Pest Megyei Hírlap, 1969. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-26 / 21. szám
PEST JMCGVEI 1969. JANUÄR 26., VASÄRNAE 'XfSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS \ % Az utolsó hajók Szabad, hű tenger volt a lelkem, Nem érdemeltem, Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt, Mert igazam volt, igazam volt. Szabad volt minden lobogónak S a mentő csónak Tengeremen mindág meglelte partját. Gaz fátumok másként akarják. De két hajó szeli még küzdve, Lesve és űzve Egymást tépett lobogókkal: a fáradt Félelem s a hetyke utálat. De mit útáljak, mitől féljek, És miért éljek? Elsüllyesztem még ezrt a két hajómat, Lelkem adom a Titkolónak. A Titkoló, a Sors, az Isten Ez a sok Nincsen, Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger, S ásít sós, hideg unott szemmel. | Beszélgetés a szívemmel Bongása óta a Földnek: nem éltem: Minden bánatom, kínom, szömyedésem Sötét szobákban, vörös mámorokban Gyalázattal, megbúvón elhenyéltem. Megvoltam én, de nem igazi magam, Pedig nem féltem én, pedig nem féltem, Csak. éppen, hogy nem féltem és nem éltem. Hát emberségünk érte szörnyű csúfság, Mégis az Élet követeli jussát S a meggyötört szívet föl kell emelni, Kell, hogy még lelkem régi hitek gyújtsák Vagy egészen elbocsátom magam. S borzalmaikat aztán tovább nyújtsák Gyalázat, szégyen s minden háborússág. Hajó a ködben Ködben ül a Tátra orma, Ködben a paloták tornya És itt és ott, néha-néha Lobban egy picinyke fény És megfeszül a vitorla. Magyar tenger ez a tenger, Vésszel, köddel, gyötrelemmel Szeljük árját néhány százan: Jaj, vájjon mi lesz velünk? Nincsen itt part, nincsen ember. És hajózunk, szállunk, széliünk, Sohase lesz megállásunk: Egy köd-ország Magyarország S hogyha Üj jön, újra köd, Köd előttünk, köd utánunk. Valamikor ki kell kötni, Valaminek kell már jönni, Valahára mutassuk meg: Ágyúk vannak a hajón S az ágyúk tudnak dörögni. A Ml ADYNK 1919 január 27-én örökre lehunyta szemét a költőfejedelem; ötven esztendeje halott. Halottakra emlékezni szoktak, méltatni munkásságukat, életüket, de lehet-e Adyra csak emlékezni?. Lehet-e, szabad-e úgy szólná róla, mint nemzeti ereklyéről, emlékké távolodó tiszteletre méltó óriásról, akit csak a hű utódok mentenek meg a feledéstől? Vagy úgy kell szólni róla, mint akit fizikai valójában vett el a sors, de szellemében itt éí közöttünk, aki szavaival ma is gyújt, bátorságával, harcával, hazafiságával ma is példát mutat? így, csakis így lehet szólni róla, az elven esztendeje halott, de ma is élő Adyról. A költőfejedelem koporsójánál a másik fejedelem, az írófejedelem Móricz Zsigmond mondta: „Ebbe a koporsóba egy nagyszerű ember van bezárva, akinek márványhomloka a felhők között áll, csapzott fürtjei a jövendő viharaitól ziláltak, büszke nyaka felségesen szegül a halhatatlanságnak". Akik ismerték, már életében tudták, hogy: halhatatlan. És akik már csak verseit ismerhették meg, azok sem vélekednek másképpen. Ha megismerték, ha megértették verseit. Mert Adynak nemcsak hívei voltak, hanem ellenségei is: az értetlenek, az ostobák, a kor szavát meg nem hallók, a nemzet sorsát föl nem ismerők. Ady csatázott életében, s csatázott azóta is. Ki forgatókkal és hamis prófétákkal, fáj-magyarokkal, és istenkedőkkel, mindazokkal, a:ki'k a maguk Adyját akarták csinálni belőle, de akiké nem volt és nem lett .soha. Ady a mienk, mert mi tettük valóvá mindazt, amiről álmodott. Mi csapoltuk le a szellemi restség mocsarát, mi vertük le az embert nyomorító gazdasági—társadalmi bilincseket. mi emeltük magasra a forradalom zászlaját, a nemzeti fölemelkedés fáklyáját, a más népekkel való barátság és testvériség ■jelszavait. Mi nem kisajátítottuk Adyt. Ö maga címezte nekünk szellemi örökségét, kemény, harcos, kérlelhetetlen publicisztikáját, véres-keserű, fájdalmas-akaratos, vátesz-kAál- tású verseit. Ady Endrét ma már nem kell méltatni, nincs szüksége arra, hogy helyét méricskéljük a magyar nép, s a magyar költészet történetében, Mett Ady, a költő, nemcsak költő volt, hanem sűrítője a nemzet sorskérdéseinek is: politikus tehát, közéleti ember, aki szenvedélyes viharokat, váltott ki azzal, hogy arcul csapta a hivatalos-ostoba Magyarországot, s megsimogatta a másikat. A szegényeket a szenvedőket a magúkra hagyatottakat. A millióikat Olyan korszakban lépett föl, amikor még létezett a tartósnak bizonyult vákuum, mely 1848 után jött létre a magyar köz- és szellemi életben, de olyan korszakban is, amikor már érlelődtek a változás föltételei, amikor már a forradalom, ha a messziségben is, de már akkumulálta villámainak energiáit. És olyan időpontban távozott, amikor álmai, vágyai, jóslatai az elérhetőség közelébe kerültek, amikor már volt egy forradalom, s amikor már történelmi szükségszerűséggé vált egy másik, az igazi forradalom eljövetele. Ezt a másikat, a proletárforradalmat már nem érte meg. Ám tudta, s élete utolsó szakaszának ez volt hatalmas fölismerése, hogy a „véreim, magyar proletárok" hordják magukban a jövő igazi ígéretét, hogy ők fújják új idők új dalait. , Ady neve mérföldkő a litenatúrában, de a közéletben is. Akkor szólalt meg a nyílt lázadás hangján, amikor megszilárdulni látszott a legsötétebb reakció, akkor mondta ki, „Hogy fussanak rá minden nyavalyák, / Hogy a törés jó kedvvel törje, / Akarásunkat durván az aki / Bánatokig és átkokig gyötörte: I Ez a gazember még lakolni fog”, amikor Tisza mindenki és minden urának látszott, s amikor a változás elérhetetlenül mesz- szinek tűnt. Akkor szólalt meg, s kiáltotta a nemzeteket uraló, vérnél átitatott csöndbe, hogy „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”, amikor föltéphetetlennek látszott a mindent beborító köd, amikor egész Európában egyetlen szákra villant — az 1905-ös orosz forradalom —, de amikor már semmi más út, mint a népek, nemzetek összefogása lehetett csak alkalmas arra, hogy véget érjen a Duna-me- dencét uraló középkor. Hite és tudatossága vezérelte, mert nemcsak ösztönei, költői sugallatai fogalmaztatták meg strótfáit, hanem a mindenről érdeklődő, s a dolgokat ezerszer megrágó ember ismeretei is. Még inkább így van ez, ha publicisztikájának gazdag kincsesházát nyitjuk ki, a szenvedélyes harcos prózai vallomásait nemzetről, népről, jövendőről, a mindent megtisztító forradalomról. A nemzeti önérzet ébresztője volt, a magyar ugar tökéletes ismerője, aki az „égignyúló giz-gazok’’ ellenében először merte kimondani, hogy a Hadak Ütja már Csaba új népét, a proletariátust hordja hátán. A nemzeti büszkeség feszült benne, éppen, mert szerencsétlennek. elnyomottnak, kisemmizettnek érezte népét. Hazafi volt. a szó nemes és igaz értelmében, ezért nevezték ellenfelei nemzet- gyalázónak. Mocskolták és szentté avatták, gyűlölték és rajongtak érte, s bár azok, akikhez igazán szólt, keveset tudhattak róla, tetteikkel igeneitek verseire, forradalmaikkal válaszoltak jóslataira. Mert jött 1919 márciusa, s jött 1945. Eljött a történelmi számadás, s az ítélkezők között ott volt ő is, az ő szavai is ott dörögtek a számon kérők ajkán, az ő hite is ott forrt azok szívében, akik már nemcsak rohantak a forradalomba, hanem: vívták a forradalmat. Élete során maga vívta harcát, halála után azok, akik fönntartás nélkül vállalták örökségét: a szellem legjobbjai, a nemzet hű fiai, proletárok éppúgy, mint művészek, Móricz és József Attila, mindazok, akik, akárcsak ő, hittek ä holnapban, a jövendőben. Ötven esztendő tett el ennek az örökségnek a jegyében, s az ötven esztendő alatt mi-minden! Nagyságok hulltak porba, s ismeretlenek emelkedtek hírességekké; a legsötétebb korszaka volt a magyar történelemnek, s utána a mindent megvilágító fölszabadulás; harc és vereség, mártírok és besúgók, győzelmek és reménytelennek tűnő kínok — s föl-fölbukkant az ő neve, fölhangzottak versei, mert neve és költeményei magát a forradalmat, a bizakodást, a reményt sugallták. Azok tanulták meg nevét ötven esztendő alatt, akik életében alig hallhattak róla, s immár egy egész ország tudja, ki volt Ady, s ki volt a nemzetnek Ady Endre. Ötven esztendeje halott, őt évtizede hunyta le szemét, megbékélve önmagával, de nem békülve azokkal, akikikel mindig szemben állt. Élete utolsó hónapjaiban megrendült egészségi állapota ellenére is ott tartotta ujjait a nemzet pulzusán, s megérezte a forradalom lüktetését. Nemcsak hittel, hanem biztos tudattal hunyhatta le hát szemét, mert tudta, eljött az, amiért annyit harcolt, szenvedett, önmagát égetve, másokat meggyújtva. 1907. március 2-án azt írta le a Budapesti Napló hasábjain: „Hiszem és vallom, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon”. Amikor ötven esztendővel ezelőtt meghalt, már itt volt, a magyar ugaron dübörgött a forradalom ... M. O. rsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss S az agyuk tudnak dörögni. B orzalmasan megrázkódott nagy Oroszország. Fog- vacogva néz Moszkva felé a világ. Égszakadás és földindulás ez. Véres fejekkel labdáztak valamikor Párizs utcáin is. Iszonyatosságokat látott már a történelem. De a legborzalmasabb latin forradalmakban is lappangott valami derű. Valami könnyelmű és szép optimizmus. A szlávok új forradalomra tanítják a világot. Ez a forradalom a pokol vonaglása. Megrázóan, kétségbeejtően sötét és borzalmas. Tárnák mélye dübörgött először. Ezt a forradalmat a nép csinálja. Ugye, hogy nem tréfaság — a nép? Ugye, hogy tud valamit a nép, amit nem lehet eltanulni? Az orosz baka csóvát dob a Nikolaj-pályaudvarba s fegyverével átáll a csőcselékhez. A csőcselék pedig rettenetesen szaporodik. Pár nap múlva talán már egész Oroszország csőcselék lesz. Mert most már nincs és nem lesz megállás. Ez a sötét mélységekből föllázadt pokol elborít mindent. Talán már vörös lobogó leng a Kremlen. Talán Szentpéterváron is halálos a veszedelem. A hadsereg is csőcseADY ENDRE: FÖLDINDULÁS lékké lesz. Ha akarná, talán még nagyherceget is kapna a csőcselék. A csőcselék rém- séges úr s Egalité Fülöpök Oroszországban is akadnának. A világ pedig csak félig érti Oroszországot. Magya- rázgatja a véres és gyászos misztériumot. Hogy így és úgy: a cárizmus ... Hogy az oligarchia túlságos volt... Aztán a háború... A százféle emberfajta ... Ezer magyarázata van a világnak. A valóság pedig az, hogy él és eszmél a nép. A lebecsült és lenyomorított csőcselék. Oroszország pedig egyszerre csinál meg két forradalmat. A régit, melyen Európa már túlesett, s az újat. Mindezt pedig szláv keménységgel, sötéten, búsan, tragikusan csinálja meg az orosz nép. Képzelhetetlen ereje képzelhetetlen szenzációkat adott már s ígér még a világnak. És célhoz fog érni Véren, roncson, iiszkön át diadalmasan ér el a trónig az orosz demokrácia. De még a trónnál hatalmasabb ellenségeit is legyőzi. Az önző úri kastélyt, a sanyargató gyárat, az elbutító papi lakot s a szívtelen kaszárnyát. Hogy aztán majd az emberiség és civilizáció uralmának önként hajtsa meg fejét. a történelemnek biiszke- AL sége lesz e szörnyű földindulás. Büszkesége, tanulsága és igazolása. A népről már csak lelketlen frázisok és vad versek beszéltek. A néptől tudatos cselekedetet nem vártak a legrajongóbb apostolok sem. íme, a prole- társág visszaadta a népet a népnek. Felkelt a nép s formálja a világot. így csinál forradalmat a nép. Ha megindul, az földindulás. És csak a nép tud forradalmat csinálni. És megváltás csak a néptől jöhet. A néptől, melyet nem óvatos urak csőcseléknek neveznek. Hasonlítgassuk magunkat Oroszországhoz? ízetlen és igaztalan föladat. De épülhetünk mégis az orosz példán. Elkorhadt, tehetetlen társadalmakat csak a nép menthet meg. A rettenetes, a győzhetetlen, föltarthatatlan nép. A néppel pedig meg kell egyezni — földindulás előtt már. „Éjféltájt befordult a kávéház ajtaján néhány férfi. Bíró Lajos ment elöl, aztán idegen ember, utána valaki fekete zsakettben, szalmakalappal a fején. Sötét haj, sötét szemek. Fölösleges volt, hogy társam meglökjön a könyökével, s odasúgja nekem: Ez Ady. Fölugrottam és utánasiettem. Nem tudom, hogy szólítottam meg, Ady megfordult. Alacsonyabb volt nálam valamivel, de feje az egekbe nőtt. Szeme a telkembe sütött, nézése örökre bennem maradt. Néhány közömbös szót váltottunk, meginvitált magához a szerkesztőségbe. Aztán ment is a többiek után. Ady köznapi nyájassága nekem mennyei ajándék volt. Akkor elhatároztam, hogy küzdeni fogok Ady Endréért.” (Mohácsi Jenő.) „Mikor Párizsból hazajött, egy délután meglátogatott a szerkesztőségben, s ekkor találkoztam vele először személyesen. S ezzel a találkozással kezdődött baráti viszonyunk, amely attól fogva zavartalanul meleg és őszinte volt, s amelyet, úgy érzem, meg fogok őrizni, amíg élek. Nem hiszem, hogy ta lálkozni fogok az életben emberrel, aki olyan hatalmas benyomást tesz rám, s aki annyit fog foglalkoztatni. Adyhoz való viszonyom életem legnagyobb dolgai közé tartozik, szüleim, testvéreim, feleségem és gyermekeim után mindjárt ő következik, ami az életemben, gondolataimban, érdeklődésemben elfoglalt helyet illeti. Ha az ö egyéniségét azon a hatá son mérem, amelyet rám tett, épp úgy megkapom nagyságának mértékét, mint költészetéből. ★ Észjárása csapongó, erősen egyéni volt, de mindig érdekes, mindig új szempontokkal teli. Azoknak a csak elvétve található embereknek egyike volt, akik sohasem mondanak valamit csak azért, mert hallották vagy tanulták — ö mindent külön átélt, átkonstruált magának, át formálta maga számára a világot. Azt hiszem, költészetének az egyik legnagyobb vonása, mondhatni, sohasem használ az iroda lom ősi kellékestárából való képeket, szólamokat, kifejezési formákat, minden képe élmény, szemmel látott és lélekkel átélt, egye■ nesen az ő életébe torkolló. Ez a teljes originalitás.” (Schöpflin Aladár) „Ha egy szállodába beköltözött, huszonnégy óra múlva a portás és a liftes, a pincér és a szobalány és a gazdaasszony és a tulajdonos, mind az ő királyi udvara lett, cselédje, lakája, hódolója, imádója. Szanatóriumban minden nő és minden férfL minden léptét leste, és a nők úsztak körülötte, mint esti fényre a pillék, és halálos ágya mellett mély s feloldhatatlan zokogásban állt az ápolónő, aki csak végső hetében ismerte, mikor már nyelve ritka szókat dadogott, de lelke kimondhatatlan gyöngédségét re- begte felé... Mert hogy tudott szívébe fogadni mindenkit, férfit, nőt, válogatás nélkül, ka raktér nélkül ' mindenkit, akiben lélek volt és iránta való szerelem, s mindjárt mindnyájunkkal testvér volt és szerelmes és fiú, s apa, s mindről mindent tudott, s minden szépet Iá tott és érdekest, és kíváncsi volt és adakozó volt és követelő volt és hízelgő és maró és kegyetlen és szén vedélyesen szerelmes ... ★ Egy államférfi és egy vá- tesz lihegő figyelme áradt belőle. Es ez hidalta át a szakadékokat: csak azért élt, hogy égjen. csak azért égett, hogy verset cselekedjen, Mert neki a Vers nem költemény volt: élet.” (Móricz Zsigmond)
