Pest Megyei Hírlap, 1969. szeptember (13. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-07 / 207. szám

rest heerei 'Ofdirkm 1969. SZEPTEMBER 7., VASÁRNAP KAHÁNA*MÓZES: A mese vége SALOME (Kertész László rajza) STSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS-SSSS. ^ Ripacs a buszon) A zt álmodtam, hogy színi- kritikus vagyok. Ezt ugyan már máskor is álmod­tam, de most egészen különös formában jelentkezett ez az álom: nem valamely pódium benépesítőiről kell bírálatot ír­nom, hanem egy trolibuszso­főrről. Egészen pontosan: an­nak a trolibusznak a sofőrjé­ről, amelyben én, a színikriti­kus utazón. Felszálltam hát a jelzett járműre és figyelni kezdtem bírálatom tárgyát: az éj színű kormánykereket tekergető és virágos kedvűnek aligha mi­nősíthető férfiút. Az ülések megteltek, teljes hosszában megrándult a ko­csi. „Szerepindítását draszti­kus erő jellemzi” — jegyez­tem fel az előre kikészített ku- iyanyelvre. Az első pár száz métert a sé­tahajók nyár esti nyugalmával tettük meg. „Csak intonációja harsány alakításának motivá­ciója idővel egy szenzibilis hangulatban oldódik fel” — vetettem-, tüstént papírra. A véletlen azonban egy vil­lamos sárga kígyóját csúsztat­ta elénk, s e merénylet oly tökéletesen sikerült, hogy a jármű tárt lökhárítókkal várta a találkozást. „Az a tekergő, stb.” — közölte emberem a véleményét, míg egy látvá­nyos gesztussal megállásra késztette masináját. „Motori­kus egyéniség — summáztam ismét benyomásaimat —, sar­kított helyzetekben szokatla­nul éles árnyalatokkal színezi a rábízott figurát.” voztak, a vendéghez szólt, epésen: — Téged nem űzlek... Vendég vagy, tölts magadnak, ha akarsz. De távozott a vendég, és kiódalogtak a többiek is. Csait a háziasszony maradt velünk. Magam is a kalapom után nyúltam, de a házigazda nem engedett. Szódát sercentett a borához. Félve ivott, mint aki­ben már kitörésre vár a kárte­vő ördög. Nehéz lélegzettel, mintha valamit emelne köz­ben, mondta maga elé: — Ez a mese vége, Mózsi bácsi... — És egy más mesének a kezdete — szóltam. — Minden vég valami másnak a kezdete, — Ö kapva kapott ezen: — Igen!... És van is egy ember, aki mást kezdhetne ve­le ... Láttam a munkáját... — Az elnök mondta, hogy megvenné a téesz a hátulsó részt — emlékeztette a felesé­ge felélénkülve. — Azt mondja, az én fáim régimódiak, ed vannak kényez­tetve, szeszélyesek meg igen magasak, nincs, aki olyan ma­gasról leszedje... Nem! Nem adom oda az én büszkesége­met ... Másra gondolok.,. De... — Feleségére nézett. — leköptük, elharagítottuk... S nem mozdul a szájam, hogy visszagörbítsem azt, amit el­görbített ... — Tán csak nemi azt a ron­gyost gondolod?! — ijedt fel az asszony. — Rongyos huli­gán ... — Mindenki előtt gyalázott minket... — Gyalázott. De láttam a munkáját! — mondta felém fordulva. — Még nem volt a vőnk. A Kálmi lakását vasalta, a kutat szerelte... Megnézhe­ti azt a munkát... A nehéz pumpát tízszer is beemelte, százszor is beemelte volna, hogy pontosan álljon... Aki a munkát így szereti, az a szé­pet is szereti, az igazi em­ber... Felállt, körülnézett, mint­ha 'valamit keresne; arcán, szemében valami különös mindenre kész elszántság fénylett. Mit is csinálna, ha amit keres, megtalálná —for­gott bennem a kérdés. — Széj­jelverne mindent, házát, csa­ládját, hogy bejöhessen az az „igazi ember”. — Befogadnám ... Családjá­ból is családot csinálnék... De ez sose lesz meg... Akkor pedig magam vágatom ki a kertemet, és magam is oda­fekszem ... Engem sem tartóztatott to­vább. Felesége kísért ki, — Ne tessék komolyan ven­ni! — mondta. — Mindig ilyen, amikor többet ivott egy cseppet, s az italt megutálja... — Emlékszem, Tatabányán szolgáltam, amikor meghallot­tam, hogy ide bejöttek az oro­szok. Megszöktem, s elindul­tam hazafelé. Találkoztam egy baj társsal, az meg dunán­túli volt, a frontról jött, s ment hazafelé... Hová?---­k érdezte. „Megkeresem apá­mat” — mondtam én. El vol­tam szánva: ha most sem enyhül, végzek vele! No, de nagyon megszelídült már ő addigra ... Minden földjét át­íratta reánk, csakhogy őt ne írják be kuláknak... Építhet­tem, ültethettem... S ezzel kezdődött a mese... — kiál­tott rá hirtelen-hangosan nagy fiára. — Megteszed apádnak, hogy napjában vagy két órá­ra hazakocsizol?... Te értesz a fákhoz, velük nőttél fel, se­gítesz, hogy legalább amíg én élek, ne pusztuljon el? — Túl hangos volt a felszólítás, talán az ital is odahatott már. — Az nem olyan egyszerű, apukám — hímezett-hámozott Kálmi. — Hát akkor most mért jöt­tél el? El is mehetsz! — Kál­mi a mellette ülő feleségére nézett: elmenjenek-e azonnal, vagy még várjanak valameny- nyit. — Hát segítek én, apuka, segítek — ajánlkozott Jolán —, úgyis elválok... és itthon maradok... — Te?... Mit tudsz te? Nem elég az, hogy megisme­red, melyik a pármen és me­lyik a hatul, de tudni kell, mit kíván mindegyik. A növény szavát érteni kell, még ha néma is! — Sanyi is, ugyebár, eljö- vöget majd; megtanít — mondta Jolán, s a vele szem- benülő bajuszkás vendégre nézett. Az öreg is arra for­dult, kíváncsian, mintha csak most értesülne a vendég je­lenlétéről. Sokáig hallgatva nézte, lélegzete mind hallha- tóbbá lett. A feleségéhez for­dult, őt kérdezte, miközben az asztalra csapott: — De mért is ül ez a lotyó a nya­kunkon, s mért szól bele... — Szóval én is elmehetek? — vágott közbe Jolán. — El!... De mindjárt. Majd Kálmi elvisz a kocsijával. A férjedhez! Igen! — s miköz­ben lánya és fia, menye tá­THIERY ÁRPÁD: AZ EG KEKJE \i*SSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS^ \ • I Nyárutó \ Hosszú szálú fű a víz, a vízrózsán kihajt, futónövény, kövön szétágazó, fürge lábú, füttyös kedvű kölykök síkois, kavargó erdeje. A felhők rojtos szőnyegén bukfencet hány a nap, az almafákon Lángoló labdákkal a szél kupán vág, míg kárvallott képpel elsomfordálok, nyelvet öltöget. Minit héjából pattanni kész gyümölcs, a lányok érett melle megfeszül, jó lenne megkóstolni ízüket, s a köldök csillagát követve, délen a forró nyárban is fehér humuszt eleven ággal oltani. Magány redőnyös hűvösében éltem, szeretnék megfürödni bennetek, — de jaj, akár a stég, amelyre ültem, a ritmust átveszem, de két kötéllel visszahúz a part. Rudnai Gábor '"ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssssssssssssssssssssssss.s. : Guzi Kálmán visszafojtott ! lélegzettel megállt az ajtó : előtt, s ez az idő elég volt, i hogy ismét elfogja a kétkedés: i jobb lett volna, ha egy utcai : telefonkönyvből kinéz magá- \ nak egy érdekesebb gyárat, de i hirtelen maga előtt látta a fű- ' tőt, akinél ágyrajáró volt, hal­lotta ásító, reggeli hangját, amint épp azt mondja: — Ha nem bírod a nyers bőr szagát, akkor menj a kölnigyárba dolgozni.., Guzi Kálmán vé- gigpillantott a fényes, fehér irodai folyosón, s azt gondolta beletörődve í „Ha egyszer ide adtam be a levelemet, most már nem hátrálhatok meg”. A titkárnő a félszeméről fölismerte Guzi Kálmánt. — Hivatta az igazgató elv­társ? — kérdezte. — Nem, nem hivatott, csak én úgy gondoltam... — mond­ta a fiatalember kissé megza­varodva, s rögtön el is akadt, mintha nem találta volna a következő szavakat. Elvörö­södve állt az ajtó közelében, és az is mélyen zavarta, hogy az esőben átázott ruhája a me­legben kezdett furcsa szagot árasztani. A nő felállt, megkerülte az asztalt. Terhes volt, a lábait nehézkesen szétrakta. Lát­szott, hogy közel van a szü­léshez. Ahogy ment, ruháján a dott. Az izgatottságtól állan­dóan nyirkos volt a tenyere, amelyet időnként a nadrágjá­ba törölt. Rövid tétovázás után kezébe vette az egyik ké­peslapot. A címoldalon egy atléta fekete teste feszült, a feje fölött az ég kékjéből lát­szott egy darab. Guzi Kálmán eltűnődve nézte a sprintért: Biztos egy világhíresség, tűnő­dött magában, de inkább va­lami furcsa, rokonszerű szám- kivetettséget érzett a salak fö­lött úszó alakban... Homályosan emlékezett az anyjára. Szalmaszínű haja hosszú volt, és két oldalt az arcára omlott. A toborzóirodá­ban elszegődött egy távoli gyárépítkezéshez. Egy darabig magával vitte, végül egy vas­utasra bízta, és így történt, hogy Guzi Kálmánt a tanács hamarosan elhagyottnak nyil­vánította. Az első napokban nagyszerűen érezte magát az intézetben, ruhákat, ingeket, bőrtáskát, tankönyvet, radírt, füzetcsomagot kapott. Később megtanulta hogyan kell észre­vétlenül elbújni az idősebbek elől, mert neki kellett össze­hajtogatnia a ruhájukat, és ha rákiáltottak: Lábhoz! — Guzi Kálmánnak a földre kellett vetnie magát. Egyik nap meg­unta, és megszökött az intézet­ből. Egy hegyoldalban meg­tömte magát dióval, almával .és lefeküdt. Mire fölébredt, el­fogták. Büntetésből egy ideig szoknyát viselt. A hatodik szö­kés után az intézetben megje­lent egy középkorú, hízásra hajlamos nő. — Velem jössz! — mondta szigorúan. — Hová? — Az új anyukádhoz. Az új anyák az állomás előtt várakoztak a megbeszélt helyen, a poggyászraktámál, többségükben falusi asszo­nyok. Kis kerek csoportban összebújtak. — Melyik az enyém? — kérdezte Guzi Kálmán^ Egy év múlva megtudta, hogy él az apja, egy ideg- gyógyintézetben ápolják. Le­velet írt, két hét múlva meg­jött a válasz: „Volt egy ilyen nevű ápoltjuk, jelenleg egy másik város intézetében van”. Guzi Kálmán a térképen megnézte a várost, és nagyon furcsa volt, hogy abba a kis fekete pontba az apját is bele kellett képzelni. De tudta: senki sem akadályozhatja meg, hogy elmenjen abba a városba. Homályos elképzelé­sei voltak arról, hogy mi lesz azután, ha megtalálja az apját, A vonatban egy asszony a csomagja után érdeklődött, egy katona pedig bátorítóan hátba veregette: — Ilyen kis országban, mint a miénk, nem lehet eltévedni!... Az ideg­gyógyintézetben azt hitte, hogy rögtön az apjához veze­tik, de két ápoló lefogta. Ki­faggatták, később telefonáltak « I 5; Az öreg házigazda egész $ este nekem mesélt, a vendég- ^ nek; ha valaki az asztalnál ^ ülő, vagy távolabb álló csa- ^ ládtagok közül közbeszólt, ^ annak is felém fordulva vála- ^ szolt. ^ — Te csak hallgass, majd ^ ha kérdeznek, felelj. ^ Koccintottunk. Szünetet tar- ^ tott, gondolkozott. | — Elmondok Mózsi bácsi­S nak mindent, ahogy volt. A | jelenbenvalót már tudja... í Most már csak ez a kert a mi | nagy örömünk. És a mi nagy | bánatunk... Ez a nagy fiú í Kálmi fiam, aki itt az én kú- $ riámon, épített magának, de |ósa felesége csak hálni jár- ^ nak ide a motorral... Ezek a ^ kisebbek még tanulnak, de ^ ők is csak este vannak itt, ^ mint valami szállodában. Jo- ^ Ián, a legnagyobb, az itthon ^ van, de bár ne volna ... ^ — Miért aláz meg engem, ^ Apukám? ^ — Mert nem vagy rendes nő! ^ — Ugyan... | — A rendes asszony a fér­S jénél lakik, gyermeke apjá- S nál! Nem mint te... Két na- ^ pót se töltesz mellette, aztán ^ egy hétig anyád mellett lopod ^ a napot! Tudja, Mózsi bácsi, ^ a férje szerelő, cselédek fia. $ Mi nem akartuk a lányt hoz- ^ záadni, de jött már a gyerek,! ^ Én akkor megmondtam: az ^ a tetves soha be ne tegye a ^ lábát az én kúriámba! Erre ^ ő: ne kerüljek a szeme elé, mert ^ összetöri a kulák pofámat!... ^ Nocsak azt próbálja meg... ^ jó, férfidolgok, de az a nő, aki ^ megszerette, hát szeresse, él- ^ jen véle! — Hát nem fog élni vele! § — kiáltott fel a háziasszony. | — Inkább jöjjön haza, vegye | át a kert gondját. ^ — Elkésett! — vágott vissza ^ Kálmán bácsi, nejét se érde­■ ^ mesítve arra, hogy hozzáfor- • § dúljon a beszéddel. — Tudja, ■ ^ Mózsi bácsi, aki nem művelt ’ ^ kertet, nem nevelt fákat, az ‘ ^ azt hiszi, hogy úgy megy, ^ mint a laskakészítés. Az élő ; | növény, a föld teremtménye, [ ^ követeli, nem is csak az esze- ‘ídet, de a szívedet is! Gon- S dozó kell neki, ápoló nővér, ' í igazi ember... Annak aztán § hálák is tud lenni, szépségé- [ \ vei cirógatja az embert, ter- . ^ mését adja oda... Amikor ’ ^ Jolán még egészen kicsi volt, . $ akkor ültettem az elülső so- . ^ rókát, a többit kukoricával ^ vetettem be. Sokszor vezettem . ^ ott a kislányt, mutogattam a : ^ csemetéket, az egész kertet, ■ ^ hogy megszeresse... Szerette : ^ is egy darabig, áfinikor meg­^ nőtt, már csak a város kellett i neki. Utána mentek a kiseb- S nagy virágminták hasonló ne­hézkességgel mozogtak ide- oda. Guzi Kálmán a zöld ajtót nézte, amely mögött a titkárnő eltűnt és e percben világosan látta maga előtt a levelét, sok­kal világosabban, mint ami­kor megírta: „Kilenc intézet­ben voltam állami gondozott, tizenegyszer szöktem meg...” Azt gondolta: „Mennyivel egyszerűbb volna, ha most megtapinthatnám a zsebemben azt a levelet”. £ titkárnő valósággal ki­bújt az ajtón, mintha a vastag szivarfüstöt nem akarta volna kiengedni az igazgató irodá­jából. — Az igazgató elvtárs üze­ni, hogy várjon egy kicsit — mondta. — Van ott egy képes­lap is az asztalon. Nézegesse addig! Guzi Kálmán röviden bólin­tott és letelepedett a kényel­metlenül alacsony asztal mel­lé. A fiú külseje, különösen így, megázva, egy csöpp bi­zalmat sem árasztott. Hiányzó szemét gyerekkori játékban vesztette eh Ép szeme híg kék­séggel, szinte, átfúródott a tár­gyakon. Laposra fésült vörös haja vizesen tapadt a fejére. Hegyes, vékony orra hosszan leszúrt a szája fölé. A nyaká­ra gyűrött piros sál csavaro­Néhány másodpercig zavar- 5 tálán volt a kerekek pergése. $ „Figurájának élesebb kolorit- $ ját idővel lágyabbá satírozza” $ — körmöltem ekkor korábbi; megjegyzéseim alá. A satírozás sem tarthatott $ azonban sokáig, mert egy j gyermeteg Trabant előttünk 5 játékosan megtorpanván, a tá- 5 nyérsapkás — reflexeinek szi- $ gorú parancsára —kénytelen $ volt beletaposni a fékbe, $ amúgy istenesen. Az újabb mi- i nősítés is gyorsan összeállt „Intuitív egyéniség, megérzé-$ seire a legváratlanabb helyze- $ tekben is bizton hagyatkoz- $ hat.” A megállóban még az előb- 5 binél is később került sor az ^ esedékes fékezésre, úgyhogy i többé kénytelenek voltunk $ kapaszkodóinktól megválva, új $ helyet keresni magunknak a $ már elfoglalt üléseken. „Kitö-1 réseit alkalmasint a kelleténél ^ nagyobb láng hevíti — írtam ^ ekkor —, ilyen esetekben tű- $ nik elő az a hibája, amit úgy $ hívunk, hogy rájátszás.” S ajnos, ez utóbbi gondolat^ megörökítésekor rossz $ helyen állhattam, mert sofő- $ rom barátinak aligha nevezhe- $ tő hangon mordult rám: — Billenjen már arrébb, S maga dagadt! $ Nem billentem arrébb, ha- $ nem az első adandó alkalom-^ mai leszálltam. A legközelebbi ház sarkának 5 dőlve azonban még odaróttam > papírcetlim aljára: „Fellépésre^ alkalmatlan, veszedelmes ri- $ pacs!” Akácz László 5 bek is... Egyedül maradtunk, én és a kert... Egyesegyedül ápolom máig is. És csak egye­dül gyönyörködöm benne... Tegnapelőtt elestem permete­zés közben, nem tudtam fel­állni ... Nem bírom már ... — Hát adja el a felit... Ké­ri Kántor Laci a fiának... Megkoccintotta poharamat, elborult arccal hallgatott... Borongásainak, ingerült­ségének oka pedig az volt, hogy rosszulléte után össze­hívta gyerekeit, vegyék át a kert gondját, s amíg ő lábon van, ismerjék meg és szeres­sék .., Hiába. Egyik se kí­vánt, még szabad idejében se, kertészkedni. Annyi szabad idő azonban nem is volt, a 140 gyümölcsfa s a sorok közti sok drága szőlőtő egész embert kívánt. — Hát ilyen vagyok én, Mózsi bácsi: szeretem a ker­temet ... A zöldjéért bolon­dulok, tavasszal a fák rü­gyeiért, nyáron a terebélyes lombjáért, az árnyékért és gyümölcséért. Sajnos már nem bírom a vele való munkát, de hanyagolni sincs lelkem. Ha meg nélküle maradnék, meg­halnék attól... Töltött magának, a kelleté­nél hamarabb kiitta a fené­kig. — Lehet, hogy ez túlzás már nálam — folytatta —, ta­lán attól van, hogy legényko­romban, s még később is vagy tíz évig el voltam tiltva a szép növénytől, ettől a szép mun­kától. Apám volt az úr s amit az parancsolt... Apám — ajaj, az volt aztán az igazi ku­lák, Mózsi bácsi! Már megvolt a harmadik gyerekünk, még mindig az ő házában, az ő ud­varán raboskodtunk, egy öl­nyit se akart rám íratni! „Mi­nek az neked?” — „Fákat te­lepítenék” — mondtam — testem-lelkem kívánja, az asz- • szonyom is szeretné, s a csa­lád ..Megszidott... Csak akkor lett az enyém, ez a rész az apáméból, amikor bejöttek az oroszok. Építettem rá, fá­kat,- s szőlőt telepítettem . .. Talán azért is olyan drága nekem ... Maga megérti... En így értettem: szaba­dulásának, boldogulásának emléke, jelképe ez a kert.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom