Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-24 / 276. szám
« M srltu* 1968. NOVEMBER 24.. VASÁRNAP Maga honnan jött? A tudomány palotájában olyanok a hűvös márványlépcsők, akár az opálos fényű, kék erekkel átszőtt, szép emberi homlokok. A rézfejű kandeláberek, mintha égnének ........Pszt”! — int az öreg p ortás. — „Tanácskoznak”. Piros kókuszszőnyeg a folyosón, templomnyi ajtók, s a terem csillárgyémántjai alatt a szimpozion résztvevői... boltozatos koponyák, feketekeretes dioptriák, Parkerekkel vesződő ujjak... tanárok, adjunktusok, dr. Molnár Béla, a Kertészeti Kutatóintézet vezetője, a mikrofonnál Radó Dezső, a Fővárosi Kertészeti Vállalat igazgatója a meghonosításra váró délszaki növényekről beszél': „A témadokumentáció az utóbbi öt évben e témakörben megjelent 305 válogatott forrásmunkára támaszkodik .. Bölcs, tudományoázis, a dupla koponyák bólogatva jegyeznek, meghitten csapong- hat itt a szavakba foglalt géniusz .., Radó kristály vizű palackért nyúl, tölt, iszik egy kortyot és ebben a pillanatban robban szemsugarába az asszony látványa a huszadik sorból... „A válogatott forrásmunkák....” Ki ez a nő és mit keres itt?... Kendős . fejével, rendetlenül a selyem alá dugott hajával, mennyezetnéző szemével, ráncos viaszarcával, hegyes kis orrával úgy gubbaszt a sok előkelőség között, mintha kemencepadkán üldögélne... az a kopott télikabát... ölbe dugott keze. Nem ír, mozr dulatlan szobor arccal figyel ... öregedő munkásmadonna a Magyar Agrártudományi Egyesület tanácskozásán? Szünetben az előadót az egyetem docense kapná kézre, tolongás, három vitatkozó ... Radó hallja:.. .„Középen helyezkedik el a radioaktív kobalt, pontosabban a kobalt 60” ... Az asszonyt keresi, a csodamadaíat és a folyosó szögletében utoléri. — Az elvtársnő honnan jött? — kutatja, mint amikor az ember már látott valakit, csak bizonytalan. Nézi a szaporán pillogó szemet, a vörös, kabátra kapó kezet. — A ligetből... szakmunkás vagyok a vállalatnál... ön az igazgatóm, tudom, hát én ismerem magát — bizalmasabb mosolyféle — négy éve tagja vagyok az egyesületnek ... meghívót kaptam, hát... — Értem — derül fel Radó arca. — Értem — fogával beharapja ínyét, fejével biccent. — Magát érdeklik... khm... ezek a tudományos... Khm ... érdekes... És most mit csinálnak a ligetben?... Cserjét ásnak? ... Khm ... bokrot metszenek ... nagyszerű ... És a neve? — Nagy Ilona — mondja szemlesütve az asszony. Nagy, lapos hópelyhék hullanak a sötétedő égből, de ez még csak vacak kis hó, pocsolyakészítő. Vecsésen az állomás és a László utca közötti fák is csak amolyan járdaszéli, csenevész fák, vékony ágaikon sem hús, sem hó nem kapaszkodhat. Szemben velem biciklit tol egy bundasapkás férfi, s köszön: — Jó estét! — Jó estét! A kocsmában a síkos bádog- pult, , előtt pipás bátyó kis- üstis poharával álldogál, távolabb öt pufajkás halkan beszélget. Idős cigány házaspár, az asszonyon berlinerkendő, a férfin kalap. „Megjött a tél!” — mondja és a benti meleg ellenére fázósan borzong össze, szeméből egy „Ámen”-re kihuny a fény. „A László utca 1. számot keresem” — mondom s eligazítanak. Az utca gyepes, rajta egyetlen kocsikeréknyom, s a kunyhónál alig nagyobb épület deszkakerítése előtt nagy kupac tojásszén. A ház egy szem ablakán rádió hangja közelít. — Nagy Ilona? — kérdezem a vállamig érő, törékeny testalkatú nőtől, s közben az a puha, madárszárnyú kézfogás. — Igen, jöjjön beljebb! A szoba ajtaján lakat, belül lóca, gyalult asztal, pokróccal terített ágy, ócska szekrények, de sem kis Jézus, sem befőtt nincs a tetejükön, csak az egyik oldalára akasztva sok felfűzött cseresznyepaprika. Kályha, s egy polcon rengeteg könyv, folyóirat. — A folytatásra lennék kíváncsi ;— leülök kabátban a padra. — Láttam a meghívót: Az előadás után 16 órakor az egyetemen Chrysanthenum- bemutató, 18 órakor találkozó az „Alba Regia” Étteremben. — Oda már nem mentem el —, mosolyog, s szeme sarkában a szembogara felé fókuszban futó ráncok szétnyílnak. — Zavarta volna? — Igen — nyíltan néz. — Ha megengedi, meggyújtom a tüzet. Én is most értem haza. — Lehajol, babrál a vaskályha belsejében. A kályha mellett rongyos zsákdarabon egy szürke és egy fekete macska. „Jók voltatok, Manger?” — ez a niacskák közül az idősebbnek szól. Manger szeme villan, nyelvét kiölti, így ad apró elégedett jelet. — Egyedül él? — kérdezem és válaszában cseppnyi szomorúság sincs: „Egyedül. A fiam intézetben van. Ideggyenge”. Közben a kályha friss, vassizagú meleget terjeszt a földes szobácskábán, azt a fajtát, ami könnyen szolgálhat a barátság alapjául. Beszélgetünk. Ilona 43 éves, hat elemit végzett és, sajnos, tovább nem tanulhatott. Húsz éve a kertészeti vállalatnál dolgozik, a ligetben. Erről így mesél: — Ismerek minden bokrot, minden fát. Legtöbbnek neve van: Jancsi. Virgonc, jókedvű fa, fura ágakkal. Tavasszal Jancsi levelei felfelé pördül- nek... Ez egy kifejezetten vidám fa ... Ha tél kezdetén meghalnak ... sajnálom őket... János például egészen öregemberes lesz. Ilona arcának ráncai közel futnak egymáshoz, akár a térképeken a meredek dombot jelző szintvonalak. Nála ez kemény gondolkodást, belső feszültséget jelent. Arról beszél, nem elég exportképesek a dísznövényeink. Sokat olvas és ha bajlódni is kell az idegen szavakkal, meghallgatja az előadásokat. „Névnapokra sok virágunk van, de kevés, amit modern lakásba lehet lenni”. Fejlett lakáskultúrához, fejlett növénykultúra kell. Előveszi a 15 forintért kapható „Mezőgazdasági Világirodalom” című folyóiratot. Egy cikket keres. Ilona járt új lá- kótelépeken, micsoda gyönyörűség is volt, de lebiggyeszti száját s megvetően nyilatkozik milyen sivárak és nidegek a folyosók — így mondja — „cserepes telepeket helyeznek oda” és a szobákba óriási levelű növényeket. Az erkélyekről ne is beszéljünk, olyanok, mint egy rosszul gyomlált kert. „Nincs ízlésük”. — Mindennap bejár a városba? — érdeklődöm ügyetlenül, mert az csak természetes, hogy Ilona bejár, el is magyarázza, mennyi sok jó vonat kattog befelé, de a legjobb, amelyik kisfiát, Petit hozza szombatonként. És miközben Petiről beszél, milyen jól tanul, meg hogyan szaval, szemem kezére téved, különö sen a bal merev, ujjai ügyetlenül mozognak. Kötőszövet- lazulása van — mondja büszkén — bőre csontjától elnyúlik, a professzor úr a klinikán azt mondta az orvostanhallgatóknak, nagyon ritka, „szép betegség”. Néha megmerevednek ujjai, s akkor nem tud kapálni, dugványozni. Amíg ezt közli velem, fel-fel nevet, értésemre adva a körű lőtte levő érdekes és kicsit titokzatos dolgokat. Aztán, miközben felrakja a tegnapi pörköltet a kályhára, még egyszer körülnézek a szobában, s rohamszerűen érkező felismeréssel állapítom meg: Ilonánál egyetlen nö vényt, virágot, de még egy árva ágacskát sem látok. „Miért?" — kérdezem, mire legörbül a szája: „Ebbe a mocsokba?” Búcsúzóul« leakaszt a szekrénytől-"egy füzér égőpiros cseresznyepaprikát és vissza- utasíthatatlanul markomba nyomja, kint a hóhullásban, az állomás felé baktatva, zsebemben ujjaimmal szemezem Szüts I. Dénes A betű apró apostolai Barátság, ismeretség, amely egy életre szól, nagyon kevés van. Most mégis ez a cél. Minél több embernek ilyen életre szóló, mással nem pótolható kapcsolatot adni. Kiknek a célja? Gondolkodó és ‘ segíteni akaró embereké. Kik valósítják meg, kik és hogyan fogtak hozzá? GYEREKEK Megmosolyognánk érte őket, mikor agitálnak, lelkére beszélnek egymásnak és szüleiknek, ismerőseiknek, ilyenformán : ha olvasol, sohasem fogsz unatkozni, és rengeteg dolgot megismersz, olyasmit is, amiről még sohasem hallottál? S ha azt mondják a legyintők- nek: igen, miért ne, könyvet adunk mindenki kezébe? Tápiószelén egy ötödikes fiú, akinek állandó jelzője volt: iskola réme, három hónap alatt harmincnyolc új könyvtári tagot szerzett — szervezett. Mert három hónapja kezdődött el az a valami, amit sokféleképpen nevezhetnénk: mozgalomnak, akciónak, de ezek a szavak nem adják visz- sza a kezdeményezés igazi tartalmát. Egyetlen dologhoz lehetne hasonlítani, mint azt az Írószövetség májusi közgyűlésén tette Darvas József: Kodály Zoltánnak a két világháború közötti zenepedagógiai, a zenei kultúra terjesztéséért vívott harcához. Hogy az irodalmi tájékozottság, műveltség valóban általános legyen, a könyv, a betű szeretete ne csak bizonyos rétegeket jellemezzen. A KEZDEMÉNYEZÉS az egész országra kiterjedt. De akik szinte legelsőként reagáltak rá, Pest megyében, -a nagy- kátai járás könyvtárosai, pedagógusai, úttörővezetői. És a gyerekek. Azok, akik már szeretik a könyvet, és ismerik, tudják, mi mindent adhat, „Úttörők az olvasó népért.” Ez lett a jelszavuk. És nem maradt jelszó. Nem maradt már azért sem, mert versenyezhetnek, ki tud több könyvtári tagot szervezni,* s mert megértették, hogy ez a feladat nem pusztán a megszokottak egyike. A nagykátai járási könyvtár a napokban osztotta ki az l iskoláknak, a diákoknak a má- | sodik ezer versenylapot. Erre í kell bevezetni azoknak a felnőtteknek, illetve gyerekeknek a nevét, akik az 6 lelkes magyarázatuknak engedve léptek be a könyvtári tagok közé. Sokan szüleiket hozták be, mások pajtásaikat, rokonokat, ismerős felnőtteket. AZ ÖTLET, hogy a legfogékonyabbakra, a legmozgékonyabbakra, a gyerekekre bízzák ezt a nem kis feladatot, a nagykátai járásé volt. Szakmai részét, az elkövetkező évek erre vonatkozó münkatervét pedig a könyvtárvezető, Barna Eleonóra dolgozta ki. Az ő szavai nyomán érzem, valóban nem elvont, „felülről jövő” kezdeményezésről, hanem mindennapos gyakorlatról, egy olyan folyamatról van szó, mely hosszú időig érlelődő, de valódi gyümölcsöt hoz. — Mi hiszünk a gyerekolvasóban, aki a holnap felnőtt- olvasója lesz. Mert aki egyszer elkezdett olvasni, az nem tudja abbahagyni. De mitjj-t ne próbáljuk bevonni a felnőtteket is, ha van rá lehetőség? Ezzel sohasem késtünk el. Még akkor sem, ha a látszólagosnál nagyobb a feladat. Hiszen elég sok még a fehér folt, a kiterjedt tanyarendszerek, s még'mindig nem elég a könyvtár. Ez a verseny — a gyerekeket pontozzák, munkájukat számontartják, s jutalmazzák — módot nyújt arra is, hogy eljuttassuk a könyvet, az irodalmat azokra a helyekre, ahol még fiókkönyvtár sem működik. Aztán a bejárók. Nyilvántartjuk, statisztikát készítünk arról: hányán' léptek be közülük. Az eddigi adatok biztatóak. — Igen, határozottan — erősíti meg Szegedi Pál, a járási tanács népművelési felügyelője, akinek szobájában beszélgetünk. — Körülbelül háromszáz új olvasónk van eddig, s ennek egvharmad. része felnőtt, A járás ötezer úttörője ’közül ezernek, ezerötszáznak a bekapcsolódására, „szervező munkájára” számítunk ebben az évben. Jelenleg minden tizenhetedik lakosunk könyvtári tag, de mi azt szeretnénk, ha minden ötödik-hatodik az lenne. — S ez nem hiú remény — mondja Barna Eleonóra. — Gyerekeink számára rendkívül vonzó ez a verseny. A tá- piószecsői könyvtáros, Bodócs Éva például több fordulós vetélkedőt hirdetett gyerekolvasói számára. Olyan feladatlapot szerkesztett, amelynek kérdéseire csak úgy lehet válaszolni, ha az odavágó könyveket, lexikonokat átböngészik. A gyerek észre sem veszi, hogy ezzel iskolai munkáját, tanulmányi versenyre való felkészülését, az úttörőpróbák teljesítését könnyítik meg számára. — Mert ez sem utolsó szempontja ennek a mozgalomnak — .veti közbe Kelemen János, a járási pártbizottság munkatársa. A nevelést, a tanítást is megkönnyíti ez a megindult folyamat. A könyvtárosok címjegyzéket állítottak össze az ajánlott olvasmányokból, melyek között, a hármas évfordulóra való tekintettel, természetesen sok arra a korra vonatkozó dokumentumanyag és szépirodalmi munka szerepel. Nem egy helyen az őrsi foglalkozásokat is a könyvtárban tartják. EZ NEM VÉLETLEN — fűzi hozzá Kollár Lajos, a járási úttörőszövetség elnöke. A könyvtár és az úttörőcsapatok, az úttörőszövetség kapcsolata már nagyon régi. Ennek köszönhető elsősorban, hogy szinte kivétel nélkül minden iskolában lelkes visszhangot váltott ki ez a kezdeményezés. S még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem egy évre, nem meghatározott időre szól ez a munka. Korántsem ér véget majd az iskola- évveL A nagykátai járási könyvtárnak 538, tizennégy éven. aluli tagja van. Barna Eleonóra is elsősorban rájuk számít. Részben az ő lelkesedésüknek köszönhető, hogy idén ősszel 132-vel többen jelentkeztek, mint tavaly ilyenkor. — . eis° .s^aszák Márciusban értékelik. S a Ta-*' : nácsfcüzíársaság • kikiáltásának,, fel évszázados évfordulóján kihirdetik az eredményt, s a legjobban dolgozó gyerekek is ekkor kapják meg jutalmukat. Ami 'természetesen nem is lehet más, mint könyv. Varga Vera Kemence előtt... Szakajtóban pihen a kenyér a polcokon a galgahévízi Rákóczi Tsz saját pékségében. Woicz Ferenc a kenyérsütés öröméért jött Gyömrőről Hévízre, öltötte isméi ,u»..gára a pékek hófehér egyenruháját. Külföldi kavicsok Rimini Corso Augusto. Így nevezik Riminiben azt az utcát, amelyben, a 118. számú házban él és dolgozik az Olasz Kommunista Párt rimini bizottsága. Rimini, mint már említettem volt, az olasz Riviéra fővárosa. Nem nagy város, mindössze százezer lakosú, de csodálatos építkezésével, amelyben nagyszerűen keveredik a múlt a jelennel, nagyváros benyomását kelti. Piacterén éjjel-nappal szabadon csordogál a finom hideg víz, a történelmi időket elevenítő kútból. Az autópark szépsége és gazdagsága itt elképesztő, kicsik és nagyok, feketék és pirosak, s mind 70—80-nal száguldoznak, még bent a városban is. És az emberek... Az emberek szépek, könnyedek és elegánsak. Hát igen, a szó legszorosabb értelmében, itt adott találkozót egymásnak az olasz élet felső- és közép- osztálya, azoknak is fiatal rétege. Márpedig köztudomású, hogy a tengerben fürödni, kaviárt és narancsot enni, San Marinó-i muskotályt inni, autóval kocsikázni egy életen át, sőt generációkon át, s a munkát csak hallomásból ismerni — nos, ez nem teszi görcsössé a lábat, ráncossá az arcot, idő előtt remegőssé a kezet és könnyessé a szemet. Mondom: Rimini csodálatos, sok az autó és szépek az emberek, nagyon szépek a nők. De Riminiben akkor egy hónapig sztrájkoltak a munkások, mert havi bérük eleddig 40 ezer líra volt csupán. S hogy a nagy számok ne zavarjanak bennünkét, rögtön elárulom azt is, hogy egy úgynevezett munkáslakáá havi bére akkor 8—10 ezer líra volt. Megmondom őszintén, nagyon furcsa érzés Olaszországban lenni. Képzeljék el, hogy minden megfordult, a feje tetejére állt, s tökéletesen olyan érzése van az embernek, mintha 25 évet ment volna vissza az időben, és a 43 órás utazás után nem Olaszországba, de Magyarországra érkezett volna, s a jó öreg Gergely-naptár mondjuk 1935-öt mutatna. A különbség csak abban a kis liberalizmusban mutatkozik, amelyet ma az olasz polgárság gyakorol, s amelyet az 1930-as években a magyar polgárság nem gyakorolt. A sztrájkot a város kommunistái vezették, és sikerrel. No, nem nagy sikerrel, de mindenesetre a munkások győzelmével: ötezer Urával emelték fizetésüket. Riminiben értettem meg először annak a képtelenségnek is az okát, hogy miért van az, ha a mi sportolóink, újságíróink, nemegyszer komolyabb értelmiségi emberek, külföldre, akár Olaszországba is mennek, hazajőve áradoznak az ottani életviszonyokról. Nyolcezer líra az üzletben egy 17 köves karóra. (Csempészektől lehet 3—4 ezer líráért is vásárolni.) Tehát öt és fél karórát vehet a * magyar utazó, 45 ezer líráért. Ennyit itthon a saját fizetéséből nem vesz meg. De ennyit vehetne az olasz munkás is ... Vehet- líe, írtam, ha nem kellene 9—10 ezret lakásra költenie, ha a legolcsóbb cigaretta csomagja nem kerülne 250 Urába, ha a kenyeret kilogrammonként nem 150—200 líráért árulnák, ha a zenés-táncos helyekre nem 350 líra lenne a belépődíj. Vehetne, ha a 45 ezer lírából az élelmezésen, lakáson kívül másra is jutna az olasz munkásoknak. De nem jut, még az élelmezésre se jut elég. Gondoljunk csak egy háromtagú családra, amelynél csak az apa keres, és játszadozzunk el a számokkal. Rögtön rájövünk, hogy vagy a reggeli, vagy az ebéd, vagy a vacsora elmarad. Az olasz munkások egy jelentős rétege — de különösen a parasztság — szegénységben él, amelyről a magyar újságírónál sokkal hitelesebben beszélnek az olasz filmek. Mindezt már fent, a Corso Augusto 118-as számú ház első emeletén vitatjuk meg az olasz elvtársakkal. Együtt van az egész végrehajtó bizottság. A titkár elvtárs szerény, szimpatikus ember, most ő viszi a szót Jó tolmácsunk van, így hát köny- nyebben is értjük egymást. — Az olasz nép, a munkás- osztály és a parasztság szegénységéről a ■ kormány is kénytelen volt nyilatkozni. Mindenesetre mi annak vettük azt az értékes beismerést — nevetett huncutkásan —, amelyben elismerte, hogy egy háromtagú család létminimuma 70 ezer líra. Mi felhasználjuk ezt érvnek, az emberek között végzett munkánkban. Mindenesetre nagyon érdekes e nyilatkozat mellé állítani azt, hogy Riminiben a bérből élők között mindössze ezer embernek, ha van 70 ezer lírás fizetése. Randi elvtárs alapos ismerője az életnek, s bár szerény, de igen jóízű ember. Hosszú órákat töltöttünk vele, de csak a végén, a mi „agresszív” érdeklődésünkre mondta el, hogy már sok éve párttitkár, s a németek ellen mint partizánvezető harcolt. Különben ő is építőmunkás, s ennek a munkának minden nemzetiségnél megtalálható jellegzetességét magán viseli. Kissé darabos, jókedélyű, széles geszíusú ember. Nagyszerű politikai érzékről, de nem utolsósorban humorérzékről tanúskodik az a kis «elbeszélés is, amit tőle hallottunk 1956 októberével kapcsolatban. Amikor kitört nálunk az ellenforradalom, náluk a városban is felvonultak a fiatalok. S lampionosan, szavalókórusban követelték a párt székháza előtt: nyilatkozzanak a kommunisták. — Azonnal — mondották és egy órán belül fölvonultatták a város munkásait a párt-' ház elé. Ezután megfelelő politikai klímában mondotta el Randi elvtárs a párt véleményét a magyarországi ellenforradalomról. Még érdekesebb ennél a*
