Pest Megyei Hírlap, 1969. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
«» ;.. i Alf 61 1969. FEBRUAR 9., VASARNAP Szerelmi háromszög - kettős gyilkosság A telki ház magányos lakója Néhány hónappal ezelőtt új lakó költözött Telki községbe, a Rákóczi utca 27. számú tor- nácos fehér házba. Negyvenhét éves varrónő volt. Egyedül élt, de volt egy mindennapos látogatója. Naponta ugyanaz a Wartburg állt meg a ház előtt, « egy férfi lépett be a kapun orvosi táskával kezében. A férfi nem látogat többé ide. Az sincs már, aki várhatná. Az épületet az arra járók most elkerülik. A tornácos fehér ház lakatlan, ajtajának zárján hatósági pecsét. Viták légkörében Wittmann János 55 éves villamosvezető családjával, feleségével és egyik leányával a főváros második kerületében lakott. A családnak néhány éve jó ismerőse lett dr. T. Ferenc körzeti orvos. Gyakran kereste fel őket. Nemegyszer együtt kártyázott a villamos- vezetővel. Dr. T. látogatásai rendszeressé váltak. Akkor már sokan sejtették, miért. Wittmann János még nem tudta. Pest megyei Rendőr-főkapitányság, vizsgálati osztály. Kihallgatás. A tanú: a villamosvezető 27 éves lánya. Elvált asszony, tízéves gyermeke van. írógép monoton kopogása rögzíti szavait: — Mi, családtagok már tudtuk, hogy anyu és Feri bácsi között bensőséges kapcsolat alakult ki. Szerettük Feri bácsit, jólelkű, csendes embernek ismertük. Apám durva, goromba természetű. Rabszolgának nevezte anyut. „Dolgozz, rabszolga, dolgozz, kutya!” — ez volt a szava járása ... Ami történt, végül apu előtt sem maradhatott titokban. Veszekedéseit, botrányok... Az orvos nem jött többé hozzánk... De azért ők ketten nem szakadtak el egymástól. A veszekedések, gyűlölködések légkörében évek teltek el. A könyv Tavaly augusztusban az orvos és Wittmanné közösen vett egy házat Telki községben, hogy az asszony véglegesen odaköltözzön. Egyedül, visszavonultan akart élni. Férje eleinte dühöngött, majd beleegyezett a válásba. Néhány feltétellel. Szerződést készített, melyben többek között ez állt: „Wittmann Jánosné férje részére évenként kétszer egy- egy héten üdülést biztosít a házban, egy lakószobában.” A szerződést az asszony visszautasította, csakúgy, mint azt a követelést, hogy hetenként egyszer látogassa meg férjét... Wittmanné beköltözött a telr ki házba. Férje kétszer is betoppant hozzá váratlanul. Erőszakoskodott az asszonnyal. Más alkalommal felhívta budai lakásukra, ahol megverte. Nem sokkal később viszont azt üzente Telkibe: hozzájárul a válóperhez. Hallgassuk tovább a villamosvezető lányának rendőrségen tett vallomását: — Féltem apámtól, féltettem tőle kislányomat is. Apám egy nap könyvet mutatott nekem. Az áldozat — ez volt a címe. Azt mondta: „Valakinek egyszer áldozatot kell hoznia... Azon a napon, december 30-án reggel összevesztünk. Apám őrjöngött, tört, zúzott. „En többet ebbe a lakásba nem jövök vissza" — kiabálta, és elment. Azt hittem, önmagával akar végezni... Wittmann János azonban mást tekintett áldozatnak. Zsebében egy tőrrel Telkibe indult. Sikertelen merte’ü és Harmincad] kán reggel nyolc óra előtt Wittmanné több sebbő! vérezve vonszolta át magát a szomszéd házba. Segítséget kárt. A szomszédok döbbenten hallották: a férj megtámadta, és összeszurkálta az asszonyt és dr. T. Ferencet is. Ezután az orvos támolygott ki véresen a lakásból. Néhány lépést tett. majd összeesett. Az asszonnyal együtt bevitték az egyik házba. Wittmann is megjelent az udvaron. Ajánlkozott: elszállítja a sérülteket. Az orvos kabátzsebéből kivett slusszkulccsal kinyitotta a Wartburgot, de mivel elindítani nem tudta, a lejtős úton legurult vele kétszáz métert. De akkor már kiabálták az emberek az .utcán: Ne engedjétek el, ő a gyilkos! Többen körülvették a kocsit. Wittmann kiszállt, s visszament a házba. A feldúlt szobában maroknyi gyógyszert szedett be. Majd a kamrába ment, ahol eldobta tőrét. A kihívott mentők az asz- szonnyal és az orvossal együtt Wittmannt is kórházba szállították. Az asszony néhány óra múlva meghalt. Az orvos öt nappal élte csak túl. Wittmann egészséges. Az utolsó vollomás A drámában az utolsó vallomást a bűnös mondja el: — Kisemmizett embernek éreztem magam. Fájt, hogy harmincévi házasság után eldobott magától a feleségem. Azt mondta: az a másik ember biztosítja neki a jövőt, mindent, amit tőlem nem kaphatott meg... Mielőtt elindultam, csak azért vettem magamhoz a tőrt, hogy ha ott találom az orvos kocsiját, kilyukasszam a gumikat. De amikor megláttam a Wartburgot, feldühödtem ... Bementem a házba. Az asztalnál ült az orvos. Ököllel arcába vágtam. Feleségem közénk állt... Elővettem a tőrt, és... őt is, az orvost is... A kétszeres gyilkos vizsgálati fogsága alatt tudhatta meg: mindkét áldozata halott. Wittmann János csak ekkor roppant össze. Most tétován néz maga elé. — A legsúlyosabb ítéletet kapom? — kérdezi. — A bíróság ad magának erre választ — mondja a vizsgálótiszt, és behajtja a Witt- mann-ügy aktájának utolsó lapjait. Szitnyai Jenő A SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságának felhívása Az 1028/1968. (12.31.) számú kormányhatározat értelmében annak a tűzszerésznek a nyugellátását (hadigondozási járulékát), aki a felszabadulás után az ország területének a megtisztítása, vagy a katonai célú robbanóanyagoknak a felszabadulás után történt hatástalanítása során megrokkant, 1969. január l-től — kérelemre — kivételes nyugellátással kell kiegészíteni. A tiszti vagy tiszthelyettesi rend- fokozatúak nyugellátását havi 1400 forintra, az ennél alacsonyabb rendfokozatúak és polgári személyek nyugellátását pedig havi 1000 forintra egészítik ki. Az említett okok következtében meghált, Illetőleg megrokkant tűzszerész hát- ramaradt özvegye, szelője és szülőtlen árvája nyugellátásának (hadigondozási járadékának) havi. 800 forintra, . árvája pedig havi- 400 forintra történő kiegészítését kérheti. A kiegészítés megilleti a volt hivatásos tűzszerészeken, illetőleg ezek hátramaradt hozzátartozóin kívül a tényleges vagy tartalékos szolgálatot teljesített honvéd személyeket, határőröket, rendőröket, tűzoltókat, légoltalmi szolgálatot teljesített, valamint a tűzszerész munkára kötelezett polgári személyeket is. A SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatósága felhívja az érdekelt személyeket, hogy 30 napon belül írásban közöljék nevüket, pontos lakcímüket és nyugellátásuk (hadigondozási járadékuk) folyósítási törzsszámát a nyugdíjfolyósító igazgatósággal (Budapest, V., Guszev u. 10. sz). A borítékra (levelezőlapra) feltűnően írják rá: „Tűzszerész ellátás”. A jelentkezők részére a nyugdíjfolyósító igazgatóság' kérdőívet küld ki, amelyet pontosan kitöltve vissza kell küldeni. Elké szült a Lidó A székesfehérvári Videoton Rádió és Televízió Gyár rádió 1. üzemében elkészült az év első új termékének, a Lidó elnevezésű táskarádiónak háromezer darabos nagy sorozata. Az új készülék a közkedvelt Orionton utóda, műszakilag fejlesztett változata. A rövid-, közép- és hosszúhullámon működő L időt külön hangszín- szabályozóval, lemezjátszó- és magnetofoncsatlakozóval látták el. A Lidó műszaki mutatói, hangereje, hangszínezéte jobb, mint az azonos kategóriájú, belföldön is kapható külföldi táskarádióé. Az első nagy sorozatot rövidesen átadják a kereskedelemnek, amely 1340 forintos áron hozza forgalomba a Lidót. Voluntas 1919. .február 8-án jelent meg Kaposvárott a város diákságának lapja, a Voluntas. A lap születésének 50. évfordulója tiszteletére február 8-án reggel ismét napvilágot látott a Voluntas, amely ezentúl alkalomszerűen jelenik meg. Legközelebbi számuk a Tanácsköztársaság tiszteletére, márciusban jelenik meg. Gondolatok a Fényes síelek című NEM ÉRTEK EGYET AZOKKAL, akik elveszítik türelmüket, felállnak Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vetítése közben és eltávoznak a moziból. Azokkal sem értek egyet, akik egyértelműen dicsérik a filmet. De azokkal sem, akik a film befejeztével kijelentik: — Beszélni sem érdemes róla, olyan csapnivalóan rossz az egész. Szerintem már csak azért sem szabadna otthagyni a nézőteret, hogy beszélhessünk a filmről. Erről a filmről beszélni kell. A jó alapötletéről, a tartalmáról, arról, hol csúszott el, miért nem korhű a kép, amit rajzol, mi az, amiért megüresednek a széksorok vetítés közben. A film alapötlete nagyszerű: a fel- szabadulás után hogyan akarják a népi kollégisták „megváltani a világot”. Hogyan akarják a deistákat ateistákká nevelni, hogyan akarják maguk mellé állítani a még sem ide, sem oda nem tartozókat. Hogyan akarják tisztázni a nagy kérdéseket: megismerhető-e a világ, milyen is ez a világ, mi a személyiségek és a néptömegek szerepe? Azt ábrázolja Jancsó: miért nem sikerült, nem sikerülhetett a győzelem, ahogyan mi elképzeltük. Hogyan állították félre azt is, aki jó úton indult el, aki módszereit is marxista módon válogatta. Hogyan taszítottunk el olyanokat is magunk mellől, akik már majdnem mellettünk álltak. Ez lenne a film tartalma. Szimbolikus tartalma. És a formája? Éneklő, táncoló, türelmetlenkedő, ide-oda csapongó fiatalság rohama a papi gimnázium ellen. Rohangálásokba, csapkodásokba, végnélküli indulóéneklésbe sűrítése az akkori kornak. Sűrítése a tévedéseknek, szertelenségeknek, a hibáknak, a bűnöknek, a jel- lemtelenségeknek... NÉZEM A FILMET: szépek a színek, szép a zene, ismerősek az akkori évek, de ami előttem pereg, mégis idegen, furcsa, érthetetlen. Mentem magamban Hernádi Gyulát és Jancsó Miklóst: rövid időbe tömörítik össze a történetet, nem mutathatják be a teljes egészet minden erényével és hibájával. Csupa fiatalt látunk, népi kollégistákat, akik hol énekelnek, hol táncolnak, színes ruhákban rohannak — de egynek sincs egyéni arca —, összefolyik minden, és a nézőben sem marad más, csak annyi: így volt? És bármennyire mentem, mégis megkérdem az alkotókat: ilyenek voltunk? Csak ilyenek voltunk? Mert Jancsó Miklós, azaz a film szerint ez a korszak ostoba, sötét korszak volt. Olyan, amelyben a vadság, az erőszak, az értelmetlenség uralkodott. Keresem a vásznon régi ismerőseimet, hiszen akkoriban én is annyi idős voltam, mint a filmben szereplő gárda. Az összefogózó, a ki-kitörő, a zabolátlan, a semmit sem tisztelő, a jellemtelen, az álnok, a csak frázisokat pufogtató kollégisták között azonban nem találom akkori barátaimat. Azokat, akiknek nemcsak az arcuk, de a jellemük is szép volt. Kovács Laci, Bihari Jancsi, Horváth Eta, Szabó Imre, Törnek Feri mind régi kollégisták voltak. Ott dolgoztak közöttünk, és a kollégium után munka mellett is tanultak, küszködtek a tanulással. — Le kell győzni ezeket a polgárokat — mondta Bihari Jancsi. S amikor elcsüggedt, újra ismételte: le kell győzni! Amilyen kicsi volt a termete, nem tudni, hol fért el benne annyi akaraterő, mert tényleg tanult és győzött. Horváth Eta egyetlen gyűlésen sem szólalt fel, félszeg volt. Hiába magyaráztuk neki, hogy aki első a munkában, az ne szégyellősködjön. Ö egyre a tenyerét mutatta, amely széles volt és durva, őrizte a paraszti sors emlékét. Kovács Laci nem volt olyan okos, mint Törnek Feri, sokszor ismételgette: — Nem vagyok közétek való, haza akarok menni. Kegyetlenek voltunk, mert nem engedtük megfutamodni, és sohasem hozott szégyent a csoportra. EGYIKÜKET SEM szeretném szebbnek, igazabbnak képzelni, mint amilyenek valóban voltak, mert talán az emlékek megszépítették őket. Nincs erre szükségük. Tévedtek olykor. Hibáztak is. Tapasztalatlanok voltaic. Néha a lelkesedés, a túlfűtöttség túlzásokba torkollt. Ha nem lelkesedett valaki velük, arra megharagudtak. Nem értették, hogyan lehet valaki olyan, hogy távoltartsa magát a közügyektől. A szórakozás, a színház, a mozi akkoriban számukra polgári csökevénynek számított. Egyszer — emlékszem — opera- előadás közben hangosan felnevettek: hogyan kornyikál az énekesnő. Kínosan pisszegtük le őket. ök is énekeltek indulókat, táncoltak, ott voltak az utcabálokon, de nem úgy és nem azért, amiért Jancsó filmjében tomboltak, rohangáltak. Az 1950—52-es időben valószínűleg sok lelkes, kollégiumból kikerült fiatal követett el hibát, sőt bűnt is. A kor sokukból faragott jellemtelen, álszent figurát Amiért a Fényes szelek című film nem tetszett, annak az az oka, hogy Jancsó Miklós csak ezekre a figurákra emlékezik. Pillanatra sem azokra, akik önmaguk félszegségét, kisebbségi érzését, tudatlanságát leküzdve váltak a későbbi idők kiváló új értelmiségeivé. Azok a fiatalok romokat is takarítottak, részt vettek az első falak felemelésében, a földosztásban, a híd- és Vasútépítésben, az új típusú gyárak megteremtésében. Hát hol is lettek volna, mi mást is csináltak volna? Közülük van, aki ma „csak” járási pártbizottsági titkár, van, aki magas rangú állami tisztviselő, van, aki pszichológus és történész, és a tudományos folyóiratokban sokszor találkozom az ismerős nevekkel. ELÉG ENNYI ARRÓL A KORRÓL. Próbálom magyarázni magamnak, másoknak: miért így sűrítették a mondanivalót, miért csak a frázisokat ismételgető, semmit nem tevő fiatalokat ábrázolták? Miért csak azokat, akik egy-egy füttyszóra úgy táncoltak, ahogyan megadták a jelt? Miért nem mutattak a filmen szereplő színészek és nem színészek konkrét célt, értelmet azok számára, akiket el akartak hódítani a papoktól, az istentől? Mert abban az időben az okos szóval is hódítottunk, de még inkább tetteinkkel. Mentegetem a filmrendezőt a mai kor divatjával, irányzatával: a deheroizmussal, a dezilluzionizmussal... Nem filmkritikát akarok írni — akkor részleteiben is elemeznem kellene az alkotást —, csupán elmélkedem. Hibátlannak, bűntelennek akarnám bemutani azt, ami nem volt az? Ha így lenne, miért hajtottam meg a fejem a Húsz óra, az Isten őszi csillaga, A nehéz emberek, a Talpalatnyi föld, a Falak, és még számos nagy filmünk előtt? Csak a Húsz órát említem, amelyben szinte kiáltanánk a felidézett fájdalomtól: ne ölje testvér a testvért, hogy vesztünkbe kellett rohannunk, mert sok mindent valóban olyan ostobán csináltunk. Ki tagadná a szektásság bűneit, a személyi kultusz átkát, hogy akadt idő, amikor az embertelenség ült diadalt az emberség felett?! De amennyire tiltakozom a rózsaszín szemüveg használata ellen, ugyanilyen hévvel tiltakozom a „csak” fekete szemüveg ellen is. Mindkettő ártalmas, veszélyes a társadalomra, a művészetre egyaránt. Én, az én korosztályom élt a film ábrázolta korban. Mi tudjuk, hogy nemcsak „olyanok” voltunk. Ezért tiltakozunk. Ki érvekkel, ki emlékek felidézésével, ki tüntető kivonulással a film vetítése közben, ki csak becsmérlő kézlegyintéssel. MIT SZÓLJANAK azonban azok, akik akkor még nem éltek és értetlenül állnak elénk? Joggal kérdezik: ha ilyen volt a felszabadulás utáni hősi korszak, miből épült fel ez az ország, kik építették, kik tették ilyenné, amilyen? Jancsó Miklós legújabb filmje után már félve ejtem ki a számon: kik tették széppé, vonzóvá ezt az országot? Mert az. Nemcsak én látom annak, vagy más hazánkfiai, hanem a külföldiek is. A nyugatiak, akiknek véleményére olyan sokat adunk, akik pedig nem lakkoznak, sőt, szívesen deheroizál- nak, és fosztanak meg mindent a rózsaszín illúzióktól. Szerencsére a tények — Hernádi Gyula és Jancsó Miklós Fényes szelek című, tartalmilag kifogásolható, művészi ábrázolásban sem a tőlük megszokott színvonalú filmjüknél is —- maka- csabbak. Sági Agnes geteg pénzt, olyan sokat fognak építeni. Felszólalt Kalmár János országgyűlési képviselő is, és ígéretet tett: közbenjár a járási tanáccsal együtt a MÁV- nál a környék belvízlevezetés- gondjainak megoldásáért. Az ő építkezésük zavarta meg a korrábbi egyensúlyt. Barabás Györgyné intézkedést sürgetett: a Szent István és más utcákban a sár miatt csak a kerítésbe kapaszkodva lehet közlekedni, járdalapokra lenne szükség. Úgy látszik, a sport közügy a faluban. Többen kérték, valamennyi sportkör kapjon a jövőben ki- sebb-nagyobb mértékű támo- batást a tanácstól. Lacik Ferenc afelől érdeklődött, a terv- készítésnél figyelembe vették-e az I-es számú iskola szén tárolási gondjait? Veres Ferenc tanácstag — aki meghívott bennünket — azt javasolta, vásároljanak a Dunaha- rasztin készülő műanyag lapokból tetőt az új autóbuszvárókhoz, így fél árba kerülne. ötlet, javaslat, panasz, számon kérés követte egymást szép sorjában. Már ahogy jó gazdákhoz illik... k. m. Hívásra érkeztünk, és mi pontosak is voltunk. Nem így a dunakesziek. Fél kilenc helyett kerek fél órával később csendült dr. Velner Lajos kezében az elnöki csengő. S ha ez bosszantó is, az viszont dicsérendő, hogy a tanácsüléseket — mint ma — a jövőben csak szombatonként tartják. Tanácstagjaik többsége a járműjavító dolgozója. Szabad szombatosok lévén, nem hiányoznak a munkából. Hetvenegy tanácstagból öt- venhét volt jelen — és egy országgyűlési képviselő: Kalmár János. Az érdeklődés a napirendnek szólt: a tavalyi költségvetés jóváhagyásának és az idei tervek módosításának. A község — a járási átlagot megelőzve — bevételi tervét 104, kiadási tervét 99 százalékra teljesítette. Méghozzá úgy, hogy nem követtek el pénzügyi szabálytalanságot. — Könnyű volt — vetette oda csak úgy „mellékesen” dr. Velner —, azelőtt szidást kaptunk, ha megpróbáltunk rugalmasan önállóak lenni, most ugyanezért megdicsérnek. Nem tettünk mást, mint éltünk e szabad lehetőséggel. És rögtön azt is közölte, hogy a tavalyi 5728 ezer forint helyett saját jövedelmükként 7 millió forinttal gazdagodhatnak. A járási tanács a különböző felújításokhoz 1300 ezer forint segítséget ad. Repkedtek a vitában a milliók. Mindenki alaposan ismerte, miről van szó. Olyan otthonosan beszéltek a villamosítás, csatornázás és más kiadások gondjairól, mint ahogy a konyhaasztal sarkán a háziasszony csinál költségvetést. A szünet után a tanácstagok kérdései, bejelentései következtek, Bakács Lajos elégedetten állapította meg az idei tervek láttán: most aztán nem mondhatják az emberek, hogy hova teszi a tanács azt a renDUNAKESZI „Röpködő'milliók