Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

1968. NOVEMBER 7., CSÜTÖRTÖK

^ZfCtrSaD

9

Vita az olvasásról 1

Magyarország felfedezése | Az „Olvasó \

Beszélgetés Darvas Józseffel, az írószövetség elnökével

Sajtó és rádió hírt adott a Magyarország felfedezése című sorozatról, az írószövetség vállalkozásáról, amelynek első köteteit hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára kívánják megjelentetni. A sorozat céljáról és körvonalairól kérdeztük Darvas Józsefet.

— Szeretnénk írói eszközökkel feltárni — mondta az írószövetség elnöke — milyen a mai magyar valóság. Célunk: reális számvetést tenni arról, hogy mik az eredmények, a hiányok, mulasztások, hol tartunk a szocializmus építésében s mik a feloldandó ellentmondások? Tehát: segíteni a jövő megtervezését. A vállalkozás, amelyben mintegy huszonöt író vállalt részt, valamelyest kapcsolódik a két világháború közötti falukutató mozgalom hagyományaihoz. Valamelyest, mondom, mert a magyar valóság, amelyet ma vizsgálunk, megváltozott.

Megváltoztak a történelmi körülmények is. A falukutató mozgalom főleg csak a parasztság sorsával foglalkozott, ami már akkor is egyoldalúságot jelentett. Most természetesen a társadalom valamennyi számottevő rétegének feltérképezésére teszünk kísérletet.

Örvendetes spontaneitás

— Az Írószövetség másik nagyszabású kezdeményezése az „Olvasó népért” mozgalom. Tájékoztatna haladásáról?

— Az elmúlt húsz év nagy és szép eredményeire építő társadalmi mozgalom, az „Olvasó népért” visszhangja igen biztató. Mi csak őszre terveztük felhívásunk kibocsátását, ám a munka már a nyáron megindult. Az örvendetes spontaneitás arról győz meg, hogy időben szóltunk erről a kérdésről. Mondanék néhány konkrétumot. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem illetékes tanszéke felajánlotta: felméréseket végez, segít feltárni az olvasás, a kultúra fehér foltjait. A SZÖVOSZ könyv- terjesztő apparátusa a most zajló őszi könyvheteket már célkitűzéseink szellemében rendezi. író—olvasó találkozókat rendez olyan falvakban és településeken, ahol még soha nem járt senki írástudó. Felajánlotta közreműködését a KISZ, a SZOT, a televízió, a rádió, segít a sajtó és sok más intézmény, szervezet. Ezért joggal remélhetjük, hogy mozgalmi felhívásunk, kiváló írók, képzőművészek, zeneszerzők és előadóművészek felhívása, amely a közeljövőben jelenik meg, társadalmunk legszélesebb köreiben megértésre és támogatásra talál. A sok jó után gondjainkról is szólnék.

Gondok az iskolával

— Tartózkodást érzünk a pedagógusfórumokon — folytatta Darvas József. — Holott egyik legfontosabb célunk a fiatalok megnyerése, a felnövő nemzedékek olvasókedvének felkeltése. Nem gondolunk tantervi változtatásokra, de úgy érezzük: helyes volna módszeresen megvizsgálni az irodalomoktatás módszereit, a javítás lehetőségeit. Ez sok évtizedes probléma. A helyzet sokat javult, de ma sem mondhatjuk még, hogy az iskola mindent megtesz az irodalom, az olvasás megszerettetéséért.

— A közéleti ember után az írót kérdezzük. Néhány hete jelent meg műveinek sorozatában Az író vizsgája című kötet, 1936. és 1967. között írt vagy elmondott cikkeinek, kritikáinak, tanulmányainak és beszédeinek gyűjteménye. Milyen élmény az ilyen dokumentumokkal való találkozás?

— Fájdalmas, mert az elvégzett dolgok furcsa módon az elvégzetlenül maradtra figyelmeztetnek. Én elsősorban regényírónak tartom magam. Ehhez mérten elég kevés regényt írtam. Adós maradtam nemzedékem, a két világhú-^ ború közötti küzdelmes ifjú- § ság szélesebb ölelésű ábrázoló- 5; sával. Amit a korról írtam, ji csak töredék. Ezt éreztem, ^ amikor Az író vizsgája cik-1 keivel újra találkoztam. Szere- tem ezeket az írásokat, válla- ^ lom a vitatkozó, ország és vi- !> lág dolgaiba beleszólást igény- | lő író attitűdjét. Nem állítom, hogy véleményem mindig pon- ^ tos és helyes volt. De ebben ^ az attitűdben mégis olyan írói^ program összegeződött, amely J: nemcsak ábrázolni, hanem el- ^ sősorban megváltoztatni akar- ^ ta az akkori valóságot.

— Említette, hogy a Kortárs \

szeptemberi számában megje-§ lent riport anyagát és tapasz- ^ talatait általánosító drámán § dolgozik. §

Miskolci premier

— Ha minden jól megy, nemsokára be is fejezem, és átadom a miskolci Nemzeti Színháznak, amely jövő év elején kívánja bemutatni. Darabom fiktív falu, fiktív embereit viszi a színpadra. A dráma műfaji követelményei szerint alakított sorsok és jellemek ütközése kerül a nézők elé. Kicsengése persze nem akar eltérni a folyóiratban megjelent írás állásfoglalásától. Másik drámán is dolgozom. Amint befejezem a miskolci színháznak írt darabot, folytatni szeretném a munkát

Ba jcsy-Zsilinszky-drámá- mon. Ennek egy változatát befejeztem már, de nem elégít ki^. Átdolgozom, vagy talán újraírom. Zrínyi-darabom is két változatban készült.’ Könyvalakban mindkét változat az olvasó elé kerül.

— Regény?

— Folytatni szeretném a Részeg esőt, de erről nem mondok többet...

(d.)

""S"S/SSSSSSS/SSS//SSSSSSSSSSSS/SSSSSS/SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSS/SS//SSSSSSSfSSSSSS/SS/SSSSS/SJ/SS/SS//SS/SS//////S//SS/SSSSSS//SSS/SSSSSS//S/SS

tudtak rábizonyítani ? Csak

annyit, amiért lefogták: a bol- seviki rendszer mellett lází- tott. Az egész egy kocsmai spicli jelentése volt, s bármennyire is jó lett volna meglovagolni a dolgot, nem sikerült, s végül is rendőri felügyelet lett belőle, más nem. Simon azonban torkig volt mindennel, s ki tudja, honnét vett bátorsággal, miféle ésszel, de egyik napról a másikra eltűnt, s bottal üthették a nyomát. Hová lett? Nem sokan, de azért néhá- nyan találgatták, a rendőrség meg kiadta a körözőlevelet, s évről évre megújította azt, de persze Tóth Simonnak nyoma veszett. Csak hat esztendő múlva, 1945-ben lett meg a felelet. Ügy érkezett, ahogy elment. Egyik percről a másikra itt volt, s mivel azokkal jött, akiket Moszkvából indítottak útnak, senki nem merte faggatni, hová is lett harminckilencben ? Leküldette magát a szülőhelyére, s első útja ugyan a megyeszékhelyre, de a második a falujába vezetett.- Éppen jókor, mert Majoros Kálmánt nyöszörgette három, mesz- sziről szalajtott lelkes legényke, akik minden áron szerették volna rávarrni az öregre, hogy az urak embere volt. Simon úgy toppant be, ahogyan a pap Krisztus eljövetelét hirdette. Teca néni, aki a fal mellé tett lócán sirdo- gált, míg urát a jegyző asztala elé ültetve mocskolták, mint menyecske az ura nyakába, úgy röppent a férfi széles vállaira. Ráborult, zokogott, s csak azt hajtogat- , ta, hogy „visszahozott az én istenem, visszahozott az én istenem”. A községháza előtt hamar összeverődött a nép, hiszen Majoros kálváriájáról is tudtak,\ de ahogyan tizenkilencben, úgy most sem szóltak, minek ártsák magukat ilyesmibe? Hanem Tóth

Simon hazaérkezése kisbíró nélkül is összedobolta a falut. Hitték is, nem is, a csontos lovat vizsgálták, mely a sárga, kopott homokfutó elébe fogva egykedvűen álldogált, s hitetlenkedve hallgatták a kocsis szavait, miszerint Tóth elvtárs a párt megyei képviselője. Képviselő? Mint a herceg volt? A kocsis csak ingatta a fejét. Nem, nem. Nem a parlamentben. Hanem a koalícióban. Ezt viszont az emberek megintcsak nem értették. Az meg mi lenne? Hanem Simon azután hamar világot gyújtott. Kijött, mellette Majoros Kálmán, akit hatvan esztendejénél is jobban megviselt az, ami odabenn történt, míg Simon meg nem érkezett, s bár röstellte, de hullott a könnye, amikor Simon szavaira figyelt: fölosztjuk a herceg földjét... alakítsák meg a kommunista pártot... más világ lesz mostantól... Az emberek meghallgatták amit Simon mondott, s utána hazamentek. Erre aludni kell. És várni is. Mert hátha úgy lesz, mint. tizenkilencben? Simon komenista, persze, hogy azt mondja, amit. De ők? Jól van, a tiszttartó elment, a kasznár sem jött át egyszer sem, dehát a hamari húsnak keserű lehet a leve. Vártak hát, Simonnak meg mennie kellett, igaz, a kancsal jegyző, akinek nem volt futni hová, s aki vétkesnek sem érezte magát, esküvel fogadta neki, hogy Majoros Kálmánhoz többé senki nem nyúlhat, s a nyomaték kedvéért pecsétes zakója zsebére ütött, ahol Simon írása lapult. miszerint Majoros Kálmán a párt védelme alatt áll.

Tóth Simont fél esztendő múlva visszahívták Pestre, mert a koalíciós játékokban nagyon is szókimondónak bizonyult, s mert faluján kívül

másutt mindenütt a kisgazdák voltak a dirigensek, így hát egy simább modorú embert küldtek le. Simon megint az istent emlegette, s bár éppen akkor töltötte be az ötvenet, vissza akart menni a régi helyére, a mintakészítő üzembe. Ezt persze nem engedték, hanem kinevezték szakszervezeti elnöknek olyan helyre, ahol

— kivételesen — nem a szó- ' ciáldemokraták uralták a terepet. Simont persze megelőzte a híre, tettek arról a többi pártok, s bizony, keservesen teltek az első napjai, mert ugyan meghallgatták az emberek azt, amit beszélt, de nem mondtak neki se igent, se nemet. Csak akkor oldódott körötte a fojtó levegő, amikor végső keserűségében odaállt a tégladobálók közé, s olyan iramban hajtotta őket, hogy végül is sorra kidűltek mellőle. „Maga dolgozni is tud”

— mondta ékkor valaki, s míg tele szájjal röhögtek, Simon tudta, hogy az első menetet megnyerte. Végigve- rekedte azután a kavargó hónapokat, s negyvennyolcban, az államosításkor, megkapta az igazgatói kinevezésről szóló határozatot. Másnap ünnepségre hívták, kitüntetést akasztottak a mellére, mindazért, amit odakinn, meg azóta idehaza tett, s azt is közölték vele, hogy párttagsága természetesen tizenkilenctől érvényes. Ügy érezte, hogy végre-valahára valóban hazaérkezett, a csillag, melyre soha nem felejtette el függeszteni a tekintetét, hazavezette. Ezért, hogy szólni sem tudott, tiltakozni sem volt képes, amikor néhány hónap múlva, lucskos, ködös hajnalon, három civilruhás férfi letessékelte a lépcsőházban, s a lakásajtóra pecséteket ütőget- tek.

1956 júniusában, ahogyan annak idején el-, most kocsival vitték haza. A lakás a régi volt, csak a bútorok újak, mert a régi berendezést a volt lakó vitte magával, s neki újat vettek. Rehabilitációjának formaságai még hátravoltak, de mint akiből kiveszett a világhoz való kötődés, nem törődött vele. Testileg már régen, még az első börtönév idején megroggyant, de most mintha a szellem idegpályái szakadtak volna meg benne. Egy-egy gondolat megfogalmazódott ugyan agyában, de nem kapcsolódott hozzájuk újabb, elvesztek a tompaság ködében. Az orvos, aki kétnaponta meglátogatta, s aki a bejárónőt ellátta utasításokkal, nem hitte, hogy betege képes lesz lábra kapni. Tóth Simon azonban, talán nem is tudatosan, hanem ösztönei utolsó nekiveselkedé- sével, úrrá lett az apátián. Szeptemberben már jól érezte magát, a gyógyszerek nagyobb részét nem kellett szednie, sőt, az orvos ahhoz is hozzájárult, hogy — mivel kocsit adnak hozzá — a falujába lemenjen. Reggel indult, szótlanul figyelte a mindent átfestő október ecsetjének nyomát, s a tanácsházán, amikor megtudta, hogy Majoros Kálmánt és Teca nénit ötvenegyben, két hónap különbséggel földelték el, nem szólt egy szót sem. Biccentett csak, elment a temetőbe, s addig ült a sírok melletti, zöldre festett pádon, a hűvösödő idő ellenére, míg feje felett ki nem gyúltak a csillagok. Éjszaka ért haza, elköszönt a gépkocsivezetőtől, megfürdött s lefeküdt. A bejárónő reggel úgy találta meg az ágyban, mint aki fönnakadt szemével is az ablakon át az égre tekint, mint aki látja a reggel fátyla mögé búvó ezernyi csillagot.

FODOR JÓZSEF:

A NÉVÁNÁL

Ott álltam a Névánál: folyt a hab, folyt, Lélegzett a lágy víz, a tiszta, tág,

Türemlett és sikamlott és morajlott,

Kék ég és víz, két oldalt paloták,

Emiit a Téli Palota. Mi vont úgy,

Hogy egyre néztem: mily gyönyör s iszony? Ezt és mi szemben állt, amott a parton —

Komor fal és közén magas torony.

Magas torony, véres arany hegyével

A napban, mint szuronyvég, csillogott, Mintha egy roppant rém döf ölne égre,

Hogy éh-dühére tápot nem kapott;

Nem: zsákmánytól üres a kőgyomor már S kísértet csak, min ég az esti rőt,

Az esti rőt s döbbent szem sugára: —

Az szemben ott a Péter-Pál erőd!

Álltam a nagy víznél, míg folyt a hab, ment,

Kék délelőtt, béke, ég, kék idő,

S szemben a kettő: Gála-, ünnep-, emlék —

Jaj túl — még szinte hallva — rémítő! Fényes napok pompája itt, hamis, vak,

S dőzs, mely a bús nappalba vert lobot:

Es hogy ne szűnjön a zene, a tánc itt,

Arról, túl, az erőd gondoskodott.

Ott nyúltak a kőszirtbe vágva, láttam,

A vermek, hová zsarnok dühe vitt Robottól roggyant nyögő nyomorultat

S azt-nézni-nem-bírt bátrat, hazafit.

Ott voltak az írók s kiknek a kény fájt,

S gyűlt a rab, gyűlt s a felleg terhe nőtt, Gonoszságtól duzzasztva — és kitörni Készítve már az ítéletidőt,

Gyűlt a gonoszság! Jártam ott a mélyben,

Irtózva száz rab s rémnapok nyomán:

Volt ki fejét a szíribe zúzva vált meg,

Más tébolyba bújt üres, ostobán.

Szólt a sortűz, kötél szisszent s a jaj szállt, Fehérlő arccal járt a Rettenet:

De nem ölhette a magot, mit annyi Véres tett s hív szó, kelni, elvetett,

Mert nem tanult a telt gőz és butult agy,

Melynek, míg villám nem sújt, kedve tart; Hívén: szent törvény, hogy örökké nyögjön Arany- s vér-izzadón, a vert. csikart;

S ahogy lobbant a jel a népben, éjben,

Intő hű szók: csak fegyvert szánt neki!:.

Míg öröm-zaja közt fúlt a nesz ott lenn

Az aknán: mely még várt, csak percekig.

Ott álltam a Névánál, folyt a hab. folyt,

Türemlett, morgott, el- s visszacsapott; Néztem némán: piros, izgalmas éjek

Nyomát kerestem, s a roppant napot.

Mert megmozdult a mély! Kitört az orkán, Tűz-sújtva nyíltak a kazamaták Földrengés, égdörej közt: mely után már Nem lehet többé, mint volt, a világ.

Nem lehet többé! súgtam ott a víznek,

Es még néhány szót mondott a szám;

7erje a sors meg. ki még igazat, jót.

Néphez hűt láncba fűz, e nap után!

S gúny legyen, vad emlék: mint eme kettő A zord erőd s a nagy palota ott,

S jöjjön a nap, mely boldog szabadot lát

Immár csak, s többé nem gonoszt s rabot.

Jöjjön a nap: a szellem, szép igazság

Napja: s mi volt annyi hős álma rég,

Rend, hol úr, szerte, a néphozta törvény —

S egy célra néző új emberiség:

A közös Jóra. Ember, erre törjünk,

így int a Nap. melynek emléke tölt, —

Kik munkáljuk, szépítjük és emeljük.

Mind: fogjuk kézbe. A miénk a Föld.

/////////////////////////////////////////////A.///J//y/////////////y///////y//////////,

I

1

I

I J. Zolotarjov:

I Pontatlan \

felelet \

\ \

! — No, Vovacska, kedves§

! — lapozgatta a tanárnő az |

\ osztálynaplót — most te ^

! fogsz felelni. Légy szíves ^

i kijönni a táblához. Ügy ... §

! És most mondd meg ne-|

; kém, mennyi 6X8?

: — Harmincnyolc! —^

: vágta rá azonnal Vova. §

! ^ i — Nagyszerű! Ugyes\

• vagy! Csak tizet még el- ^

; felejtettél hozzáadni. De \

| hát ilyesmi mással is elő ! fordul, igaz, Vovácska?^

! Csak semmi izgulás! Hát\

\ azt meg tudnád-e monda-1 : ni, hogy hova folyik a ^

: Volga? ■;

i Vova töprengett, erőltet I te az agyát, végül kibökte

\ — A Fekete-tengerbe.

» ^ i — Valóban a tengerbe§

| folyik — ragyogott a ta-\ ! nárnő arca — csak nem a| : Fekete-, hanem a Kaspi : tengerbe. De ez már nem ^ : olyan lényeges... ötösre §

> értékelem a feleietedet, \ ! Vovácska... És légy szí-1 ! vés, add át majd szívélyes ^ ! üdvözletem a papádnak. \ ! Ugye, még mindig a kerü-\ ; leti tanfelügyelőségnél dől-1

; gozik? &

v s

! — Dolgozott! — mondta^

! Vova. — De most már nem ^ ! dolgozik, mert elbocsátot- \ \ ták.

\ — Hmm..'. Szóval^

! így!... No, ülj le, Peíres-5

> kov, mit állsz ott, mint ^

5 szamár a hegyen — mond- J ; ta a tanárnő, s átjavította ^ $ a naplóban az ötöst — két- § $ tesre. §

; Arról szegénynek sejtel

S me Sem volt, hogy Vcwa^ ^ ezúttal is pontatlanul vála-\ i szolt. A papáját ugyanis \ \ nem elbocsátották, hanem| J áthelyezték. A kerülettől a ^ $ központhoz. Osztályvezető- ^ 5 nek. S