Pest Megyei Hírlap, 1969. szeptember (13. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-07 / 207. szám
1969. SZEPTEMBER 7., VASÁRNAP “”^M(rhxp 9 r. I Kurázsi mama Furcsa történet ^S^/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS^ BARANYI FERENC: h Nyáregyháza Csak mi tudjuk elmondani mindazt, mi sorsunkból tanulság, Kiss Miklós, Vecserek Lali, játéknak néztünk minden puskát. Hasaltunk rezzenetlenül a vén harangláb tornya mellett, félméteres paréj közül figyeltük, ahogy menetelnek Dános felé a katonák. (Szájukon vérként buggyanó dal, telítve minden hátizsák öt kontinensnyi fájdalommal...) De ezt nem láttuk. A sereg tetszett nekünk, a mars, a gúnya, orosz vagy német? Egyre ment! Katona volt? — Lestük kigyúlva! S mi is játszottunk háborút, s bár valódi bombák potyogtak: nekünk a háború, fiuk, csupán izgalmas rumli volt csak. Egyenruhák előjelét jóval később tisztázta bennünk iskolakönyv és szentbeszéd, s ezer csoda, hogy megfeleltünk, mert akkor kellett döntenünk, mikor apánknak is nehéz volt, felhők árnyéka úgy vetült miránk, hogy tiszta volt az égbolt, játéknak néztünk minden puskát, Kiss Miklós, Vecserek Lali, csak mi tudjuk elmondani valami mégis kell legyen mindazt, mi sorsunkból tanulság: ebben az istenverte rendben, ha önképére győztesen s zajtalan gyúrt titeket, engem. \ PIHENŐK (MTI Foto, Kácsor íelv.) dűlt az ég, mintha fel akart volna robbanni. Guzi Kálmán torkát egy idegen, rángatózó vonal kötötte össze a gyomrával. A hangok szokatlanok voltak, aztán feleslegessé váltak. Valahonnan melegség jött, amiben föl kellett oldódni, s akkor valami különös elégedettséget érzett, mintha egy hosszú, fáradságos út végéhez érkezett volna. Esni kezdett az eső, de ez már nem számított. Hazakísérte a lányt, majd visszament a bokorhoz. — Nem tehettem okosabbat — mondta az állomásfőnöknek. — Éjszaka bőrig áztam, a szél is fújt nagyon. Tudtam, hogy legrosszabb esetben kórházba kerülök. — Megszáradhatott volna otthon is. — Akkor nem volt otthonom. Ágyrajáró voltam egy szipirtyónál. — Mindegy. Most felmondunk magának. — De hát mit rontottam el? — Semmit. De a mozdony- vezető szólt a tolatásvezetőnek, hogy neki két gyereke van. Nem vállalja magáért a felelősséget —’Hat hónapja velük dolgozom. — Semmit se tehetek. Valaki megtudhatta magáról ezeket a dolgokat, és félnek, hogy csinál valamit. A vasút nem játék, fiatalember! A főnöktől már nem ment vissza a mozdonyhoz, nem búcsúzott el azoktól az apróságoktól, amelyek megszerettették vele a rendezőt, a gurítót, kényelmesen ül? Nincs huzatban? Az ősz hajú hölgy hálás nfo- sollyal, tagadóan inlett és kedvesen végigsimította férje karját. Az effajta apró szertartások, kicsiny, de sokatmondó figyelmességek nemcsak az étkezések alkalmával ismétlődtek meg. Délelőttönként, ha a matróna a tó partján napozott, férje szinte percenként igazította meg a nyugágyát. Hol napolajat hozott, hol meg hűsítő italért poroszkált el a közeli büfébe. E ste viszont, amikor az öregúr pihent le a teraszon, kicserélődtek a szerepek. Ezúttal a felesége terített plédet a lábára, kis sport-presz- szójukon feketekávét főzött neki, gondoskodott cigarettáról és hamutálcáról, majd melléje ült és hesegette a szúnyogokat. Mikor nyugovóra tértek, egyik ultipartnerem merengve nézett utánuk. — Philemon és Baucis — jegyezte meg elérzékenyülten. — Én is mindjárt gondoltam, hogy nem magyarok — bólintottam. — Ilyen finomság nálunk nem létezik. A hazatérés előtti napon kis baleset történt. Az ebédnél. Az asszony pár csepp levest löttyintett férje ura nadrágjára. Látták volna azt a vigasztalan kétségbeesést! Azt a kapkodó szorgoskodást, ahogyan szalvétával, zsebkendővel igyekezett eltüntetni a katasztrófa nyomait! Könnyéit nyelve faggatózott, hogy nem történt-e valami komolyabb baj, nem égett-e meg a lába, fáj-e? — Ugyan, kedves — csitít- gatta lovagias-gyengéden a párja — semmiség az egész. Mire katonának visznek, él Is felejtem. Ebéd után, egy keresztrejtvény társaságában a kerti ösvény mögé heveredtem. Azon nyomban el is aludtam. Arra ébredek, hogy beszéd- foszlányok birizgálják a fülemet. A közeli pádról jönnek. — Buta trampli — mondja halkan egy reszkető basszus, — Negyvenöt éve nevelem magát, de egy kanál levest sem tud tisztességesen kimerni. Hogy nem sül le a bőr a képéről?! — Maga lökte meg a karomat — jön a sziszegő válasz. — Szenilis, vén trotil O ldalamnál megzörren az újság. Hátra pillantanak. Kedves mosollyal, egyszerre biccentenek, aztán az öregúr a feleségéhez fordul és aggódóan kérdi: — Kényelmesen ül, kedves? Nincs huzatban? Kürti András valakinek. Végül jött egy hosszú hajú nővér, és Guzi Kálmánt bedugta a fürdőkádba. \ — Az apám? — Majd reggel. Ha a főorvos úr megengedi. S egy napon, amikor először döbbent az életére, eszébe jutott a távoli gyógyintézet, az apja betegsége, és elkezdett panaszkodni, hogy fáj a feje, homályosan lát, nem tud aludni, arcát a falhoz szorította, és azt mondta: rettenetesen szédül. Napokon át vizsgálták a klinikán, megröntgenezték a fejét is. Amikor a nevelőotthonból kiöregedett, az igazgató az állomáson szerzett neki munkát. Fél év telt el, amikor az állomásfőnök behívatta magához. A főnök izgatottnak látszott, időnként fürkészve végigmérte Guzi Kálmán vékony, izzadt alakját. — A mi kezünk alatt már nazarénus is dolgozott — mondta mérgesen. — A háború alatt egy halálra ítélt lengyel hadifoglyot is elbujtattunk. De...’ Az állomásfőrrök megtörölte a homlokát. Guzira pillantott. — Legutóbb is megevett húsz tablettát... Guzi Kálmán elmosolyodott. Eszébe jutott a sima hajú lány, az első lány volt az életében. Azon az estén azt hitr te: az egyetlen. Egy bokorba húzódtak. A közelben mentőautó szirénázott. Fent, a lovarda magasságában megdörZELK ZOLTÁN: Nyárvégi vers Az alkonyt nap köszörűkövén szikrázik még a Badacsony, de már közel a perc, melynek vezényszavára a környék fecskéi seregbe gyűlnek s elkezdődik a gyönyörű gyakorlat. 4 Nem lepkét, legyet, szúnyogot kutatnak a lég repedéseiben: az ősi huzalt keresik, mit két óriás csőr tart kifeszítve hegyek, tengerek s a csillagok porában matató emberi értelem fölött. S elindulnak. Miként százezer éve. Miként tavaly. A boldogtalanok, kiknek hazát és eleséget a nyár ad csupán, kik csuszamló szelekben, déli tűzvészben és a záporok szögesdrótjai között menekülnek a vérgres szemű évszak elől. Nem így a táj. A tó s a fák radarja ha jelzi is már a messzi telet, most vetkezik, öltözik igazán csak kert és hegyoldal, most próbálja föl a színeket, miket lábukhoz hordott kétszáz s néhány hajnal és alkonyat — s egy ág se int a távozók után. § \ S hogy ők visszanéznek csak egyszer is? k Ki tudja azt. S ^ $ '‘SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSXSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSsS s % r adok — kapta vissza a zacskót a tanácselnök. — Az orvos mondta, hogy nem dohányozhat, mert... — Na, éppen erről van szó — sóhajtott nagyot, és elszántan Sándor Péter. — Hát nem érted? A tanácselnök egy pillanatig értelmetlenül nézett, aztán ámulva kezdte bámulni Sándor Pétert: — Maga képes lenne, csak azért, hogy avathassunk? — Az avatásért, de inkább a községért. Tudom, mi a kötelességem, ha a közről van szó. Nincs halott? Hát majd lesz. Adj egy cigarettát... az egész csomagot — nyúlt a Szimphonááért Sándor Péter, oly elszántan, mintha méregpohár lenne. — Nem engedem! — kiáltotta vadul a tanácselnök. — Az ilyen embereknek élniük kell! Majd várunk. Egy hónapot, egy évet, ha kell tíz évet! Várunk és nem avatunk. De ezt nem engedem. Ezt megtiltom! — húzta ki magát, hogy Sándor Péter szinte ösz- szeroskadt elszállt hősi tette lehetőségének nyomasztó súlya és tekintélye alatt... Gyurkó Géza *,SSSSSSSSSfSSSSSfSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SJS. úgy kapta vissza, mintha parázshoz ért volna. — Hát aztán miért nem? — kerekre nyílt a tanácselnök szeme, aki naponta két csomaggal pöfékelt el, s hajna- lonta falrepedésig köhögte tele a házat. — Az orvos úgy találta, asztma, magas vérnyomás, meszesedés ... Dohányzás nincs, ha meg akarom érni a tsz-nyugdíjat. Hát egy hete nem szívom — panaszolta Sándor Péter. Ne is szívja akkor — ütött az újjával az asztalra az elnök, aztán a dohányzásról ismét az avatásra fordította a szót... — És kit hívjunk meg? A járást, az rendben van. A megyét is? Esetleg valami országos embert. Mondjuk a képviselőt? — Az lehet. Úgyse volt itt, csak egyszer azóta, hogy megválasztottuk. Ebben maradtak. A pillanatnyi töprengő csendet rémült sóhaj törte meg. — Mi baj? — riadt fel Sándor Péter. — Hát nincs halott. S kérdés, hogy akkor lesz-e? — Halott? Minek az? — rémüldözött a népfront elnöke. — Kurta a gondolkodása,^ népfrontelnök elvtárs ... Hát ^ hogyan lehet halottasházat, 5 ravatalozót, amit a falu épí- 5 tett, úgy avatni, hogy nincs S benne halott? ^ Sándor Péter csavargatta az $ orrát bütykös újjaival, ami ^ nála a legnagyobb fokú gon- $ dolkodás jele volt, aztán meg- ^ szólalt: » — Fonák eset, annyi szent. $ Ha nincs halott, nincs avatás ?^ — Nem lehet. Stílustalan! $ — vágta ki büszkén a legfőbb $ érvet az elnök. — És nincs senki... aki $ ugye... szóval, aki meghalhat 5 rövidesen?----Amióta orvos van a köz- $ s égben, alig halnak az embe-; rek. Juli néne tavaly. De ő is; a kórházban halt meg. A Pis- 5 i ta gyerek, a kondás, aki majd > | a nyakát törte, az is ott kódo- > i rog már megint a gépek kö-! i rül. Márpedig, ha nincs ha-! ; lőtt, nincs avatás. Ez világos! i — pislogott az ablakon túli vi- i I l|gra. i i ’ — Te, mi lenne, ha... sző- j i val, mi lenne — törte meg a ] ■ csendet kisvártatva Sándor i ! Péter —, ha adnál egy ciga-: ! rettát? ! — Tessék... Azazhogy, nem M ár az üdülés első napján felfigyeltem rájuk. Mások sem tudták kivonni magúkat az idős házaspár viselkedésének megejtő varázsa alól. Rövid idő múltán róluk beszélt mindenki. Elragadtatással és egy kicsit meghatottam Még a gondnok is, aki pedig általános előítélettel viseltetett a beutaltak valamennyi fajtájával szembem Mert ahogyan ez a két öreg szerette és tisztelte egymást, ahogyan lesték egymás gondolatait, amennyire csak egymásért és egymásnak éltek.., Az ebédlőben egy asztalnál volt a helyünk. Mindig együtt jelentek meg az ajtóban, aztán az öregúr előre sietett, és kihúzta az egyik széket. Kispárnát tett rá és megvárta, amíg felesége helyet foglal. Akkor ő is melléje telepedett és kedves biccentéssel üdvözölted! engem. — Mondja, kedves — fordult ezt követően az aggastyán ismét élete párjához — Hál akkor elkészült — megelégedetten dörzsölte a kis község tanácselnöke a kezét, és úgy nézett a népfront helyi elnökére, aki civilben a helybeli szövetkezet magtárosi tisztét is ellátta, mintha a világbékét jelentette volna be. — Hála annak, aki erőt adott, meg a szövetkezeti brigádnak, abban is a Godó Jóskának — bólintott helyeslőleg Sándor Péter, a népfrontelnök és magtáros, töprengve ösz- szehúzta a szemöldökét, nem hagyott-e ki valakit a felsorolásból. — ... és felavatjuk? — kérdezte. — Fel bizony — lelkesedett a tanácselnök, s rögtön az jutott eszébe, hogy itt most rrem más folyik, mint a tanács és a legszélesebb tömegszervezet kapcsolatának gazdagodó csermelye: a forrás, az ötlet, a népfront: a meghallgató és kivitelező, a tanács. — Szép, szerény avató ünnepséget tartunk. Ahogy illik. Mégiscsak új létesítmény ez a mi falunkban. Társadalmi munkából, saját erőből készült. Egyetértek, Péter bátyám, a javaslattal — fűzögette tovább a gondolatot a tanácselnök, és cigarettával kínálta a népfront tisztes elnökét. — Ne kísértsd az istent, de engem se. Egy hete nem dohányzóm már — sóhajtott fel Sándor Péter s bütykös ujjait ^ ötven esztendős, sike- 5 rekben gazdag színpadi ! múltját ünnepelte Helene | Weigel asszony, a berlini jj Nagyszínház intendánsa, | Berthold Brecht özvegye. $ Képünkön: Weigel asszony ^ férje, „Kurázsi mama” cí- Smű darabjának címszere- S pében. , s álla elfoglalta az egész arcát, ^ és így inkább faragványnak ^ tűnt, mint emberi arcnak. A ^ hangja szárazon csikorgott. ^ — Elolvastam a levelét —| mondta. Guzi Kálmán a másik lábá-^ ra nehezedett, de nem szólt. — Jó hosszú levél volt — mondta az igazgató, és végre elmosolyodott. — Nem tetszik kérdezni semmit? — szólalt meg Guzi Kálmán. — Mit kérdezzek? Az igazgató egy szelet papírt húzott maga elé, és ráírt valamit egy vastag tollal. — Menjen le a hármas műhelybe — mondta, miközben írt. —Itt a cédula! Ezzel keresse föl »Kántor művezetőt. Már beszéltem vele. Majd ő rendbe szedi magát. Guzi Kálmán átvette a papírt, de nem mert belepillantani. — És ott mi lesz? — kérdezte ügyetlenül. — Mi lenne? Dolgozni kell. Na, induljon már! A titkárnő majd megipagyarázza, hogy merre kell menni... A szavak megraga<jtak Guzi Kálmánban, aztán beléje hatoltak. Nem értette, hogy csak ennyi az egész, voltaképpen csak ezen a néhány szón múlt, hogy az élete ide vagy oda. Boldog zavarában motyogott valamit, majd meg is hajtotta «magát. A feje fölött mintha látszott volna egy darab az ég kékjéből. a száraz, salakos- vasúti pályát, a vagonok meleg árnyékát, a vasutasok világát. Az első hónapokban alig tudta kivárni a fizetését. Délben elköszönt a mozdony mellett, mint akit szabályos ebéd vár, aztán átmászott a kocsik alatt, és ott várta meg az ebédidő végét, elrejtőzve. Szabadjegye volt, s hét végén mindig felült egy céltalan vonatra, és utazgatott, mintha hazautazott volna. Napokig a tányérsapkák jártak az eszében. Éjszakánként a mozdony gőzfelhőjében mosolyogtak az overállarcok. A felmondás után egy héttel Guzi Kálmán este elment abba a vendéglőbe, ahol a mozdony- vezető szabad idejében sörözni szokott. Guzi megállt a pultnál, lehajtott egymás után három pohár rumot. A sarokban ott ült a mozdonyvezető, szemben vele egy madárfejű ember támaszkodott a könyökével az asztalra. Guzi Kálmán semmit se sietett el, de miután úgy érezte, hogy már eleget ivott: rá támadt a mozdonyvezetőre. A tárgyaláson súlyos testi sértésért és garázdaságért hat hónapra ítélték... A titkárnő asztalán felbúgott a szerkezet jelzőhangja, — Bemehet! — mondta. Guzi Kálmán, aki húszéves jjorára megtanult gyanakvással és kihívással nézni a vele szemben álló emberek szemébe: lehajtott fejjel állt a nagy szőnyeg közepe táján. Az Igazgató szokása szerint mellényben ült az asztalnál. Szögletes
