelet; neki ekkor már egész „mintakollekciója” volt ezekből ... — Hogy van az én Ivánom? — kérdezte egy később érkezeit, idős asszony. Viktor megismerte: az asszony Ivan Nyi- kolajevnek, Kumszkij közvetlen felettesének és barátjának a háziasszonya volt, így gyakran megfordult ő is a házában. Viktor hallgatott, lehor- gasztotta a fejét. Körülöttük hirtelen csend támadt, s ekkor barátom halkan megmondta az igazat: Ivan elesett. A szobában a csöndet heves zokogás törte meg. — Ma is hallom és soha sem felejtem el. így csak egy anya sírhat, aki elvesztette a fiát — beszélte el évek múlva is baj társainak, nekünk ezt a szívbemarkoló történetet Viktor. Huszonegynéhány évesek voltunk, akkor a háború végén. Sok nevet elfelejtettem magam is, a magyar falvak neve bizony eléggé kiesett az emlékezetemből, hisz azóta egy negyed század telt el. De a magyar nép barátságának és szeretetének ezernyi megnyilvánulása életünk végéig emlékezetes marad. Ezért is élek olyan örömmel az alkalommal, hogy saját magam és egykori ezredtársaim nevében, akikkel együtt harcoltam magyar földön, soksok boldogságot, békés alkotómunkát kívánjak a magyar népnek, s újabb, szép eredményeket a szocializmus építésében — fejezte be visszaemlékezéseit Georgij Bcrego- voj.
