Pest Megyei Hírlap, 1969. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-09 / 33. szám

1969. FEBRUAR 9., VASÁRNAP Hf.t.Ytl ’Cniap s Illatos út lesz a soroksári Duna-ágbóf A fővárosnak félmegoldás Január 28-1 számunkban részletesen beszámoltunk olva­sóinknak arról, hogy Toköl község szomszédságában új üzem létesül: a budapesti Jó­zsef Attila lakótelep sok ezer lakójának tiltakozására kitele­pítik a fővárosból az Állati- fehérje Takarmányokat Előál­lító Vállalat (ÁTEV) Illatos úti üzemét. A tervek szerint a jö- vő esztendő végén megkezde­né működését Tököl mellett ez a gyár. Részlet az Országos Köz­egészségügyi Intézet 1968. de­cember 16-án kelt véleménye- réséből: „A Budapest IX. kerületi Il­latos úti ÁTEV-üzem bűze a széljárástól függően különbö­ző irányokba, nagy távolsá­gokra elterjed. Déli—délkeleti lamináris légáramlatok alkal­mával a bűz beáramlik a vá­ros belső lakóterületeire is. Gyakran előfordul, hogy a vá­ros délkeleti iparvidékéről szabadon beáramló szennye­zett, bűzös levegőnek csak a Gellérthegy vet gátat. Ott irányt változtatva, a Duna víztükre — mint természetes csatorna — mentén ez a szeny- r.yezett levegő egészen a Mar­gitszigetig feljuthat.. A Fővárosi Tanács — ért­hető okokból — mindent meg­tesz annak érdekében, hogy megszabaduljon az ÁTEV-tői és más hasonló, a levegőt erő­sen szennyező üzemtől. Csu­pán arról feledkeztek meg a főváros illetékesei, hogy az ÁTEV-nek Tököl térségébe te­lepítése — félmegoldás. Az új üzem tervezett felépítése után nem a IX. kerület lakói pa­naszkodnak majd, hanem a déli - peremkerületek — XX., XXL,'XXII. — lakói. Mert ha a IX. kerületből‘jelenleg el­juthat á bűz egészen a Margit­szigetig, akkor a déli perem- kerületeket sem kerülheti el a Tököl felöl érkező „illatos” levegő. (Csak zárójelben kí­vánom megjegyezni, hogy Zug­lóban, a Lumumba utcában azért sem épülhet meg a ter­vezett Pest megyei kórház, mert odáig is eljut az Illatos út szennyezett levegője.) Az ellenérvek közé tartozik I az is: igaz ugyan, hogy Tököl térségében északnyugati az uralkodó szélirány, de a szél­járás változása esetén Száz­halombatta és környéke sem mentesülhetne a szennyezett, bűzös levegőtől. Póti Imre, a Pest megyei Tanács vb tervosztályának fő­előadója a napokban tanul- ! mányúton Solton járt. Nem véletlenül. Ott már esztendők óta működik az ÁTEV egyik telephelye. Íme, néhány elgon­dolkoztató tapasztalat: — Beszéltem többek között a solti telep vezetőjével. Meg­tudtam tőle, hogy nemcsak Kecskemétről szállítják ide a nyersanyagot (több mint hat­van kilométer!), hanem egész Baranya megyéből, mivel a pécsi telep üzemeltetését, a budapestihez hasonló indok­kal, a helyi KÖJÁL felfüg­gesztette. Ez pedig azt jelenti, hogy mintegy száz-százötven kilométeres távolságról is Solt­ra szállítják a nyersanyagot. Ha pedig ez lehetséges, akkor semmi sem indokolja az ÁTEV vezetőinek a főváros közelsé­géhez való makacs ragaszko­dását, hacsak az nem, hogy nem akarják feladni buda­pesti központjukat. Maróti Dezső, Solt község tanácsa vb-elnökének vélemé­nye az ÁTEV solti üzemének működéséről: — Amikor megtudtuk, hogy a községünk határában üze­met létesítenek, még örültünk is neki, mert jelentős munka- erőfoglalkoztatási gondokkal küzdöttünk. 4, gyár^ vezgfői ígérték: a telep üzemetetése semmiféle egészségügyi árta­lommal nem jár. Tessék, néz­zék meg, még ma is -nyílt csa­tornán vezetik a Dunába az üzem bűzös szennyvizét. Az ÁTEV-nél hiába tiltakoztunk több alkalommal is ellene, semmi változás nem történt. De nemcsak a szennyvízcsator­na bűzlik az egész faluban és messzi környékén. A szagel- vcmó berendezések az üzem területén valóban jól működ­nek, elviselhetővé teszik ott a munkát, de a bűzt az épülete­ken kívülre, a levegőbe eresz­tik. Öt-hat kilométeres kör­zetben is erősen érezni lehet. (Pedig a solti üzem jelentősen | kisebb kapacitással működik, mint működne a Tököl mellé tervezett üzem.) Mivel tiltako­zásunknak semmi foganatja nem volt, felsőbb szervekhez fordultunk orvoslásért. Pana­szunk most végre rövidesen megoldást nyer. Mi legalábbis bízunk benne. Elgondolkoztató tény az is, hogy az ÁTEV tervezett tököli üzemének beruházási költsége esztendőről esztendőre jelen­tősen csökken. A legelső alka­lommal még 125 millió forint­ba került volna, azután már csak 90 millióba, a .módosított beruházási terv szerint — Ko­vács Miklóstól, az Élelmiszer- ipari Tervező Intézet felelős tervezőjétől nfyert információk szerint — pedig mindössze 68,4 millióba kerül felépítése. Aggodalomra az ad ókot, hogy vajon nem a levegő szennye­ződését gátló berendezések csökkentésével kívánják-e el­érni ezt. Vitathatatlan tény: az állati fehérje takarmánygyártása fontos népgazdasági érdek. De legalább olyan fontos népgaz­dasági érdek az emberek — s jelen esetben több tízezer em­bert érint! — nyugalmának, pihenésének biztosítása. De vajon hogyan lesz a főváros munkáslakosságának hét végi plhenőheb7(Í\üŰUJőielepe a so­roksári Duna-ág, ha a jövő esztendő végén megkezdené működését Tököl szomszédsá­gában az ÁTEV üzeme? Amit a főváros megnyerne a réven, elvesztené a vámon. Prukner Pál A repülő zsűri — Budakeszin Megosztva: 300-300 forint A repülő zsűri harmadik út­ja alkalmából Budakeszire lá­togatott pénteken délután. A zsűri elnöki tisztét ezen a na­pon Simon Gy. Ferenc, a Ma­gyar Ifjúság kulturális rova­tának vezetője töltötte be. Mi­vel az elmúlt héten nem adta ki a zsűri az ötszáz forintos jutalmat, ezen a héten ezer forint áll rendelkezésére. A látottak és tapasztaltak alap­ján úgy döntött a zsűri, hogy' 300—300 forintos megosztott jutalomban részesíti Andrássi Jánost, a budakeszi művelő­dési központ igazgatóját és Pongor Istvánnét, a művelődé­si központban működő könyv­tár vezetőjét. Megnyílt az ABC Áruház Kiskunlacházán Tegnap adták át a Kiskun- lacháza főterén épített ABC Áruházat. Régi tervét váltotta ezzel valóra a Kis-Duna menti Általános Fogyasztási Szövet­kezet. Az 1 millió 300 ezer forintos beruházásból létreho­zott több mint 100 négyzetmé­ter alapterületű áruházat a helybeli Kiskun Termelőszö­vetkezet építette. Élelmiszert, kultúrcikkeket és háztartási vegyianyagokat árusít az üz­letház, s hajnali 5 órától este 8-ig áll a vásárlók rendelke­zésére. Az áruházat dr. Pénzes János, a megyei tanács elnök- helyettese nyitotta meg ünne­pélyesen. Magyarországi szlovákok tanácskozása A Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének országos társadalmi bizottsága szombaton a Magyar Néphad­sereg Központi Klubjában ülést tartott. Részletesen fog­lalkozott a beszámoló a szlo­vák nemzetiségi dolgozók gyermekeinek iskolai oktatá­sával, a pedagógusképzéssel, s szó esett arról is, hogy a szö­vetség hetilapjának, a Ludové Novinynak példányszámát^ — az igényeknek megfelelően — felemelik. NÉZŐPONT- a nézőpontról Nem a szavakkal való játé­kosság íratta így a címet, ha­nem jó néhány levél és panasz, melyek nyomán elindult az új­ságíró, s végül is oda lyukadt ki, hogy töprengeni kezdjen. Töprengeni azon, hogy miért látják ugyanazt sokfélének az emberek? Miért lesz az egyik szemében fehér, a másikéban fekete? Vagy éppen megfordít­va. Levelet kaptunk például Vácról. írója arra panaszko­dik, hogy a város tanácsa nem a legjobban gazdálkodik a köz pénzével, mert hiszen termál­kutat fúrat. Félmillióért. Ahe­lyett, hogy — írja — lakást építenének ebből a pénzből is. Elmentünk Vácra, ott jártunk a Népfürdőnél, ahol a kútfú­rók dolgoznak, hallgattuk a véleményeket, papírokat néz­tünk át, s kiderült: a termál­kút fúrását nem egy vagy két ember ötölte »ki, hanem tanács­üléseken, tanácstagi beszámo­lókon volt sűrűn elhangzó kí­vánság, óhaj, sőt, követelés. Egy másik panasz. Nagykő­rösön a Földváry utca sáros, alig lehet járni rajta, pedig itt hajnalonként sokain indulnak munkába ... még járda sin­csen ... a tanács tegyen vala­mit, köveztessen, aszfaltdztas- son, járdát építessem, ahe­lyett ... s a levélíró sorolni kezdi, mi-mlndent nem kellett volna megcsinálni Nagykőrö­sön, de a Földváry utcát, azt igen! A munkájában némi rutint is élvező újságíró első pilla­natban tudta, hogy a váci le­vélíró a sok-sok lakásigénylő egyike, a nagykőrösi pedig a Földváry utcában lakik. (Mert címként — véletlenül? — a munkahelyét jelölte meg.) Az újságíró nem tévedett. Ám ha csak ez lenne a tanulság, már­mint, hogy az emberek egy része nem tud, nem is akar megszabadulni saját környeze­te érdekeitől, nagyon olcsó ta­nulság lenne. Az önzésnek sok­féle formája van, s nem min­den önzés egészségtelen, elíté- . lendőj -A levélírók, s a hozzá­juk hasonló' sok-sok levélíró, no meg!'kSemélyesen panaszt tevő, s nemcsak a szerkesztő­ségben, hanem hivatalos he­lyek sok tucatjánál is, sokkal tágabb, nagyobb értelmű elvet érintett, mint az önzést. Vala­hol társadalmunk alapkérdé­sét, azt, hogy az én és a mi, az enyém és a mienk hol kezdő­dik, hol végződik. A társadalomtudományok, s azon belül is érthetően a szo­ciológia egyre nagyobb fiptel- met fordít a különböző érde­kek — csoportérdek, társadal­mi érdek stb. — összefüggései­nek, ellentmondásainak — mert ilyenek is vannak! — ta­nulmányozására és föltárására, ám a tudományos vizsgáló­dás még igen messze esik a napi gyakorlattól. Mint ahogy az adott helyzet is messze van a kívánatostól, attól, hogy az emberek föl- és elismerjék az egyéni és a közös érdekek kö­zötti kapcsolatot, megértsék, hogy létezik fontossági sorrend a teendőkben s így tovább. Mert csak a példánál marad­va: ha a váci levélíró szándé­ka szerint történnének a dol­gok, a város minden pénzét lakásépítésre fordítaná. (Arra most ne is térjünk ki, hogy lenne-e építőkapacitás, anyag stb.) Igen ám, de ha így tör­ténne, azok kezdenének kia­bálni, akik lakásában hiá­nyozna a villany, háza elől a vízvezeték, házából a csator­na... Nem is kell folytatni, világos, hová vezetne mindez. Káoszhoz, az egy-egy település életében nélkülözhetetlen szer­vezettség fölbomlásához, azaz: maga a levélíró élete is ká­tyúba jutna. Mert ugyan len­ne lakása, de abban nem égne a villany, nem folyna a víz, nem hordanák el a szemetet, nem tudna elmenni a rendelő­be, ha rosszul érzi magát... Ami pedig a körösi levelet illeti? Ott is hasonló a hely­zet, azzal az apró kiegészítés­sel, hogy a levélírónak eszébe sem jutott: maguk az utca la­kói is segíthetnek gondjukon. Néhány kocsi salak, félnapos társadalmi munka — s rög­tön tisztességesebb a járda. Mert ez is a nézőponthoz tar­tozik. Hogy bajunk van, húz­zanak ki mások. Nem jó vala­mi, tegye rendbe, a tanács. Követelni, kívánságokat meg- fogalmakríi kétségtélemül köny- nyebb, mert elég hozzá egy ív papír, egy felszólalás ... Szól­ni azonban úgy is lehet: mi ennyit és ennyit megteszünk mggunk, mivel tudnak segíte­ni mások? augusztus elseje lehetett, a dátumra már nem emlékszik, csak arra, hogy kora délelőtt volt, megszólalt a telefon. Franciául beszélt egy férfi­hang, akadt, aki megértette. Román tiszt közölte, hogy a királyi román hadak Káván várják Monor község vezetőit, ha nem jönnek, ágyútűz alá veszik a falut. Erről a község direktóriumát értesítette. A direktórium ki is ment a ro­mán csapatok elé, velük jött vissza, de fogolyként. A román parancsnok most már személyesen felszólította Illést, utasítsa telefonon a já­rás községeit, vonjanak be mindenféle zászlót. Megtör­tént. Ezután a parancsnok sza­bad mozgást biztosító igazol­ványt állított ki Illés Sándor részére. Még a tanácskormány lemondása után is néhány na­pig bejárt Monorra, aztán ott­honmaradt Illés, a régi urak visszaköltöztek a főszolgabírói hivatalba. Egy vagy másfél héttel utóbb csendőrök jöttek érte. Albertiból meg Irsából sokadmagával a ceglédi m- ternálótáborba vitték. Az el- fogottak között volt Kun Béla apja, anyja is. — Cegléden az internálótá­borban kiszólították őket, Be­bet János alberti direktóriu­mi tagot meg engem és négyün­ket zsuronyok között átkí­sértek Nagykőrösre. Ütközben beszélnünk nem volt szabad egymással. Bevittek bennün­ket a parancsnokságra, az ud­varon kivégzési négyszög állt, éppen a város direktóriumi el­nökét vagy egyik tagját lőtték agyon, nem tudom. A négyszö­get formáló katonák sora mö­gött várakoztattak minket hosszú ideig. Akkor a Kun há­zaspárt beszólították az egyik szobába, utána Bebeit, végül engem is. Én felmutattam a román igazolványt, mire elen­gedtek. A Kun házaspárt soha többé nem láttam, nem is hal­lottam felőlük, nem tudom, mi történt velük azután. — És önnel? — Engem nem sokkal utóbb megint elfogtak, hosszú hóna­pokon át a Pest megyei Ügyészség fogházában vizsgá­lati fogságban ültem Pesten. Tárgyalásra nem került sor, amnesztiát hirdettek, kienged­tek. Akkortól pedig bejártam dolgozni a Ganz Vagonba, ott voltam, amíg nyugdíjba nem mentem. — És a Tanácsköztársaság után is részt vett a munkás­mozgalomban? — Természetesen. Tagja vol­tam a Szociáldemokrata Párt­nak és a szakszervezetnek. — Kérdezte-e valaki 19-es emlékeiről? — A faluban, tudom, töb­beket megkérdeztek, hozzám valahonnan a megyétől jöttek, magnetofonba beszéltettek. Kun Béla szüleiről nem volt szó, nem kérdeztek. — Veteránjelvénye van-e? Nagyon szomorú arccal ne­met int a fejével. Vajkai János most keserűen közbeszól: — Nekem van veteránjelvé­nyem, mégsem jöttek el hoz­zám az úttörők. Macskást András, 76 éves nyugdíjas kőművesmester ta­nácstag volt. Apja pedig a direktórium tagja, aki a kom- mün után Jugoszláviába me­nekült, ott Is halt meg. A jú­lius 3-i jegyzőkönyv tanúsága szerint mindketten részt vet­tek azon a tanácsülésen, ahol „Kun Mór elvtársunkat Alber­ti községben adóügyi vezető­nek, egyhangú lelkesedéssel” megválasztották. Az ifjabb Macskási András most már nem emlékszik erre az ese­ményre. A gyerek, aki látta Annál élénkebben emlék­szik az öreg Kunra, Gyurcső Pál 62 éves nyugdíjas MÁV kórházi fűtő. — Kilencesztendős kisfiú voltam és társaimmal mindig ott futkároztunk a kastély fe­lé vivő úton. Erre ment dél­ben haza Kun bácsi ebédelni. Mikor először láttuk, valame­lyikünk megmondta, hogy a Kun Béla papája. Mint affé­le kíváncsi gyerek, nagyon megbámultam, nemcsak ak­kor, mindig. Sérves ember volt, de borzasztó nagyon sér­ves, olyat én még azóta sem láttam. Gondolom, azért járt nehezen és botra támaszkodva. Mikor hozzánk ért, megkér­dezte: „Mit csináltok, gyere­kek?” „Játszunk” — felettük. „Hát csak játsszatok” — mond­ta és megsimogatta a fejün­ket. Megtörtént többször is, cukrot vett elő a zsebéből, szétosztotta köztünk. Nagyon kedves ember volt. Kun nénit csak láttam. Hosszú szoknyát viselt, bokáig érőt. — Hát persze, akkor az volt a divat, — szólal meg Gyur- csóné. k — Arra is jól emlékszem, láttam egyszer Kun Bélát is. Ott búcsúzkodott a szüleitől a kastély kapujában. A remekbe készült ková­csoltvas kapu még megvan. Műemlék, meg kellett hagyni a helyén. A kastéllyal viszont, amíg állt, nem törődött senki, életveszélyes rom lett, le kel­lett bontani. — Ugyan mi lett Kun bá- csiékkal — kérdi a nyugdíjas kórházi fűtő. Elmondom neki és mindenki másnak, aki nem tudja; Nagy­kőrösről a román katonák el­engedték őket, Pestre utaztak, onnan pedig vissza Erdélybe. Kun bácsi tudott románul, ál­lást is kapott, segédjegyző lett valamilyen faluban a Székely- földön. Nem bántak vele jól, hamarosan nyugdíjba küldték. Felesége is meghalt, két fia odakint élt a Szovjetunióban, hozzájuk vágyott. 1925-ben lányával együtt sikerült eljut­nia Moszkvába, ott élt aztán Béla fiánál. 1928-ban meghalt. Apja temetésén Kun Béla részt sem vehetett, Bécsben volt vizsgálati fogságban, mert on­nan szervezte Magyarorszá­gon a kommunista pártot. Azt hiszem, Albertirsa hely­történetébe most már beiktat­ják, hogy Kun Béla apja az egyesült két falu egyikében, ha rövid ideig is, községi tisztviselő volt. Méghozzá nem valami magas rangú. Ami ép­pen az országos történet szem­pontjából csak látszólag lé­nyegtelen adat, mert fontos Kun Béla jellemképe kialakí­tásához. Szükségét éreztem annak, hogy beszámoljak Kun bácsi alberti életéről, állásáról, amit a községbeliek eddig figyelmen kívül hagytak. Másrészt szóvá kell tennem, a helytörténeti adatgyűjtés nemcsak Albertiben, néhol másutt is tapasztalható hiá­nyosságát. Az adatgyűjtőknek nem szabad kihagyni senkit, válogatás nélkül szólásra kell bírni a történelmi korszak •még élő szereplőit, sőt szem­tanúit is. Egy-egy faluban az adott kor történeti képe csak így lehet teljes. Természetesen csupán az összegyűjtött ada­tok összehasonlítása és kellő mérlegelése után, ami viszont már nem az adatgyűjtők fel­adata. Szokoly Endre rt S/«***»<« -~r « . *• **♦ •%*>*»*. nej l*Z 0By rí, CŐU*. 'Átz tm 1+6. j önáltatás lenne, ha azt gon­dolnánk, hogy a társadalom nagyobb része már nem tarto­zik a levélírók képviselte tí­pushoz. A társadalom nagyobb része még ugyanabból a né­zőpontból vizsgálja életünket, annak minden részét — így a saját életét is —, mint a levél­írók. Könnyű lenne most azt mondani, hogy szívós munká­val majd változik a helyzet. Igaz. Ehhez azonban «ok do­lognak más alakot kell ölte­nie. Például annak, hogy a városfejlesztési tervek, azok indokai kapjanak nagyobb nyilvánosságot, tudjon arról a lakosság, miért történik vala­mi, miért szükséges. Például annak, hogy az üzemben ne csak a munkás selejtjét lássák meg, hanem a kapkodó beru­házásokkal sok ezer forintot elpocsékolok körmére is rá­koppintsanak. Például annak, hogy a termelőszövetkezetben a tarisznyatömőkre ne csak az I agronómus szóljon rá ... Sok- j féle ága-boga van ennek, s i ahogy a termés reményében a szőlőt metszetni, kötözni kell, mégpedig verítékes munká­val. úgy kell metszeni-nyese- getni alakuló társadalmunk terebélyes, minden embert ma­gába foglaló bokrát is. A szüretet a szőlősgazda nulmánvozására és föltárására, a metszéssel kezdi... PUSZTÁK RÓZSÁJA Baján kiadták a város költő szülöttének, Tóth Kálmánnak a „Puízták rózsája” című, ed­dig ismeretlen színművét. A költő egyik első prózai műve volt ez, amelynek kéziratmá­solatát a helyi Tiírr István Múzeumban őrzött Tóth Kál- mán-hagyaték rendezése köz­ben találták meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom