Pest Megyei Hírlap, 1969. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-09 / 33. szám

«» ;.. i Alf 61 1969. FEBRUAR 9., VASARNAP Szerelmi háromszög - kettős gyilkosság A telki ház magányos lakója Néhány hónappal ezelőtt új lakó költözött Telki községbe, a Rákóczi utca 27. számú tor- nácos fehér házba. Negyven­hét éves varrónő volt. Egyedül élt, de volt egy mindennapos látogatója. Naponta ugyanaz a Wartburg állt meg a ház előtt, « egy férfi lépett be a kapun orvosi táskával kezében. A férfi nem látogat többé ide. Az sincs már, aki várhat­ná. Az épületet az arra járók most elkerülik. A tornácos fe­hér ház lakatlan, ajtajának zárján hatósági pecsét. Viták légkörében Wittmann János 55 éves vil­lamosvezető családjával, fele­ségével és egyik leányával a főváros második kerületében lakott. A családnak néhány éve jó ismerőse lett dr. T. Fe­renc körzeti orvos. Gyakran kereste fel őket. Nemegyszer együtt kártyázott a villamos- vezetővel. Dr. T. látogatásai rendszeressé váltak. Akkor már sokan sejtették, miért. Wittmann János még nem tud­ta. Pest megyei Rendőr-főkapi­tányság, vizsgálati osztály. Kihallgatás. A tanú: a villa­mosvezető 27 éves lánya. El­vált asszony, tízéves gyermeke van. írógép monoton kopogása rögzíti szavait: — Mi, családtagok már tud­tuk, hogy anyu és Feri bácsi között bensőséges kapcsolat alakult ki. Szerettük Feri bá­csit, jólelkű, csendes embernek ismertük. Apám durva, gorom­ba természetű. Rabszolgának nevezte anyut. „Dolgozz, rab­szolga, dolgozz, kutya!” — ez volt a szava járása ... Ami tör­tént, végül apu előtt sem ma­radhatott titokban. Veszekedé­seit, botrányok... Az orvos nem jött többé hozzánk... De azért ők ketten nem szakad­tak el egymástól. A veszekedések, gyűlölködé­sek légkörében évek teltek el. A könyv Tavaly augusztusban az or­vos és Wittmanné közösen vett egy házat Telki községben, hogy az asszony véglegesen odaköltözzön. Egyedül, vissza­vonultan akart élni. Férje eleinte dühöngött, majd bele­egyezett a válásba. Néhány feltétellel. Szerződést készített, melyben többek között ez állt: „Wittmann Jánosné férje ré­szére évenként kétszer egy- egy héten üdülést biztosít a házban, egy lakószobában.” A szerződést az asszony vissza­utasította, csakúgy, mint azt a követelést, hogy hetenként egyszer látogassa meg férjét... Wittmanné beköltözött a telr ki házba. Férje kétszer is be­toppant hozzá váratlanul. Erő­szakoskodott az asszonnyal. Más alkalommal felhívta bu­dai lakásukra, ahol megverte. Nem sokkal később viszont azt üzente Telkibe: hozzájárul a válóperhez. Hallgassuk tovább a villa­mosvezető lányának rendőrsé­gen tett vallomását: — Féltem apámtól, féltettem tőle kislányomat is. Apám egy nap könyvet mutatott nekem. Az áldozat — ez volt a címe. Azt mondta: „Valakinek egy­szer áldozatot kell hoznia... Azon a napon, december 30-án reggel összevesztünk. Apám őrjöngött, tört, zúzott. „En töb­bet ebbe a lakásba nem jövök vissza" — kiabálta, és elment. Azt hittem, önmagával akar végezni... Wittmann János azonban mást tekintett áldozatnak. Zse­bében egy tőrrel Telkibe in­dult. Sikertelen merte’ü és Harmincad] kán reggel nyolc óra előtt Wittmanné több seb­bő! vérezve vonszolta át ma­gát a szomszéd házba. Segítsé­get kárt. A szomszédok döb­benten hallották: a férj meg­támadta, és összeszurkálta az asszonyt és dr. T. Ferencet is. Ezután az orvos támolygott ki véresen a lakásból. Néhány lé­pést tett. majd összeesett. Az asszonnyal együtt bevitték az egyik házba. Wittmann is meg­jelent az udvaron. Ajánlko­zott: elszállítja a sérülteket. Az orvos kabátzsebéből kivett slusszkulccsal kinyitotta a Wartburgot, de mivel elindí­tani nem tudta, a lejtős úton legurult vele kétszáz métert. De akkor már kiabálták az emberek az .utcán: Ne enged­jétek el, ő a gyilkos! Többen körülvették a kocsit. Wittmann kiszállt, s visszament a házba. A feldúlt szobában maroknyi gyógyszert szedett be. Majd a kamrába ment, ahol eldobta tőrét. A kihívott mentők az asz- szonnyal és az orvossal együtt Wittmannt is kórházba szállí­tották. Az asszony néhány óra múlva meghalt. Az orvos öt nappal élte csak túl. Wittmann egészséges. Az utolsó vollomás A drámában az utolsó vallo­mást a bűnös mondja el: — Kisemmizett embernek éreztem magam. Fájt, hogy harmincévi házasság után el­dobott magától a feleségem. Azt mondta: az a másik em­ber biztosítja neki a jövőt, mindent, amit tőlem nem kap­hatott meg... Mielőtt elindul­tam, csak azért vettem ma­gamhoz a tőrt, hogy ha ott ta­lálom az orvos kocsiját, ki­lyukasszam a gumikat. De amikor megláttam a Wartbur­got, feldühödtem ... Bemen­tem a házba. Az asztalnál ült az orvos. Ököllel arcába vág­tam. Feleségem közénk állt... Elővettem a tőrt, és... őt is, az orvost is... A kétszeres gyilkos vizsgá­lati fogsága alatt tudhatta meg: mindkét áldozata halott. Witt­mann János csak ekkor rop­pant össze. Most tétován néz maga elé. — A legsúlyosabb ítéletet kapom? — kérdezi. — A bíróság ad magának erre választ — mondja a vizs­gálótiszt, és behajtja a Witt- mann-ügy aktájának utolsó lapjait. Szitnyai Jenő A SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságának felhívása Az 1028/1968. (12.31.) számú kor­mányhatározat értelmében annak a tűzszerésznek a nyugellátását (hadigondozási járulékát), aki a felszabadulás után az ország te­rületének a megtisztítása, vagy a katonai célú robbanóanyagok­nak a felszabadulás után történt hatástalanítása során megrokkant, 1969. január l-től — kérelemre — kivételes nyugellátással kell kiegé­szíteni. A tiszti vagy tiszthelyettesi rend- fokozatúak nyugellátását havi 1400 forintra, az ennél alacsonyabb rendfokozatúak és polgári szemé­lyek nyugellátását pedig havi 1000 forintra egészítik ki. Az említett okok következtében meghált, Ille­tőleg megrokkant tűzszerész hát- ramaradt özvegye, szelője és szülőtlen árvája nyugellátásának (hadigondozási járadékának) havi. 800 forintra, . árvája pedig havi- 400 forintra történő kiegészítését kérheti. A kiegészítés megilleti a volt hivatásos tűzszerészeken, illetőleg ezek hátramaradt hozzátartozóin kívül a tényleges vagy tartalékos szolgálatot teljesített honvéd sze­mélyeket, határőröket, rendőröket, tűzoltókat, légoltalmi szolgálatot teljesített, valamint a tűzszerész munkára kötelezett polgári szemé­lyeket is. A SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatósága felhívja az érde­kelt személyeket, hogy 30 napon belül írásban közöljék nevüket, pontos lakcímüket és nyugellátá­suk (hadigondozási járadékuk) fo­lyósítási törzsszámát a nyugdíjfo­lyósító igazgatósággal (Budapest, V., Guszev u. 10. sz). A borítékra (levelezőlapra) feltűnően írják rá: „Tűzszerész ellátás”. A jelentkezők részére a nyug­díjfolyósító igazgatóság' kérdőívet küld ki, amelyet pontosan kitölt­ve vissza kell küldeni. Elké szült a Lidó A székesfehérvári Videoton Rádió és Televízió Gyár rádió 1. üzemében elkészült az év első új termékének, a Lidó elnevezésű táskarádiónak há­romezer darabos nagy soroza­ta. Az új készülék a közkedvelt Orionton utóda, műszakilag fejlesztett változata. A rövid-, közép- és hosszúhullámon mű­ködő L időt külön hangszín- szabályozóval, lemezjátszó- és magnetofoncsatlakozóval lát­ták el. A Lidó műszaki muta­tói, hangereje, hangszínezéte jobb, mint az azonos kategó­riájú, belföldön is kapható külföldi táskarádióé. Az első nagy sorozatot rövidesen átad­ják a kereskedelemnek, amely 1340 forintos áron hozza for­galomba a Lidót. Voluntas 1919. .február 8-án jelent meg Kaposvárott a város diák­ságának lapja, a Voluntas. A lap születésének 50. évforduló­ja tiszteletére február 8-án reggel ismét napvilágot látott a Voluntas, amely ezentúl al­kalomszerűen jelenik meg. Legközelebbi számuk a Ta­nácsköztársaság tiszteletére, márciusban jelenik meg. Gondolatok a Fényes síelek című NEM ÉRTEK EGYET AZOKKAL, akik elveszítik türelmüket, felállnak Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vetítése közben és eltávoz­nak a moziból. Azokkal sem értek egyet, akik egyértelműen dicsérik a filmet. De azokkal sem, akik a film befejeztével kijelentik: — Beszélni sem érdemes róla, olyan csapnivalóan rossz az egész. Szerintem már csak azért sem sza­badna otthagyni a nézőteret, hogy beszélhessünk a filmről. Erről a filmről beszélni kell. A jó alapötle­téről, a tartalmáról, arról, hol csú­szott el, miért nem korhű a kép, amit rajzol, mi az, amiért megüresednek a széksorok vetítés közben. A film alapötlete nagyszerű: a fel- szabadulás után hogyan akarják a népi kollégisták „megváltani a vilá­got”. Hogyan akarják a deistákat ateistákká nevelni, hogyan akarják maguk mellé állítani a még sem ide, sem oda nem tartozókat. Hogyan akarják tisztázni a nagy kérdéseket: megismerhető-e a világ, milyen is ez a világ, mi a személyiségek és a nép­tömegek szerepe? Azt ábrázolja Jancsó: miért nem sikerült, nem si­kerülhetett a győzelem, ahogyan mi elképzeltük. Hogyan állították félre azt is, aki jó úton indult el, aki módszereit is marxista módon válo­gatta. Hogyan taszítottunk el olya­nokat is magunk mellől, akik már majdnem mellettünk álltak. Ez len­ne a film tartalma. Szimbolikus tar­talma. És a formája? Éneklő, tán­coló, türelmetlenkedő, ide-oda csa­pongó fiatalság rohama a papi gim­názium ellen. Rohangálásokba, csap­kodásokba, végnélküli indulóéneklés­be sűrítése az akkori kornak. Sűrí­tése a tévedéseknek, szertelenségek­nek, a hibáknak, a bűnöknek, a jel- lemtelenségeknek... NÉZEM A FILMET: szépek a szí­nek, szép a zene, ismerősek az ak­kori évek, de ami előttem pereg, mégis idegen, furcsa, érthetetlen. Mentem magamban Hernádi Gyulát és Jancsó Miklóst: rövid időbe tö­mörítik össze a történetet, nem mu­tathatják be a teljes egészet minden erényével és hibájával. Csupa fiatalt látunk, népi kollégistákat, akik hol énekelnek, hol táncolnak, színes ru­hákban rohannak — de egynek sincs egyéni arca —, összefolyik minden, és a nézőben sem marad más, csak annyi: így volt? És bármennyire mentem, mégis megkérdem az alko­tókat: ilyenek voltunk? Csak ilye­nek voltunk? Mert Jancsó Miklós, azaz a film szerint ez a korszak ostoba, sötét korszak volt. Olyan, amelyben a vadság, az erőszak, az értelmetlen­ség uralkodott. Keresem a vásznon régi ismerőseimet, hiszen akkoriban én is annyi idős voltam, mint a filmben szereplő gárda. Az összefogózó, a ki-kitörő, a za­bolátlan, a semmit sem tisztelő, a jellemtelen, az álnok, a csak frázi­sokat pufogtató kollégisták között azonban nem találom akkori bará­taimat. Azokat, akiknek nemcsak az arcuk, de a jellemük is szép volt. Kovács Laci, Bihari Jancsi, Horváth Eta, Szabó Imre, Törnek Feri mind régi kollégisták voltak. Ott dolgoz­tak közöttünk, és a kollégium után munka mellett is tanultak, küszköd­tek a tanulással. — Le kell győzni ezeket a polgá­rokat — mondta Bihari Jancsi. S amikor elcsüggedt, újra ismételte: le kell győzni! Amilyen kicsi volt a termete, nem tudni, hol fért el ben­ne annyi akaraterő, mert tényleg ta­nult és győzött. Horváth Eta egyetlen gyűlésen sem szólalt fel, félszeg volt. Hiába ma­gyaráztuk neki, hogy aki első a mun­kában, az ne szégyellősködjön. Ö egyre a tenyerét mutatta, amely szé­les volt és durva, őrizte a paraszti sors emlékét. Kovács Laci nem volt olyan okos, mint Törnek Feri, sok­szor ismételgette: — Nem vagyok közétek való, ha­za akarok menni. Kegyetlenek voltunk, mert nem engedtük megfutamodni, és soha­sem hozott szégyent a csoportra. EGYIKÜKET SEM szeretném szebbnek, igazabbnak képzelni, mint amilyenek valóban voltak, mert ta­lán az emlékek megszépítették őket. Nincs erre szükségük. Tévedtek oly­kor. Hibáztak is. Tapasztalatlanok voltaic. Néha a lelkesedés, a túlfű­töttség túlzásokba torkollt. Ha nem lelkesedett valaki velük, arra meg­haragudtak. Nem értették, hogyan lehet valaki olyan, hogy távoltartsa magát a közügyektől. A szórakozás, a színház, a mozi akkoriban szá­mukra polgári csökevénynek számí­tott. Egyszer — emlékszem — opera- előadás közben hangosan felnevet­tek: hogyan kornyikál az énekesnő. Kínosan pisszegtük le őket. ök is énekeltek indulókat, táncol­tak, ott voltak az utcabálokon, de nem úgy és nem azért, amiért Jan­csó filmjében tomboltak, rohangál­tak. Az 1950—52-es időben valószínűleg sok lelkes, kollégiumból kikerült fia­tal követett el hibát, sőt bűnt is. A kor sokukból faragott jellemtelen, álszent figurát Amiért a Fényes szelek című film nem tetszett, annak az az oka, hogy Jancsó Miklós csak ezekre a figu­rákra emlékezik. Pillanatra sem azokra, akik önmaguk félszegségét, kisebbségi érzését, tudatlanságát le­küzdve váltak a későbbi idők kiváló új értelmiségeivé. Azok a fiatalok romokat is takarítottak, részt vettek az első falak felemelésében, a föld­osztásban, a híd- és Vasútépítésben, az új típusú gyárak megteremtésé­ben. Hát hol is lettek volna, mi mást is csináltak volna? Közülük van, aki ma „csak” járási pártbizottsági titkár, van, aki ma­gas rangú állami tisztviselő, van, aki pszichológus és történész, és a tudo­mányos folyóiratokban sokszor talál­kozom az ismerős nevekkel. ELÉG ENNYI ARRÓL A KOR­RÓL. Próbálom magyarázni magam­nak, másoknak: miért így sűrítették a mondanivalót, miért csak a frázi­sokat ismételgető, semmit nem tevő fiatalokat ábrázolták? Miért csak azokat, akik egy-egy füttyszóra úgy táncoltak, ahogyan megadták a jelt? Miért nem mutattak a filmen sze­replő színészek és nem színészek konkrét célt, értelmet azok számára, akiket el akartak hódítani a papok­tól, az istentől? Mert abban az idő­ben az okos szóval is hódítottunk, de még inkább tetteinkkel. Mentegetem a filmrendezőt a mai kor divatjával, irányzatával: a deheroizmussal, a dezilluzionizmussal... Nem filmkritikát akarok írni — akkor részleteiben is elemeznem kel­lene az alkotást —, csupán elmélke­dem. Hibátlannak, bűntelennek akar­nám bemutani azt, ami nem volt az? Ha így lenne, miért hajtottam meg a fejem a Húsz óra, az Isten őszi csillaga, A nehéz emberek, a Tal­palatnyi föld, a Falak, és még szá­mos nagy filmünk előtt? Csak a Húsz órát említem, amelyben szinte kiáltanánk a felidézett fájdalomtól: ne ölje testvér a testvért, hogy vesz­tünkbe kellett rohannunk, mert sok mindent valóban olyan ostobán csi­náltunk. Ki tagadná a szektásság bű­neit, a személyi kultusz átkát, hogy akadt idő, amikor az embertelenség ült diadalt az emberség felett?! De amennyire tiltakozom a rózsa­szín szemüveg használata ellen, ugyanilyen hévvel tiltakozom a „csak” fekete szemüveg ellen is. Mindkettő ártalmas, veszélyes a tár­sadalomra, a művészetre egyaránt. Én, az én korosztályom élt a film ábrázolta korban. Mi tudjuk, hogy nemcsak „olyanok” voltunk. Ezért tiltakozunk. Ki érvekkel, ki emlékek felidézésével, ki tüntető kivonulással a film vetítése közben, ki csak becs­mérlő kézlegyintéssel. MIT SZÓLJANAK azonban azok, akik akkor még nem éltek és értet­lenül állnak elénk? Joggal kérdezik: ha ilyen volt a felszabadulás utáni hősi korszak, miből épült fel ez az ország, kik építették, kik tették ilyenné, amilyen? Jancsó Miklós leg­újabb filmje után már félve ejtem ki a számon: kik tették széppé, von­zóvá ezt az országot? Mert az. Nem­csak én látom annak, vagy más ha­zánkfiai, hanem a külföldiek is. A nyugatiak, akiknek véleményére olyan sokat adunk, akik pedig nem lakkoznak, sőt, szívesen deheroizál- nak, és fosztanak meg mindent a rózsaszín illúzióktól. Szerencsére a tények — Hernádi Gyula és Jancsó Miklós Fényes szelek című, tartal­milag kifogásolható, művészi ábrá­zolásban sem a tőlük megszokott színvonalú filmjüknél is —- maka- csabbak. Sági Agnes geteg pénzt, olyan sokat fog­nak építeni. Felszólalt Kalmár János or­szággyűlési képviselő is, és ígéretet tett: közbenjár a já­rási tanáccsal együtt a MÁV- nál a környék belvízlevezetés- gondjainak megoldásáért. Az ő építkezésük zavarta meg a korrábbi egyensúlyt. Barabás Györgyné intézkedést sürge­tett: a Szent István és más utcákban a sár miatt csak a kerítésbe kapaszkodva lehet közlekedni, járdalapokra len­ne szükség. Úgy látszik, a sport közügy a faluban. Többen kérték, valamennyi sportkör kapjon a jövőben ki- sebb-nagyobb mértékű támo- batást a tanácstól. Lacik Fe­renc afelől érdeklődött, a terv- készítésnél figyelembe vet­ték-e az I-es számú iskola szén tárolási gondjait? Veres Ferenc tanácstag — aki meg­hívott bennünket — azt java­solta, vásároljanak a Dunaha- rasztin készülő műanyag la­pokból tetőt az új autóbuszvá­rókhoz, így fél árba kerülne. ötlet, javaslat, panasz, szá­mon kérés követte egymást szép sorjában. Már ahogy jó gazdákhoz illik... k. m. Hívásra érkeztünk, és mi pontosak is voltunk. Nem így a dunakesziek. Fél kilenc he­lyett kerek fél órával később csendült dr. Velner Lajos ke­zében az elnöki csengő. S ha ez bosszantó is, az viszont di­csérendő, hogy a tanácsülése­ket — mint ma — a jövőben csak szombatonként tartják. Tanácstagjaik többsége a jár­műjavító dolgozója. Szabad szombatosok lévén, nem hiá­nyoznak a munkából. Hetvenegy tanácstagból öt- venhét volt jelen — és egy or­szággyűlési képviselő: Kalmár János. Az érdeklődés a napirend­nek szólt: a tavalyi költségvetés jóvá­hagyásának és az idei tervek módosításának. A község — a járási átlagot megelőzve — bevételi tervét 104, kiadási tervét 99 száza­lékra teljesítette. Méghozzá úgy, hogy nem követtek el pénzügyi szabálytalanságot. — Könnyű volt — vetette oda csak úgy „mellékesen” dr. Velner —, azelőtt szidást kap­tunk, ha megpróbáltunk rugal­masan önállóak lenni, most ugyanezért megdicsérnek. Nem tettünk mást, mint éltünk e szabad lehetőséggel. És rögtön azt is közölte, hogy a tavalyi 5728 ezer forint he­lyett saját jövedelmükként 7 millió forinttal gazdagodhat­nak. A járási tanács a külön­böző felújításokhoz 1300 ezer forint segítséget ad. Repkedtek a vitában a milliók. Mindenki alaposan ismerte, miről van szó. Olyan otthono­san beszéltek a villamosítás, csatornázás és más kiadások gondjairól, mint ahogy a kony­haasztal sarkán a háziasszony csinál költségvetést. A szünet után a tanácstagok kérdései, bejelentései követ­keztek, Bakács Lajos elégedet­ten állapította meg az idei ter­vek láttán: most aztán nem mondhatják az emberek, hogy hova teszi a tanács azt a ren­DUNAKESZI „Röpködő'milliók

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom