Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
ruf MEGYEI r/íiHiw) 1968. NOVEMBER 10., VASÁRNAP ^ I ÖLJ MELLÉNK (Jsavaijas----„ TÖRÖKÖK LENNÉNEK?” CSENDÜL A KALAPÁCS ra szemünket az ezerszínű természet csodáján. Nem lehet Először tisztelegjünk a legnehezebb fizikai munkát végzők, a bányászok előtt. Irány Pilisszentiván. Ugye jó, hogy ilyen biztos kezű gépkocsivezetőnk van? Ebben a ködben nem könnyű az autózás. Szerencsénkre már elhagytuk a várost, „a köd szoptatós melle buggyan a ráncos szoknyájú hegyek közt” — s ládd, meg is érkeztünk. Ez a bányaigazgatóság. Egyikünk majd beugrik az igazgatóhoz, hogy pár szép fotót csinálhassunk a dolgozó emberekről. Azt mondod, hogy gyorsan végeztem? Inkább velem végeztek. A bánya — fura ura — határozottan, de udvariatlanul mindent megtiltott. Nem ad felvilágosítást, nem készíthetünk felvitelt, hacsak nincs írásbeli engedélyünk. Hát az cekre feszített zsákdarabok vastagon sárral bekenve. Ezt ugyan könnyű lenne bevenni, de nem úgy a kaput. Tábla jelzi: Belépni tilos! Ez a tábla tartja csak vissza az ellenséget? Hol vannak a katonák, hol Dobó István vitéz harcosai? Igazad van, ők is elvonultak a filmesekkel — hiszen még nyár volt, amikor itt forgatták az Egri csillagokat. De ni csak, ott egy ember. Vesztünkre. írásos engedélyt kér, de ne félj, zárkózz szorosan mögénk, s elő az újságíró-igazolványt. Rohamra. Rövid tusa után mienk a kapu. Gyere és járjuk be most a hódításunkat. Ez a piactér. Itt bontotta ki Dobó István kapitány a vár kék-vörös zászlóját, és összefogta a nemzetiszínűvel. — Esküdjetek! — mondta Egerben 1552-ben. A székes- egyház harangja megkondult. Csak egyet, többet nem. Olyan volt, mint egy jajkiáltás ... Most .mi vagyunk a várvébiciklitavlatböl FATEMETÉS Szöveg: Karácsonyi István — Mészáros Sándor — S(Jós I Ibolya. Foto: Gárdos Katalin. I „A fán a levelek lassan lengenek, Már mind görbe, sárga s fonnyadt, puha...” — ilyen József Attila-i hangulatban indultunk őszi kőrútunkra, hogy tetten érjük a természet változását, s megfigyeljük az Embert, aki mindig részese, alakítója a tájnak. Arra kérünk most kedves olvasó, ülj mellénk az autóba, s suhanj velünk, hogy együtt nyissuk tágnincs, ki gondolt rá? Látod, ilyen az újságíróélet, de azért mindent elkövetünk, hogy Neked érdekes újságot tudjunk átnyújtani. Sebaj, menjünk tovább. Pilisborosjenő felé. Pilisborosjenői csillagok Nézd csak, milyen megostro- molhatatlanul erős falak. Lédők. Lenn a völgyben négy srác bringával jön felfelé. — Mindenki a helyére! Jön a török! Aztán egyik kolléga az órájára pillant. — Igen, indulnunk kell. Sétáljunk ki a középkorból az autóig. Foglalj helyet a jelenben. Látod, a vár egyetlen őre is megkönnyebbülten bezárja a kaput. Minden fehér Jelenben a múlt Szép ez az út Pilisszentke- reszt felé. Autónk suhan dombnak föl, hegynek le, s ameddig ellátunk, ezer színben pompázik az erdő. Már elszöktek a harsány színek, oda, ahol most is nyár van. A fákat lombjuktól a szél fosztogatja. Csak néha ugrik elő egy-egy markánsabb barna szín: a szántóföldek. Ott valaki szánt. Ekével és lóval. Milyen furcsa. Diószegi József krumpli alá forgatja kis földecskéjét. Rádűl az ekére, és a kés hasítja, fordítja a zsíros földet. A loEzüstös fejszesuhanás Szerencsénkre a köd felszállóban van, s majdnem tisztán rajzolódik ki Püiscsaba határában a két ötemeletes „torony”, a mészmű. A nagy fehérség végtelen nyugalmat áraszt. Havi 200 vagon mész. Nézd csak, a két aknakemence körül alig látni embert: egy .műszakban tizennégyen szolgálják ki az óriásokat. Persze, több munkás is kellene, de a környéken levő tsz-ek sorra nyitnak melléküzemeket, kőbányát, mészégetőt, és gyakran havi négy-ötezer forintos keresettel kecsegtetik az embereket. Igaz, hogy ott viszont több mint nyolc órát dolgoznak, de a vasárnap mindig szabad. Ezért a mészmű 2800—3000 forintos fizetéseivel, no meg a vasárnapi műszakokkal alulmarad az emberért folytatott versenyben. Használjuk ki az alkalmat, és nézzük meg az üzemet. A nyersanyag a bányákból csilléken érkezik az égetőüzemig, s a kemence beöntő nyíláshoz teherliften utazik. A „tornyok” falják a követ, hat- óránként táplálják újból őkel. A második emeleten égetnek. A kemence itt kiszélesedik, körülötte minden fekete a szénportól. A földszinten a hűtőházban a már kiégett kőtől szabadítják meg a kemencéket. A darabos, égetett meszet pedig viszik az ország minden részébe. Szívesen'vásárolják a megyei építőanyag-ipari vállalat termékét, mert száz mázsa égetett mészből 30—33 köbméter oltott lesz, s ez jobb, mint az első osztályú szabvány. Menjünk tovább? Jó. Múzsa helyetr Innen — a dobogókői menedékház mellől — valóban szép a kilátás. A Duna ... mint homályos ezüstcsík. Majd a nyár ismét kifényesíti. Persze, azt is meg kellene végre beszélnünk, hogyan fogjuk megírni ezt az anyagot. Azt mondod, kedves olvasó, hogy a döntés előtt legjobb egy konyak? Jó. Csináljuk mi is így. A pincér már hozza az italokat, és mi töprengünk, mit és hogyan. Na, majd utána. Egészségedre. Kitűnő volt az ötleted. Melegít. Ja, hogy hogyan? Azt majd megbeszéljük ' később. Inkább gyűjtsünk még anyagot. Hasadnak a sárga hasú tüskök Kosznóczki Ferenc fejszecsapásai alatt. Kell az aprított fa a menedékháznak, mert a hideg tél már itt ólálkodik a közelben. A favágó munkája csupa ritmus: egy rönkállítás, egy baltaemelés, egy ezüstqs fejszesuhanás. Puff. Aztán ismét elölről. Reggeltől délutánig. Ennyi a műszak. A menedékház készül a télre. Örülünk, hogy megragadott Dobogókő szépsége, kedves olvasó, de ha itt akarsz majd üdülni, jókor foglalj szobát. Rúgjuk a bőrt Megy a kocsi, az út mellett főcipálya. Srácok rúgják a bőrt. Lemegyünk a pálcára. LASSAN BANDUKOLVA akart lencsevégre kapni, aztán megunja, beáll ő is. A gépkocsivezető dudál — egy pillanat: rúgunk egy pocsék szögletet. A csobánkai szegkovácsokat keressük. Mindig a gyerekek után megyünk, s ahol legnagyobb a hancúrozás, ott a po- mázi szövetkezet csobánkai részlege. Afféle „napközi otthon” ez a kovácsműhely. Itt a falu vége, korlátlan a játszótér, s ugyanakkor egy-egy vigyázó szülői szem is rajta van mindig a gyerekeken. — „A nap is ott kél, ha meglóbálod fejed fölött a kalapácsot, és az üllő megcsendül belé, akár a daloló szívek”... — muzsikálnak bennünk József Attila halhatatlan sorai. A részlegvezetőt keressük. Alacsony, vékony fiatalemberhez utasítanak, de az tiltakozik: — Nem én vagyok a főnök. Meós voltam, de most az se — és tapasztja tovább kohóját iszappal. Az épület elhanyagolt, kívül- belül fekete, szinte alig áll. — Télen is itt kint vagyunk — mondják —, mert a mű— És az utánpótlás? — Ezek a gyerekek — mutat a körülöttünk kíváncsiskodók-, ra —, ha mi ebédelni megyünk, rögtön kézbe kapják a ka.'apá- csot és az üllőknél vannak .., Nosztalgia A szentendrei Papszigelen szomorú kép fogad, a vidám nyári házak belakatolva dideregnek. Az öreg fák — sárga levele lefelé konyul, törzsük vizes. Ragyog. Kisírtan állnak, gyorsan alkonyul, ezek a fák magányosak... — Benyitunk az irodába. Vati Lászlóné és Csizmadia Lászlóné most készítik a „zárszámadást”. — Nem vagyunk hivatottak nyilatkozni... Ugye, ezen már te is mosolyogsz, kedves olvasó? Elsétálunk a tűzhelyek felé, ott nagy a rende lenség. Utánunk kiáltanak: — Azt ne fényképezzék. Csípős a levegő, közös nevezőre jutunk: nyáron ez sokkal szebb. De elég az őszi nosztalgiából: irány a lángossütő. Szentendrei specialitás: a lán- gost tízféle fűszerrel szórják be 20 filléres felárért... vacska szomorúan bólogat az eke előtt. Nagy, nedves lószemeivel rácsodálkozik az autóra. Milyen furcsa lett a világ. A hegy mögül egy Zetor dübörgését hozza a szél, a ló föl sem kap'ja a fejét, már beletörődött. Igazad van, útitársunk, ne szomorkodjunk. Fejlődik a világ, formálódik a táj, és az embereknek ezt tudomásul kell venni. 1 — Hát ti miért nem vagytok suliban? — Ma nincs isi. A tanárok elmentek valami konferenciára. Beállunk játszani. Fényképészünk még egy kicsit zsörtölődik, hogy nem bennünket helyben nem férünk. Ha jön a hideg, ezt a részt nádpadlóval körülkerítjük. De sokszor fázunk, mert egyes szaktársak a nádpadlót „elpasszolják”. — Milyen a kereset? — Attól függ, ki mennyit; dolgozik. az avaron A i
