Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-27 / 253. szám
4 1968. OKTOBER 37., VASÁRNAP „DÉLBEN LÁT Am az úton király, hogy mennyből a napnak fényességét meghaladó világosság sugárzott körül engem és azokat, akik velem együtt haladnak vala. Mikor pedig mi mindnyájan leestünk a földre, haliék szózatot, mely én hozzám szól és azt mondja vala zsidó nyelven: Saul, miért kergetsz engem? Nehéz neked az ösztön ellen rugódoznod. Én pedig mondék: Kicsoda vagy uram? És azt mondta: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz.” így meséli el a Bibliában, az Apostolok cselekedeteinek könyvében a Pál apostollá lett Saulus, Agrippa királynak a „pálfordulás” történetét Ez a kifejezés: pálfordulás, nyelvünkben hirtelen eszmei, politikai, morális fordulatot jelöl. Mészöly Miklós regénye nem erről a fordulatról szól, hanem arról az életszakaszról, amelyben Saulus, ki „pedig pusztítja vala az Anyaszentegy- házat, minden házakba be- menvén, és mind férfiakat, mind asszonyokat erővel vonván, hányja vala azokat tömlőébe”, már nem régi energiáival és tehetségével üldözi az új hitet, de még nem is következett be a „fordulat”, amely éppen az új hit apostolává teszi. S a regény elolvasása után, amely tudatosan elkerüli magának a „pálfordulásnak” a tényét, megfogalmazódik . bennünk'a kérdés: van-e létjogosultsága a „pálfordulás” egyetlen pillanat alatti megvilágosodást s fordulatot jelölő értelmének? Mészöly cáfolja a pszichológiai fordulatnak ezt a formáját, s azért tarthatjuk tudatosnak választását, ameiy- lyel kirekeszti a regény cselekményének köréből a Bibliában szereplő és előbb idézett megvilágosodás pillanatát. A Biblia szerint Jézus a damaszkuszi úton jelenik meg Saulus előtt. Mészöly regényében a damaszkuszi úton nem jelenik meg semmi. Saulus már előbb vált Pállá. Eszmei fordulatának a damaszkuszi út csak betetőzése, véglegesedése és nem kiindulópontja. A LÁTSZÓLAG JELENTÉKTELENNEK TETSZŐ KÉRDÉS, hogyan következik be, milyen külső erők és belső energiák hatására ver gyökeret egy emberben egy új eszme, felváltva a régi meggyőződést, tulajdonképpen korunk leglényegesebb kérdése, hiszen a XX. század, a történelemben eddig soha nem látott bőséggel produkálta (részben felelevenítve a régieket, részben újakat teremtve) az új hiteket és új eszméket, s ezeket aztán könnyed mozdulattal törölte is le rögtön a történelem táb- | Iájáról. Újra és újra fellá- goló hitek, porbarontott hitek, új istenek és megtagadott istenek, új bálványok és ledöntött bálványok jelzik a szellemtörténet útját. És ez természetes is. Míg ember él, dolgozik és harcol a földön, szüksége lesz rá, hogy tevékenységének céljaként egy olyan általánosságot nevezzen meg, amely értelmet ad tevékenységének, a mindennapok hol keserves, hol szép lázának. Hitet, tehát! Hogyan jut el egy ember a régi hittől az új hitig? Erről szól Mészöly regénye? Igen. Nem. A kétféle, s ellentétes válasz nem formális. Mint minden igazán jelentős műalkotásnak. Mészöly regényének is több köre van. S ha a tagadást is indokolni akarjuk, azt a kijelentést, hogy Mészöly regénye nemcsak a hiíkeresés lényegileg intellektuális folyamatáról szól akkor be kell lépnünk a Saulus-re- génvnek egy szűkebb körébe. „Megépítem a magányt magam körül, anélkül, hogy akartam volna.” — mondja Saulus. És nemcsak mondja. Az a magány, amely Saulus köré épül szorongás okozta félelmeivel a hős. tehát az olvasó számára is elviselhetetlen. Ki kell törni belőle, de előbb meg kell érteni, hogy miből épült föl ez a magány. ! SAULUS TÖRTÉNELMI- | LEG konkrét társadalomban j él. A társadalom ellentétei a ! szélső pólusok közt feszülnek. Az egyik oldalon a hatalom kegyetlen, erőszaktól terhes misztériuma a másik oldalon a hatalom~v,- fizikailag behódoló, de lelkében ellenálló, NIC r«» K/tíviao SA UL US MÉSZÖLY MIKLÓS ÚJ REGÉNYÉRŐL újat kívánó, a Messiást váró nép. Saulus a két, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló erő között áll. Bizonyos egyszerűsítéssel úgy fogalmazhatnánk, hogy Saulus olyan rendőrbesúgó, spicli vagy kém, aki bár kiszolgálja a néptől idegen hatalmat, de nem tudja elaltatni fel-feltá- madó lelkiismeretét, vonzalmát azok iránt, akik közül jött, s akik ellen dolgozik. Lényének lényege ez az ellentmondás. Se ide, se oda nem tartozhat egyértelműen, ezért zárja körül a magány, s ezért kell feloldani az ellentmondást, amely a magány feloldásának lehetőségét hordozza. Mivel Saulus számára úgy tűnik (anélkül, hogy ezt megfogalmazná), hogy a régi hit, „a Törvény”, amelynek tiszteletére s egyértelmű követésére gyermekkorától kezdve oktatták, amelyet a vérének érzett, már nem népi-nemzeti érdekeket, hanem egy szűk hatalmi csoportosulás érdekeit szolgálja, saját, belső tiltakozása ellenére tájékozódik más irányokban. Ez a tájékozódás nemcsak intellektuális jellegű. Ugyanis másfelől egyszerűen arról van szó, hogy Saulus kiesik a hatalom kegyéből, mert ennek a hatalomnak, amelyet a regényben a főpap és Rabbi Abjatár képvisel, nem emberi szövetségesekre, csak hatalmi szövetségesekre, végrehajtókra van szüksége, Saulus azonban, éppen magánya folytán, emberi szövetségre, emberi közelségre vágyik. Ezt a közelséget csak a másik póluson nyerheti el. A regény egyik utolsó fejezetében Saulus egy zarándokszállásra zörget be, ahol tudja, hogy nem ismerik. Ami eddig csak sejtésként lebegett benne, itt megfogalmazódik. Egy fiatal fiú engedi be a zarándokszállásra. „Egy keskeny folyosón mentünk ki az udvarra, a fiú mögöttem csoszogott. Kint a holdfényben jobban megnéztem magamnak. A szakálla ritkásan serkent, homloka, mint a gu- bancs, tele pattansádudorral. Ez meghatott; ha élne, csak valamivel lenne nagyobb a fiam. — De még ha élne is! Késő. Más hűségre rendeltek. Vagyok, cselekszem, futok, akár a szememet is behúny- hatom közben, mindegy. Csak hajnalig bírjam ki, aztán úgyis az történik, amire előkészítettek.” mi készítette elő sau-1 lust erre a nehezen és csak ! kényszerűségből vállalt új útra? Környezetének, helyzeté- j nek és egyéniségének ellent- | mondásai. A regényben a környezetnek, tehát az ókori zsidó társadalom szerkezetének, helyzetének és Saulus egyéniségének, s a különböző szférák közti kapcsolatnak is pontos rajzát kapjuk. Ezért tűnik megalapozatlannak, hogy Fa- ! ragó Vilmos (Élet és Irodalom i 1968. augusztus 31.) így értékeli a regényt: „Mészöly regédében nyoma is alig van a társadalmi motiváltságnak, Saulust megfoghatatlan, irracionális erők hajtják a pálfordulás felé, s a rajza annak, ahogyan e „választás” lezajlik benne, tökéletes művészi illusztráció az egzisztencialista filozófia tételeihez, „az egzisztencia megvilágosodásáról” a választás „határszituációjában”. Mészöly regényében egyet- ! len, az egzisztencialista iro- j dalomelmélet értelmében vett határszituációt sem találunk. Hacsak nem tartjuk a regény egészét egyetlen határszítuá- ciónak. Mészöly regényére azonban nem alkalmaznám ezt a már lekötött fogalmat. Még akkor sem, ha a regény j stílusa költői, felhevített, a történelemábrázolás eddigi, realista normáitól élütő. Stílusról van szó, amelynek a fények, tárgyak, tájak, emberek nagyon rövid, szaggatott, hasonlatokban szegény, de megállapításaiban annál pon tosabb leírásával, az érzelmek párbeszéddé oldásával, s megfordítva: a majdnem kimondott, de csak „görgetegként zuhogó, átforrósodott szavak” elhallgatásával egy állandó feszültségektől vibráló hatást ér el, amely mi mást szolgálna, mint annak a társadalominak közérzeti megfogalmazását, amelyben Saulus él és mozog. Ez a stílus, az olvasóban ugyan kiváltja a határszituáció képzetét, a választás kényszerét, a döntés, a tisztázódás, az elrendezés kényszerét, de akárhogy is igyekeznénk ezt a kényszert választássá tenni, nem sikerülhet, mert a valóság, amelyet Mészöly ábrázol, erre nem szolgáltat elég indokot Mészöly regényében nincs határszituáció és nincs választás sem. VÉLEMÉNYEM SZERINT Mészöly — ha az egzisztencialisták hatással is vannak rá, s főleg Camus, aki „tagadja az isteneket és felemeli a sziklát” — írói világa, tehát világértelmezése nem tűr el semmiféle eszmei skatulyát, az egzisztencialistákét sem. Hősei nem választanak, hanem a társadalom, a világ szorításában tájékozódva és vergődve, mindig, szinte észrevétlenül, átcsúsznak egy másik, az eddigiektől különböző állapotba. A régiből belenőnek és belenövesztik magukat az újba. Ez így van Saulus esetében is. Azért van így, mert Mészöly Miklós a realista írók pontos ítéletével rendelkezvén, nem növeli vízfejjé az egyént, mint azt az egzisztencialisták teszik, sem arányait, sem értelmét tekintve nem tulajdonít választott hősének nagyobb jelentőséget, mint a hős mozgását a közérzet rejtelmes útjain irányító társadalomnak. Nádas Péter ____ \ T örténelmi lecke magunknak Gondolaíok a hazafias nevelésről a ceglédi ifjúsági napok után Ezek a sorok, i4t------------------- következnek, esetleg bizonyos félreértésre adhatnak okot. Természetesen csak akkor, ha nem tisztázzuk mindjárt: miféle célok, s gondok késztetik most az újságírót, hogy visszatérjen a ceglédi ifjúsági napok esemény- sorozatának némely tapasztalatára. Tudvalevőleg a ceglédi ifjúsági napok több mint egyhetes műsora a fegyveres erők napját előzte meg — s ünnepelte! —, vagyis: a hazaszeretet, s a honismeret jegyében rendezett ünnepség volt. E sorok írója több eseményen is részt vett az ifjúsági rendezvények sorában, s pontosan ezeken a hasábokon számolt be — meglehetősen elismerő, s lelkes hangvételű tudósításokban — tapasztalatairól. Hogyan kell tehát értelmezni azt, ha most ugyanez a lelkes hangú tudósító — jóval az események után — az aggályaival jelentkezik. Talán nem akart akkor ünneprontó lenni? Szó sincs ilyesmiről. A ceglédi ifjúsági napok valóban jól sikerültek, s ha most számolnunk kell néhány megoldandó tapasztalattal — mindez éppen a sikert bizonyítja. Nevezetesen: tudomást szereztünk róla, hogy a hazafias nevelésben, honismeretben hol kell javítani a pedagógiai, s népművelő munkát. Valóidban a különböző ren*----- dezvényeknek is v olt olyan céljuk, hogy bizonyos elvi. nevelési kérdéseket tisztázzanak. Gondoljunk csak a különböző vitákra, tanácskozásokra, amelyek azzal a kérdéssel kezdődtek: hol tartunk? Aztán a felszólalók elmondták, hogy számolnunk kell a koz- mopolitizmus veszélyével, ugyanakkor elmondták azt is, hogy nem elég színes, eleven az ifjúság mozgalmi élete, vagyis: nem mindig megfelelően vonzó ez a mozgalom ... Majd következett a másik kérdés, hogy — mit kellene tenni? És számos megfontolt — s megfontolnivaló! — válasz hangzott el ezután, hogy mi is valójában a teendő, hol kell a munkához kezdeni... Nyilatkoztak tehát — a különböző rendezvények során — írók, pedagógusok, ifjúsági vezetők, katonatisztek, tanyai fiatalok, s most az újságíró szeretne mindehhez hozzátenni valamit, mintegy kiegészítésül. Nevezetesen arról, hogy miféle gondolkodásbeli hibákat, nevelési fogyatékossásokat tapasztalt, éppen az ifjúsági napok apropóján. A számos rendezvény közül egy ifjúsági vetélkedőre szeretnék itt visszatérni, amelyet Pest megye középiskolás diákjainak, s szakmunkástanulóinak részvételével tartottak meg. Ezen a vetélkedőn — többnyire — történelmi, illetve honvédelmi jellegű kérdések hangzottak el, bár volt néhány irodalmi, s honismereti téma is... Ismét csak nem arról van szó, hogy nem sikerült ez a rendezvény. Sőt: egyenesen meglepő, hogy a haditechnikában, katonai témákban menynyire járatosak ezek a fiatalok, akiket egyébként éppen az idén oktatnak először — tantervi keretekben — honvédelmi ismeretekre. Effajta érdeklődésük itt is igazolódott, ezen a vetélkedőn. A SZOkáSOS szónoki fordulattal — amely az eredmények elismerése után a hibák részletes elemzésére tér át, azzal a kötőszóval: de... — itt is csak élni kell azonban. Mert, jó...! Ismerték ezek a fiatalok a fegyvernemeket ... De... ! De nem tudtak a vetélkedő vezetőjének arra a kérdésére válaszolni, hogy mikor ünnepeljük a győzelem napját,, s hogy milyen alkalomból... Amikor ez a kérdés elhangzott — a vetélkedő egyik résztvevőjének kellett volna válaszolnia rá, aki a színpadon képviselte iskolája csapatát! —, arra gondoltam, hogy soha könnyebb pontszerzési lehetőséget. Hiszen ki nem tud a győzelem napjáról? Ekkor azonban a fiú azt mondta: „Április 4.” A vetélkedő vezetője is meglepődött: „No!” — mondta, s a másik versenyzőre mutatott. „Május 8.” — mondta a másik. Természetesen ez a válasz sem felelt meg, s ekkor a játékvezető a közönséghez fordult: „Ki tudja?” Végül nehezen tisztázódott, hogy a győzelem napja május 9. Hogy miért éppen május 9? Segítséggel mondta ki valamelyik gyerek; de előtte számos rossz felelet hangzott el. Meglepő élmény volt — ismétlem —, hogy ma egy seregnyi diák összevissza találgat; hogy mikor is ünnepeljük a győzelem napját, s hogy milyen alkalomból. E sorok írója Próbakisasszony kerestetik Tizenkét tagú szakmai zsűri választotta ki 130 jelentkező közül azokat a nsanekencket, akik a ruhabemutatóken szerepeinek majd, és fotomodell-működési engedélyt kapnak. A zsűri tagjai a Magyar Hirdető, az áruházak, a divattervező vállalatok, a filmgyár és a fotovállalatok képviselői voltak. FIZET A televízió színházi közvetítéseinek anyagi részét szabályozó rendeletén dolgoznak a Művelődésügyi Minisztériumban. Az írott utasítás hiánya az elmúlt években már jónéhány alkalommal szolgált vitaalapul a televízió és az illetékes színház között: a színház azzal érvelt, hogy egy-egy tv- közvetítés alaposan megesap- pantja nézőszámát. így anyagi veszteség éri. mindenre számított, csak erre nem... Mert az csak természetes, hogy a győzelem napja május 9., a béke első napja. Hogyan lehetséges mégis, hogy ezek a mostani „tizenévesek” ilyen bizonytalanok voltak ebben a kérdésben? Hosszú gondolatsor indul itt el. Mert: mit jelent számunkra — még ennek a magamfajta, harmadik X-en túljutott generációnak a számára is! — május 9? Akkor fejeződött be a háború! A háború, ami még nekünk is élő emlék. Láttunk, átéltünk bombázást, martak bennünket tetvek, éheztünk is ... És mindez, még a fenyegetéseivel is, hogy visszatérhet, véglegesen megszűnt egy májusi napon — május 9-én ...! Ezt mi nem tudjuk elfelejteni... A mai diákoknak , azonban,------------------------ akik 1945 u tán születtek, történelmi lecke a második világháború. A szó iskolás értelmében: lecke, amit könyvből, vagy mások elbeszéléséből kell megtanulniuk. Tegyük hozzá: szerencsénkre, szerencséjükre... Arról van szó tehát — kérdezhetjük ezek után —, hogy rosszul tanulták meg a leckét? Valahogy ez az igazság. Végeredményben könyvből szerzett ismereteket — ha csupán az emlékezetére hagyatkozik az ember — könnyű elfelejteni, s az sem meglepő, ha némi pontatlanság történik visz- szaidézésükkor. Hogy a győzelem napja május 8. vagy május 9? Csupán egy napot téved, aki nyolcadikét mond ... Nem nagy dolog, ha a mai iskolás szemszögéből nézzük a dolgot. Mi azonban — értem ez alatt a harmincon felüli korosztályokat — érzékenyek vagyunk még az ilyen egynapos tévedésekre is, amennyiben a győzelem napjáról van szó. És ebben az érzékenységben talán nem túlzás elmenni idáig, hogy az okokat is megvizsgáljuk: miért ilyen könyv- szagú ezeknek a fiataloknak a történelemtudása? Vagyis: itt az oktatás, a nevelés hibái, fogyatékosságai vetődnek fel. A TV... Az új rendelkezés kötelezi majd a televíziót, hogy ennek az anyagi veszteségnek egy részét magára vállalja, magyarán: fizessen a közvetítésért. A rendelet részletes utasításain még dolgoznak, viszont biztos az, hogy egy-egy darabot csak a 25. színházi előadás után közvetít majd a televízió. Valószínűleg ott kezdődik a hiba, hogy a második világháború is csupán tananyag, amelyet meghatározott osztályban, meghatározott óraszámban tanítanak. Tehát a diák elkezdi a történelmet az őskornál s az évek során — ahogy osztályról osztályra előre halad — eljut napjaink történetéig. Ezt a záró fejezetet előzi meg a századunk első felének bonyolult, de a mai időkre is annyi, meg any- nyi tanulságot hordozó történelme. Tananyag ez is: tele kongresszusok, tanácskozások, csaták, politikai akciók, veszteségek és győzelmek rengeteg évszámával, helyszíneiknek földrajzi elnevezésével, nem is beszélve a szereplők sokaságának nevéről... És ezt mind meg kell, illetve meg kellene tanulni, illetve tanítani... Ez ÍÍV valóban nehéz...1 .——. - Nehéz, mert többnyire csak erre a tananyagra hagyatkozunk, vagyis; az iskolára ... Itt pedig — többnyire — számon kérik ezeknek a koroknak a történelmét, bemagoltatják ... Tegyük hozzá: több-kevesebb sikerrel. Persze, van ennek számos oka: a történelemórák számának korlátozottsága, mivel a szaktárgyak is követelnek órákat, s így tovább... Elég az hozzá, hogy a történelemoktatásnak nem mindig sikerül érzelmeket ébresztenie. Amit az 1848-on lelkesülő, becsületes szándékú falusi és tanyasi tanítók elértek valamikor, hogy tudniillik neveltjeik még öreg korukban is levették a kalapjukat, ha Kossuth vagy Petőfi nevét kiejtették előttük; nos, ez nekünk ma nem mindig sikerül. Természetesen, nem annak a kokárdás, petárdás, patetikus magyarságnak, s magyarkodásnak a hiányát érzi az ember ma; nem a pátoszok hiányoznak. Sokai inkább a tiszta szenvedélyek. Ifjúságunk tiszteli a hősöket; a forradalmárokat, a munkásmozgalom nagyjait, az illegalitás, az ellenállás vezéralakjait. Csak
