Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

Egy forradalmár életműve Uitz Béla kiállítása a Nemzeti Galériában Egy zseniális tehetség el­indult Magyarországról, végig­járta a fél világot, átélte a forradalmár művész szenvedé­sét, és dicsőségét, s fél évszá­zad múltán újra itthon van: Uitz Béla-kiállítás nyílt a Nemzeti Galériában. Tulajdonképpen az első nagy Uitz-kíállítás Magyaror­szágon. Műveit bécsi, moszk­vai, londoni és pekingi múzeu­redett lendületében a magyar forradalom bukását bosszulja, s harcosainak minden izmos- sága az eljövendő forradal­mak erejével fenyeget. A ki­állításon most a vázlatokat is látni, s a vázlatok alapján ké­szült rézkarcokat, ezt a meg­rendítő grafikai sorozatot, amely Derkovits Dózsájának elődjeként vált a forradalmi grafika klasszikus példájává, művészi munkáját és sikere­sen kiállít. Ekkor születik a mostani kiállítás IV. termé­nek csodálatos tusraj zsoro- zata, amely a Párizsi gótika címet viseli és a középkor áhítatos művészetét dolgozza fel a modern forradalmi mű­vészet erős-okos vonalaival. Ekkor készíti el második so­rozatát, amelynek címe és té­mája Az imperialista háború ellen. B. U. Martell 1926-ban is­mét Uitz Bélává válik és szovjet állampolgárrá. Nem­zetközi hírű mesternek járó tisztelettel fogadják új hazá­jában, Lunacsarszkii ír róla cikkeket és kitüntetéssel mél­tatják munkáját. A’ szovjetunióbeli negyven termékeny évről nehéz né­hány sorban beszámolni, há­rom terem, száz alkotás vár ismertetésre. A krími tusraj­zokat említsük-e, amelyek a megkomponált szépség re­mekművei, vagy a Tőletek függ című újabb sorozatának modern, tömören agitáló lap­jait, Gorkijról készített erős portrévázlatát, vagy az 56-os magyar ellenforradalomról készített falképtervet? Talán mégis portréinak sora a leg­változatosabb, ezek a nagy lendülettel újságpapírra fes­tett freskószerű arcképek, amelyek Csapájevtől névtelen kirgiz emberekig, Krupszka- jától éneklő lányokig variál­ják a szilárd világnézet és a hatalmas művészi jellemzőerő lehetőségeit. Nehéz befejezni, de nem is kell: az életmű sincs még be­fejezve. Nyolcvanegy eszten­dősen, itthoni vendégségben is új terveket forgat a mester. További munkákról beszél az alkotó, akit úgy adott Ma­gyarország az egyetemes mű­vészettörténetnek és a nem­zetközi forradalmi mozgalom­nak, hogy közben mindvégig megőrizte magának is. zs. a. 'sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss. Uitz Béla: Önarckép mok őrzik, tárlatait látta Stockholm és Firenze, New York és San Francisco, freskói fővárosok palotáit díszítik, de itthon még mindig kevesen is­merik a hazalátogatott nyolc­vanegy esztendős mestert, s még kevesebben alkotásait. Nem egyszerűen Magyaror­szág, az első magyar forradal­mak indították útnak. Az 1887-ben született bácskai pa­rasztgyermek, aHi Temesvárott volt esztergályos, mielőtt Bu­dapesten művésznövendék lett, első alkotói lépéseit a társadalmi lázadás, a változ­tatni akaró elégedetlenség irá­nyába tette. 1916-ban már aranyérmet nyert rajzával a San Franciscó-i nemzetközi kiállításon, nevét a legtehet­ségesebbek között emlegették idehaza. A forradalmi mozga­lomhoz már egy esztendővel korábban kapcsolódott, hábo­rúellenes folyóiratot alapított és szerkesztett az első világ­háború éveiben, vezetője volt a mindinkább forradalmárrá váló művészcsoportnak, követ­te és egyengette az útját a szocializmusnak, amelyet a Tanácsköztársaság idején nagyszerűen szolgált. A híres vöröskatona-plakát alkotójá­nak, a művészeti direktórium egyik vezetőjének, a proletár­tehetségek művésziskolája igazgatójának tehát a bukás­kor menekülnie kellett. Becsbe menekült először. Szoros kapcsolat fűzte a párt­hoz, s hamarosan maga is a KMP tagja lett. Mozgalmi munkát végzett, tárlatokat vezetett, közben kiállított, ha­talmas sikerrel. Az osztrák fővárosban került közönség elé Emberiség című hatalmas kompozíciója, a proletárdikta­túra idejéből, amelynek impo­záns vázlata most mutatja be először a magyar közönség­nek, milyen látomásba fogta össze az életet egy művész, aki egyszerre lett nagy alkotó és kommunista. A művek be­szélik most már a mester életrajzát a Galéria teremso­rában. Kövérkupolás orosz templomokról készült keménj rézkarcok, moszkvai városré­szeket ábrázoló, izgatottar modern vízfestmények jelzik hogy 1920 végén a szovjet fő­városban járt, a KMP küldöt­teként a Komintern III. kong­resszusán. Forradalmi fejlődé­sét pedig a Ludd tábornol című sorozata bizonyítja. A; angol lázadó proletárok le gendássá vált vezéralakja General Ludd minden elkese de nemcsak itthon: az egyete­mes művészettörténetben is. A Ludd sikeréért hívták meg Angliába, s miután oda nem juthatott, „útközben”, Franciaországban szolgálta az eszmét három esztendeig. B. U. Martell álnéven az illega­litás veszélyében dolgozik, kommunista lapokba ír, raj­zol, munkásokat művel, az FKP magyar szekciójának egyik vezetője. És közben — akárcsak Bécsben — végzi Mészáros Ottó: Hunyorgó csillag Az egész falu tudta Tóth Simonról, hogy nagy „kome- nista” volt, annak is eljutott a híre, hogy a diktatúra ide­jén Pesten viselt valami nagy tisztséget — legalábbis ami a falu szemében nagynak tűnt —, mégsem akadt senki, aki föl­adta volna, amikor tizenkilenc decemberében hazajött. Sze­gény emberek lakták a falut, a legtehetősebb gazdának is öt holdja volt, s ha lapulva les­ték is a régi meg új urak pa­rancsát, a maguk vérét nem lökték szánt-szándékkal eli- bük. Simon anyja öreg, töp- pedt tetejű házban lakott, oda húzódott be a fia is; nem tud­ni, mit akart, nem tudni, mi­re várt. Ha éppen az udvaron matatott, kiköszönt az utcán- menőknek, azok visszamorog­tak valamit, de járni hozzájuk nem járt senki sem. Elég volt mindenkinek a maga baja, hi­szen hiába, hogy itt nem volt még direktórium sem, sorra idézték be az embereket a községházára, s adjon isten helyett pofonnal kezdték, az isten áldja meg .pedig fené­ken rúgás volt. Hiába tusa- ! kodtak azonban az urak, sem- I mire nem jutottak, hiszen i nem is volt semmi se’, ide a i diktatúra hónapok után ért ; volna, s akkor is mások tet- i ték volna, nem maguk csinál- ! ják. Négy évszázada hercegi : birtok cselédei voltak, az itte- : nieknek a törvényt nem Bécs- ! ben, nem Pesten, hanem a ! szomszéd faluban, a tiszttar- ! tói lakban szabták. Itt nem S kellett ropogtatni a gerince- ; két, hajoltak azok maguktól. J hiszen évszázadok óta ezt, 5 csakis ezt gyakorolták. Hogy azután a hajló gerinc végén, a fejben mi volt, azt senki nem volt bolond nagydobra verni. Az intézőt csak nagy munkák kezdetén látták, a kasznár dirigált itt, de ő is a szomszéd faluból járt át. így hát, hetek elteltével, elúnták a faggatást, a pofonokat az Urak, s még egyszer rájuk reccsentve a piac téri gyűlésen, elmentek, az új, pápaszemes, kancsal jegyzőt hátrahagyva. Két napra rá, hogy az urak el­mentek. Simon este elballagott Roszik úr kocsmájába, s tisz­tességgel köszönve az időseb­beknek, szótlanul félreült a maga pohárka pálinkájával. Elült vagy egy órát, fölállt az­után, köszönt megint, s haza­ment. Tavasszal pedig beállt ő is a többiekhez, a kasznár- ral, a bandagazda tárgyalt, ő pedig már bevette Simont, hiszen mindenkinek enni kell. vegye, miként ugrál, remeg a keze. Mert Simon, szőke üstö­kével, kék szemével, ember­kora ellenére is gyereknek tűnt, s Teca néni, aki Simon anyjával rokonságban volt, valamiként a maga szülötté­nek érezte. Ö pakolt neki, s ő simította meg az arcát, amikor hajnalban Simon útnak indult. Hová? Simon csak mosolygott, s annyit mondott, „jobb az, ha maguk nem tudják”. Teca né­ni még hazafelé is sírt, s az embere, aki éppen a csizmá­jával bajlódott az ágyszélen, csak intett, ne szégyellje, ríja ki magát, s nagy sokára, már früstökölve, szálait csak meg: „eljön még az ő ideje”. Ami­ből Teca néni csak annyit ér­tett, hogy valaha talán jobb világ leszen. A nagyerejű, csöndes em­bert hamar befogadták a min­takészítő üzemben. Amivel senki nem bírt, azt rábízták, s ha a bivalynak nagy az ere­je, hát akkor az övé sem ke­vesebb. Simon, beletalálva a munkába, néhány hét után ke­resgélni kezdte, kivel is ért­hetne szót a régiek közül, de ha valalcit meg is talált, ha­mar becsukódott mögötte az ajtó. Volt, aki emlékezni sem akart arra, hogy mit tett, mi­ért lelkesedett tizenkilencben, mások meg Simonra gyana­kodtak, hiszen — maga mond­ta! — semmi baja nem esett, s létezhet-e ilyen? Csak úgy, ha beszervezték spiclinek! Magára maradt, s ha enged az érzéseinek, ököllel veri a fejét, mert maga égette föl a hidakat. Az eszére figyelt. Ha Tóth Simon huszonöt esz­tendős volt, amikor alámerült a falu csöndjében, s harminc­öt, amikor tíz kemény eszten­dővel az izmaiban, újból föl­jött Pestre. Anyja meghalt, más, mint a roggyant ház, nem tartotta a faluban, az meg miért is fogná? Elment egy este Majoros Kálmánhoz, * bandagazdához, aki tíz éven át megadta neki a kenyérke­resetet, s néhány mondatos beszédükből kettejükön kívül aligha értett bárki is valamit. Teca néni, Majoros felesége is csak annyit hallott, hogy „én ezt nem felejtem el maguknak sohasem”, s hamar a kötőjé­vel kezdett bíbelődni, nehogy ez az embernyi gyerek észre­nem kell engedelmes katoná­nak, hát lesz ő majd magának parancsoló harcos; nem olyan fából faragták, hogyha meg­kezdett valamit, az első po­fonra abbahagyja. Az üzem­ben ugyan nem volt valami nagy a szakszervezeti élet, a tulajdonos elég jól megfizet­te őket, s ezért sztrájkra szin­te soha nem került sor, de Si­mon megtalálta mégis a maga útját. A telepen, ahol lakott, hamar szót értett azokkal, akik sóhajtozták a mást, s ott kezdte, ahol azok abbahagy­ták: mire megy sóhajokkal az ember? No, akadt persze, aki rögtön megrettent az egyenes beszédre, s attól kezd­ve még sóhajtozni is elfelej­tett, de jó néhányan szívesen hallgatták, amiről Simon be­szélt, s bár jól tudták, tilos dolgot tesznek, s miféle juta­lom jár érte, szervezni kezd­tek másokat is, barátokat, megbízható ismerősöket. Tóth Simon a maga módján meg­nyerte az első menetet. Volt egy csoportja, s csak akkor rettent meg, amikor először döbbent rá a nagy kérdésre: mihez is kezdjenek? Hiszen egy-egy sztrájk már magán hordta a csoportbeli viták nyomát, a mintakészítővel szomszédos parkettagyárban három hétig állt a munka, s ők döntöttek a kezdésről is, a feltételekről is, de Simon érezte, több kellene ennél. Megint járta a várost, persze, mintha csak lődörögne, s vé­gül — micsoda zeg-zugok, hányszoros ellenőrzés után! — összehozták valakivel, akiről csak annyit tudott, hogy az il­legalitásban működő párt megbízásából beszélhet. Majd kiugrott a szíve az örömtől, amikor annyi esztendő után azt hallotta: elvtárs. Tudtára adták: a párt a tíz évet csak úgy felejti el, ha ... Feladato­kat kapott, jóval kisebbeket és kevesebbet, mint amilyenek­re számított, dehát végre-va- lahára már nemcsak a maga esze után cselekedhet, hanem vannak, nála okosabbak, akik megmondják, merry, miért? A röpcédulázás persze lefaragott a csoport létszámából, első­sorban a nagyobb családosok maradtak el, s Simon nem is tudott haragudni rájuk. Hol többen, hol kevesebben, de lé­tezett a csoport, megtartották a politikai köröket, hordták a röpcédulát, döntötte^ arról, hogy mi mellett legyenek a szakszervezetben, s amikor Simon már úgy érezte, egye­nesbe jött az élete, egyik nap­ról a másikra leintették. Az összekötője azt az utasítást hozta, hogy hagyjon fel min­dennel, a pártnak nincs bizal­ma benne, s többé semmiféle találkozóra nem hívják. Hiába hajtogatta falfehér arccal, el- kékülő szájszéllel, ökölbe szo­rult kézzel a de miérteket, vá­laszt, feleletet nem kapott. Azon az estén a sárga földig leitta magát, s szótlan esküvel fogadkozott, hogy az életbe’ többé nem törődik semmivel, asszonyt hoz a házhoz, s dol­gozni fog, mint egy barom, hogy a heti elszámoláskor több pénzt hozhasson haza. Ez, igen, ez lesz az egyetlen cél­ja, értelme az életének. Ha nem kell, hát nem kell, ha annyi a katona, hogy rá nincs szükség, akkor minek erősköd- jön? Reggelre kialudta a rossz bor mámorát, de a gyomra görcsben állt, s úgy érezte, szí­ve körül, fejében sem enyhül a nyomás. Azt hitte, a bortól van, hiszen nem szokta ő az italt. Azután, hetek elteltével, amikor a csoport értetlenked­ve elfordult tőle, megértette: nem a macskajaj miatt gör­csöl a szíve meg a feje. Vak dühvei, s éppen ezért ostobán szerette volna megmutatni, hogy mire megy ő egymaga; két hét után letartóztatták. A vak véletlen, a szerencse hozta, vagy éppen az óvatos munka, hogy semmit nem JOAN MUNGVAMBE: Ki a bűnös? Ki a bűnös, testvérem, Hogy porrá lett a kunyhó? Ki a bűnös, testvérem, Hogy porba rogy az ember? Ki a bűnös, testvérem? Az ártatlan feleljen! Emeld fel, testvér, emeld fel A porbadöntött kunyhót, Emeld fel, testvér, emeld fel A porbarogyó embert. Emeld fel, testvér, emeld fel Ellenséged fölé a kopját, Emeld fel, testvér, emeld fel Hajnalt hozó hangod. Emeld fel, testvér, emeld fel Ellenséged, ki földünkre dőlt. Es elterpeszkedett, m 1'1"’ - *» *““* " ' Emeld fél, testvér, emeld fel Kopjád s tekinteted. (A szerző fiatal afrikai köl­ts, a portugál gyarmatosítók ellen hősiesen küzdő Mocam­bique népének képviselője.) Ultramodern könyvtárak A világ első könyvtárszállo­dája a nagy-britanniai Ha- wardenben nyílt meg. Az ol­vasók éjszakázhatnak és étkez­hetnek is ott. Brüsszelben elektronikus könyvtár nyílt meg. A teljesen automatizált könyvtár kizáró­lag atomenergiával összefüggő anyagokkal rendelkezik. Több mint 400 ezer anyagát elektro­nikus számítógépbe progra­mozható rendszerben dolgoz­ták fel. 5 G. KEMOKLIDZEJ ^ • Szárnyaim nőttek A z egyik gyűlésen üzemünk igazgatója többek között a következőket mondta: — A mi üzemünkben fiatal, tehet­séges szakemberek dolgoznak, s bár igaz, hogy még kevés ta­pasztalattal rendelkeznek, de némelyikük szinte szemmel láthatóan kezdi bontogatni a szárnyait... Zavartan elmosolyodtam, kezemet a vállam fölé emel­tem, mintha viszketne a la­pockám, és — persze, vigyáz­va, hogy a többiek észre ne vegyék — megtapogattam a szárnyaimat. Igazgatónknak igaza volt. Szárnyacskáim pu­ha kis pihéi finoman remeg­tek meg tapintásomra. Gyön­géden végigsimítottam a leen­dő tollacskákat. Szerettem volna valami növesztőszer-fé­lével bekenegetni, hogy minél gyorsabban nőjenek —, erre azonban már nem jutott volna a keresetemből. Így hát a gyű­lés után odamentem az igaz­gatóhoz és fizetésemelést kér­tem. — Szó sem lehet róla! — hangzott a felelet. Csináltam tovább a dolgom, s közben összespóroltam a szárnynövesztőre valót. S szárnyaim szinte egyik napról a másikra növekedni kezdtek! Olyan nagyok lettek hamaro­san, hogy tízméteres, három­szobás lakásomba már’ alig- aüg tudtam bemenni velük. „Megyek az igazgatóhoz —, gondoltam —, s kérem, hogy utaltasson ki számomra egy tágasabb lakást”. — Ilyesmire még csak ,ne is gondoljon! — mondta az igaz­gató. — Ha megnövesztette a szárnyait, gondoskodjék is az elhelyezésükről. M mden bútort eladtam a lakásból, a feleségemet és a kislányomat elköltöztet­tem a nagymamához, majd ki­szedettem a közfalakat. Így már elég kényelmesen elfér­tem a házban, sőt arra is le­hetőség kínálkozott, hogy szárnyaimat még tovább nö­vesszem. Nem mondom, nőt­tek is takarosán! És egyszer- csak fölszálltam, mint a ma­dár. Elröpültem az üzem fö­lött, ahová dolgozni jártam, s láttam, hogy nagyon sok még a hiányosság, s nagy az össze­visszaság. Fentről minden ap­ró kis hibát nagyszerűen ész­re lehetett venni. A légi szemle után berepül­tem az igazgatói irodába és a következőket mondtam: — Én már úgy kibontogat­tam a szárnyaimat, hogy már repülni is kitűnően tudok, itt az ideje, hogy jóval magasabb, valóban speciális munkakörbe helyezzenek. Mindent meglá­tok, amit mások nem vesznek észre! — Fiatalember! — verege­tett szárnyon az igazgató —, a hozzánk érkezők egyáltalán nem tudnak repülni, tehát kénytelenek gyalogszerrel vé­gigjárni az üzemet. Ezért nem is veszik észre azokat a hiá­nyosságokat, amelyeket maga felülről meglátott. — De hát akkor mi szükség a szárnyaimra? Mit csináljak velük? — Vágja le őket! Vérig sértetten repültem egy másik munkahelyre. — Ilyen vándormadárért nem is kár! — legyintett utá­nam gúnyosan az igazgató...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom