Pest Megyei Hírlap, 1969. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-02 / 27. szám

1969. FEBRUAR 2., VASÁRNAP i'f.vr hfj.yei 9 DÁVID JÓZSEF: Majd holnap... AZ ÉLET KA TONÁI SALOMVÁRI LÁSZLÓ beszélni. Címeinek és tisztsé­geinek, érdemeinek száma egy sereg. Ízelítőül: 1953-ban az élelmiszeripar kiváló dol­gozója — az iparágban har­mincharmadiknak kapta meg ezt a kitüntetést. 1962-ben el­nyerte az állami gazdaságok kiváló dolgozója címet. Köz­ben megválasztották a komló­termelő állami gazdaságok szakbizottsága elnökének. Tiz éve népi ellenőr, megyei vizs­gálatvezető — ezért a tevé­kenységéért a Munkaérdem­rend ezüst fokozatában része­sült, és sorolhatnám tovább kitüntetéseit, tisztségeit a BM Tűzrendészeti Emlékérem arany fokozatáig, amelyet azért kapott, mivel a gazda­ságban azóta nem volt tűz, amióta az élén áll: náluk, hogy mást ne mondjunk, nem lehet az istállóban dohányoz­ni —, nagy dolog! ADÓS VAGYOK MÉG a pedagógusportréjával is — gazdasági, társadalmi megbí­zatásainak sorát a pedagógus­ról szólva folytatom tehát. Két évtizede pártoktató: a párt ötvenéves fennállása al­kalmából a pártoktatásban ki- tűnteknek kiadott emlékérmet novemberben vette át. Az ál­lami gazdaságban, amelyet vezet, hat évig folyt komló­termesztői szakmunkásképzés, ő is tanított, gépészetet. Száz­hatvan fiatalt képeztek szak­munkássá, — kár, hogy idő­közben, más gazdaságokban nagy részük elkallódott a szakma számára — hiába, nem marasztalták őket jó fi­zetéssel, megbecsüléssel... 1965-ben elnyerte a Kiváló úttörővezető címet. Valaha cserkész volt, szerette benne a természet becsülését, s innét származtatja, hogy később olyan kedvet érzett a vidék­hez, a mezőgazdasághoz. Tíz évvel ezelőtt aztán felkereste őt a nagykátai járási úttörő- titkár. Valami fuvarra volt szükség nyári táborozásukhoz. Szó szót, kérdés kérdést kö­vetett, érdeklődött a program­ról, az ellátásról, a szervezés­ről, sok tanácsot is adott, ké­sőbb pedig kilátogatott a tá­borba, személyesen ellenőriz­ni. Végül ifjúsági vezető lett belőle. Évek óta járási úttörő­elnökségi tag, a táborozási szakbizottság elnöke. Általá­ban szereti a fiatalokat, gaz­daságukban felkarolja a KISZ tevékenységét: az ottani, jól működő, saját klubbal rendel­kező, néptánccsoportot fenn­tartó, komlóiskolát nevelő if­júsági szervezet is bizonyára sokat köszönhet neki. ötvennégy éves — de a nyugdíj, a számvetés gondo­lata nem merül fel előtte, a jövőt latolgatván. Legközeleb­bi céljaként két állami gazda­ság egyesítésén gondolkozik. Ez ív januártól kezdve ugyan­is a híres, bortermelő Tápió- szelei Állami Gazdaságot is igazgatja. Érdekes, hogy e szomszédos birtokokat annak idején, a célgazdaságok meg­teremtésekor ő választotta ketté. De azóta változtak a körülmények, a kívánalmak: most ideális méretű, öt és fél ezer holdas egységgé lehet fogni Őket. A vonat indulása előtt már nagyon kevés az idő, néhány mondat jut csak a magánem­berre. Huszonhárom éves lánya titkárnője volt a gazdaságban, aztán felmondott: férjhez ment. Huszonnégy éves fia a fotoszakmát választotta, a fővárosban él, albérletben. Neki hobbyja a keskeny­filmezés. S hobbyja még a kutyája, egy pekinézer — il­letve kínai palotakutyácska. Legkedvesebb zeneszerzői: Bach, Mozart, Smetana Leg­kedvesebb Írója: Illyés Gyula SZERETI A TÁRSASA­GOT: az idén ősszel-télen eddig már tizenhat esküvőn vett részt. Ilyenkor szívesen felköszön ti az ifjú párt. Siet­nie kell, nem késheti le a vo­natot: erre az estére névnap­ra hivatalos. Tósztot is fog mondani. Padányi Anna tanácsos megy majd nyug­díjba. A majdani fizetési osztályt könnyebb volt kiszámítani, mint a háborút, a valóságos jövőt. Salomvári László a Szovjetunióban találta magát, zászlósi rangjához illően: a fogolytábor tiszti barakkjá­ban. Édesapja szervezett mun­kás, lelkes szociáldemokrata volt, de ő addig nem piliti- zálit. Élete első politikai cse­lekedeteként azonban nem meditált szomszédainak több­ségével, betólták-e már a szerelvényt, mely hazaszállít­ja őket, vagy nem? Ehelyett néhány társával munkára je­lentkezett, noha ez számuk­ra, tiszteknek, nem volt kö­telező. Eljárt a hadifoglyok antifasiszta szervezetébe is. Jó munkájáért, számos újítá­sáért az ő brigádja ment ha­za elsőnek a táborból. SaLom- vári László, ahogy megér­kezett Magyarországra, belé­pett a kommunista pártba. Továbbra is az Igazságügy­minisztériumban dolgozott, folytatta további munkáját, minisztériumi, számviteli szakértőként járta a vidéket, elsősorban a mezőgazdasági üzemeket. Ezalatt egyre job­ban megnőtt érdeklődése a mezőgazdaság iránt, s képez­ni kezdte magát. 1951-ben átkérték az Élel­mezésügyi Minisztériumba. Két év múlva osztályvezető lett. Az ő osztályára bízták az úgynevezett célgazdaságok megteremtésének miniszté­riumbeli, szervezési feladatait. Ö ezt az Intézkedést, utólag is, nagyon hasznosnak tartja: egy sereg mezőgazdasági te­rületen csak ezen az úton ala­pozódhatott meg a nagyüzemi termelés, összesen hetvenhét­ezer holdat osztottak fel ve­zetésével célgazdaságnak. Azt az állami gazdaságot, melyet immár tizenkét éve igazgat, ugyancsak ő jelölte ki komló­termesztésre. Azóta is ez a fő termékük és a sörárpa. Híres marháikat meg sörtörkölyön hizlalják. 1954-ben, párthatározatra, a Szeged melléki Algyő-Nagyfai Állami Gazdaságba került igazgatónak, 1956 januárjában pedig áthelyezték Újszilvás­ra. Az állapotot, amely fogadta, nem indokolta, hogy Magyar- országon addig alig termeltek komlót: hogy azt Dréherék, Haggenmacherék, kik nálunk is gyártottak sört, Csehszlová­kiából hozatták. De hiszen nemcsak a komlóval volt baj! j Egy marhát öt hónap helyett | tizenötig hizlaltak, a borsóföl- > deknek csak a széle volt be- ! vetve, a közepéből ellopták s : eladták a magot, a gazdaság ! hintája ahhoz volt szoktatva, : hogy olykor egy napig is eláll- : jón a kocsma élőt. FEGYELMI KERDÉSEK- I KEL kezdte, szigorú vezető- I nek ismerik ma is, nemrég i részegségért, illetve egynapi i igazolatlan mulasztásért egy : borjúnevelőt havi háromezret : hozó beosztásából nyolc hó- : napra áthelyeztetett takarmá- : nyosnak, fele annyi fizetésért. ! Ezt csak az teheti meg úgy, i hogy az emberek el is fogad- i ják, akinek nagy a hitele. : 1956 januárjában került Üj­í szilvásra. A gazdaság fél év múlva élüzem lett. Október­ben, novemberben alig feküdt le éjjelenként: az összes őszi munkát elvégezték, egy szál termény nem tűnt közben el, még a községnek is elvetettek bérmunkában hetvenegy hol­dat. De utána idegösszeomlást kapott. 1959 óta nyereséggel dolgoznak. Akkor már építte­tett magának is egy kétszobás szolgálati lakást — addig né­gyen laktak egy szobában, a kislánya szalmazsákon aludt. Szólhatnék arról, ha már a szakembernél, a mezőgazda­ságnál tartunk, hogy portré­jába egy jó kereskedő vonásai is belekeverednek, hiszen pél­dául a gazdaság hízó marháira állandó vásárlói vannak Nyu- gat-Németországból, Olaszor­szágból, Svájcból. De talán mégis a közéleti emberről tartozom most már « « TIPIKUS MEZŐGAZDÁSZT j VÁRTAM, s a jólszabott öl- ! ,töny, a fekete keretes szem- | üveg, a halk modor, az ud- : varias gesztusok inkább hi- ! vatalnokot idéznek. Pesten § járt, az esti vonattal uta- ä zik haza Újszilvásra. Addig | még van idő, vendéglőben be­szélgetünk, néhány pohár sört $ iszunk, mértékkel, s barna és 5 fekete sörökről folyik a szó. 1 A sörről mindent tud, az ál- í lami gazdaságnak, amelynek : igazgatója, legfontosabb ter- : méke a komló. ! Amikor kissé megismer- ; kedünk, egy tisztviselő, egy J pedagógus, a közéleti em- ! bér és a mezőgazdász képe 5 keveredik-kerekedik róla. 5 5 Elsősorban azért mezogaz- J dász persze, már a háború | előtt is dolgozott, részben me- J zőgazdaságban, noha tősgyö- 5 keres* pesti. Egy Üllői úti $ házirnesterlakásban született, s $ ugyanabban a házban bé- 5 relt még jó ideig lakást fel- 5 nőttkorában is, miután meg- j nősült, mert hozzánőtt na- j gyón a városrészhez, szeret- : te a népligeti, Üllőd úti fá- ; kát, a Ludovika s a közeli i kórház hatalmas kertjét. J Édesanyja szobalány volt, ! mielőtt hozzáment édesapjá- J hoz, a lakatossegédhez. Apja ; nem tette le soha a mester- | vizsgát, de a munkapad mel- í lett halt meg hetvennégy éves ! korában, és ezzel teljesült so- ! kát hangoztatott kívánsága, ! csak a „haitiméit” ne vegyék j ki a kezéből. Nem vették ki, ! úgy ejtette el. 5 Fia szerint kiegyansúlyo- j zott, elégedett ember volt. j Gyerekeinek jó indítást, ne- í velést adott. Már ameddig ! tellett erejéből. Salomvári j László a Mester utcai felső- ; kereskedelmiben érettségizett. ; Szeretett volna egyetemi ta- ; nulmányokat folytatni, de ar- ; ra már nem futotta családjá- j nak. Húga még a kereske- i delmit sem végezhette el, ki- : maradt,, varrni tanult — $ ma üzletvezető. : HÉT ESZTENDEIG VART, j amíg el tudott helyezkedni 5 tisztviselőnek. Addig sokfelé j dolgozott. Akkor aztán egy (ismerősük protekciója ki- | nyitotta előtte az Igazság- ; ügyminisztérium ajtaját. I Nyolcvan pengőt kapott a < számvevőségen, de címe an- ; nál nagyobb volt: „Budapesti 5 Magyar Királyi Büntetőtör- ! vényszék állományába tar- ! tozó magyar királyi igazság- j ügyminiszteri számvevőségi | szakszolgálatra berendelt ä ideiglenes minőségű díjnok”. | Mindenesetre úgy számolt, ! hogy mint számvevőségi fő­baltát. Most vagy teljesen kifordul a karom, vagy feladom ezt a menetet, és leejtem a föld­re. Az utóbbi teszem: a tuskó nagy robajjal leesik, és elgáncsol. — Ereszd el, ha mondom! mj em ereszti. Sőt, amikor megragadom a L » balta nyelét, felrepít a levegőbe és meg­forgat néhányszor a feje körül. Aztán én kö­vetkezem: én is felrepítem a levegőbe a tüs­köt, és néhányszor megforgatom a fejem kö­rül, majd odavágom a sarokba, hogy csak úgy nyekken. A balta azonban még mindig nála van. Nem adja. Na várj csak, fogsz te még sír­ni, ahol senki se lát! Kis pihenő után a tuskó újra rám támad, és körbe-körbe kerget a suf­niban, miközben kisebb-nagyobb hasábfákat vagdos utánam. Egy ügyes mozdulattal elka­pom a balta nyelét, de az is lehet, hogy a balta nyele kapott el engem, mindegy, aztán teljes erőbedobással fel akarom tépni a tüs­köt a földről, uram segíts! A tuskó maradt odalenn, én azonban felrepültem a magasba, és a baltára támaszkodva úgy álltam ott a le­vegőben, mint egy gyertya, majd lezuhantam a szénporra. — Utoljára mondom, ereszd el! — üvöltöm. — Nem bántalak! Veszek neked másik baltát. Szebbet ennél, csillogóbbat. Veszek neked lombfűrészt, kisautót, villanyvásutat, török- ; mézet, léggömböt, csak ereszd el! Nem ereszti.; Tüsköt még így nem utáltam, mint ezt. Meg- j próbálok a lelkére, beszélni, de hiába minden, j mintha süket füleknek beszélnék. — Tudod, mit? Tartsd meg a baltát. Legkö- \ zelebb dinamittal jövök! — mondom dühösen, l és kilépek a sufniból. A tuskó, mint egy vad I madár, vijjogva repül utánam, a fejem irá- \ nyában. Szerencsére, addigra már becsuktam j o sufniajtót, annak vágódott neki, pincét rázó \ dördüléssel. így történt. Ez úton kérdem az illetékese- \ két, meddig tűrik még, hogy garázda tüskök: sötét pincékben rátámadjanak védtelen hon-l polgárokra? : Mikes György ! Küld a feleségem j^> üld a feleségem, menjek a pincébe. Nem A menek, nem menek, édes fiam, kincsem. Küld a, feleségem, eriggy a pincébe. Nem me­rtek, nem menek, édes fiam, kincsem. Küld a feleségem, mars le a pincébe. Jól van no, jól van, no, megyek a pincébe. Le is megyek nyomban, kezemben a balta. A sufniban körülnézek, meglátom a tüsköt. Szép nagy tuskó, lenet vagy tíz kiló, ha nem több. Tavaly télen, amikor utoljára lenn jár­tam a pincében, még nem volt több öt-hat kilónál, azóta szedte magára a többit. Hogy mitől hízik egy tuskó, nem tudom. Meglököm a lábammal, meg se moccan. Barnásfeketén terpeszkedik a sufni közepén. ts ne adj isten, hogy arrébb menne. Belerú­gok még egyszer. Nem mozdul, de mintha mo­rogna valamit, hogy hagyjon engem békén, nagyságos úr. Ez én vagyok. — Menj arrébb, mert széjjelváglak! — mondom fennhangon, és felkapom a baltát. Vem megy arrébb. Megmakacsolta magát. El­kap az indulat, és belevágom a baltát. Na, most megkaptad. Nem mozdul , most sem. Ki­tűzöm a baltát a fából, azaz hogy csak húz­nám, de nem jön. — Ereszd el, te! Nem ereszti. — Utoljára mondom, ereszd el! Nem ereszti. Erre ráugrom a baltára, és iszonyatos erő­vel tépem ki a fából. De hiába erőlködöm, hiába csikorgatom a fogamat. A tuskó nem 'est, ö is rám ugrik, baltával a szájában. Az utolsó percben ugróm félre. Mindketten lihe­günk, és újabb fogásokon törjük a fejünket Búkor hátulról próbálom megközelíteni, és két kézzel húzom kifelé a baltát. A tuskó hosszú oillanatokig ott libeg a fejem fölött, mint Da­moklész tuskója, és én nem tudom visszarán­tani. mert az ellenfelem szabá'ytalanul ki akarja csavarni a karomat, és hátrahúzza a segiieu, mert nem szultáni, ue hát mit tehettem, amikor egy- egy miniszter nyújtotta felém a poharat, koccintanom kel­lett. Amikor a Parlamentből kijöttünk, már forgott velem a világ... De hát nem úgy van az, Ter­csi — mondták a kísérőim, akik vártak, s már nem is tu­dom, hová robogtak velem. Hazafelé kétszer is megáll­tunk. S bizony én sírtam, meg daloltam is a kocsiban és még akkor sem ébredtem fel a ká­bulatból, amikor hazaértem. A férjem várt. Te úristen! Az nem is ő volt. Azt hittem, jégverembe hull­tam, vagy egy lángoló katlan­ba? Az asztalon üvegek, s Imre mint egy felbőszült állat: csak fújt, forgatta szemeit, s dőlt belőle az ítalszag. — Gratulálok — nyögte, s ijesztően vigyorgott. — Mi történt? Mi van ve­led? — kérdeztem volna, de a rémülettől csak álltam. Érez­tem, hogy menekülnöm kel­lene a gyerekek szobájába. De miért? — Aztán — tápászkodik fel az asztaltól — miért... kinek köszönhet.. .hétj ük .. .ezt a ... Akkor már sejtettem, hogy mi baja, öleltem volna ma­gamhoz, meg... de ellökött, s újra kérdezte: kinek,... kinek köszönhetjük ... te cafat!... — Örült vagy Imre. Imre! Térj észre! — Kinek? — kapta el a ka­romat. — Ennek — próbáltam a másik kezemmel kiszabadulni, s az orra előtt hadonászva üvöltöttem: a kezeimnek. En­nek köszönhetem a kitüntetést. A többire már nem emlék­szem. A gyerekek fogták le, s mert ők soha nem látták így — persze még én sem — na­gyon megijedtek, § hívták a mentőket. A gyomormosás után, ami­kor magához tért, s rádöbbent mit csinált, kidobta magát a második emeletről. Tegnap szedték le róla a gipszet. Talán két-három hót múlva már itthon lesz. Ma délután bent jártam nála, s először kérdeztem: miért tette. Megtelt a szeme könnyel. Sokáig nem tudott szólni, csak a kezem simogatta. A kezem, amit el akart törni. Intett a szemével, hogy majd egy­szer ... elmondja. Talán holnap. De nem is ta­lán, mert egyszer már arra is rá kell érni, hogy szeressük egymást... lóban nem tudtam semmit csi­nálni. Soha nem vártam olyan türelmetlenül haza a férjem, mint akkor este. Fáradt volt, mint mindig. Nem akartam ajtóstul rohan­ni, hát megvártam, amíg asz­talhoz ül, s akkor csak mon­dom. Előbb mintha nem értet­te volna. Aztán leteszi a kana­lat, s végignéz. Megijedtem. Furcsa, csúfondáros volt a te­kintete. Aztán mosolyra hú­zódott a szája, s tovább evett. — Hát nem is örülsz neki? Eltolta magától a tányért, s csak annyit szólt: de. — Furcsa vagy. — Fáradt vagyok — mond­ta, de mikor bontottam neki az ágyat, észrevettem, hogy oldalvást figyel. Ügy figyel, mustrál, mint ahogy a férfiak szokták a nőket. — Mi lelt? — Semmi. — Ha ... akarod, nem me­gyek fel holnap Pestre. De nem is tudom, miért mondtam. Éreztem, hogy vala­mi mentegetődzés van a han­gomban. Mintha félnék vala­mitől, mintha titkolnom, ta­kargatnom kellene valamit. — Menj csak — mondta ké­sőbb, már az ágyban. Miért ne mennél? Ha egyszer kitün­tetnek. Biztosan megérdem- led... Szerettem volna sikítani, mert éreztem, hogy a szavai torkon ragadnak. Micsoda fur­csa helyzet. De miért? Arra még gondolni sem le­het, hogy .. hogy irigyli. Tő­lem? De meg mástól sem. Im­rében sohasem volt irigység, rosszindulat idegenekkel szem­ben sem. Megkeseredett a szám. Jó lett volna sírni egyet, de csak tépelődtem egész éjszaka. Hajnalban jött a kocsi, s én kiszóltam: nem megyek! De hát ez nem olyan egyszerű. Csakugyan nem tehettem ilyet. Imre papucsban, pizsamá­ban tipródott köztük, amíg elkészültem. Hátba veregették, hangoskodtak. Talán egy ki­csit pálinkáztak is, s többször elmondták, hogy így, meg úgy legyen rám büszke, mert még nem is tudja, hogy milyen nagyszerű felesége van. De ez csak olaj volt a tűz­re, ami késő éjjel lobbant fel, amikor Pestről hazaértünk. Életemben én most voltam először a Parlamentben. És én ott megfeledkeztem minden­ről. Előbb valami kellemes zsibbadtság fogott el, aztán mintha a csillárok fénye le­mosta volna rólam a sok-sok év fáradalmait, majd kibújtam a bőrömből. Talán az ital is A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán második dí­jat nyert elbeszélés. Azt mondtuk, hogy a ház rendben lesz, s a gyerekeket szárnyukra bocsátjuk, majd szeretjük egymást. Nevettünk ezen, de nem so­káig, mert időnk a munka után csak arra volt, hogy egy kicsit összeszedjük magun­kat, aludjunk, s erőt gyűjt- sünk a holnapra. Nekem nem hiányzott a sze­relem. A férjemnek ... Talán. Különösen, ha egy kis szesz volt benne. De az nagyon, na­gyon ritkán esett, mert nem ivott. Józansága miatt barátja sem akadt. Igaz, arra sem lett volna idő. Ó, az idő! Húsz év úgy elszaladt fe­lettünk, hogy észre sem vet­tük. A nagyfiam — aki most fog érettségizni — mondta egyszer a nyáron: Anya, te őszülsz! Vasárnap volt. Valahogy egy kicsit az asztalnál felej­tettük magunkat. Imre, a fér­jem megnézett. Emlékszem. Én meg őt figyelgettem egy kicsit, s mintha megszédül­tem volna, kapaszkodóért, a munka után kaptam. Mert nekünk ünnepeink sem voltak. Egyedül talán csak a karácsony. Szinte res- telltük akkor is azt a nagy lustálkodást, de Imre azt mondta: ez a mienk. Ennyi nekünk is kijár a békesség ünnepén. Hát igen... Múltak az évek, s mi soha nem üdültünk, nem jártunk víkendre, kirándulásra. A sza­badságunk alatt is dolgoztunk. Házat építettünk. Szép, családi házat, aminek az építéséhez 60 ezret rakos­gattunk össze. Hatvanat meg az OTP adott. Még van 25 ezer forint adósságunk. Mégis azt mondták, könnyű nekünk: a férjem asztalos, de a háznál, csak a kőművesek dolgoztak. Azok is csak addig, amíg a falat rakták. A többi munkát mind Imre csinálta amellett, hogy az üzemében dolgozott és állandóan maszek munkákat is vállalt. Ha min­dent összeszámolnánk, a ház máris többet ér, mint 200 ezer forint, pedig még nincs kész, s belül csak egy szoba van korszerűen berendezve. Dehát közben nőttek a gyerekek. Tavaly már Erzsikém is kö­zépiskolába ment. Jövőre Sa- nyika is elvégzi az általánost. Ruha, cipő, élelem, tansze­rek ... Szóval gond, gond... minden napra megvolt... Amit lehetett, nekem Is meg kellett fogni. Bent a gyárban, ahol én voltam a fő túlórás, egyszer azt mondta a . művezetőm: Teri, maga csú-^ nyán rá fog fázni erre a túl- ^ feszített munkára, mert gon- 5 dolom, ha innen hazamegy, $ sem tartja ölben a kezét. Én $ meg évődtem vele: talán saj- $ nál ja? Ö meg: nekem nyolc. ^ Sőt, még pénzt is jelent. Ke- $ vesebb a gépállásom. Nagyobb ^ a prémcsi. A maga boszor- $ kányügyes ujjai nélkül sok $ szövőgép állna itt... Sodrónő voltam a nagy sző- $ vödében. Volt olyan hónap, ^ hogy többet kerestem, mint a $ mester. 5 Kellett a pénz. & Azért otthon egyre ke-^ vesebb munka várt. Erzsikém $ meg a nagyobbik fiam, Imi, $ szépen rendberakták a lakást. $ Persze mosni, vasalni, főzni $ akkor is kellett. Meg ott volt ^ a szép nagy kert, ahol min- $ den megtermett... örülhet- $ tünk volna ... De most már $ hogyan? Mert örülni ennek, $ meg mindennek, amiért gür~ $ cöltünk, már csak akkor tu-J dunk ... tudnánk, ha a fér- i jem... $ Talán majd holnap. Amikor hívattak a pártiro- $ dára, megijedtem. Mi bajt kő- $ vettem el? Nem voltam én ra- 5 porton húsz év alatt a műve- v zető irodájában sem. Vaskó ^ elvtárs mosolygott, s mondta. J hogy holnap, a szebbik ruhám 5 vegyem fel, mert jön értem $ hajnalban a vállalat kocsija $ és megyünk Pestre, a Paria- $ mentbe. Kitüntetnek. Szólni is alig tudtam. Kitün- 5 tetnek? Engem? Miért? Csak ámultam, s otthon va-!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom