Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

1968. OKTOBER 27., VASARNAP ra sv HEGVEI 3 HETI KOMMENTAR Idegenek Az utószezon zárása, no meg egy, a héten aláírt szer­ződés apropóján érdemes néhány percig elidőzni az ide­genforgalom sokágú folyamánál. Igen, mert napjainkig a valamikori — valamikori? néhány esztendővel ezelőtti! — patakocska folyammá dagadt, s bár sűrűn szakad sok ágra, egészében mégis egy irányba fut. A szerződést, melyre a kezdő mondatban utaltunk, a Nagykátai Fogyasztási Szö­vetkezet kötötte két országos idegenforgalmi szervezettel turistacsoportok fogadásáról. Hónapról hónapra több ilyen szerződés végére kerül az érvényesítő aláírás — nemcsak a főváros körzetében, hanem távolabb, a ceglédi járásban is nyélbe ütöttek már hasonlót —, s sok más tény mellett ez azt mutatja, hogy a megye nemcsak hívja, hanem fo­gadni is tudja az idegeneket. Az idegennek minden új, szokták mondani, s bár igaz a megállapítás, rejlik benne veszély is. Megnyugtat ugyan­is, nem ösztökél többre, az adott lehetőségek hasznosítását is mellőzi. Éppen ezért helyeselhető, hogy igyekeznek egy­re több helyen újat, sajátosat mutatni a vendégnek, a kö­zelebbről vagy távolabbról érkezett idegennek. Sok más mellett ennek is köszönhető, hogy néhány év alatt Pest megyében több mint a kétszeresére növekedett az idegen- forgalom, legalábbis ami a külföldieket illeti. (A belföldi idegenforgalom ugyanis évek óta változatlan, százezer ven­dég körül jár, s e változatlanság egyben figyelmeztet arra, hogy hazai propagandára is szükség van.) A külföldiek száma 1963-ban alig nyolcezer volt, 1965-ben már tizenhét­ezer, s most harmincezer fölött jár. A vend,égnapok száma, tehát a megyében töltött idő már nem növekedett ilyen gyorsan, s ez ismét teendőt rejt magában: lekötni a vendé­get, hosszabb időre szóló programot kínálni neki. Annak ellenére tehát, hogy a fejlődés számszerűen s más tekintetben is szembetűnő, a tennivalók serege alig kisebbedik. Az idegenek számának emelkedésével arány­ban ugyanis az igények is növekednek, s tény, hogy ma már minimális szintet mindenütt biztosítani kell, ahol ven­dégeket akarnak fogadni. Ez a minimális szint azonban ma még több helyen hiányzik. Nem elég fölállítani a faháza­kat, nem elég a vendég fölütött sátra után beszedni a dí­jat, a minimumhoz a személyi higiénia betarthatóságának feltételei is kellenek, azután a vásárlási igények kielégíté­se s így tovább. Ehhez azonban jobb együttműködésre van szükség az idegenforgalmi szervezet, a helyi tanácsok, a fogyasztási szövetkezetek és kereskedelmi vállalatok kö­zött, s ez az együttműködés ma még sűrűn hiányzik. Azt szokták mondani, hogy az idegenforgalomhoz el­sősorban pénz kell. Valóban sok pénz kell hozzá — szállo­daépítésre például —, de az is, hogy a meglevőt kellő szín­vonalon üzemeltessék, s a panaszok azt mutatják, hogy ez hiányzik nem egy helyen. Untig ismertek már a piszkos mellékhelyiségekről, az elhanyagolt boltokról szóló bírála­tok, s mégis évről évre ismételni kell ezeket, mert alig van változás. Pedig csak söprű, tisztítószer, egy kis gondos­ság kellene ahhoz, hogy a vendég jól érezze magát; csak egy kis figyelem, szervezőkészség, hogy ne egy időben zár­jon be minden bolt éppen ebédidőben... A vendég idegen­ként érkezik a megyébe. Elsősorban a vendégfogadókon múlik, hogy így is távozik, vagy barátként megy el! Krónikás Lezajlottak a munkásőrség őszi hadgyakorlatai KÉ TLEVÉL KONTÉNEREK Az első Országszerte valamennyi munkásőregység megtartotta szokásos őszi harcászati gya­korlatát. Számos helyen meg­tekintették a gyakorlatokat a megyei pártbizottságok első tit­kárai, a párt- és az állami élet más képviselői, a helyi párt­ós tömegszervezeti vezetők, a társ fegyveres testületek pa­rancsnokai, nagyüzemek és ál­lami gazdaságok igazgatói. A munkásőrök sikeresen vizsgáztak harci szellemből, és bizonyították, hogy jól felké­szültek a sokrétű, bonyolult harcászati feladatok végrehaj­tására, magas fokú fegyelme­zettségről, éberségről tettek ta­núbizonyságot. A levél nem várhat. Dabas- ról írta egy hatvankét éves öregember, aki minden támo­gatás és támasz nélkül él. Sú­lyos beteg, felesége is munka- képtelen, nincs, aki segítsen rajtuk. Ez derül ki a levélből, melyről látszik, hogy nem egy öregember írta, nyilván diktál­ta valakinek. A megjelölt utcában kétszer is elmegyek egy ház előtt, mely nemrégen épült, gazdag, rangos porta, nem valószínű, hogy a segélyt kérő ebben la­kik. Aztán a szomszéd felvi­lágosít: ez J. Gy. háza. ö írta a levelet. Bent új bútorok, rend és tisztaság. Hamarosan előkerül J. Gy. is. Apró termetű, so­vány öregember. Elébe teszem a levelet: — Maga írta ezt? Kiveszi a kezemből, hosszan forgatja, előveszi a pápasze­met, azzal is nézi. Közben az udvarról erős fiatalasszony jön be, mint kiderül. J. Gy. asszony lány a: — Nem ő írta... íratta. Az baj? — kezdi ellenségesen. Aztán a bácsi is rázendít a panaszra: — Ilyet nem lehet tenni az emberrel... 1961-től dolgoztam a Hungária Vegyiművekben, mint fűtő. 1965-ben beteg let­tem a tüdőmmel. Kétszer ope­ráltak, de nem lettem egész­séges. 1967-ig kaptam a táp­pénzt, azóta semmit nem ad­nak. — 1961-ig hol dolgozott? — Gazdálkodtam. Volt hat hold földem, de 1961-ben el­vették. — Elvették? — Beléptem vele a tsz-be, de én nem mentem dolgozni. Alig fizettek akkor valamit... Most persze más, most már szépen osztanak. Felcsattan az asszony hang­ja: — Az öregnek jár a nyug­díj! Magyarázom a törvényt. — Akkor adjon a tsz! — De a bácsi nem tagja a szövetkezetnek. — Más is kap. Szociális se­gélyt. — Azok, akiknek nincsen semmiféle támaszuk. — Neki sincsen. Háztájit sem adnak. Szegény mama kénytelen volt betegen elmen­ni dolgozni. Most is oda van! — Hány gyereke van a bá­csinak? — Öt Négy lány, mind férj­nél, meg egy fiú, az is csalá­dos. — Dabason élnek? — Mind az öten! — Nem tudnák a bácsit se­gíteni ? Csend. Senki sem felel. Most az asszony, aki eddig mindig az apja helyett beszélt, kinéz az ajtón a csirkék után. — Talán adjuk szeretetház- ba őket? — kérdi később. Elhatároztam, hogy kiugra­tom a nyulat a bokorból: — Azt lehet! Le kell adni a házat, annak fejében a szo­ciális otthonban fényesen gon­doskodnak róla Az öreg nem szól, mint aki­nek nincsen ellenvetése. De felcsattan az asszony: — Hogy képzelik? A ház a gyerekeké! Mindenből kifor­gatnák az embert? — Csak a ház a gyerekeké? A szülők nem a gyerekeké? — Másnak is adhak szociá­lis segélyt. Jár neki is! Az öreg némán ül egy lá­dán. Nem néz fel, de látom, hogy a lánya éles szavai po­fonként érik. Nem tudok ígérni semmit és nem hiszem, hogy valaki is segíthetne rajta. J. Gy. — ki tudja, hogy önszántából-e — rosszul számított. Nem volt bizalma a közös gazdálkodás­ban, elmenekült, de a beteg­ség áthúzta a számítását. So­kan járták ezt az utat, so­kan bánják azóta. A törvény azonban nem ezekre a mégis­csak egyedi esetekre készül. J. Gy. nem tudta megszerez­ni az áhított nyugdíjat, köz­ben kirekesztette magát az azóta megizmosodott tsz-ből is. Valóban magára maradt és segítségre szorul. Családja nem hajlandó segíteni, ezért fordult a nagy családhoz ... pontosabban ezért írták he­lyette azt a levelet. Pedig a címzettek itt laknak J. Gy. szomszédságában, öten van­nak. Öt gyerek — öt örökös. Ök csak ez utóbbi címet vál­lalják. Tartsa el apjukat az állam a szociális otthonban, és örököljenek ők. J. Gy. keresetét a gyárral és a tsz-szel szemben a tör­vény nem erősíti. De támo­gatja másik perében. Mellet­te szólnak a paragrafusok és mellette az emberség írat­lan törvényei. — Ha minden gyerek csak száz forinttal támogatná őket havonta, máris több lenne, mint az a szociális segély, vagy tsz-nyugdíj, melyet ma­guk követelnek. Az asszony nagyot fúj. Meg­csap a pálinkaszag. Félreáll az ajtóból, hogy nyugodtan távozhassunk: — Ha maguk nem intézik el, megyünk feljebb — mond­ja búcsúzóul és elfelejti fo­gadni a köszönésünket. A második | A zsebemben levő másik le­velet sem az írta, akinek a segítségre van szüksége. Nem­A LÁNCHÍD! CSATA A forradalom nyitánya A szemtanúk és a történé­szek többször leírták már, mi történt 1918. október 28-án a Lánchíd pesti hídfőjénél. A lényeget illetően minden le­írás hibátlanul egybevág: ak­kor este végképpen bebizo­nyosodott, hogy Magyarorszá­gon. négy rettenetes világhá­borús esztendő után, meg­érett a népi forradalom a bé­ke és a demokratikus átala­kulás kivívására. Maga az esemény így fog­lalható össze: 1918. október 28-án, hétfő este, tízezres tö­meg indult el a Gizella tér­ről, Károlyi pártirodájától a Lánchíd felé, hogy felmenjen a Várba. A sokaság Károlyi Mihály miniszterelnöki kine­vezését akarta követelni Habsburg Józseftől, aki „ho­mo regius” megbízatással sze­repelt Budapesten a király érdekeinek védelmében, s ép­pen Károlyival tárgyalt. A menetet a Lánchídnál kator nákból, rendőrökből és csend­őrökből álló többszörös kor­don állította meg. Némi vita után a katonaság félreállt és parancsa ellenére útjára en­gedte a felvonulókat. Nem úgy a rendőrök és a csend­őrök. Ezek szuronnyal, kard­dal, lovasattakkal, lőfegyver­rel rontottak honfitársaikra. De a megtámadottak véde­keztek : késekkel felhasogat­ták a lovak oldalát, fegyvert zsákmányoltak a rendőröktől és csendőröktől és használták saját revolvereiket is. A csa­ta végén két munkás, egy ka­tona, továbbá ötvennél több súlyos sebesült maradt a vé­res kövezeten — nagy részük munkás és diák volt. A tün­tetők sebesült társaikat a kö­zeli házakba és a Ritz Szálló­ba vitték, ahol orvosok gon­doskodtak róluk. Ezt a men­tőmunkát a karhatalom már nem merte megakadályozni, mert a katonaság fedezte a sebesültszállítókat. A véres dráma híre villámgyorsan be­járta a várost, mindenütt dü­hös haragot váltott ki az em­berekből s még jobban feliz­zította a szenvedélyeket. A lánchídi csata minden­képpen jelentős esemény volt. Még az időpont sem véletlen. Már október elejétől gyorsu­ló ütemben szaporodtak a kö­zelgő nagy történelmi vihar jelei. A háborús vérveszteség, az éhezés, a jogfosztás, a fo­kozódó terror végképpen for­radalmasította a tömegeket. Hatott rájuk a szovjet példa, a forradalmi szocialisták agitá- ciója, a szociáldemokrata bal­oldal biztatása és a saját ta­pasztalataik. Október 8-ika és 28-ika között a forradalmi jel­legű események egész sora je­lezte, merre tart a magyar nép. A szociáldemokrata kiált­vány és kongresszus, Károlyi és a radikális sajtó propagan­dája, a dualizmus, Tisza és Wekerle bukása, a balkáni és az olaszországi újabb frontku­darcok, a Nemzeti Tanács, a Katonatanács, a Diáktanács megalakulása a végletekig fel­korbácsolták a tömegindulato- kat.Befejezte aztán a „művet" IV. Károly becstelen manőve­re Károlyival, akit Pestről Bécsbe csalt, hogy elszakítsa 1 őt a forradalmi érzelmű tö­megektől. Fényes László, a neves pub­licista és radikális politikus, a lánchídi események közvetlen szemtanúja írta: „Világos volt és voltaképpen az robbantotta ki a lánchídi tüntetéssel a for­radalmat, hogy a nép szentül meg volt győződve, hogy Ká­rolyi Mihályt csak azért csal­ták Bécsbe, hogy ne lehessen itthon október 27-én, vasár­nap, az Országház téren tar­tott nagy népgyűlésen, ame­lyen több mint százezer em­ber vett részt...” Kevésbé ismert az a tény, hogy 1918. október 25-én a tö­meg már áttörte egyszer a fegyveres kordont és a királyt keresve felnyomult a Várba. Az október 25-iki és 28-iki vé­res események kétségtelenné tették, hogy a tömeg forradal­mi változásokat akar s örökre szóló szakítást a Habsburgok­kal. Az október 28-iki véreng­zés másnapján a munkásság sztrájkkal felelt a reakciós ki­hívásra. Két nappal később, október 30-ról 31-re virradó éjjel — a pesti munkások, együtt katonatestvéreikkel és a forradalmi értelmiséggel, győzelemre vitték a forradal­mat. Földes Mihály régen szerepelt lapunk ri­portjában Fentor István rok­kant tanyai postás, aki na­gyon sanyarú körülmények között végzi nehéz munká­ját. Azt írja: „Látogassák meg Balog Sándorékat üllő-tornyoslöbi tanyájukat. Egy szobában él­nek tizennégyen, rettenetes körülmények között. Velük él 17 éves, teljesen magate­hetetlen fiúk, aki másfél éves kora óta mozgásképte­len, beszélni sem tud. Nagy könnyebbség lenne a szeren­csétlen családnak, ha biztosí­tanák a nyomorék gyerek otthonban való elhelyezését.” A kép a valóságban még szomorúbb, mint ahogy Fen­tor István leírja. A földes helyiségben csak ágyak van­nak, éppen a fele, mint ahá- nyan a családban élnek. A szerencsétlen fiú egy sámlin kuporog, artikulátlanul üvölt. Anyja, aki tizenhárom gye­reknek adott életet, másfél éves kora óta neveli. A gye­rek nem tud enni, csak ha megetetik. Ma is pelenkázni kell. Itt él ma is együtt a család: Balogék kilenc élő gyereke, a nagyobbik lány a férjével és kis gyerekükkel. Minden gond Balognéra há­rul, akinek most, a látoga­tásunkkor sincsen egy pa­naszos szava sem. Csak ami­kor rákérdezek, hogy szeret­né-e, hogy elvigyék egy ott­honba a nyomorék fiút, vá­laszol : — Biztos könnyebben él­nénk ... Ha lehetne valamit tenni... — mondja és sze­mérmesen lesüti a szemét. Ügyét — szintén nem az ő kérésére —, már intézik az üllői tanácson. Meggyőződé­sem, hogy a gyerek elvitele valóban könnyít helyzetükön, de korántsem oldja meg minden gondjukat. Lakás kel­lene nekik, több segítség, ta­lán az sem volna rossz, ha egy-két gyerek ^nevelését át­vállalná az állam. Be Ba- lognó erről hallani sem akar. Anya ő, aki szegényen is, reggeltől estig gürcölve vál­lalja sorsát. Az egyik ágyon nagy halom kenyér. Lehet huszonöt kiló is. Kérdően né­zek a kenyérre. — Egy heti adag, mert ide, a tanyára, nem hoznak min­dennap kenyeret — mondja és mosolyog. Körülötte tib- lábolnak a kicsik: egy tejfel­szőke kisfiú, egy maszatos fe­kete lány. Kapaszkodnak a szoknyájába. Közben újra felüvölt a 17 éves fiú. Kacs­ka kezével egy rongyot tép­ked. Balogné megsímogatja a fejét... Két levél — két élet. Nem akarok tanulságot, vagy kö­vetkeztetést levonni. Két szín ez életünk ezerszínű palettá­járól. Mindegyikhez más mód­szerrel kell hozzányúlni, de mindegyikben tenni kell va­lamit. Ősz Ferenc Mint egy furcsa, ablaktalan felhőkarcoló. Pedig ez az épít­mény gyorsan változó, min­dig ideiglenes. Ezekben a jól zárható, esőt, fagyot álló szál­lítószekrényekben helyezik el a különféle messze küldendő árukat. Feladástól a címhez- jutásig csak emelődaruk dol­goznak velük, így kímélik az emberi erőt és a sok átrako­dástól a küldeményt. Ilyen szállítószekrények közös gyár­tásában állapodott meg a Magyar Hajó- és Darugyár és több német vállalat. Épí­tésére, összeszerelésére ide­haza a Váci Hajógyár vál­lalkozott. GYOMA Derkovits-album Befejeződött a híres gyomai Kner Nyomda tizenötmillió forint költséggel végrehajtott rekonstrukciója. Az új, tágas szedő- és könyvkötőcsamo- kokban, az őszirózsás forrada­lom és a KMP megalakulása 50. évfordulójának egyik leg­szebb kiadványa, a Derkovits- album készül, ötezer példányt rendelt belőle a Corvina Könyvkiadó. A képekből pe­dig külön 3000 lenyomatok A 326 oldalas vörös vászonba kö­tött album Derkovits 245 alko­tását foglalja magában. A CEMENT ÉS MÉSZMŰVEK VÁCI GYÁRA (DCM) azonnal felvesz férfi és női segédmunkásokat betanított munkásokat gépkezelőket terjedő órabérrel, a beosztástól függően. 6-tól 13 Ft-ig 6,20-tól 13 Ft-ig 6,50-től 14 Ft-ig A SEGÉDMUNKÁSOK RÖVID IDŐN BELÜL GÉPKEZELŐI SZAKVIZSGÁT ÉS CEMENTIPARI SZAKMUNKÁSVIZSGÁT TEHETNEK. Csökkentett munkaidő, kedvezményes étkezés, munkásszálló. Házaspárnak — ha o feleség is a DCM-ben dolgozik — kétágyas szobáról gondoskodunk. JELENTKEZÉS VÁCOTT. A DCM MUNKAÜGYI CSOPORTJÁNÁL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom