Pest Megyei Hírlap, 1969. május (13. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-07 / 102. szám

1969. MÁJUS 7., SZERDA PES1 élEGYEt Még egy évig „társbérletben“ Épül a Toldi Miklós Szívesen láttak Nagykörösön hírlap 3 A kevés néha sok... Lesz-e szocialista brigád a váchartyáni Alkotmányban? „Tisztelt Szerkesztőség!... Szívesen segítek a szerkesztés­ben egy ötlettel... Itt, Nagy­kőrösön tavaly kezdték el is­kolánk, a Toldi Miklós Élel­miszeripari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet áj otthonának építését. A csaknem százmillió forintos költséggel épülő intézmény munkálatai jó ütemben halad­nak, érdemes lenne írni róla. Ha elfogadható az ötlet, szíve­sen látnám a Hírlap egyik munkatársát Arany János vá­rosában. A kalauzolást is örömmel vállalnám... Ha­raszti László, Il/b. osztályos konzervipari tanuló.” A levél márciusban érkezett — az újságíró áprilisban. A gyerekeket a konzervgyár 6-os üzemében találtam, gya­korlati foglalkozáson. Fehér köpenyes fiúk, lányok szorgos­kodtak az őszibarackkompót „kiszerelésén”. Leendő „ka­lauzom” óriás edényben ka- vargatta a cukros szirupot. A levegőben édes illatok úszkál­tak, az üvegekben csábítóan virított a zöldessárga hámo­zott barack, s Laci keze uj- jaimihoz ragadt a parolánál.- Mivel kezdjük? — bíztam rá magam. — A makettal! Azt muszáj megnézni, mielőtt kimegyünk az építkezésre. Csodaszép. Üvegszekrényben áll, a régi iskola folyosóján. Irány tehát — a régi isko­la. Így emlegeti, mióta épül az új. A makett csakugyan „cso­daszép”. Elöl az ötszintes tan- termi szárny — az elméleti épület — amelyhez kiterjedt „lepényépület” csatlakozik. Ebben helyezik majd el a kon­zerv- és sütőipari alapozó tan­műhelyt, az alapozó gépmű­helyt, a kopyhát, ebédlőt, és a tornatermet. - Mindezt 'fedett zsibongó köti össze az ugyan­csak ötszintes, hétszáz szemé­lyes kollégiummal, amelyben négyszáz leány és háromszáz fiú talál majd kényelmes, kor­szerű otthonra. Utunkat az igazgatói iroda felé folytatjuk, amelyet jókora tömegen át kell megközelíteni. Társbérlet — mondja ke­sernyés humorral Bognár Gyula igazgatóhelyettes. — Ti­zenhat éve, amióta iskolánk megalakult, mindig társbérlet­ben élünk. Előbb egy kocsmá­val, most pedig a városi bíró­sággal és ügyészséggel, a te­lekkönyvi hivatallal, a köz­jegyzői irodával, az általános iskolák és óvodák napközis konyhájával és étkezdéjével, no meg két lakóval. Felsorolni is sok, pedig még nincs vége. Leányotthonunk saját épületükben székel, de már a fiúotthon magánlaká­sokkal osztozik egy városi bérház épületében. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy áz is­kolának Kecskeméten is mű­ködik egy kihelyezett techni­kumi esti tagozata és négy konzervipari szakmunkáskép­ző osztálya, elhihetik nekem, mennyire várják az új intézet átadását tanárok és diákok egyaránt!-— Milyen szakembereket képeznek itt? — A szakközépiskolában konzerv-, baromfi- és hűtő­ipari oktatás folyik, az emelt szintű szakmunkásképző inté­zetben pedig konzerv- és sü­tőipari szakmunkásokat neve­lünk. Még végiglapozom az albu­mot, amelyben a tavaly jú­liusban megkezdett építkezés minden fontosabb mozzana­tát fényképek őrzik, aztán elindulunk ,tetthelyre' a „ A Ceglédi út kanyarjából már messziről feltűnik a tan­termi épület ötszintes vasbe­ton váza. — Uni váz-szerkezet, — ez a szakmai neve — magyarázza Szellő Dezső, a Bács-Kiskun megyei Állami Építőipari Vállalat művezetője. — Amint látja, itt már a falazást vé­gezzük: téglával töltjük ki az univázat. A diákotthon épü­letén a váz szerelése folyik — mutat távolabb. — A torna­terem és a műhelycsarnok vasszerkezete is áll már. s rö­videsen ott is megkezdjük az alapozást. — Ügy tudom, az átadási határidő 1970. december 31-e. Meglesz akkorra? — Rajtunk nem múlik, re­méljük, a szerelők építésveze­tőségén sem! Felkapaszkodunk az első emeletre. A tantermeket mintha kissé „szűkmarkúan” méretezték volna. — így írta elő a terv — mondja a művezető. — Szeretnél már ebbe a szép iskolába járni? — fordu­lok Haraszti Lacihoz. — Én éppen végzek, mire ezt átadják — mondja bána­tosan. — Azám, s mi leszel, ha végzel? — Konzervipari szakmun­kás. — Szereted ezt a szakmát? Bizonytalanul bóűint: — Hát... Édesapám is a konzervgyárban dolgozik, a bátyám is itt lakatos —, most ugyan katona —, s a konzerv­ipar előtt nagy jövő áll. — Ezt kitől hallottad? — A szüleimtől. Tetszik tudni, szívesen jelentkeztem ebbe az iskolába, mert azt hittem, könnyű lesz. Téved­tem: elég magasak a követel­mények, s nekem a matek kü­lönösen nehezen megy. De ha elvégzem, utána két év alatt tehetek érettségi vizsgát — Van kedved hozzá? — Hát... Megpróbálom. INGYENES NYOLCHONAPOS SZOBAFESTŐ ÉS MÁZOLÓ szakmunkásképző tanfolyamra jelentkezhetnek 18—45 éves férfi segédmunkások és befon ífott festők. A tanfolyam helye: Kecskemét. Kezdete: 1969. május 19. (hétfő).- A tanfolyam ideje alatt kereseti lehetőség, szállás, ebéd, munkaruha. Rendszeresített szabad szombat. Az érdeklődők levelezőlapon kérjenek tájékoztatót. Bács megyei Állami Építőipari Vállalat Kecskemét, Klapka u. 34. — Mi a kedvenc tantár­gyad? > — A gyakorlati foglalkozás, a testnevelés és a magyar iro­dalom. Tessék mondani, hogy lehet valaki újságíró ? — Hát... — Legalább olyan bizonytalanul válaszo­lok. mint Laci az imént. — Ahhoz pedig nagy ked­vem lenne. A Tanácsköztár­saság évfordulójára meghir­detett iskolai pályázaton har­madik díjat nyertem. Meg gyerekkoromban is mindig meséket írtam magamnak. — Szeretsz olvasni. Laci? — Nagyon! Berkesit, Jókait, Mikszáthot. — És a zenét, szereted-e? — A beat-et tetszik gondol­ni? Egyszerűen neon értem, hogy lehet azért annyira ra- jongani. Nekem Harangozó Teréz a kedvenc énekesem. A tánczenét jobban szeretem. — Tegyük fel, hogy sikerül az érettségid, de — valami okból — nem lehetsz újság­író. Akkor mi lesz? — Az iskolában géptant is tanulunk, s már gondoltam rá, hogy esetleg kitanulom az általános géplakatos szakmát. — Még egy kérdésem van: amikor megírtad a levelet, hogy képzelted el a kalauzo­lást? — így, hogy megnézzük a makettet, beszélgetünk az igazgató úrral, s kimegyünk az építkezésre. Tessék mon­dani, ez mikor lesz benne az újságban? — A szerkesztőkön múlik, Laci. Köszönöm a kalauzolást. — Szívesen. És tessék el­jönni máskor is! N. É. Bokáig süpped az ember a jó kövér hartyáni földbe. A barnásszürke tábla köze­pén dombocska s ezért előbb a traktor orrát, tetejét, majd a kerekeket látom, később a babot vető gépet, rajta a két örökké mozgó alakkal. Ve- zsenyi János leállítja a mo­tort, kibújik hátul az ajtón és azt kérdezi, honnan jöt­tem, mi járatban vagyok. — Bálint Istvánnét kere­sem — válaszolom. — Én vagyok — a miniszok­nyás, mezítlábas, csinos kis fiatalasszony megfordul a gépen. — Igaz, hogy maga óhajt itt szocialista brigádot szer­vezni ? — Persze! — dacosan fel­veti állát, mintegy hangsú­lyozva a felelet valódisá­gát. — Talán nem hiszi ?... — Látta a tv-ben talán a tanácskozást? — Nem láttam! Ugye most azt fogja kérdezni, hát ak­kor miért? ... A férjem KISZ- titkár és sokszor beszéltünk róla... Például, én úgy gondoltam... — Szocialista módon dol­gozni, élni, de főleg keresni — mondja Kovács László kertész, aki közben elért ben­nünket. Nevetés. — Ez. ez kell nekik — Ve- zsenyi János traktoros de­rűsen rázza hatalmas testét. — Már úgyis többet kaptok, mint én ... — Ugyan, Laci bácsi! — ez a kertésznek szól. — Ebben a hónapban elkészül a ver­senyhíradó. Czé László meg­csinálja hozzá a fotókat és. aki jól dolgozik, kitesszük az üvegház falára... társadalmi munkát szervezünk. — Megyünk majd a bab­földön hajnalban is — évő- dik Vezsenyi — bár aligha Tévedés és Aranyos Siófokon Hajnal Károly, a Lósport Vállalat igazgatója régi ha­gyományokat szeretne felújí­tani. Az első terv: rendezzék meg ismét a régi siófoki ló­versenyeket a balatoni közön­ség szórakoztatására. A balatoni városban 1912- ben tartották meg az első ta­lálkozót, amelynek fő futa­mát — a krónikák szerint — 10 000 arany koronával díjaz­ták. Az augusztusban, három egymást követő versenynapon amatőrök is összemérhették tudásukat, a legnagyobb szám­ban, a hároméves nyeretlen lovak részére kiírt gátverseny­ben azonban csak profik, hi­vatásos zsokék állhatták rajt­hoz. A régi feljegyzések sze­rint az első nagy versenyt — nem tévedés! — a Tévedés nevű ló nyerte. A rendezvényt első ízben 1952-ben próbálták felújítani; a siófoki labdarúgópályán villanyfény mellett éjszakai amatőr versenyekkel szórakoz­tatták a közönséget. A ver­seny a hazai lótenyésztés tör­ténetében is érdekességet ho­zott: minden idők legjobb ma­gyar magasugró lova, a híres Aranyos itt ugrotta át elsőnek a kétméteres magasságot. merek veletek kijönni sötét­ben ... még beesnétek a gép közé... — Maga csak ne féltsen bennünket! Megbeszéltük az asszonyokkal... mindenkinek tetszik. Posta Péter, a váchartyáni Alkotmány elnöke még a tsz irodájában a megalakulás nehézségeiről beszélt. Az Al­kotmány évekig a váci já­rás egyik legrosszabbul gaz­dálkodó tsz-e volt. Két éve azonban nagy és alapos változás érlelődött meg itt. Az 1500 holdon gazdálkodó tsz tag­jaira 1968-ban már 14 ezer 400 forint évi jövedelem ju­tott. A tagok száma kevés, 92, de ebből 54 a nyugdíjas és sok alkalmazottat kell fog­lalkoztatniuk. De a tsz jól fizet és minden hónapban pontosan. A havi 2000 fo­rintot megkereshetik az asz- szonyok. A traktorosok átlag- keresete 2800, az állatte­nyésztőké 2200—2300 forintig felmegy. Két éve még csak 5—6 holdon kertészkedtek, ma már 100 holdon. Ültettek 58 hold erdőt, idén újabb 32 holdat és itt télen-nyá- ron kell a munkáskéz. Mindezeket az elnök kis panasszal a hangjában mond­ta el és nem értettem, hová akar kilyukadni. — Most, hogy a tsz-ünk így lábrakapott, a tagokból és az alkalmazottakból is egy­szerre, elemi erővel tört ki a tettvágy. Ezt is javasol­nak, azt is ... mindenki ten­ni szeretne' valami érdeke­set, gyorsan eredményt ho­zót. Ilyen az a szocialista brigád is... Kovács László: — A kertészetben négy csa­pat van. összesen 35 ember dolgozik. Nem tudjuk, hogyan is szervezzük a szocialista bri­gádot. Emeljünk ki egy csapa­tot. vagy áz egész kertészetet-■vegyük bele, esetleg azokat is, •akik az erdészetnél dolgoznak. Mert azok is mondhatják, miért hagytatok ki bennün­ket? — Maguk hogyan képzel­ték? — kérdezem a bársony­melegen sütő napba néző „ve­tőgépeseket”. Somogyi Istvánná szerint úgy lenne jó, ha mindenki benne volna. Már a kirándu­lások miatt is. Hallotta, aki brigádtag, mehet kirándulni. Nyáron lesz is egy szép út, Sopron—Kőszeg — aztán a Balaton vonalán vissza. — Két férfi és két asszony most Moszkvában van a béke­vonattal — mondja Kovács László, és erre Vezsenyi irigy­kedve szólal meg: — Én még a falun kívül nem is voltam. — Majd mész Vácra! — ug­ratják a nők. M inden azonos marad, csak az em­ber változik. Ugyanúgy folyik a Duna, mozdíthatatlan nyugalom­mal állnak a hegyek, ugyanazt a homokot kergeti a szél ide-oda a Hortobágyon és a Cegléd környéki tanyák kö­rül. A természet alig változik. S ha változik, a változást egy emberöltő alatt nem vesszük észre. Később pedig ki emlékszik már? Az országhatárok rugalmasabbak. Az élet társadalmi törvényei gyakran igazítanak raj­tuk, s ha itt üldözött vagy, ott oltalmat ta­lálsz. Pedig ott is ugyanolyan mozdíthatatlan hegyek állnak, ugyanúgy folynak a folyók, csak az ember változik. Hetvenkét embert vittek a román határ mellé. Ruhájukon vörös felirattal, KB. A rö­vidítés kerületi börtönt jelent. A szegedi Csillag-börtönből hozták őket, hetvenkét em­bert, hetvenkét rabot harminckét fegyőr kí­séretében. Szigorú őrizet. Akiket őriznek, azoktól nagyon kell félni. Kommunisták, ti- zenkilencesek. Itt a román határ mellett dol­gozni fognak, kevés a munkáskéz és még ke­vesebb az ingyen munkaerő. A rabtartók tudják, hogy kockázatos vállalkozás ez. Még a börtönben aláíratnak egy ívet a rabokkal, hogy nem fognak megszökni. Az egyik alá­író: Erős János. Amikor visszatérnek a cellá­ba, mégis elbúcsúznak a társaiktól, azoktól, akik itt maradnak, mert tudják, hogy ide élve már nem térnek vissza többé. Ha sike­rül a tervük. Mert még meg sem érkeztek a román határ mellé, de már kész a terv. Aztán megérkeznek a határ mellé. Dolgoz­nak. Aratnak. Fegyveresek a hátuk mögött. Minden lépésüket szigorú tekintet kíséri. Minden mozdulatot. Vidáman dolgoznak, mert már tudják, hogy nem sokáig. Cinkos pil­lantásokat vetnek egymásra. De a pillantá­A szökevény és a visszatérő sokra is vigyázni kell. Aztán mennek vissza a táborba. Éjszaka összejönnek. Mindenki megkapja a feladatát. Óvatosan szervezik, mindenkit be kell avatni a tervbe, mert ke­vesen vannak, de úgy szervezik a szökést, hogy ha árulója akadna is, ne lehessen tudni, ki találta ki a tervet. Le kell fegyverezniük az őrséget. És átfutni ' a határon. A határ itt van néhány lépésre. A szökevény, idős Erős János most Ceglé­den lakik. Nyugdíjas. Keménykötésű öregem­ber. Nevetve meséli az egykor forró pillana­tok történetét. „Minden simán ment. Elvágtuk a telefon­drótot, lefegyvereztük az őrséget, aztán irány a határ. Mire átértünk, hogy, hogy nem, már ott loholtak a nyomunkban a csendőrök. De ők nem mertek átjönni. Semmi nem volt kö­zöttünk, de mi már nem voltunk Magyaror­szágon, ezért hát nagy bátran mutogattunk nekik szamárfület, míg el nem fogtak a ro­mánok.” Majdnem ötven év telt el azóta. Idős Erős János, az egykori vöröskatona, az emigráns kommunista majdnem húsz év múlva tért vissza Magyarországra. A felszabadulás után a legnehezebb feladatokat bízták rá. Rendőr­bíró volt, később vállalati igazgató. Több ki­tüntetés tulajdonosa. A Tanácsköztársaság ötvenéves évfordulóján Munkaérdemrenddel tüntették ki. N. P. — Nana, oda aligha!.;: Bálintné már közelítget: — A férjem gyalus az Izzó­ban, Pesten. Tudom én, mi a kötelessége a szocialista bri­gádnak! Az nem csak előnyök­kel jár, hanem felelősséggel is ... tanulni is kell... de az­tán jól jön, ha adnak kedvez­ményt ... először talán úgy kellene, hogy a kertészetből minden csapat egymással ver­senyezne... majd kialakul... Felkapnak a gépre, és el- poroznak a dombocska irányá­ba. A falu másik végén, az öntözéses táblában salátát pa- lántáznak az asszonyok. Cso­portvezetőjük Rottenhoffer Istvánná. Jó lenne a szocialista brigád — mond­ják —, de sajnos, mi alkalma­zottak vagyunk. A szomszéd faluból járunk ide, a tsz-be. Most aztán nem tudhatjuk, így lehet-e versenyezni. — Na. ugye? — vágja felém szemét Kovács László, a ker­tészet vezetője. — Lám, meny­nyi probléma akad, az alaku­lás körül. — Talán csak nem akadály, hogy tsz-tagok és alkalmazot­tak egy brigádban küzdjenek a szocialista címért? Vállukat vonogatják, „fo­gas kérdés ez, nem könnyű benne dönteni!” — Akkor még sör is lenne a boltban, ha végzünk — nyújtózkodik egyenesre az egyik asszony —, mert ha tíz óra alatt ledugok 2600 palán­tát, így, a földre görnyedve, utána bizony jó lenne egy kis sör. — Bemermél a boltba, aztán kiabálnál, mi szocialista bri­gád vagyunk, ha nem hozol sört, te boltos, kitiltunk a fa­luból?... — nevet a csoport­vezető. — Hogyan képzelitek el a szocialista brigádot? ... — Mindegy hogyan, csak jó legyen, ugye, elnök elvtárs? — a felszólítás Posta Péternek szól, mondjon ő is valamit. — Nem tudjuk még, ho­gyan, de megszervezzük, asz- szonyok! — válaszolja az el­nök. aki hazafelé a csapatot dicséri. — Nagyon dolgoznak, annyi bizonyós. Ha jól megy a tsz, ők is jobban húznak. De úgy tűnik, csak a munka nem elégíti már ki őket. Többre vágynak. Igen, és ezt a lehetőséget meg is kell adni a hartyáni asszonyoknak. Azaz minden­kinek, legyen az tsz-tag, vagy alkalmazott... Versengjenek, mert akkor vidámabban, könnyebben megy a munka, és nem is annyira unalmas. Ám azt tanácsoljuk: a leendő szocialista címért küzdő bri­gádba ne szervezzenek be sok asszonyt, sok csapatot, külö­nösen ne más ágazatban dol­gozókat. Inkább kevesebbet először, de tartalmasabb mun­kára. aktívabb cselekvésre. Később a többiek is utolérhe­tik az élenjárókat. Mert néha a kevés több, mint a sok! — sz — d — A Magyar Hajó- és Darugyár Váci Gyáregysége heti 42, illetve 44 órás munkaidőre FELVÉTELRE KERES lakatosokat, betanított munkásokat, férfi és női segédmunkásokat. • JELENTKEZNI LEHET: MHD VÁCI GYÁREGYSÉG Személyzeti osztályán, Vác, Derecskéi dűlő

Next

/
Oldalképek
Tartalom