Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-20 / 192. szám

PES1 él EC ^MírSap 1969. AUGUSZTUS 20., SZERDA A kísértet árnyéka „Hát újra itt. Őszi hegyek közt Újra rosszkedvűen, betegen, Köhécselni a többiek közt, Míg szél süvölt a szirteken. Akik szeretnek, messze vannak, Akit szeretek, messze van,...” Park. Méreteit csak sejtheti az idegen. Szemmel nem lát­hatja be, csak az értelem éri fel a nagyságot és annak mi­értjét. Széles betonút, ritkán autó gördül rajta valamelyik épület elé a sok közül. Óvato­san lépegető sok szoknyás öregasszonyokat hagy maga mögött. Fel sem néznek beteg­ségük elmerült szemléletéből. Padok. Fürdőköpenyes fér­fiak előrehajolva hónapokkal ezelőtti önmagukat keresik a kis műtavacskák víztükrébe bámulva. Közben beszélgetnek, hirtelen, gyors hallgatásokkal adózva gátlásosságuknak. Eleinte még mindenki szemér­mes. Csend. Nem tömbszerű, nem darabos. Inkább a maga kis örömében lubickoló gyerekhez hasonlít. Ide-oda kúszik a fák között, meghajlítva az ágakat, levéve egy keresztrejtvényt fejtő fiatalember szemüvegét. Ha elfárad, megpihen az ölbe- ejtett kezek ujjai között. Korányi Frigyes Országos Tüdőbeteggondozó Intézet, Bu­dakeszi. Igazgató-főorvos, egyetemi tanár: dr. Böszörmé­nyi Miklós. Adatok. A szanatórium a maga nemében első volt Ma­gyarországon. 1899-ben épült, Korányi Frigyes kezdeménye­zésére, közadakozásból. Akkor még csak a tbc-t gyógyították itt. Próbálták gyógyítani. Ma. Minden tüdőbeteget itt kezel­nek. Ezer ágy, köze] száz or­vos és diplomás vegyész, 193 nővér, több laboratórium, tü­dő- és csontsebészeti klinika. Az állam évente körülbelül 60 milliót költ erre áz egyetlen . intézményre. A gyógykezelés ingyenes. A betegség. Harminc évvel ezelőtt az esetek nyolcvan szá­zaléka halálos volt. Rendsze­res vizsgálat, ellenőrzés, utó­piának számított. A kezelést természetesen csak vagyono­sak engedhették meg maguk­nak. Magyarországon a tuber­kulózis népbetegség volt. A gyógyulási idő kezdődő baj esetén is majdnem két év. A fertőzés az ismert életkörülmé­nyek között rendkívül gyorsan terjedt. A gyerekek sem men­tesültek. „Természetesen.” A gyógyulás. Az elmúlt ti­zenkét év statisztikája szerint: 1957 óta a felnőtt megoetegc- dések száma mintegy egy har­madával csökkent. Ma 40. ezer­re tehető a kezelés alatt álló tuberkulótikus betegek száma. Főleg az idősebb korosztály, zömmel 50 éven felüliek. Az ország minden városában, fa­lujában, körzetében évente egyszer tüdőszűrés. Az iskolá­sokat tanítási idő alatt, csopor­tosan viszik el. Gyermektuber­kulózis Magyarországon ma gyakorlatilag nincs. A rendsze­res ellenőrzések biztosították a felnőttek számára is, hogy a bajt még kezdeti stádiumában észrevegyék. Ennek és az or­vostudomány fejlődésének, a kitűnő gyógyszereknek köszön­hető. hogy a kórházi kezelési idő ma. átlagosan négy-öt hó­nap. Az alkoholistákkal, az idegbetegekkel külön osztályon foglalkoznak. Ilyen esetben persze nehezebb a gyógyítás. Es nehéz azoké is, akik évtize­dekkel ezelőtt szerezték be a betegséget. De a gyógyítók, s lassan a betegek is, elfelejtik ezt a szót: menthetetlen. Rémület. Mindenkit elkap, mikor a