Pest Megyei Hírlap, 1968. szeptember (12. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-28 / 228. szám

1968. SZEPTEMBER 28.. SZOMBAT 3 kMíHop Múzeum az alma materben és kollektivitás Asztalos István hellyel kí­nál a letűnt századok névtelen mestereinek emlékét idéző, in­tarziás íróasztalnál. Illik ez a hatalmas asztal a boltíves fa­lak közé — elvégre múzeum­ban vagyunk. Az aszódi Petőfi Múzeumban, amely október 6-án ünnepli fennállásának ti­zedik évfordulóját. Semmiből — tízezer — Tulajdonképpen május­ban volt tíz esztendeje, hogy megnyitottuk első kiállításun­kat Petőfi alma materének öreg falai között, de a hivata­los évfordulót októberben, a múzeumi hónap keretében ün­nepeljük — mondja a múzeum tiszteletdíjas s a helyi II. sz. általános iskola hivatásos igaz­gatója. — Az első alkalommal a költő életével kapcsolatos re­likviákat, valamint a Galga vi­dék népviseleti és helytörténe­ti anyagát mutattuk be. Semmivel kezdték — s ma tízezer múzeumi tárgyat tart számon a katalógus! —■ Kezdjük talán a névadó­val, az egykori aszódi diákkal — javaslom. — A legtöbben így asszociál­ják Petőfit és Aszódot: az aszó­di diák. Pedig ennél sokkal több szál fűzi a községhez a költőt! Erőltetem a memóriámat. Megvan! — Itt volt először szerelmes, s itt írta első szerelmesverseit Cancrinyi Emíliához. — Langyos, de még nem tűz! Szabad a gazda? Akkor a nagyszülőkkel kezdeném, elő­ször is Petrovic Tamással. (Ö még így írta a nevét.) Petrovic Tamás székálló a Felvidékről került Aszódra, s kibérelte a mészárszéket. Itt ismerkedett meg Salkovics Zsuzsannával, akivel — az evangélikus pa­rókián őrzött anyakönyv ta­núsága szerint — 1770-ben há­zasságot K8toft. :Rárórrr évig Iái“ kott az ifjú pár Aszódon, de 1791-ben ismét erre a vidékre hajtotta a megélhetés remé­nye, ezúttal Kartalra. Itt szü­letett néhány gyermekük, köz­tük István. Petrovics Istvánt ugyanott keresztelték, ahol szülei esküdtek: Aszódon. Petrovic Tamás többször is visszatért a Galga vidékére, majd törődött testét 1817. áp­rilis 2-án a domonyi temető­ben helyezik örök nyugalom­ra. — De Petőfit nemcsak apai ágon fűzik erős szálak Aszód­hoz, hanem anyai ágon is. Hruz János csizmadiamester 1817-ben kerül — ugyancsak, a Felvidékről — a községbe. Leánya, a huszonhat esztendős Mária, a Podmaniczky-udvar- ban lesz szolgáló. A mészár­székben többször megfordul, s megakad a szeme a bérlőn. 1818. szeptember 16-án aztán újabb bejegyzés kerül az evangélikus matrikulába, Pet­rovics István székálló és Hruz Mária szolgáló házasságáról. „Nékem nagyon kedves ez a hely...“ így válnak számomra vilá­gossá Petőfi Sándor néhai ta­nárának, Koren Istvánnak sza­vai, amikor is visszaemléke­zéseiben elmondja, hogy az időközben Pestre költözött Petrovics István e szavakkal bízta rá közepesen tanuló na­gyobbik fiát: „Azért hozom ide tanulni, mert nékem na­gyon kedves ez a hely ...” Koren Istvánnál jó kezekbe került a fiú. A múzeum Pető- fi-gyűjteményében őrzött isko­lai évkönyvben csupa E betű áll a neve után. Ami azt je­lenti, hogy mathezisből éppúgy eminens, mint latinból vagy francia nyelvből. A kortársak visszaemlékezé­sei, az iskolai bizonyítvány s a verskéziratok fotókópiája mellett helyet kapott ebben a gyűjteményben sok, idegenre efordított Petőfi-mű eredetije és facsimiléje. Van itt olyan is, amiről még senki sem tudta megfejteni, melyik Petőfi-mű- vet takarja a századfordulói svéd könyvkiadás sárgult bo­rítólapja. A címe így szól: Harposlag och Svärdsklang. Vajon mi lehet? Nehezen válók meg a Pe­tőfi-szobától, de úgy igazságos, hogy a tízezerből még legalább néhány kincsét bemutassam ennek a kevés anyagi támoga­tással, sok-sok lelkesedéssel született múzeumnak. Minde­nekelőtt szólnom kell gazdag régészeti anyagáról, amely párját ritkítja a tájmúzeumok sorában. A története is érdé- ; kés. A hiányzó láncszem — Van nekem egy jó bará­tom, dr. Kalicz Nándor, a Ma­gyar Tudományos Akadémia régészeti intézetének kandidá­tusa. Nyolc évvel ezelőtt, as­piráns korában meghallotta, hogy ásatásokat szeretnénk kezdeni Aszód fölött, az úgy­nevezett papi földeken. Neki lelőhely kellett — nekünk szakember. így kezdtünk hoz­zá öt munkással az ásatások­hoz. Az eredmény minden el­képzelésünket felülmúlta: megtaláltuk az úgynevezett lengyeli kultúra hiányzó lánc­szemét! Lengyeli kultúrának nevezi a szakirodalom a neolitikus — újkőkori — népek sírjában, la­kógödreiben talált leleteket. Ezek a népek a Balkánon él­tek, onnan vándoroltak később északnak. A mai Magyaror­szág területén nyolc évvel ez- előttig csak Lengyeli község­ben bukkantak nyomukra. De mivel ugyanilyen leleteket ta­láltak Észak-Erdélyben, Bajor­országban, Morvaországban és a szlovák alföldön, csaknem bizonyos volt, hogy a mai Bu­dapest környékén is kellett élniük. Ez a hiányzó láncszem volt — az aszódi lelet. — Az ásatás leletgazdagsá­gát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy kétheti munká­val több ezer tárgyat hoztunk napvilágra: kultikus edénye­ket, munkaeszközöket — köz­tük csontszerszámokat, kőbal­tát, a szavéss-fonúshaa-feasznált tárgyakat, csontkapákat — pi­ros és fehér festékkel díszített karámiákat. A gazdag anyag­ból először 1963 áprilisában rendeztünk kiállítást. Ma már a régészeti gyűjtemény — a helytörténetivel és a népvise­letivel együtt — állandóan megtekinthető. Tíz év — és sok segítség Ma már ugyanis a múzeum négy kiállítási teremből, há­rom raktárból, több folyosóból és egy irodából áll. Hanem, ahhoz tíz év kellett, amíg az elhanyagolt, omladozó-vizes falakat rendbehozták, s helyi­ségeiben lakók helyett — a múzeum talált otthonra. Tíz év — és az egész község se­gítsége! A tanács lakást adott az ott lakóknak. A diákok,( szülők, kisiparosok két kezük' munkájával segítették a hely­reállítást. Az iskolások bejár­ták az egész környéket, s pin­cétől a padlásig kutattak a múlt emlékei után. így kerül­tek a múzeumba a Galgavi- dék lakóinak régi munkaesz­közei, a kihalt mesterségek szerszámai, a megfeketedett céhláda, a hét-nyolcszáz éves régi pénzek, amelyek mellett az 1600-as évekből való Fer- dinánd-tallérok szinte újak­nak számítanak. A Művelő­désügyi Minisztériumtól ka­pott pénzen 200—250 néprajzi tárgyat, népviseleti ruhadara­bokat, kenderfeldolgozó eszkö­zöket vásároltak. Az adományok ma is egyre gyűlnek. Ahol különös formá­jú csontot, követ fordít ki a traktor, eke, ott gondolnak a Petőfi Múzeumra. És beviszik a kőbaltát, a vallási szertar­tásokhoz használt cserépedé­nyek darabjait, avar kori ék­szereket, megzöldült rézpénze­ket, azonmód sárosán, ahogy találták. Néhány hét múlva ünneplő­be öltözik a család, s ellátogat a múzeumba. A tárlók előtt kibetűzik a felírást: .„fi-bu.-la”, s büszkén mutatják az isme­rősöknek : — Látod azt a fibulát? Én adtam a múzeumnak! Nyíri Éva Vezetőségválasztás előtt Munka A KOLLEKTIV vezetés­ről sok szó esett s esik nap­jainkban is a pártszerveze­tekben. Azt ugyanis ma már senki nem vitatja, hogy a testületi döntések alapossága messze maga mögött hagyja a személyi döntések értékét, s azt sem, hogy a pártszer­vezetek csakis a teendők kollektív megosztásával ké­pesek valóban gazdái lenni területüknek. A Mechanikai Müvek párt-végrehajtóbizott­ságának titkárával beszél­getve fogalmazódott meg a vélemény: a pártalapszerve- zetek vezetőségei — a so­kasodó feladatok, a bonyo­lult, nagy áttekintést felté­telező kérdések — a reform teremtette új helyzet miatt akarva-akaratlanul is rákény­szerülnek arra, hogy ne a titkár jelentse egymagában a vezetőséget, hogy minden re­szortfelelős irányítója legyen a rábízott munkának. A kol­lektivitás — érthetően — a a pártalapszervezetekben nem ölti elvont elméleti fejtege­tések mezét. Nagyon is gya­korlati kérdésként fogalma­zódik meg: miben döntsön maga a titkár, s miben a ve­zetőség; mit jelent a reszort­felelősök önállósága; hogyan érvényesüljön a taggyűlések döntési joga; milyen legyen az együttműködés a pártalap- szervezetek, a csúcsvezetősé­gek, a párt-végrehajtóbizott­ságok között? HELYES ÉS HASZNOS, hogy a vezetőségi üléseken egyre több szó esik ilyen, úgynevezett belső kérdések­ről. A Szerszám- és Gép­elemgyárak Porkohászán Gyá­ra pártszervezetének titkára mondotta el: elsősorban an­nak köszönhetik a munka mi­nőségének előnyös változá­sát, hogy több ízben is vi­tatkoztak pártvezetőségi ülé­sen — önmagukról. Munka­módszereikről, a vezetőség tagjainak részesedéséről a végzett munkában, a terhek viselésének aránytalanságai­ról, mindarról tehát, ami vég­ső soron a kollektivitáshoz vezet. Amit rögtön tisztázni kell: a pártalapszervezetek között igen nagy eltérések — mondhatni: fáziskülönbségek — vannak. A megyében ta­lálni olyan pártszervezeteket — például a Nagykőrösi Kon­zervgyárban, a Csepel Autó­gyárban —, amelyek úgy dolgoznak, ahogyan az a „nagykönyvben” áll. Tökéle­tesen ismerik területük min­den problémáját, munkamód­szerük, stílusuk igazodott a megváltozott körülményekhez, s nem pusztán vitapartnerei a gazdasági vezetésnek, ha­nem tudnak újat is adni — útmutatást, a dolgok kö­zötti összefüggések megkere­sését — a gazdasági vezetés­nek. Érthető és természetes, hogy ezekben a pártalapszer­vezetekben valóban kollek­tív a munka, hogy bár min­den tisztség viselője önállóan, de összehangoltan dolgozik, s hogy éppen a sokféle össze­vetésből született meg a szi­lárd, egységes állásfoglalás. Sajnos, a pártszervezetek többségében még — minden fejlődés ellenére — nem tarta­nak itt, különösen a kisebb vállalatoknál, intézmények­nél nem, s a termelőszövetke­zeti, községi pártalapszerveze­tekben is sok ilyen gonddal küzdenek. AZÉRT KÜLÖNÖSEN IDŐ­SZERŰ szólni erről, mert rend­kívül sok múlik a vezetőségbe kerülő elvtársak jelölésén. Ha valakire csak ráakasztják a tisztséget, ha már-már kapa­citálni kell, hogy vállalja, ak­kor — előre látható — munká­jában sem lesz sok köszönet. Ott, ahol a vezetőség két rész­re szakad, mert vannak benne lelkes emberek, s vannak, akik semmit nem akarnak csinálni, csak éppen ott ülnek a vezető­ségi ülésen, már a kollektív munka kudarcával is számolni lehet. Nincs szükség látszatve­zetőségi tagokra; akik csak a címet viselik, s többet nem is tesznek. A „jól bevált recep­tek” helyett nyúljanak bátrab­I ban a fiatalokhoz a vezetőségi tagok jelölésekor. I A kollektivitásnak termé­szetesen csak egyik tényezője a vezetőség. A másik: az alap­szervezet legfőbb fóruma, a taggyűlés. A tapasztalatok sze­rint — bár jóval aktívabbak, tartalmasabbak a taggyűlési viták, mint korábban — az alapszervezetekben tömörülő kommunisták nem használják ki azokat a lehetőségeket, melyeket a szervezeti szabály­zat éppúgy biztosít számukra, mint a gyakorlat kialakította szokás?. Csak egy valamit említünk, példaként: a veze­tőségek a legritkább esetben kapnak menet közben kriti­kát. Legtöbbször a kétéven­ként sorra kerülő vezetőség­választó taggyűlésen hangzik csak el kritika a vezetőség munkamódszereit, stílusát il­letően, s csak ilyenkor derül ki, mi az, amiben nem kérték a tagság véleményét, sőt, még csak nem is tájékoztatták a tagságot állásfoglalásaikról. Ahol megteheti ezt a vezető­ség, ott — a tagság a hibás! A KOLLEKTIV vezetés ugyanis elsősorban a munka kollektív végzését és ellen­őrzését foglalja magába. Azt, hogy el kell számolni azok előtt, akik a megbízást adták, miként is sáfárkodtak a bizalommal? A vezetőség elsősorban nem a felsőbb pártszervezetek, hanem a tag­ság előtt felel munkájáért; a legritkább, hogy a tagság él­jen e jogával. Holott éppen a pártdemokrácia erősítése, az az alapszervezetek — mint testületek — önállósága a for­rása a kollektív vezetés ki­munkálásának. Ahol nincs vagy alig van pártdemokrácia, ott kollektív vezetés sem lé­tezhet, s fordítva is ugyan­ez a helyzet. Márpedig ahol mindkettő hiányzik, ott a kommunisták egész közösségé­nek tevékenysége a formali}- tások légüres terébe kciáil, értelmét veszti minden. M. O. Házastdrsak Nagyon szerették egymást. Ügy járták végig életük első felét, kézen­fogva, mint két óvodás kisgyermek. Azután a férfi elengedte a nő kezét és egyedül járta a maga útját. Nem tudta, mikor, hol veszett el a kéz, tény, hogy elveszett. Ezután későn járt haza, időnként ivott és durva volt. Az asszonyka először sírt, fájt minden, az élet, hadban állt az egész világgal. Ké­sőbb, ahogy azt már előre várni le­hetett, fájdalmát, dühét, gyűlöletét a férjére összpontosította. Egy kora hajnalban, lehet, tán ép­pen október volt és szerda, és az eső is esett (mindenesetre rossz nap volt), az asszony minden külön be­jelentés nélkül, egy öntöttvas lá­bossal fejbe vágta egykoron imádott, de az idők múltával elidegenült fér­jét. A férfi a váratlan, de meglehe­tősen hatalmas ütéstől elszédült. Ahogy ott támolygott a konyha kö­vén, a másodperc tört részén belül bokájába is egy irtózatos fájdalom hasított. Ettől a rúgástól azonnal a kőre ült. Távolról, nagyon tompán és homályosan a következőt hallot­ta: — Unintelligens állat vagy! A kosztpénz is kevés! A bútort is anyukám vette, most is tartozol neki ezer forinttal, azonnal add meg, amivel tartozol... A férfi így fejenkólintva, teljesen kábán, féleszméletében is megeskü­dött volna, hogy mindazt, amit hal­lott, a felesége mondotta, az ő hang­ját hallotta. Másnap a tükörben megnézte ma­gát, az ütés elég rosszul sikerült, az orra keserves állapotban volt, szép nagy lila krumpli. Tulajdonképpen jóravaló fickó volt, most is annak örült, hogy nem ő ütött, és nem az asszony arca ilyen csúnya, hülyére vert. Mit is szólnának akkor ott bent, a hivatal­ban? *. Jubileumi pénz Jubileumi pénzt osztottak. Nagy Jánosné is kapott, igazolta, hogy 25 éve dolgozik immáron. — Szóval minimum negyvenéves a KAVICSOK drága — mondogatták a szobában a hölgyek. — Nevetni kell, harmincötnek mondja magát. De aki a legjobban intrikált is, utánanézett, hátha neki is jár már az az egyhavi fizetés. A főkönyvelő, aki az efféle ügye­ket intézte a vállalatnál, jókat ne­vetett, de hangosan mindössze eny- nyit mondott: — Ej, ez a pénz, micsoda ördög ez a pénz. Egyetlen hatalom, varázs­erő, amely rábírja a nőket, hogy még a korukat is vállalják. Előítélet A szívbeteget sajnáljuk, szegényt. A tüdőbetegtől félünk, mert be­tegsége fertőző. A rákbetegtől összeborzadunk, mert hátha mi is ... A szifiliszest megvetjük, mert be­tegségéhez bűn árán jutott. És akinek diaréja van, azon neve­tünk, pedig ez is mindenféleképpen betegség. Borzalmas, roppantó erő az elő­ítélet, még a betegségeknél is. A bosszú A gépkocsivezető elhatározta, hogy bosszút áll. De milyen legyen a bosz- szú, hiszen a főnökéről van szó? Szó­val ennek a bosszúnak olyannak kell lenni, ezt a bosszút úgy kell csinál­ni, úgy kell állni, hogy bosszú is le­gyen, meg nem is. A bosszú sikerült. Oka a következő volt: az igazgató, ahányszor leutazott szülőfalujába, estére egy kissé bepityókált és visz- szafelé tartva a városba, az első öt­ven kilométert végigénekelte. Hal­lása fals volt, hangja remegős és mindig egy nótát ordított, illetve egy operett egyetlen, alig ismert betét­jét, éppen azt, hogy: „A kandallóban rőzseláng, parázs, parázs ...” Nagyon csúnyán énekelt, nagyon idegesítően. A gépkocsivezetőnek viszont nagy­szerű hallása volt, fiatalkorában a katolikus legényegylet férfikarának oszlopos tagja, és zeneimádata még mindég a régi volt. Már az is bosszantotta, hogy kinn kell ülnie a kocsiban, amíg benn a főnök szóra­kozik, de hogy az úton sem hagyja békében, az már egy kissé sok volt. Szerencsére a főnök ötven kilomé­terig bírta szusszal, hanggal, akkor elkezdett hatni agyában a szesz, és eltompulva, száját kitátva elaludt. És még mindig volt ötven kilomé­ter a városig. A bosszúállás formáját, módját az élet, az országúton egy alkalommal teljesen véletlenül súgta a gépkocsi- vezető fülébe. Egy dűlőútról kifor­dult egy parasztszekér, hirtelen fé­kezni kellett, és az alvó igazgatói test előrebukott, jókorát nyekkent, felébredt. A gépkocsivezető azonnal észrevette a dolgot és attól kezdve, ahányszor hasonló szituációban el­aludt az igazgató, ha jött szekér, ha nem, tíz kilométerenként a fék­pedálba taposott, emígyen tanulmá­nyozva a newtoni tehetetlenségi tör­vényt. Amikor az igazgató végül is ész­revette, hogy játszanak vele, valami­lyen telepátikus hatás következtében összefüggést vélt felfedezni az ő ki- maradozgatásai és a fékezés között. Természetesen azonnal intézkedett, hogy a gépkocsivezetőt cseréljék ki. Éjszakák 1935, éjszaka. — Drágám, a fiatal gróf belém- szeretett, azután házasságot ígért. Hittem neki, buta kis liba voltam. Persze, hogy becsapott, s otthagyott. — Hidd el, te vagy a második. ' 1944, éjszaka. — Drágám, a katonákat szállásol­ták hozzánk. Tudod, milyen erősza­kosak a férfiak? Nem mondom, stramm, kisportolt fiú volt, de lel­kileg semmi közöm az egész ügyhöz. — Hidd el, te vagy a második. 1949, éjszaka. — Drágám, a mi társadalmunkban közel kerülnek egymáshoz az embe­rek. ö nagy tudású, tapasztalt férfi volt, okos. Kislány voltam, akkor ke­rültem oda, felnéztem rá. Igaz, jó­val idősebb volt nálam és már nős. De ő nem bűnös, ma is védem őt. Mert én mindent tudtam róla és azt hiszem, én jobban akartam, mint ő. Akkor taknyosnak nevezett és azt mondta, hogy félt engem. Nagysze­rű ember volt, apám helyett apám. Nekem rajta kívül senkim sem volt Egyébként döntsd el, kérlek, milyen álláspontra helyezkedsz. Mert ha kispolgári előítéleteid vannak, én nem tudok veled élni. — Hidd el, te vagy a második. 1968, éjszaka. — Drágám, ne kínozz! Tudod jól, a ceglédoe: celi Liliom bárban én vagyok a sztár. Igaz, vetkőzöm. Da micsoda művészi sztriptíz az enyém. Azok a mozdulatok, és a közönség persze stupid és bornírt, az egész művészetből semmit sem ért, csak azt látja, hogy meztelen vagyok. De eszik a számot, igaz, hogy borzalma­san fárasztóak ezek az emberek. — Az első? Várj egy kicsit, hadd gondolkodjam. Megvan! Nagy Frici, a focista. Ismerted? Disszidált. — Mit mereszted a szemed, te kis buta? — Hidd el, te vagy a második. Telefonműfaj A lánynak sötétkék szeme, meleg­piros szíve és koromfekete haja volt. És önérzete. Ahányszor összevesztek, fel nem hívta volna a fiút. Kezde­ményezzen ő, telefonáljon ő, hívja ő, hiszen ő a férfi. No, a dolog azért nem ilyen egy­szerűen történt, mert a dolgok, ese­mények, érzelmek az életben sem vegytiszták, sőt, különösen az élet­ben nem. A lány mindennap tár­csázta a számot, mert jólesett hal­lani az imádott hangot. — Halló, itt Kovács ... Halló!... Ki az?... Ki az úristen szórakozik? — kiabált ilyenkor dühösen a süke­ten hallgató vonalba a fiú. „Csak hadd pukkadjon a gazem­ber ... Milyen szép, férfias hangja van a drágámnak... Legalább azt hadd halljam, ha már haragban va­gyunk” — gondolta a lány és ha jó kedve volt, naponként többször is felhívta a fiút. — suha —

Next

/
Oldalképek
Tartalom