Pest Megyei Hírlap, 1968. december (12. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-21 / 299. szám

1968. DECEMBER 81., SZOMBAT "%/Círlap Felkészült a húsipar Csaknem milliárdos forgalom Telített hűtőházak A keresletnél nagyobb kínálat Meóznak a vásárlók Életünk minden napján fon­tos. Nélkülözhetetlen a hétköz­napokon, amikor egy kis fel­vágottért, szalonnáért fut va­laki az üzletbe, az ünnepna­pok sültjeinél, húsleveseinél, egyszóval nélkülözhetetlen va­lamennyiünk asztalánál. Ezt a posztot nálunk a Pest—Nóg- rád megyei Húsipari Vállalat tölti be. Eddigi szolgálatukról, működésükről, az idei ellátás­ról érdeklődünk igazgatójánál, Hantos Lajosnál. — Mint más vállalatoknál az országban, nálunk is elmond­ható, hogy nagyobb progra­mot bonyolítunk az idén: 75 millió helyett 100 millióval növekedik forgalmunk. Ez a kedvezőbb felvásárlási árak­nak köszönhető. Bőven volt élő állatunk. Igaz, hogy év közben, különösen nyáron, ta­pasztaltunk olyan tendenciát, hogy sokan szabadulni igye­keztek a jószágtól, mert ta­karmányszűkös esztendő ígér­kezett. Ám a másodvetés és az állami segítség jelentősen vál­toztatott a helyzeten. — Ez volt az egyetlen ked­vezőtlen jelenség? — Befolyásolta a piacot az is, hogy az állatbetegségek itt is, ott is jelentkeztek, s ez szintén arra késztetett sok ér­dekeltet, hogy igyekezzen túl­adni a jószágon. Szerencsére ezen is túljutottunk, úgy, hogy év közben mindig sikerült megfelelő mennyiségű kifogás­talan minőségű és egészséges jószágot vágni, illetve feldol­gozni. — rtt'1V’ tfliStftötotolMífeje, sok a sertésvágás? — December utolso napjáig fogadunk és feldolgozunk min­den sertést, amely szocialis­ta szektorból érkezik, csak ezt követően tudjuk fogadni a háztáji vágást. Ez azonban, azt hiszem, nagyobb gondot nem jelent. Kicsit nehezebb dolgunk van a szarvasmarhá­val. Csökkent az export, s így körülbelül hatezer jószágot nem tudunk átvenni. A mi programunkban ez 15—20 mil­lió forintot jelent. — S idehaza? — Az igazság az, hogy a fo­gyasztó nem igényel annyi marhahúst, mint amennyi rendelkezésre állna. Inkább a sertést veszi, mely kiadó- sabb. Ezért aztán a vágott ál­latok egy részét a hűtőben tá­roljuk. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi bőségben a sertés­húshoz képest valóban drá­ga az egyébként is kevésbé szeretett és használt marha­hús. Nyugaton ez pont for­dítva . van, ott a marhahúst vásárolják szívesebben. — Az ünnepekre? — Csak a hármas ünnepre j hatezer sertést vágunk. Bőven elláthatjuk a megyét tőkehús­sal, kocsonyahússal, különbö­ző felvágottakkal, készítmé­nyekkel. Az utóbbiból 34 va- gonnyi árut hozunk forgalom­ba. — Lesz-e nyereség? — Reméljük, hogy húsz na­pot fizethetünk részesedés­ként. Ugyanakkor abban is bízunk, hogy a munkaérő­hiány és a rengeteg tennivaló ellenére vásárlóink elégedet­tek lesznek. Ezért munkálko­dik sok asszony is a környé­ken. A nőtanáccsal állapod­tunk meg, hogy megbízottaik üzemi kóstolókon és az üzle­tekben ellenőrzik az áruk mi­nőségét. Négyes csoportokban dolgoznak, s egy-egy hónapig maradnak szolgálatban. A vé­leményt pontosan feljegyzik, beleértve még az üzlet, üzem belső rendjét és tisztaságát is. Egyúttal segítségünkre van­nak abban, hogy elhárítsák a vásárló kifogását olyan témá­ban, ami nem minket illet, Ám amit nekünk címezhetnek, azt megszívleljük, s tőlünk telhetőén igyekszünk eleget tenni a kívánságoknak. Remé­lem, hogy a karácsonyi, szil­veszteri időszakban nem lesz ok panaszok feljegyzésére. t. gy. A takarmányakció sikere Pest megyében A Gabona Tröszt takar­mányakcióját a legújabb ösz- szesítéseik szerint megkedvel­ték az 1—2 sertést és néhány baromfit nevelő kisállattartók, akik az eddiginél 60—100 fo­rinttal olcsóbban, mázsánként 310 forintért juthatnak hozzá az abraktakarmányhoz. Az ál­lami áron történő értékesítés kedvezményével elsősorban az ipartelepek lakói éltek. A legnagyobb forgalmat a budapesti és a Pest me­gyéi telepek bonyolították le, mert itt régebben különösen magasak voltak a szabadpiaci árak. November elejétől december közepéig 1800 vagonnyi takar­mányt értékesítettek a Gabona Tröszthöz tartozó vállalatok. A kisállattartók leginkább az árpát keresték, ebből nyolcszáz vagonnyi kelt el. Az év utolsó hónapjában to­vább nőtt a kereslet, decem­ber második hetében 432 va­gonnyi takarmány kelt el az akció során. Kádár János fogadta a VDK nagykövetét Kádár János, a Magyar Szo­cialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára pén­teken fogadta Hoang Luong- ot, a Vietnami Demokratikus Köztársaság magyarországi nagykövetét, aki néhány he­tes vietnami tartózkodás után Budapestre visszatérve, be­számolt a vietnami viszonyok­ról. A szívélyes, elvtársi lég­körben folytatott beszélgetésen jelen volt Komócsin Zoltán, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság titkára. Állatorvosi napok A borjak és malacok elhul­lásának kérdései állnak a Technika Házában péntek reg­gel megkezdődött állatorvosi napok tanácskozásainak kö­zéppontjában. A Magyar Ag­rártudományi Egyesület ugyanis ezt a kérdést minősí­tette a legégetőbb, tisztázásra megérett problémának. A két­napos tanácskozás első napját a szopós- és növendékállatok takarmányozása terén kiala­kult új szemlélet ismertetésé­nek szánták. A tanácskozáson körülbelül 250 szakember vett részt esküvői képet, a mulya kis­lányt, mint édes csecse­mőt ... A balga közben ismét visz- szajött. Most csendesen visel­kedett, leült és szótlanul bá­mult bennünket figyelte be­szédünket. Nem sokkal ké­sőbb beszélgetésünk várat­lan fordulatot vett. Az apa, tán hogy ne kelljen szégyen­keznie, csöndben kivonult« valahová. Az asszony abba­hagyta a sírást, a kezében le­vő képet mereven figyelte és megszólalt: — Nem tudom miért ver bennünket az úristen? A lányom így maradt. Nem tud­juk ki tette. Ha valamelyi­kük önök közül elvenné fele­ségül, a mi családunk befo­gadná, a fiunk lehetne. A mi rokonságunk széles, és közülünk mindenki tehetős. Nekünk üzletünk van, föl­dünk. A háború nem tart örökké. Szépen megélnénk. Ügy sincs örökösünk... — az asszony e szavaknál ismét sírva fakadt. * Az ajánlatot megdöbbenve hallgattuk, szótlanul szede- lőzködtünk. Tudja az isten miért, a búcsúnál még egy­szer megdobbant a szívem és vigasztalni kezdtem az idős hölgyet: — Bennünket, mind a hár­munkat vár odahaza, Ma­gyarországon a feleségünk — kegyes hazugság volt, láttam egy szavamat sem hitte és ta­lán a kávét és a kalácsot is sajnálta amit belénk áldozott. A kapu alól visszanéztem, lát­tam, hogy a bolond lány is o“ áll a küszöbön és hallot­tam réveteg, szemrehányó hangját: — Johann!... Este bementünk az osztrá­kokhoz. Azonnal hozták a sört és akkor megszólaltak a szirénák. Nem lehetett meg­szokni, hangjukat, visításuk tépte az ember idegrendsze­rét, mindennap ismét páni­kot tudtak idézni az ember lelkében. Egy jópofa vörös hajú, vö­rösszeplős osztrák katona, azt mondta: — Heil Hitler! — és ezen akkor mindannyian jót rö­högtünk, mert értettük a groteszk összefüggést a szi­réna hangja és Hitler élteté­se között. Mi is sürgősen el­köszöntünk és mentünk visz- sza a sötét barakkba. Másnap délután két óra­kor a pasewalki kaszárnya kórházának udvarán, az év­századok óta békésen bólo­gató, susogó platánfákra a szemünk láttára felakasztottak kilenc franciát. Nem írom le. Borzalmas volt ez a tömegakasztás, me­lyet ismét a Todt-hóhérok hajtottak végre. Több mint húsz év távlatából sem tu­dom feledni az arcokat, a ki­fordult nyakakat, az élet­telen, fűrészporos bábák csüngő lábait... Azt a hat francia férfit és azt a három nőt, akik fiata­lon itt végezték életüket, a fasiszták a háború során hurcolták a birodalomba. Elő­ször lágerekbe zárták őket, később „kihelyezték” mind- annyiojukat cselédmunkások­nak a német földbirtokokra. Itt a Junkereknél némi ele­sésért látástól-vakulásig húz­ták az igát. Hogy közeledett a front, nyugtalanná váltak, a meg­bélyegzett ruhákat civilre cserélték gazdáik ruhatárai­ból. Naiv dolog volt, vona­ton indultak kilencen „rossz széllel” Franciaország felé. Szegények fel sem jutottak a vonatra. Az állomáson szedték össze őket a fasiszta hadsereg csendőrei, a kora délelőtti órákban. És dél­után kettőkor már kioltot­ták az életüket. Ez alkalom­ból a halálos ítéletet meg is indokolták. — Loptak! — mondták ar­ra a néhány civil göncre cé­lozva, amelyben szökni pró­báltak. Egy hónappal a fel- szabadulásuk előtt haltak meg, megszégyenítő táblákkal a nyakukban. Volt a századunkban egy marha. Otthon ő lehetett a falu bolondja. Parasztfiú volt, némi iskolával, gazdatisztnek készült. Mindenki utálta, senki sem becsülte semmire. Pedig karpaszományos volt. A megvetést érezve, állan­dóan szerepelni kívánt. Most kenyeret evett. Gyimesi törzs- őrmester szótlanul elvezette a századot, a barakk előtt álljt ordított. — N. honvéd, hozzám! mon­dotta fojtottan, vészjóslóan keményen. Nem láttam még embert úgy megverni. És egy egész század szívből mi- nistrált a mise „celebrálásá- nál”. (suha) (Folytatjuk) UE—50-es A Vörös Csillag Traktor­gyárban elkészUlt az UE-trak- torcsalád új tagjának, az 50-esnek első sorozata. A pró­bapéldányok kitűnően vizs­gáztak, s még ebben az évben mintegy 200-at adnak át a mezőgazdaságnak. FELVESZÜNK 15. évet betöltött, 8 általánost véqzett leányokat fonó \ vagy szövő szakmunkás­tanulónak eqyéves képzési időre. A képzés 1969. február 1-én kezdődik. Vidéki tanulóknak lakást biztosítunk és havi 200 Ft lakbér- hozzájárulást fizetünk. Érdeklődni és Jelentkezni lehet a PNYV Kelenföldi Textilgyár Szakoktatásán. Budapest XI., Budafoki út 111. Telefon: 450 — 160 191-es mellék. Tíz esztendős a Tápió—Hajta Vízgazdálkodási Társulat Tíz évvel ezelőtt alakult meg a Tápió—Hajta Vízgaz­dálkodási Társulat. Ennék év­fordulóját ünnepelték pénte­ken Nagykátán. A társulati ülésre szép számmal gyüle­keztek az érdekelt községek, települések és a mezőgazda- sági üzemek képviselői. Antalfia Jenő, az MSZMP Nagykátai Járási Bizottságá­nak első titkára, országgyűlési képviselő üdvözölte a megje­lenteket, majd Unyi József, a társulat elnöke számolt be ed­digi tevékenységükről. A Tápió—Hajta vidéke ér­dekes, sajátos tájegysége hazánknak, ezen belül Pest megyének. A síkvidéket és a dombságot szerencsésen egyesíti magában. Az itt folyó intenzív mezőgaz­dasági termelés miatt vízgyűj­tői, vízviszonyainak egyensú­lya nagyon fontos. A hozzászólók elmondták; elégedettek a tíz év munká­jával. Kialakították a feltétele­ket, amelyek alapján a vidék egységes vízrendezését meg­valósíthatják. Eddig főleg bel­A cím annak ellenére igaz, hogy az elcsábított meglett férfi, a csábító pedig egy — gyár. A munkaerőmozgás fur­csaságairól, s azokról az új­fajta gondokról beszélgettünk, amiket a minden hátránytól mentes munkahely-változtatás lehetősége, illetve a gyárak közötti versengés szül ma­napság. Beszélgetőtársaim a Magyar Hajó- és Darugyár váci gyáregysége pártvezetősé­gének néhány tagja, akiknek véleménye — tipikusan, mert mindenütt ez a helyzet — eléggé megoszlik. Van, aki minden . fönntartás v nélkül egyetért a megváltozott körül­ményekkel, olyan alapon, hogy: győzzön a jobb. A másik ugyan magát a tényt nem ki­fogásolja, de aggodalmait sem rejti véka alá, mondván, sok­ba kerül gyárnak és népgaz­daságnak egyaránt e szabad vándorlás finanszírozása. Föl­merül olyan elgondolás is, miszerint sokkal szigorúbb ad­minisztratív szabályokkal kel­lene útját állni a megnöveke­dett munkaerő-vándorlásnak. Friss példát említenek, a ra­gyogó képességű, tehetséges műszakit, aki igen sokat tett a gyárért, s a gyár sem volt hálátlan vele szemben, mégis — mondják — első szóra itt­hagyta őket. Az első szó, a csábítás az volt, hogy: négy­száz forinttal több lesz a fize­tése ... Fél esztendő alatt nyolc olyan dolgozó hagyta itt a gyá­rat, aki tíz esztendőnél régeb­ben tagja volt már közössé­güknek, s ez már figyelemre méltó. Az ugyanis, hogy a két hónapja belépett ember kéri a munkakönyvét, s megy tovább egy házzal, megszokott, semmi különlegeset nem tartogató eset. A munkaerő-vándorláson belül ugyanis különbséget kell tenni a tipikus vándor­madarak, s az olyanok között, akik öt-tíz, de nem ritkán húsz esztendő után mondanak bú­csút munkahelyüknek. Az el­csábított műszaki, s a többi hét társa ilyen, régi dolgozó volt. Miért mentek el? A pártszer­vezet titkára, akivel végül is összegezzük a beszélgetés lé­nyegét, hajlik arra a meggon­dolásra, hogy nem pusztán a több pénz miatt. Hanem? Ez­zel el is értünk a probléma lé­nyegéhez. A pártszervezet titkára ugyanis messzemenően egyet­ért a munkapszichológusok azon állításával, hogy a mun­kahely-változtatásoknál a bér mellett igen jelentős szerepe van a különböző, jobb kifeje­zés híján az ún. emberi ténye­zőknek. Annak, hogy érez-e a műszaki ember elég távlatot maga előtt, érzi-e, hogy ha van tehetsége, akkor kifuthatja magát? Érzi-e a jókezű, jó­szemű, képzett szakmunkás, hogy művezetője, üzemvezető­je társként bánik vele, vagy csupán egy fővé degradálódik a létszámjelentésekben, a bér­és vadvízrendezést kellett vé­gezniük, megfelelő csatorna­rendszereket, elvezetőket épí­teni. A jövőben már diffe­renciáltabb tennivalóik lesz­nek: elsősorban a mezőgazda- sági termelés biztonságának segítését várják tőlük. Ennek megvalósítására az eddigiek mellett még több víztározót kell építeniük. Ha szükséges, járási összefogással, mint ahogy a gödöllői—monori víz­rendezések idején történt. Az ülés során megállapod-, tak abban, hogy 1969—72 között befejezik a most folyó nagyobb fej­lesztési munkákat, majd az újabb tározók építését kezdik meg Isaszegen, Tá- piószecsőn, a Gombai-pa­takon, Mendén, Pándon stb. Ezek segítségével újabb 3800 hold terület öntözése válik le­hetővé. A jövőben az állami gazda­ságok és a termelőszövetkeze­tek segítségével 612 hektáron telepítenek erdőt a talajerózió megakadályozására. k. m. számfejtő lapokon? Tapasztal­ja-e, hogy munkahelye több, mint a kenyérkereset mono­ton lehetősége? Ezerféle óka van annak, hogy valakiben — ismétlem, csak megállapodott emberekről, s nem a vándor­madarakról beszélek — meg­érlelődjék az elhatározás: el­megy. Az így távozó ember bizony belenyúl egy-egy gyár kincses- kamrájába, elviszi tapasztala­tait, helyismeretét, azt a szel­lemi kincset, amit másnak — a helyére lépőnek — hosszas és keserves munkával lehet megszerezni. Ugyanakkor — s ézt én teszem hozzá, mert általában a gyakorlatban vala­hogy elfelejtődik — a távozó is veszít, s kockáztat. Elveszí­ti a biztonságot nyújtó begya­korlottságot, s kockáztatja, hogy esetleg az új helyen nem találja meg a várt jobbat. Va­lamiért tehát Vállalja ezt a veszteséget és a kockázatot, s ez a valami a csábítók — fo­galmazzunk igazságosabban: a munkaerőért többet áldozó üzemek — ígérete. Ígéret, mellyel azonban csínján keli bánni, mert többször megtör­tént — s megtörténik nyilván a jövőben is —, hogy az is maradt. Napjainkban a munkaerő­vándorlásnak nincsenek — még nincsenek — világosan meghatározható irányai. Elég­gé vegyes a kép, mint ahogy vegyes maga a valóság is, .a fejedelmi fizetést ígérő mel­léküzem-vezetői beosztástól — ahol a bérek tekintetében csak a néhány hónapja napvilágot látott rendeletek szabtak ha­tárt — egészen az iparenge­dély kiváltásáig. A vegyes képből lassan azért kibontako­zik majd a világos alakzat; merre és miért? A gazdaság- irányítás rendszere megterem­ti annak lehetőségét, hogy jól dolgozó és jól fizető üzemek összegyűjtsék a szakma elitjét, valóban rang legyen náluk dolgozni, s alkotói kollektíva alakuljon ki. Nincs ebben semmi rossz, semmi ártalmas, sőt, éppen az egészségesebb munkaerő-áramlás medrét mélyíti, szemben az eddigi, sok bajt okozó — hogy a ha­sonlatnál maradjunk. — vad­vizekkel. Csak éppen szokatlan még, csak éppen még hatnak a régi beidegzettségek, nehéz tudomásul venni, hogy admi­nisztratív megkötöttségek he­lyébe közgazdasági szabályzók léptek és lépnek. A hajógyári kommunisták, közöttük természetesen a kom­munista gazdasági vezetők is, eljutottak a fontos fölismeré­sig, s sopánkodás helyett a tu­datos cselekvést választják, az emberek megtartásának okos ösztönzőit, a jobb munkahelyi légkör kialakítását, s így to­vább. A csábításnak ez a hatá­sos ellenszere, mert nem le­het elcsábítani azt, akit fogva tart egy hűséges szerelem... Mészáros Ottó Csábítók és elcsábítottak

Next

/
Oldalképek
Tartalom