röntgenfelvétel kö­nyörtelenül kimutatja, hogy ... tbc. Kísértet. A halálfélelem beidegződései fonják körül. A reflex: kapkodás. Kérdések rohama. Mi lesz? A munka, a család ... Hogy jogos-e ez ma már? A tudat lassabban (Tóth Árpád: A Palaceban — 1925 októbere.) változik, mint az élet. Amely epizóddá egyszerűsítette, rövi­dítette az életre szóló szenve­dést. Az életformát, a végze­tesen meghatározó jelzőt, sor­sot: tüdőbajos. Epizóddá, mint bármely könnyű lefolyású be­tegséget. Fél, egy év után vál­tozatlan élet következhet. Nem elölről kezdve: folytatva. Konkrét eset a közelmúltból: két borsodi bányász vissza­ment munkahelyére dolgozni. Vájárnak, mint azelőtt. A kórház. Teraszok, sorban egymás mellett fekvőhelyek, színes kockás takarók. Fák. Hegyek karéjban, szelíd, ál­landó mosollyal, a János-he- gyi kilátó karnyújtásnyira, úgy tűnik. Virágok. A park­ban, a folyosókon, az orvosi szobában, a kórtermekben. Levegő. Itt nem észrevétlen mechanizmus a légzés. Pilla­natonként bevett gyógyszer­adag. Kártya, újságok, táska­rádió. Semmi Varázshegy Minden emeleten televízió. Hatalmas hall, két büfé, csak szeszes italt nem árusítanak. Könyvtár, lemeztár. „Korányi­rádió.” Kedden és pénteken délelőtt 10-től 12-ig. Fejhall­gatóval figyelhetik a szív kül­di adást. A lemezlistáról ki­választják, amit betegtársuk­nak — aki esetleg másik épü­letben, másik osztályon van — küldeni akarnak és bemon­datják. A lemeztárolóban elő­keresik a kért lemezt és fel­teszik. Minden hónapban leg­alább egyszer, de inkább gyakrabban, hazaengedik a fennjáró betegeket. Mindnyá­jan emberek vagyunk. így nem bomlanak fel. a családok, mint azelőtt. Azelőtt ez a be­tegség és a hosszas gyógyu­lás: válóok volt. Az orvosnő. Fiatal, befelé néző ember. Ezért tud annyi­ra figyelni a betegeire. Nem kórlapokkal, esetekkel dolgo­zik. Néha rigolyás, szeszélyes, fáradt, ingerült, különböző íz­lésű, temperamentumu, gond­talan, vagy gondokkal küsz­ködő emberekkel. „Csak” se­gíteni akar. És ehhez barát­nak, testvérnek, rokonnak kell lennie. Mindent tudni, is­merni és áldozni is önmagá­ból. Az édesanyja tüdőbajos volt már az ő születése előtt. Gyerekkorában nézett farkas­szemet a betegséggel. S ezt az­óta sem hagyta abba. Akkor tehetetlen volt. Most kezében van minden eszköz. Dohány­zik és fütyül minden veszély­re. „A kis dolgok számítanak, egy véletlenül meghallott di­cséret, a mosoly, ami az em­ber megjelenésére felvillan. Ezért élek. És a kézszorítá­sért, amivel elbúcsúznak azok, akik már hazamennek.” A betegek. Hatvan év kö­rüli, ősz hajú férfi. Tervosz­tályvezető. — Lábon hordott tüdőgyulladás. Mentő hozott be. Háromszor operáltak, négy hónapja vagyok itt. A jövő héten megyek haza. — Fele­sége, villamos mérnöknek ké­szülő fia és bölcsészhallgató lánya várják. — Nagyon rosz- szul voltam. Nem számítottam ilyen gyors- gyógyulásra. Visz- szamegyek dolgozni. Szere­tem a munkámat. Mióta fenn­járok, sokat olvastam. Itt minden megvan, ami a pihe­néshez kell. Az orvosok úgy bánnak velünk, mint a saját gyerekükkel. Mindenkivel megvan a külön bejáratú té­májuk. ötvenegy éves, de jóval fia- talabbnak látszó, élénk taglej­tésű, mimikájú férfi. — Húsz évvel ezelőtt... emelésnél. Asztalos vagyok, egy nagy darabot akartam az ajtón ki­felé ... bevérzett a tüdőm. Visszaeső vagyok, soha nem bírtam a rendes kezelési időt kivárni. A húsz év alatt, öt­ször kezeltek. De csak most jöttem rendbe. így mondta az orvos, hogy most már rend­ben leszek. Még kilenc évem van a nyugdíjig. Dolgozni akarok. Én már nem remél­tem. De most, remélek. Visz- szamegyek a műhelybe. Vár­nak. Sajnos, nem mindenütt. Az egészségesekben még élnek az előítéletek. Bizalmatlanság, rosszhiszeműség. Ellesett párbeszéd. — A doktornő még azt is mondta, hogy mindent szabad. Üvölte- ni, káromkodni, - mindent. De elkeseredni, az az egy tilos. — Igaza van. Én is azt hittem... És látja, itt a bőrönd a’ ke­zemben. Viszontlátásra. — Jó, de kint! „Legyenek jók ... isten nevé­ben ... Simítsák meg az arcom szé­pen ... Anyásán... lágyan... ha le­het ... S tiszteltetem az életet.. Varga Vera A SZÉP MllNKA R ecés vaslemez. Ez a padló. Súlyos vaskoriatok. -Ezek jelölik a bejárható világot. Morajló gépek. Ezek adják az ittlevők munkájának ritmu­sát. Nehéz vegyszer- és olaj­szag a levegőben. Ezt lélegzik be műszak alatt. Gumicsizma. Munkaruha. Mindkettő or­mótlan. A verítéket törlő kéz maszatos nyoma az arcon. Hétköznapi dioráma, élőkép a Dunai Kőolajipari Vállalat egyik üzeméből, a parafinos mentesítőbői, ahol a fiatalok­kal beszélgetünk, a beruházás KISZ-titkára, s magam. Ott dolgozni: nem leányálom. Mégis, az egyik fiú azt mond­ja: „szép munka”. Frázis? A gyerek komolyan gondolja, mondja, mert: hisz annak értelmében, amit csinálni kell. Pedig főnökei vannak, akik nem mindig kedvesek, akik utasítanak, a levegő nehéz, a munka piszkos. Mégis: szép munka. Mitől, miért szép a munka? Akkor'is, ha pisz­kos? Ha nehéz? Marx mondta ki a történe­lem új irányát is magába foglaló megállapítást: a mun­ka emberi szükségletté válik a jövő társadalmában, a szo­cializmusban. Illúzió lenne ma arról beszélni, hogy ez így van? Illúzió, ha úgy gondol­juk: mindenki és mindenütt már így, szükségletből végzi munkáját. Szükségletként, mint a lélegzést, a táplálko­zást, az alvást. Az életműkö­dés ' szükségletei ezek. Még,s, már ma is vannak— s nem is egészen fehér hollóként —, akik így, szükségletből végzik munkájukat. Mert elégedettek vele, mert értelmét látják, mert nyomon követhetik, mi­ként épül be munkájuk a nagy egészbe, miként válik annak szerves, soha többé el nem választható alkotó ele­mévé. Van közöttük ács — a váci kórház építkezésén ta­lálkoztam vele —, esztergályos — Cegléden, az útépítőgép­javító vállalat szerszámüze­mének egyik brigádvezetője mérnök — a Csepel Autógyár feltalálója —, mindenféle fog­lalkozású ember, aki hittel mondja: szép munka. Qzép munka — csúnya O munka. Jó munka — rossz munka. Egyszerű, isko­lás párhuzamok. Pöttöm gye­rekek írogatnak ilyeneket a füzetükbe, s csöpp praclijuk szorítja a tollat, hogy szépen sikerüljenek a betűk. Szépen? Hiszen már bennük, alig nyíló tudatukban megvan a szép munka, az értelmes erőfeszítés iránti vágy, aka­rat, elszánás, mindaz, ami kényszerűből, muszájból más­sá, örömöt, elégedettséget adó­vá változtatja a munkát. Termőre fordult már a nyár Messzire fénylik a gyógyítás háza Az építmény .körül egyre kevesebb az állvány, bontják, kívül készen állnak. Az üveg­csempéről vakítóan verődik a nap fénye, messziről látszik a készülő új kórház Vácott, a Na­szály hegy szomszédságában. Az ország egyik legszebb és legmodernebb kórháza lesz. Ev vé­gére várhatjuk elkészültét. Mégis: az ösztönt és tudatot csúffá teszi még sokszor a közöny, a semmit nem tisz­teletben tartás,, az ostobaság. Amik a tiszta, a könnyű mun­kát is nehézzé, rosszá torzít­ják, mert értelmét veszik el. A kapáló, falat húzó, esz­tergáló, tervező asztalnál dolgozó ember percnyi pihenői alatt mindig fölméri, mit tett, meddig jutott, s tekintete jól- esően simít végig a gyomtól tisztult sorokon, az összekö­tött téglákon, az újat körvo­nalazó tusnyomokon, ha tud­ja ... Ha tudja, hogy nem ma­rad ebek harmincadjára a ter­més, nem döntik le a falat, mert közben mást gondoltak, nem fuserálják el a tervet... Ha tudja, hogy munkája való­di értéke és haszna szabja meg rangját, hitelét mások előtt, ha tisztában van az­zal, hogy pontosan azt tette, amit tennie kellett, mert ezt várták tőle. Szép munkát csak olyan ember végezhet, aki a helyén van, aki úgy érzi, hogy amit ő csinál, s ahogyan csi­nál ja, azt más és úgy nem tud­ja megcsinálni. Mégis: ritkán s akkor sem elég alaposan fi­gyelünk erre. A munka pszi­chológiája és szociológiája tu­domány, ma már az, de ezt a tudományt csakis a gazdasági­társadalmi alapok szocialista formája tudja igazán kibonta­koztatni. A gazdasági-társa­dalmi alapok adottak, szocia­listák. Mégis: sokan vannak, akik nem hisznek munkájuk­ban, lenézik azt, mert rossz­nak, értelmetlennek, semmi­féle örömöt nem tartogató- rak ítélik meg. Miért? Mert látják, elég, ha összeütik a bútor eresztékeit, eldolgozni, enyvezni, száradni hagyni nem kell. Elég, ha fölskiccelik a vázlatot a papírra, hisz’ úgy­sem lesz meg a kellő anyag, a mikronra való megmunkálás­ra a gépkapacitás. Elég, ha megmagyarázzák, miért si­lány az, ami silány. Elég? Kinek kell az ilyen munka? Kinek lehet elég? E mbertelenebb, erkölcste- iérícbb,. lealázóbb, . mint az értelmetlen, a céltalan munka nincsen. Mert szégyell- nivaló. Szégyellnivaló az, ami — emberré tette az embert! Olcsó, s elkoptatott példa lenne 1945 tavaszára hivat­kozni? A rongyosan, éhe­sen, de csillogó szemmel vég­zett munkára? A hitre? Az ér­telem fölfedezésére. Annak megdöbbentően gyors fölfe­dezésére, hogy: valóban ma­gunknak dolgozunk? Semmi­vé lett volna, eltűnt volna? A szép, s az érdelem iránti igény és vágy nem tűnt el az em­berekből. Csak mintha rös- tellnivaló lenne. Mintha nem illene beszélni róla. Miért? Hát lehet-e röstellni azt, nem beszélni arról, ami örökre és visszavonhatatlanul elválaszt bennünket a múlttól?! Mészáros Ottó A ZÁSZLÓVIVŐ FÉL ÉVSZÁZADA VITAT­JÁK a burzsoá világban a Szovjetunió szerepét, s ez a vita be-betör a nemzetközi munkásmozgalomba és a fel­szabadító mozgalmakba is. Változik a vitatkozók alapál­lása, színezete, változnak né­zeteik, le-letűnnek a politikai porondról, hogy azután- né­hány elhasznált régi doktríná­ból egy újat összehozva új zászlóval jelentkezzenek. De ez a körforgás egy szilárd pont körül kavarog, ami nem más,_ mint a Szovjetunió tény­leges történelmi szerepe, vagy ha úgy tetszik, küldetése. Ez az, ami — vitassák bárhogy — nem változik mindaddig, amíg nem következik be alapvető történelmi fordulat a szocia­lizmus és a kapitalizmus küz­delmében. A KÉRDÉS IDŐSZERŰSÉ­GÉT bizonyítja, hogy a kom­munista és munkáspártok moszkvai világértekezlete résztvevőinek szinte mind­egyike szükségesnek tartotta megerősíteni a Szovjetunió történelmi szerepéről vallott egyértelmű nézetét. Arra itt kár lenne sok szót vesztegetni, hogy most is, mint rendszerint, a velünk szemben hagyományosan ellenséges polgári sajtó a saját önkényes mércéjével méregeti a Szov­jetunió tekintélyét. Kétségtelen, hogy a tekin­tély (amely nem ugyanaz, mint a szerep, amelyet a Szovjetunió objektíve betölt a nemzetközi életben és a mun­kásmozgalomban), függhet kü­lönböző megítélésektől. De ezek mit sem változtatnak a Szovjetunió objektív szere­pén: azon, hogy megtestesíti a szocializmus legnagyobb gazdasági, politikai, diplomá­ciai és katonai erejét —■, hogy nemcsak a munkásmoz­galom, de általában a forra­dalmi és haladó mozgalmak legnagyobb támasza. II KADAR ELVTARS a kom­munista világértekezleten egy szokatlanabb nézőpontból ki­indulva is felvetette a Szov­jetunió szerepének kérdését. „... Egyenjogúak vagyunk ugyan, de nem egyforma a helyzetünk a felelősségben és a teherviselésben. Ha mindent viszonylagosan számítunk is, ha őszinték akarunk lenni, akkor meg kell mondanunk, hogy a Szovjetunió Kommu­nista Pártja és a szovjet nép, amely a jogokból csak az egyenlő, törvényes részt igényli magának, mérhetetle­nül több felelősséget hordoz bármelyikünknél. Internacio­nalista és önzetlen módon mindenki másnál többet áldo­zott és áldoz a kommunizmus ügyéért, a nemzetek szabad­ságáért, a világháború meg­akadályozásáért, az emberiség szebb jövőjéért*. Gondoljunk csak arra: szov­jet berendezésekkel alapozta meg a fiatal szocialista orszá­gok legtöbbje az ipari fejlő­dést; a szovjet nép óriási erő­feszítéseivel létrehozott raké­ta-, nukleáris potenciál tartja távol az imperialistákat attól, hogy a katonai erővel állítsák helyre uralmukat akár a szo­cialista országokban, akár a volt gyarmatokon. TÜL AZON, hogy ez a sze­rep tiszteletet kelt —, túl a téma minden érzelmi vonat­kozásán —, a helyzet egy bi­zonyos történelmi funkció be­töltésére készteti az SZKP-t, a Szovjetuniót, immár fél év­százada. S rajta kívül nincs olyan párt, olyan szocialista ország, amely ezt a funkciót át tudná vállalni és ténylege­sen be is tudná tölteni. Ez a szüntelenül bővülő, fejlődő funkció kezdetben abból állt, hogy ez az ország volt a kom­munista világmozgalom egyet­len bázisa és támasza. Később azzal bővült, hogy a Szovjet­unió katonai győzelme a fa­sizmus felett, léte, helyzete, nemzetközi tekintélye lehető­vé tette a szocialista v'lág- rendszer létrejöttét. Ebből az is következik, hogy a szocia­lista országok, s minden való­ban kommunista törekvés vi­szonya az SZKP-hoz, a Szov-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom