Pest Megyei Hírlap, 1968. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-23 / 171. szám

1968. JULIUS 23.. KEDD jffccrei marian 3 Városfejlesztés - Egészségügy- Kultúra A szakmaközi bizottságok — a lakosságért A megye öt városában rég­óta működnek a szakmaközi bizottságok. Együttműködnek a tanácsokkal az ügyintézés­ben, az évi program kidolgo­zásában, hozzásegítenek a községfejlesztési tervek meg­valósításához. A városi tanácsok általá­ban igénylik a szakmaközi bizottságok segítségét. A gödöllőiek munkájában mi­nőségváltozást hozott a város­sá alakulás. A bizottság ren­dezésében a tanács építési MÉZESMADZAG Megmondom áperté, én mézesben még a puszedlit sem szeretem, nemhogy a madzagot. Tetszik tudni, mire gondolok, arra az izére, amit az ember orra előtt szoktak elhuzigálni. Márpedig, az utóbbi évek­ben ezt teszi velem és mindnyájunkkal a keres­kedelem. Teszi pedig ezt olymódon, hogy „bedob” egy új cikket, amit a vevő óvatosan kipróbál, majd megszeret, veszi mint a cukrot, aztán, ha a szállít­mány elfogyott, alászolgá- ja, nincs tovább. Mintha elvágták volna. Vegyük például a jugo­szláv levesporokat. Tavaly nyáron agy.ba-főbe trak- táltak bennünket a jobbnál jobb készítményekkel: zel­lerkrém-, gomba-, kakas1- és marhahús-Ievesporok- ban dúskálhattunk — egy teljes hétig! Megkóstol­tuk, megszerettük, aztán egy láthatatlan kéz elrán­totta az orrunk elöl a mé­zesmadzagot. Pedig, ha zongorázni tudnám a kü­lönbséget a jugoszláv gom­baleves és a hazai gyárt­mányú, bőrhulladék kiille*- mű szárított vargánya kö­zött, én lennék a magyar Szvjatoszlav Rihter! Vagy itt Van — illetve dehogy van! — a norvé­gek ízléses csomagolású, panírozott MIRELITÉ ton- halfiléje. Jött, láttuk, győ­zött — és eltűnt. Folytathatom a sort — a szordiniafélék koronázat­lan királyával, a szovjet Sprot nival, vagy az NDK — minden háziasszony ál­mát megtestesítő — vegy­ipari termékével, a WOK nevű mosóporral. Éveken át görbére röhögtem magam a plakátokon, melyeken ta­karos menyecske himbáló­zott egy hintaszékben és ölhetett kezekkel nézte, hogy „A Rapid egyedül mos”. És ezt nekem mond1- ták, aki éjszakánként priz- nicbe csavart karokkal virrasztottam egy-cgy Ra­piddal végzett nagymosás után! ' És most jött a WOK, amely — ellentétben a Rapiddal — csakugyan egyedül mos. Nincs kefé­lés, dörzsölés, nincs priz- nic, nincs izomláz és — nincs WOK. Legalábbis, ezt a választ kaptam abban a tíz-húsz illatszer- és ház­tartási boltban, ahol WOK-ot kerestem. Soroljam tovább? Szól­jak a papírzsebkendőről, a szepesi virsliről? Égy elő­tűntek, mint szürke sza­már a ködben! Folytassam a halászlékockával, ami hol volt, hol nem volt? De inkább nem volt. Nem folytatom. Csak még annyit, hogy mosta­nában képzeletemben a kereskedelem testet öltött: John Bulihoz, az ellen­szenvesen potrohos angol tőkés figurájához hasonlít, aki szivar helyett ezúttal madzagot szorongat. Mé­zesmadzagot. És még véletlenül sem az orvosságízü Yestor koc­kánál rántja el, hanem olyankor, ha valami izlik a kedves vevőnek. Nyíri Éva csoportjának főmérnöke tér­képvázlattal illusztrált elő­adást tartott a város jövőbeni fejlesztéséről. Vácott közösen dolgozták lei a deákvári óvoda bővítését, a tisztasági fürdő át­alakítását. A szakmaközi bizottságok különösen sok segítséget nyúj­tanak a vendéglők, élelmiszer­toltok, tüzelőtelepek ellenőrzé­séhez. A rendelőintézetek, kör­zeti orvosi rendelők, bölcső­dék, napközi otthonok, szociá­lis otthonok látogatása után az esetleges hiányosságokról értesítik a tanácsok egészség- ügyi osztályát. Cegléden a tisztiorvossal jártak közös el­lenőrzésen, Nagykőrösön a nő­vérszállást tekintették meg. Szentendrén orvos-munkás ta­lálkozót rendeztek. A megje­lentek — a volt betegek — jó­részt helytálló bírálatot mond­tak az orvosok és a nővérek magatartásáról. De ugyanúgy az egészségügyiek is elmond­ták tapasztalataikat a félreér­tések, a betegségekkel kapcso­latos viták elkerülésére. A megye egész területén felülvizsgálták a magán­kisiparosokhoz szerződött tanulók életkörülményeit. Említésre méltó szabálytalan­ságot nem találtak, a munkál­tatók betartják a törvényes rendelkezéseket, és biztosítják a tanulás, a képzés lehetősé­geit. A kulturális munkában még van elkülönülés a tanácsok és a szakmaközi bizottságok kö­zött. A szentendrei népműve­lési szervekkel kifogástalan a kapcsolat. Ugyanígy Vácott, ahol megalakították a zene­kedvelők klubját, az irodal­mi, foto-, bélyegszakköröket. Cegléden helyiséggonddal küz­denek, míg Gödöllőn a szak­maközi bizottság más tömeg- szervezetekkel együtt rendez ankétokat, klubesteket, tanul­mányi sétákat. A tanács illetékeseivel a területre még nincsenek közös elgondolásaik. A szakszervezetek megyei ta­nácsa értékelése szerint a szakmaközi bizottságok szer­vező és nevelőmunkája mind kézzelfoghatóbbá válik. k. m. KészSeíbörze Biatorbágyon Kulturális és kereskedelmi napokat rendez a Biatarbáigyi Fogyasztási Szövetkezet július 25 és 31 között. Esténként ma­gyarnóta-, beat-hangverseny és operett szerepel a főváro­si énekesek műsorán. Érdeklődéssel várt kereske­delmi esemény lesz a péntek délelőtti börze. Erre az alka­lomra meghívták a Pest me­gyein kívül a Fejér és a Ko­márom megyei fogyasztási szövetkezeteket is. A találko­zó során az elfekvő készletek cikklistáját cserélik ki a szö­vetkezetek képviselői. Ily mó­don kölcsönösen beszerezhe­tik egymás készletéből a be­rendezési eszközöktől a fo­gyasztási cikkekig szükséges árut. CELLDÖMOLK Térzene — háztetőn Űj színnel gazdagodott Cell- dömöllcön a nyári kulturális program. A járási székhely harminctagú fúvósegyüttese vasárnap este egyórás „térze­nét” adott a Főtéren, az állami áruház tetején. A különös tér­zenét ezentúl minden vasár­nap megismétlik. — Agyonisten jó­napot kedvesem. — Jónapot néni. — Jaj, kedves fiam, öntsön mán ne­kem ebbül a kanná- bul egy korty vizet, úgy kiszáradt a tor­kom. — Tessék várni, húzok a kútból fris­set. Ezt kilocsolom, mert még múlt va­sárnapi. — Jaj kedvesem, de elfáradtam, itt a dombon fölfele. — Tessék, már nyitom is a kaput, jöjjön beljebb néhi. Itt a szék, pihenjen meg a verandán. — Köszönöm ked­ves, jól esik. Tudja, kevéske virágot hoz­tam eladni. De hiába, már nem mén az úgy az én korom­ban, kétszer is föl, meg le, a dombon. — Hány éves a néni? — Nyolcvanhar­madikba léptem, bi­zony. — Meg is értem. Nagy dolog még az is, hogy egyáltalán nekivág a faluból az NÉNI útnak, ide a telepre. Tessék néni, itt a friss víz. — Köszönöm ked­ves ... Hű de jó, fi­nom hideg... De jól esik. Mert tudja kedves fiam, azért jövök én át vala­micskét mindig árul­ni, mert bizony, kell ám az a kis pénz. Pótolnivaló a meg­élhetéshez. Mert ma­gamba vagyok ám én. — Nincs családja, gyereke? — Mán hogyne volna kedves. Két asszonylányom van nekem, meg ono- káim, de bent lak­nak Pesten. Bizony azok már finom né­pek. Szép ruhában járnak és minden­napra megvan az ünnepi ebédjük. De tudja kedves, hál- istennek, eddig még soha nem vótam rá­juk szorulva. Ellá­tom én magamat, megélek én a segít­ségük nélkül is. — Szép, hogy még ennyi idős korában ilyen jó az egész­sége. — Hát csak bírom magamat, de mán bizony nem úgy, mint akár tíz esz­tendeje is. Mert mán sokszor, látja-e, most is — hamar elfá­radok. Meg fáj a derekam, meg a lá- bamszára, nagyon megérzi az esőt, be­lehasogat. — Ö, nem beteg­ség ez néni. Örüljön, hogy más baja nin­csen. — Hát örülök is, mert elhajladozok, gyomlálgatok én az epreskertembe. Csak jaj, idén nagy a szá­razság. Ebbe az esz­tendőbe, mostig, nem vöt erre egy csöpp eső se’. — Bizony ez baj. Látja, én is csak lo­csolok minden hé­ten, amikor kijövök a telkemre. — De szépek is a fái kedves, szépen kihajtottak. — Kell nekik min­dig a víz. Elpusztul­nának ebben a szá­raz homokban. — Ügylátom ked­ves, nem homokfőd ez, mert barna, meg rögös. — Igen, de csak a teteje, azt én hord­tam ide föl a Duná­ról, iszap. Szétterí­tettem és majd be­forgatom. — Az jő kedves fiam, az iszap. Abba lehet gazdálkodni, megtartja sokáig a vizet. De nagyon megköszönöm a ked­vességét, de jó vót ez a kis víz, egész magamhoz tértem tőle. — Egészségére né­ni. — Akkor el is in­dulok. Jót tett ez a kis pihenés, most mán kibírom hazáig. Istenálgya kedve­sem. Iletesi Ferenc Pál Minden tizedik Í-Ugondolkoztató, s több te- -j kintetben az ipari szak­emberek számára is sokat­mondó tény: a szocialista ipar — az építőipartól eltekintve — minden tizedik üzeme va­lamilyen állami kedvezményt élvez. Ezek a kedvezmények — akár export-visszatérítés, ár- kiegészítés stb. címén is jut­nak el az iparvállalathoz — valamilyen formában a közös „nagy kalapból”, a népgazda­ság együttes erőforrásaiból szármáznák. Nem valami ko­rábbi — ómechanizmusbeli — állapotot tükröz az adat, ha­nem a jelenlegi helyzetet, amikor bizonyos mértékig már megszűrték azoknak a válla­latoknak a számát — jogát —, amelyek az állami kedvez­mény valamilyen formáját él­vezhetik. Az új mechanizmus természetesen alig múlt fél esztendős, tehát a jelenlegi helyzet — a minden tizedik — nem többnek, csupán átme­netnek tekinthető. Az állam, annak irányító gazdasági szervezetei, nem csináltak titkot abból, hogy jó néhány olyan vállalat van, amely átmenetileg ugyan megkapja a'z állami támoga­tást, de csakis időlegesen, s előbb-utóbb a saját lábára ■kell, hogy álljon. Ugyanakkor: a kedvezményezettek között sok olyan üzem, vállalat van, amely jogosan teszi el az ál­lami dotációt, mert ugyan rá­fizetéssel termelnek bizonyos árucikkeket, de még mindig olcsóbban, mintha azokat im­portból kellene beszerezni. Ez utóbbiakról nem kívá­nunk szót ejteni, sokkal in­kább azokról a vállalatokról, ahol az állami kedvezmény időleges támasz, ma még meg­adott biztosíték, de nem — életbiztosítás. Az eltelt hóna­pok még nem adtak túl sok lehetőséget arra, hogy meg­kezdődjék a munka: hogyan is tudnak majd megállni a saját lábukon, hogyan tudják nél­külözni az állami támogatást? Most már, fél esztendő eltel­tével, a különböző, elsősorban ügyviteli „átállások” befejez­tével azonban meg kell hogy kezdődjék ez a munka. Olyan feladat ez, amit nem lehet elég korán kezdeni... Már csak azért is, mert szükség van mindenki, a szó szoros ér­telmében mindenki ötletére, észrevételére, tapasztalatára, a segédmunkásoktól a vezér- igazgatóig. K ezdeti biztató tapaszta­latok máris vannak. A Váci Kötöttárugyárban pél­dául továbbra is gyártanak olyan ráfizetéses, népruház­kodási célokat szolgáló cikke­ket, amelyekre — éppen a fogyasztásban nélkülözhetet­len voltuk miatt — joggal És ő is u A férfi, aki megszólított bennünket, úgy öltözött, ahogy mindenki más a berlini utcán. Az arcán sem volt semmi kü­lönös. A beszéde is hibátlan, kicsit ugyan hadart. Mintha természetes lenne, hogy a Centrum Áruház előtt magya­rokkal találkozik, megszólított bennünket: — Mondják meg kérem, ho­gyan juthatnék az Ost-Bahn- hofhoz? Először magyaráztuk: — Menjen át a saroknál bal­ra, azután előre, majd félig jobbra . .. Éreztük, nem egészen bizo­nyos, hogy ez az idegen, aki először jár az NDK-ban, oda­talál a pályaudvarhoz — in­kább elkísértük. Közben meg­tudtuk, hogy Budapestről ér­kezett — pontosabban, most Svédországból. Ugyanis először a Szovjet­unióban járt, Moszkvában és Leningrádban. Onnan utazott Helsinkibe. Finnországból Norvégiába, onnan Svédor­szágba vezetett az útja. S mi­csoda élmény! — Svédország­ból vonattal a tengeren, komphajón érkezett az NDK- ba. Ennyi útiélmény egy ember­nek! — irigykedtünk hango­san. — Innen hazamegy már? — kérdeztük. — Csehszlovákiában marad­hatnék — oda is szól az útle­velem, de már nem maradok. Unom az egészet. — Unja? Hogyan lehet ilyen szép országokat unni? Nem kellett sokáig faggat­ni, mintha zsilipet nyitottunk volna meg, olyan szóáradat zúdult ránk. — Hogyne unnám, amikor borzasztó a drágaság. Nekem ezután írhatnak az újságok, amit akarnak, úgysem hiszek nekik. Még hogy Svédország­ban magas az életszínvonal! Hát kérem, ahogy leszálltam a vonatról, kivel találkoztam először? — egy koldussal. Ügy, ahogy mondom: koldussal. Mi­lyen életszínvonal van ott, ahol még akad, aki kéregét?! Ez azonban még semmi! Nézzék ezt a töltőtollat. Ezt Helsinki­ben vettem. Sokkal olcsóbban, mint ahogy Stockholmban árulták. — fis előhúzott egy ezüstözött tollat a zsebéből, bizonyítékul. — Szép kis élet- színvonal! És ne is mondjam, kétszer ki akartak rabolni. Micsoda népség! — Kirabolni?? — Megállítottak, beszéltek hozzám, persze nem értettem, hogy mit, de a szemükből lát­tám, hogy miről van szó. Alig tudtam lelépni. Itt is elegem van mindenből. Még ilyen országot, mint ez az NDK, sem láttam. Gondoltam, vásá­rolok valamit. De itt? — Mikor érkezett Berlinbe? — Ma délután, háromne­gyed ötkor. — Alig két órája. — Nekem már sok is. Es­te hazautazom. Itt is szörnyű nagy a drágaság, minek ma­radjak? — Két óra alatt, már meg­állapította? Azaz egy óra alatt, mert hatkor bezártak. — Hát kérem, bementem egy vendéglőbe, mondhatom, az a csúnya, fekete, savanyú kenyér nem hogy megsava- nyodott, hanem megkesere­dett a számban. Pfuj, most is érzem. — De ember, hogyan ítél­het tapasztalat nélkül? — Tapasztalat nélkül! — világlátott ember vagyok én, hamar észreveszek mindent. Miért, maguk elégedettek? Maguk elhiszik, hogy Moszk­va vagy Leningrad szép? Még Helsinki csak valahogy. De a többi! — és legyintett. Választ nem várt, folytatta: — Most meg akarom tudni, mikor megy vonat haza és indulok ... — Tud németül? — Egy szót sem. Ha segíte­nének, mert egy szavukra sem vagyok kíváncsi. Megérdeklődtük helyette, mikor lesz szerencséje Buda­pestre indulni. Az infoimá- ciós ablaknál sajnálattal kö­zölték,* hogy csak éjjel egy órakor. Uj ismerősünket nagyon megsajnáltuk, kérdeztük, mi­ben segíthetnénk, hol tölti a várakozási idejét, van-e elég pénze? Enne-e? Köszönte kedvességünket, de nyomban visszautasította: — Majd nézelődöm. Csinos nők erre is járnak — bizal­maskodott. Áh, pénz sem kell, van nekem elég. Mit csináljak vele? Mindjárt keresek egy balekot és eladom neki. Még örül is majd a szerencsétlen. Búcsúzóul megnéztük a je­gyét, nem kell-e érvényesíte­ni, rendben van-e az útleve­le? Kezet fogtunk a fáradt vándorral. Elvégre az sem csoda, ha ilyen hosszú út után türelmetlenebb, öt orszá­got barangolt be —, próbál­tuk megérteni a különös bo­lyongót. Nekünk mégis köny- nyebb, egy helyben nyara­lunk. Talán csak tréfál, mi­kor ilyen felületesen bírál országokat. Talán eljutott múzeumba, képtárba, törté­nelmi emlékekhez és csak vicc ez az egész vásárlási békét­lenség. Ki is fejeztük gondo­latunkat, mire megsértődött — szándékunk ellenére: — Már nyolc napja úton vagyok. Láttam, amit akar­tam. Ez idő alatt nyitva volt a szemem. Csak nem gondol­ják, hogy felelőtlenül ítélke­zem? Sági Ágnes igényelhettek volna állami dotációt. Nem tettek, hanem okos gazdálkodással, a ter­mékszerkezet alakításával, a jól fizető áruk nyereségéből ellensúlyozzák az említett veszteséget. A Híradáslechni- l<ai Anyagok Gyárában rá­fizetéssel készítették a íény- csőfojtókat, s ezek megintcsak nélkülözhetetlen alkatrészek. A gyár nem kezdett el ki­lincselni, hátha sikerül ki­csikarni némi állami pénzt, hanem gazdaságossági számí­tások alapján licencet vásá­rolt, s ennek alapján már veszteség nélkül készítheti a íénycsőíojtókat. Az Ütépitö- gép Javító és Gyártó Vállalat­nál a teljes javítási tevékeny­ség felülvizsgálatra került, s bátor átszervezéssel csökken­tették a költségeket. A pél­daként említett kezdeménye­zések sajnos,’ még fehér hol­lóként sem találhatók meg a tanácsi iparban, ahol — úgy tűnik — a veszteséges műkö­dést hajlandók úgy fölfog­ni, mint valami átkot, el­tűrni kénytelen sorscsapást, s meg sem kísérlik keresni azokat a lehetőségeket, ame­lyek — a tanácsi ipar rugal­masabb gazdálkodása sok te­rületen előnyt jelenthet — pedig adva vannak. Az ilyen, úgynevezett gaz­dálkodási viszonyok nem is­mertek a széles nyilvános­ság előtt egy-egy gyárban, vállalatnál. A munkások, a műhelyek emberei alig vala­mit, vagy semmit nem tud­nak arról, mennyit is ad az állami kassza, s éppen ezért nem is sokat törődnek vele. Igaz, a termelési költségek elsősorban a vezetők fejét fáj- dítják, de ha csak az ö fejük fáj tőle, s mások nem is törődnek mindezzel, aligha sikerül a változtatás. A min­den tizedik gondolatsora te­hát végül is odavezet, hogy többet, s főként alaposabban kell beszélni a gyárban arról: miért kényszerülnek arra, hogy ne önmagukat tartsák el, hanem az államra hagyat­kozzanak. Nyíltan, kertelés nélkül kell szólni arról, ami­ről nem ők, hanem bizo­nyos állami rendelkezések, ármegállapítások stb. tehet­nek. de erkölcstelen lenne el­hallgatni azt, amit helyben tenni lehet, amit a maguk erejéből képesek rosszból jó­ra fordítani. E zt a tömeglélektani mun­kát a gazdasági vezetők magukban képtelenek sikerrel megvalósítani. A pártszerve­zetek és a — szakszervezetek feladata elsősorban, hogy a gazdasági vezetés adta érvek­kel, tényekkel, no meg a ma­guk tapasztalataival harcba szállj anak, hogy a gyár, a vál­lalat valamennyi dolgozója tudjon arról, amiről eddig fő­ként csak a vezetői értekez­leteken, s az irodákban be­széltek. A kettő együtt, a ve­zetés erőfeszítései, s a kollek­tíva tudatának változása jó indítás azon az úton, ame­lyen végül is eljuthatnak a ma még „tizedikek” a jobb helyezéshez, azaz a ráfizetések csökkentéséhezi megszünteté­séhez. Mészáros Ottó Az EIVRT Vákuumtechnikai Gépgyár (Bpest IV.. Szilágyi u. 26.) FELVÉTELRE KERES esztergályos, marós, géplakatos, mechanikai műszerész, villanyszerelő, mintaasztalos, fényező, galvanizáló, öntvénytisztító, kőműves szakmunkásokat, illetve betanított munkásokot. továbbá segédmunkásokat, női betanított munkásokat, gyors- és gépírókat. Jelentkezés naponta t)—14 óráig. Közlekedés: 43. 84. 96 autóbusz. 12, 12/a villamos. I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom