Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

1968. OKTOBER 27., VASÁRNAP ft.» » 0£CYE9 kSCírtan H Folyóiratszemle \AZ HETI FILMLEVÉL Szórakoztató átlagproduk­ciók — ez lehetne a legtalá­lóbb megfogalmazása a héten bemutatott három játékfilm­nek. Egy szovjet, egy csehszlo­vák és egy olasz film szerepel a hét moziműsorán. Az ELSŐ CSŐK Tizenévesek önfeledt nyári vakációjának történetét idézi Jiri Hanibal rendező most be­mutatott csehszlovák filmje. Sok hasonló produkciót láthat­tunk már a fiatalok éledező szerelméről, kedvesen suta ka­maszvilágukról. Az első csók is ezek közé tartozik, ha nem is éri el például az özönvíz előtt osztatlan sikerét. Hőse, Jirka, tizenöt éves, amikor elő­ször jut el az első csók nagy élményéig. Bár Franta, a nagy fiú számára, akitől az első csó­kot kapja, nem komoly a do­log, nincs is folytatása, Jirka mégsem tudja felejteni hitt felnőtté Válásának nagy pilla­natát. Lényegében ennyi a film története. Amiért elismerés il­leti a rendezőt, az a film sike­res atmoszférateremtése és egy kitűnő gyermekszereplő felfe­dezése: Andrea Cunderliková tizenévesen önmagát alakítja hitelesen. A HÁROM KÖVÉR Ennek a színes, szélesvásznú szovjet filmnek az a legna­gyobb érdeme, hogy fordula­tos, mulatságos kalandjaival jó szórakozást biztosít a gyere­keknek. S ez nem kis érdem: a magyar mozik az utóbbi években nagyon kevés kalan­dos, de valóban a gyerekek számára készült filmet mutat­nak be. Rövid meséje: a sze­génynép fellázad a Három Kö­vér zsarnoksága ellen. A láza­dást elfojtják, de a szabadsá­got tartósan béklyóba verni nem lehet — ez Jurij Olesa meséjének tanulsága. A film érdekessége, hogy a kiváló szí­nész, Alekszej Batalov ezúttal hármas szerepkörben mutat­kozik be. Társszerzője a for­gatókönyvnek, társa a rende­zőnek s egyúttal ő alakítja a film főszereplőjét, Tibult is. AZ ÉJSZAKA RABLÁSRA VALÖ A krimikedvelők sem ma­radnak szórakozás nélkül ezen a héten, igaz, hogy Az éjszalca^ rablásra való című olasz, szí- ^ nes, szélesvásznú film inkább^ krimiparódia, mint vérbeli kri-1 mi. Mulatságos története egy ^ sok milliót érő ékszergyűjte- ^ mény és egy páncélszekrény ^ körül zajlik, amelyet állítólag $ nem lehet kinyitni. A történet- ^ ben, ahogyan az már illik, ^ minden valamirevaló krimikel- $ lék megtalálható: gengszter-^ banda, kétbalkezes hős és egy ^ csodálatos szép hősnő is. A fii- $ met Giorgio Capitani rendezte,^ két főszerepét Catherine Spaak § és Philippe Leroy játssza. — P — Alekszej Batalov Tibul szerepében FIAM TÖRTÉNELEM­KÖNYVÉBEN lapozok. A spa­nyol szabadságharc történetét keresem. A 157. oldalon olva­som: „...Soraikban harcolt a Hevesi Ákos vezette magyar önkéntes zászlóalj 1200 önkén­tese. Gáli János hadosztálypa­rancsnokként, Münnich Fe­renc brigádparancsnoki tiszt­ségben ...” Olvasom Rajk László, Zalka Máté nevét. Összesen két oldal száraz tan­anyagot és három ismert képet látok. Becsükön a könyvet és Bu­dakeszire indulok, Gaál Mik­lóshoz, aki egy volt az ezer- kettőszázból. Szeretném a fia­mat, s az egész fiatalságot magammal vinni. Ügy érzem, mégis jobb, hogy magam ér­kezem, mert a gyerekek ta­lán mást várnának. Elbeszé­lésem nyomán történelmi hőst keresnének és egy hétköznapi munkaruhába bújt, festékes kezű embert találnának. A kis ház kertje tele virággal, gyümölcsfával. Ö gondozza. Kölyökcicák kergetik pajko­san egymást, az anyjuk mesz- sziről vigyázza őket. A fák alatt asztal, kerti szé­kekkel. Itt ülünk le, be sem mehetnénk a házba, mert ott nagy a felfordulás. Az öreg pi- pás — így hívják, akik szere­tik — leszedett valamennyi ajtót, mázolja azokat. Felesé­ge a városban jár, délre jön csak haza. Lehet, hogy zsörtö­lődni fog, miért hagyta magát feltartani az öreg, ahelyett, hogy befejezte volna a mázo­lást, amikor tudja, hogy dél­után már megint más a dol­ga... AZON A NAPON, amikor hajóra szállt Konstanzában, voltak, akik épp színházba, vagy díszes, előkelő vacsorára készültek. Érdekes, izgalmas filmeket játszottak a mozik. Valahol egy asszony sírt, mert nem tudott vacsorát főzni a családnak. S volt, ahol a pos­tás csöngetett, hozta a behí­vót. Ez elől a behívó elől me­nekült Gaál Miklós, amikor hajóra szállt. Pontosabban, a behívó a zsebében lapult és ő mór katonaszökevénynek számított húszesztendős korá­ban. Itt most az következne, hogy eszébe sem volt az ura­kat szolgálni, öntudatos mun­kásifjúként viselkedett és esz­méi miatt kelt a nagy útra. Nem voltak eszméi. Nem is volt öntudatos. Annyit tudott az egész munkásmozgalomról, amennyit az Oroszországból hazatért hadifoglyok meséltek a háború kegyetlenségéről, céltalanságáról, az oroszor­szági októberi forradalomról. A cipészműhelybe, ahol se­gédkezett, nem jutott el több hozzá. A világból is csak szü­lőfaluját, Szilágysomlyót és környékét ismerte. És 1923- ban, amikor eloldották a part­tól a köteleket, megszólalt a hajókürt, a hajóval együtt Gaál Miklós cipészsegéd is el­indult az ismeretlenbe, Párizs felé. Csak azért, mert sehogy sem akart katonáskodni, em­beribb életet szeretett volna magának. Az újonnan választott ott­honnak a nyelvét sem értette és itt kellett volna megélni, megtalálni a boldogságát, mindazt, amit eddig nem ta­lált meg. Párizs nem fogadta tárt ka­rokkal. Nem kapott szállást, munkát sem. A pályaudvarok tehervagonjaiban bújt el éj­szakára, s megtörtént, hogy reggelre valamilyen ismeret­len helyre tolatták vele a va­gont. Tizenöt napig fagyos- kodott így anélkül, hogy bárki megszánta volna. A tizenötö­dik napon azután a búvárok­nál kapott munkát. A kikötő oldalát betonozta. Mindegy, munka volt. Később Dél- Franciaországba vetette a sors. Három esztendő telt el így, össze-vissza alkalmi munká­val, amikor 1926-ban újra Pá­GAÁL MIKLÓS rizsba utazott. Itt ismerkedett meg későbbi jó elvtársaival, akik felkarolták, akik maguk közé fogadták. Belépett a Vö­rös Szakszervezetbe, látogatta Cachin, Maurice Thörez nagy­gyűléseit. Részt vett minden munkásfelvonuláson, tünteté­sen. Nem érezte már egyedül magát. 1930-BAN BEKAPCSOLÓ­DOTT a franciaországi magyar nyelvűek mozgalmi munkájá­ba. Ezt az esztendőt élete nap­tárján piros betűkkel jegyezte fel: a kommunista párt tagja lett. Dolgozott a Szeptember 1. Bizottságban (a franciaországi Vörös Segély), harcosa volt a magyar—szovjet baráti szer­vezetnek. Az egyik kerületi bizottság körzeti titkárának választották. Ettől a perctől nem volt sza­bad ideje. Párizs kerületeinek zeg-zúgaiban keresték a ma­gyarokat, Aranyosi Magdával, Wiesner Jenővel és másokkal —, terjesztették a magyar nyelvű illegális lapokat. Agi­tált a háború, a fasizmus el­len. Itthonról, s a Szovjet­unióból a lakására érkeztek a hazai illegális újságok. Menyasszonya 1929-ben ér­kezett utána Párizsba. Ott is esküdtek meg. Magda és Odette kislányuk azóta már férjhez is ment, s az unokák­kal gyakran látogatnak Buda­keszire, a nagyszülőkhöz, ahol jelenleg él a Gaál család. Folyik a szó, a budakeszi ház kertjében, hiszen van mit elmondani az életről. Néha azért megakad, keresi az isme-- rős neveket —, ejh, man nem mind jut az eszébe. Néha messzire révedé tekintete visz- szatér a jelenbe, felocsúdik, hogy nincs egyedül és figyel­meztet, nehogy hőskölteményt fonjak egyszerű történetéből. Ne, semmiképp se túlozzam el a szerepét. Amikor Spanyolországban kitört a polgárháború és a be­csületes emberek sokasága in­dult spanyol honba a világ minden tájáról —, Gaál Mik­lós is otthagyta a viszonylag nyugodtabb életet, a családot. Felesége huszonhét hónhpcn át várta haza, küzdött a nyomor ellen, terjesztette a röpcédulá­kat, az újságokat... Huszon­hét hónapon át tudása, képes­sége, tehetsége szerint. Ügy, mint a férje. S ismét nevek következnek: Zalka Máté, Münnich Ferenc, Rajk László, Steckmayer, Se­bes, Gáli János és a többiek, akik hittek abban, hogy nem­csak a spanyolok, de a magyar munkásosztály harcát is vív­ják az idegenben. A francia koncentrációs tá­borba Gaál Miklós súlyos se­besülten érkezett. Karját érte a golyó. S hány súlyos sebe­sültje volt még a tábornak, de egyikük sem látott orvost. Elő­ször Argelesbe, majd Gursba, végül is a vernett-i büntető- táborba zárták... A történet 1941-ben folytató­dik, amikor Németországba hurcolták dolgozni. A párt tit­kos utasításával indultak: ki milyen hamar tud, szökjön ha­za, Magyarországra, a föld­alatti mozgalom már várja őket. Gaál Miklós, amikor sza­badságot kapott, Párizsba uta­zott a családjához, hogy onnan már soha többé ne térjen visz- sza Németországba. Hogyan kereste ezután a kenyerét rok­kantán? Hogyan tarthatta el a családját? És hogyan telhetett mindezek mellett még ereje az ellenállási munkára? PÉNZT GYŰJTÖTT a be­börtönzöttek családtagjainak, szórta a röpcédulákat. A né­met tehergépkocsik alá Párizs külső bulevárdjain vaskapcso­kat csempészett —, minél több pusztuljon közülük. Részese volt az 1944. augusztus 24-i tá­madásnak, amikor megakadá­lyozták, hogy a német fasisz­ták kilopják a töméntelen francia értéket az országból. Peregtek az események. Au­gusztus 25-én Mózes Viktor és Hacker elvtársakkal együtt le­foglalták a magyar követséget Két méterrel odébb még foly­tak a harcok, de a németeket már elszigetelték... Repülő­gépet vásároltak a magyarok Semmicske pénzén és felaján­lották a francia kormánynak, használják a fasizmus ellen. Lezárult a történelem egy szakasza. Üj fejezete 1946-ban folytatódott, amikor a Gaál- család hazajött Magyarország­ra és nagy szorgalommal, fe­lelősséggel nekilátott új fel­adatának teljesítéséhez. Az olvasó ismét csalódhat. Gaál Miklós nem került ma­gas beosztásba. Nem lett ve­zető. Az újságok is csak oly­kor-olykor írtak róla. Pártfu­tár lett, majd földművesszö­vetkezeti ügyvezető. Később termelőszövetkezeti tag. Ügy, ahogy írom: sertésgondozó. Karja miatt 1954-ben nyugál­lományba helyezték. Ma is nyugdíjas. Helyesebben: hu­szonkét éve tevékenykedik Budakeszin. Tíz évig párttit­kár volt, majd különböző tö­megszervezetek vezetője. Ta­nácstag. 1958 óta a Budai Já­rási Pártbizottság tagja. S még egyszer, 1956-ban, az el­lenforradalom leveréséig, a közrend helyreállításáig, újra fegyvert fogott. A községben kicsiny dolgok is őrzik a nevét. Fákat ülte­tett és erre a park terebélye­sedő fái a tanúk. A többire a sok ezer ember, akik látták és még ma is látják sietni a Nagy --Sándor -utcától végig Budake- ■; szí , .főutcáján. Hol gyűlést szervez, hol azzal beszél, akit tanácstagnak szeretne java­solni, pártállásra való tekintet nélkül. Legyint, amikor valaki figyelmezteti: nem kommunis­ta. Csak azt keresi, ki tehetne valamit a közösségért. Ismerem azokból az évekből, amikor türelmetlenkedett: mindent egyszerre, gyorsan akart megoldani, amire már odakint Franciaországban is készült. És ha nem ment köny- nyen, megpróbálta erőszakkal. Többen haragudtak rá. De rá­ismertem akkor is, amikor új­ra bekopogott azokhoz, akiket megsértett és volt ereje meg­követni őket. Politizál, szervez, győzköd, — de odafigyel más szavára is. Néha hümmög, ha nem ért valamit. Rövid időre kiveszi a pipát szájából, az­után újra szippant, hallgatja a többieket. A TANACSHÁZÁRA min­dennap betér. A pártházba is. Van ma is elég funkciója. Saj- tóankétot szervez. Kérdezze csak meg az olvasó Eszterlé- éket, Kiséket, Szabóékat, Föl­deséket, párttagokat, párton- kívülieket, milyen ember Gaál Miklós, nyughat-e? A válasz nem egyforma, de a tisztelet mindenütt kiérződik, sok-sok helyen a szeretet is. Beszélgetünk. Beszélgetés közben kiderül, hogy nemcsak az ajtó mázolása miatt jöttem rosszkor, hanem mert egy he­tet el is késtem. A feleségével együtt ünnepelték születés­napjukat, majdnem egy napon születtek. Ott volt az egész család. Az „öreg pipás” hat­vanöt éves. , Ö tréfának veszi, pedig én komolyan mondom, valóban milyen kár, hogy nem lehet­tem ott. Kihoztam volna a gyerekeket is, köszönteni egy igazi veteránt. Épp olyat, ami­lyenek Hemingway „Akiért a harang szól...” című regényé­ben szerepelnek. Egyszerűek, bátrak, néha tévedők — köz­katonák. Sági Ágnes Érdekes statisztika kereked­hetnék abból, ha valaki időt szánna rá, s összegyűjtené, mi- mindenről vitatkoznak a po­litikai. s irodalmi folyóiratok hasábjain. A vitakedv per­sze, jó dolog, a nem tiszta tő­ről fakadt indulat már kevés­bé, az októberi számok ol­vastán legalábbis ezt állapít­hatjuk meg. A TÁRSADALMI szemle vezető anyagként közli Benke Valéria cikkét Töretlen poli­tika címmel a párt újjászer­vezésétől napjainkig megtett útróL A cikkíró alapos át­tekintést ad a párt politiká­jának elvi alapjairól, s azok következetes érvényesítéséről, néhány olyan, lényeges ta­pasztalatra is utalva, melyek előtérbe kerültek az elmúlt hetek nemzetközi eseményei nyomán. Két érdekes, s ak­tuális kérdés: Pozsgay Imre a szocialista demokrácia kér­déseiről, dr. Szabó Kálmán pedig a közgazdászképzés kor­szerűsítéséről írt cikket. Az őszirózsás forradalomra Eré­nyi Tibor emlékezik a folyó­iratban. A szövetkezetek el­méleti kérdéseiről folytatott vitában most Nyers Rezső fejti ki véleményét, míg a magyar filmművészetről folyó eszmecserében Rényi Péter és Kálmán Endre hozzászó­lását olvashatjuk. Hegedűs András Meruk Vilmosnak válaszol a marxista szocioló­gia fejlődéséről kibontakozó Vitában. A PARTÉLET hat cikket szentel az ősziró­zsás forradalomnak, Óvári Miklós méltatja az esemény történelmi jelentőségét, majd szemtanúk visszaemlékezéseit olvashatjuk, s dokumentu­mokkal ismerkedhetünk meg. A pártmunka időszerű kér­dései rovatban Balló István a pártoktatás kérdéseiről, Rá­kos Imre a kommunista párt­vezető szerepének jelentősé­géről ír. Ez utóbbi cikk jól polemizál azokkal a nézetek­kel, melyek a legutóbbi hó­napokban eléggé elterjedtek, közismertek lettek hazánkban is a csehszlovákiai események kapcsán. A pártélet időszerű kérdése napjainkban a veze­tőségválasztás. A folyóirat hasznos beszámolókat közöl a két esztendőt fölmérő össze­gezésről, s közöttük az albert- irsai Dimitrov Termelöszö­vetkezet kommunistáinak munkájáról. Igen érdekes kér­désről írnak a VALÓSÁG októberi számában Gáspár László és Sarkadi László: a nevelés forradalmáról. Cik­küket ugyan „gondolatok”- lcént jelölik, de ennek ellenére igényesebb, s főként konkré­tabb fejtegetést vártunk, mert a nevelés forradalma világ­méretekben is rendkívül iz­galmas kérdés. Sajnos, a cikk nem gazdagította ismeretein­ket. Ellentétként két másik cikket is kiemelhetünk a fo­lyóirat utolsó számából. Sü­kösd Mihály: Változatok a regényre, illetve Mezei Éva: Űj műfaj vajúdása című dol­gozatát. Mindketten sok vi­tathatót írnak — főként Sü- kösd —, de véleményük van, valóban vannak gondolataik, tudnak új szempontot adni a regényelmélethez — Sükösd —, illetve a rendezői munka kérdéseihez. Érdekes cikk Becsky Róberté, a gazdasági integráció néhány polgári el­méletéről, bár fogalmi tisz­tázottsága nem a legjobb. Kunszabó Ferenc Abasárról írt szociográfiai ihletésű ri­portot, Lázár István pedig mongóliai útijegyzeteiből ad közre. A versek uralják a szépprózai anyagot a KORTÁRS ehavi számában, a kelleténél is nagyobb mértékben. A kel­leténél, mondjuk, mert a köl­temények egyike sem halad­ja meg a szokványost. A pró­zai anyagok közül Déry Tibor életrajzi jegyzetei — ítélet nincs — egyre nagyobb vihart kavarnak, bár a közölt részle­tek még távolról sem álltak össze egésszé. A mostani foly­tatás a „nagy szerelem” kró­nikája, s őszintesége ellenére is némi viszolygással olvastuk, mert az önfelmutatás olykor a magamutogatás útjaira té­ved. Moldova György folyta­tásokban közölt regényének — Malom, a pokolban — utolsó részét olvashattuk most. Egé­szében kellemes olvasmány volt, de jóval elmaradt a szer­ző már megszokott teljesít­ményétől. A Fórum rovatban Friss István: Osztályharc, ál­lam-, párt- és társadalmi fej­lődés című cikkét közük a szerkesztők. Az elméletileg jól megalapozott fejtegetések lényegében Hegedűs András júniusban, a Kortársban meg­jelent cikkéhez kapcsolódnak, s a tiszta eszközökkel vívott vita példáját adják, minden­féle személyeskedéstől, s elfo­gultságtól mentesen. A Napló rovatban Duczynska Ilona Szabó Ervinre, Nádass József Kassák Lajosra emlékezik, érthetően tényeket megörö­kítve, az elemzést, értékelést a második helyre szorítva. Szép verset olvashattunk az UJ ÍRÁS bevezető anyagaként. Demény Ottó: Száz verssor 1919-ről címmel megkapó líraisággal képes szólni a manapság oly sűrűn fitymált közéleti — tör­ténelmi! — témáról. Örkény István egyperces novellái kez­detben mindenkit elbájoltak. Most már nem ritkán önis­métlések, öncélú játékok, ép­pen az sikkad el belőlük, ami a legfontosabb volt, a gondo­latiság. Molnár Géza és Ga­lambos Lajos elbeszélése egy­aránt hajlik némi szentimen- talizmusra, annál kevésbé Váci Mihályé; bár minden mondata magán viseli a köl­tői stílust, egészében éppen nyers realizmusával hat. A Mérleg rovatban két izgalmas anjrag is olvasásra kínálja magát. Borisz Paszternák poémájának részletei — Schmidt hadnagy — az ellent­mondásoktól terhes művészi portrét új színekkel gazdagít­ják. Sükösd Mihály: Malcolm X és háttere címmel az ame­rikai négermozgalom legszél­sőségesebb ágának meggyil­kolt vezéralakját próbálja „körbejárni”, hogy érthetőb­bé tegye a kérdés bonyolult­ságát a leegyszerűsítésekre hajlamosak előtt. Két emlé­kezés idézi a folyóiratban az őszirózsás forradalmat, Szántó Zoltán és Ék Sándor a szer­zők. A NAGYVILÁG is az ötven esztendővel ez­előtti napokat idézi, Babits Mihály, Ignotus, Nagy Lajos korabeli írásának közlésével. A szépprózai anyagban négy osztrák költőt ismerhetünk még műveiken át, s egy erő­teljes olasz prózaírót, Silvano Ceccherinit, akinek nevét ér­demes megjegyezni, Al-kato- nák című elbeszélése megra­gad emlékezetünkben. Ugyan­ezt mondhatjuk Jósé Triana- ra, a kubai drámaíróra, aki­nek Gyilkosok éjszakája cím­mel közölt darabja meghök­kentően érett s nagy alkotás. M. O. r///SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSj

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom