Pest Megyei Hírlap, 1968. július (12. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-14 / 164. szám
it «Sl hec.yu ÁJCjrltip 1968. JŰLIUS 14., VASÁRNAP Heti filmlevél EGY REMETE ROMÁBAN Három név fémjelzi a most bemutatott Egy remete Rómában című színes, szélesvásznú olasz filmet. Dino Risi rendező neve az Előzés című kitűnő olasz filmet juttatja eszünkbe. Vittorio Gassman- nak sok remekbeformált alakítására emlékezünk. Ann Margret pedig nemcsak szépségével, hanem tehetségével is rangot vívott ki magának a filmvilágban. Ez a három név együtt, a színlapon, sikert ígér. Ezúttal azonban a művészi siker helyett csupán másfél órás kellemes nyári szórakozást kapunk. — Miről is szól a film? Egy olasz kisemberről — Vittorio Gassman játssza —, aki meg- csömörlött a nagyvárosi élettől s otthagyva feleséget, állást, autót, kényelmet, Robin- son-életbe kezd a hegyek között. Csakhogy Robinsonnak lenni Rómától mindössze BARANYI FERENC: • • Üzenet a földekről Aratni kell: Az életet * csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Évszázadok keserve bennünk lassan enged. Lelkünk sokára lesz szabad? Nem számít. Vágni kell a rendet. Aratni kell. Vad jégeső leselkedik a jó vetésre. Viharral is megvív a nép, arany kévére hull a vére. Aratni kell. Nem hajt az úr, csupán jótékony ősi ösztön, amíg a földből jön a kenyér, veríték is szakad a földön. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Urak, papok kezében volt soká az ostor, nekünk csupán silány ocsú maradt a csont-törő robotból. Aratni kell. Ha pár konok paraszt kaszáját harcra fente: az ostorát féltő erő csomós vérünket hígra verte. Aratni kell. Jaj, volt idő — nem is túl rég — mikor az eszme nevében néhány vámszedő termésünk legjavát leszedte. Aratni kell. Ma még a gond nem kevesebb, de a törődés megsifnogat, mint nyári szél, ha beleborzong is az önzés. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Konok fiú a messzi kék mezőkre mentél, a hold is sarló alakú — tudd, hogy mit ér a jól kifent él. Aratni kell. A harcodat nem értjük, csak szorongva nézzük, de tudjuk majd, hogy te üzensz, mikor szívünkre messzi fény süt. Aratni kell. Sugarakat nem álmodott a pincegádor, lásd meg a pince-sorsokat a tündöklések távolából. Aratni kell. Ha visszatérsz, sarlónak hozd lé majd a holdat, s a csillagok közt se feledd fiú, hogy közülünk való vagy. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. negyven kilométernyire, szin- ^ te egyenlő a lehetetlennel. Ajt Prófétát — ez a film eredeti J és kifejezőbb címe! — elérit végzete, előbb a televízió, ^ majd pedig a rendőrség — el- ^ maradt adóját rendezendő fel- ^ hívással — fedezi fel s viszi be Sj újra a városba. A városba, ahol a Próféta elbukik: a ti gyengédebb nem lesz a vég- ^ zete. ' § A néző csupán egy tréfás fricska tanúja, lehet ez alka-^ lommal a várt maró szatíra j; helyett. S ezért még a lengén •: öltözött Ann Margret szépsé- ge sem kárpótolja. § A MAKRANCOS HÖLGY t Shakespeare-rel találkozni ^ mindig élmény. Különösen a jí vidám Shakespeare-rel, hiszen ^ vele ritkábban találkozhatunk. Ez alkalommal három ország^ filmeseinek — olasz—angol— i amerikai — összefogásából szü- $ JURIJ LEONOV: letett meg A makrancos hölgy § legújabb filmváltozata, sor- § rendben a tizenkettedik. !• A makacs Kata megszel idí- ^ tésének történetét szinte min- fi denki ismeri, azt hiszem, fe-,' lesleges lenne elismételni, ji Annál inkább szólni kell a i történet főszereplőjéről, Rí- $ chard Burtonröl, aki mackós ^ férfibájjal, nyers vidámsággal5 már az első képsorok után tö- g: kéletesen elhiteti velünk, hogy t ő az egyetlen ember a földön,; aki képes a szépséges, de vad $ Kata megszelídítésére. Ennek $ a szelidításnek vagyunk a ta- $ núi több mint két órán át és 5 közben remekül szórakozunk. $ Franco Zeffirelli rendezése J szellemes. Oswald Morris szí- 5 nes felvételei szemet gyönyör- ^ ködtetők. Elizabeth Taylor re- $ mek Katherina, jól érzékelteti $ az átalakulást, amely a fékez- 5 hetetlen vadóctól a szerelmes $ asszonyig vezet, de kitűnően ; éreztetni tudja azt is, hogy 5 megadása nem fegyverletétel, i csupán az okos és nagy sze-; relem bizonysága. (p.) ! PIHENÖ (Foto: Gábor) Javult a helyzet — De hát én Filippin vagyok! — ismétli. A hang azonban most már kissé türelmetlen. — Jól hallottam — közlöm vele. — De ettől még lehet jegye. A hájtömeg ekkor megmozdul, s egy ötkopekest nyom a kezembe. — Itt van, adja a kalauznak, ha ennyire kicsinyes. De ezt nem ússza meg szárazon! — Elnézést, de bírságot is fizetnie kell — mondom a lehető legvidámabban... A legközelebbi megállónál ez a Filippin a dühtől remegve és fátyolos szemmel leszállt. Munka után Klujev hívatott. — Te... hát ez... — kezdte kissé összefüggéstelenül —, úgy különben jól van, hogy megfizettetted a jegyet ezzel a r Filippinnel..., de azért bírsá- > got nem kellett volna ... Mert í ugye ... mégiscsak az apó- ! som ... No de, rendben van, í családi ügy, ugye .., Rendes t srác vagy! Csak így tovább! 5 Mindenkivel... 5 j — Hát ha valaki buszra ^ száll, jegyet kell váltania — ^ kezdtem szerényen. — Ha 5 nincs jegye, akkor bírságot f kell fizetnie. így áll az utasí- t fásban meg a logika szerint !*••• ^ — Helyes... És csípj csak ^ el mindenkit. Még ha a roko- i nőm is ... — bíztatott Klujev. $ ^ Másnap y diákot nemcsak $ megbírságoltam. A nyilvános- I ság előtt arról beszéltem ne- § ki, hogy tulajdonképpen meg- | lopja az államot. A magát Klu- | jev rokonának mondó diák í először csak elpirult, majd Egy kocka A makrancos hölgyből. sírva fakadt a szégyentől. Aztán öklével fenyegetőzve, leugrott a következő megállónál .. : Aztán egy divatos malaclo- póba öltözött, jegy nélkül utazó hölgyet kaptam el. — Ó-ő-ó, az új revizorka! — csicseregte. — Ismerkedjünk meg, Antonyina Sergejevna vagyok, Pável Ivanovics felesége. De magának csak Tonya... Hívjon így ... — Nagyon örvendek — hajoltam meg illően. — De ha nincs ellenére, kedves Tonya, akkor vegyen egy szép kis jegyet, s fizessen bírságot is. Nagyon örülök, hogy megismerhettem. S remélem, elmondja 1 Pável Ivanovicsnak, hogy igen igyekszem ... Amikor a próbaidőm lejárt, Klujev magához hivatott, sígy szólt: Eddigi értesüléseim szerint a járatokon javult a helyzet... Ügy általában maga nem egy rossz munkaerő. No de mit is mondok! Maga kitűnő dolgozó! Maga az ideális ember! Elpirultam. — Ennek jeléül kitűnő jellemzést is adunk magáról — folytatta Pável Ivanovics kedves mosoly kíséretében. — Ezzel mindenütt felveszik. Két kézzel kapnak maga után. — Ez^ azt jelentené, hogy nem véglegesítenek? — Nézze, kedves barátom — mondta az igazgató —, maga felnőtt a feladatához. A baj csak ott van, hogy mi még nem nőttünk fel magához... (Fordította: Ferencz Győző) MÉSZÁROS OTTÓ: Az ördög maga A kopott oroszlánoknak a cirkuszban vagy az állatkertben a helyük; egyike volt ez kedvenc és — főként — hírhedtté vált mondásainak. Kedvencnek azért számított, mert azt állította, hogy ő ezt személyesen Landler Jenőtől hallotta, aki pedig nem beszélt összevisz- sza. Hírhedtté pedig azért lett, mert annak idején, hogy egészen pontosak legyünk, tizenhárom esztendeje, szemébe mondta olyan valakinek, akit mindenhová a diszkréten személyi kísérőknek nevezett testőrök közül nem is egy, hanem három követett, tehát fontos ember volt. Ha igaz az, amit később beszéltek, akkor a káderosztályon hat vaskos iratcsomót őriztek róla. Mindegyik külön-külön képtelenségnek tűnt, mert vagy egy szent, vagy egy ördög kandikált ki a sűrűn teleírt papírlapok közül, együttesen mégis igaz volt. Arról, persze, nem 6 tehetett, hogy azokban az esztendőkben az ördögről szóló papírokat kaparták újra és újra elő. Például azt a jegyzőkönyvet, amelyet még negyvenöt tavaszán vettek fel, s amelyben a „fanagykereskedő törtető fiának” nevezte azt az embert, aki tényleg az ország egyik legnagyobb fanagykereskedőjének fia volt. Az, hogy törtető, csak jóval később derült ki róla. amikor a kommunista párt vezető funkcionáriusaként Nyugatra szökött, s ott, a gondos papa háború előtti bankbetétjei, s azok kamatai segítségével rövid úton gyár- túlajdonos lett. Ezt ő sem láthatta előre róla, de mivel másfél esztendeig együtt ültek a Csillagban, némi joggal nyilatkozhatott az illető ambícióinak őszinteségéről. A jogot, persze, csak ő vélte jognak, mások, amint a jegyzőkönyv is igazolja, destruktivitást, és — szó szerint — „a pártvezetés lejáratását” rótták a terhére, s hogy nem került újra a Csillagba, vagy máshová, azt csak annak köszönhette, hogy rendkívül csinos húga valamikor a húszas években felesége lett egy katonatisztnek, aki közben a Szovjetunió marsalljává emelkedett. A későbbiekben is igen sokat köszönhetett húga házasságának, ahogy ő maga mondani szokta, „Bözsit ki kellene tiintetni a többszörös életmentő jelvénnyel”. Néha, amikor, ha pillanatokra is, de nagyon nekikeseredett, még azt is hozzátette, hogy: „életem egyetlen okos cselekedete az volt”. Mármint Bözsi, az újpesti munkáslány, az egyetlen hozzátartozó kiszöktetése Szlovákián át Récébe, majd onnét Moszkvába. Azokban az években tényleg úgy tűnt. hogy semmi más okosat nem csinált. Azt még valahogy megbocsátották volna neki, hogy spanyolos volt, végig- verekedte, kétségbeesetten, káromkodva, de hátrálni utolsónak hátrálva a nemzetköziek tartotta frontvonal majd’ minden szakaszát, azt viszont már nem bocsátották meg neki, hogy a francia internálótábor elől megszökött, s rövidesen Ankarában bukkant fel, ahonnét két éven át — pusztán magánszorgalomból — aranyat érő információk tömegét küldözgette. Ankara után Brüsszel következett, itt egészen otthonosan érezhette magát, mert akárcsak harminckettőben idehaza, ott is lecsukták. A Csillagban másfél esztendőt töltött, a brüsszeli központi börtönben csak nyolc hónapot, s akkor a Rote Kapelle segítségével, minden hivataloskodás mellőzésével, éjszaka és szerencsésen, távozott. Negyvenötben a moszkvaiakkal jött haza, de ez véletlen volt. Ö ugyanis nem hitt abban, hogy tizenkilencben az volt az első ember, akit negyvenötben annak neveztek, ő Kun Bélára emlékezett, s mivel maga is részese volt a százharminchárom napnak, nem lehetett meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amire biztosan emlékezett. Így azután a marsall sógor miatt kapta meg valójában a jegyet, — persze, képletesen, mert katonai repülőgépeken nem foglalkoznak ilyen civil szamárságokkal — s nem azért, mert — az ő hitével ellentétben — itthon számítottak rá. Amikor másfél hónapig csak hitegették, elfogyott a birkatürelme, s a Tisza Kálmán téri, épület első emeleti folyosóján, meglehetősen nagy létszámú hallgatóság előtt a fanagykereskedő fiát törtetőnek nevezte. Tehetett ő róla, hogy az együt ült másfél év ellenére éppen ez az ember közölte vele. igaz, nem nézve a szemébe, hogy „először tisztázni kell néhány, sőt, sok dolgot az életedben”. A botrányra csak húzogatta a vállát, azt mondta, „legalább észreveszitek, hogy én is itthon vagyok”. Aláírta a jegyzőkönyvet, s várta, gyógyíthatatlan; naivitásával, hogy most már napokon belül rábíznak valami munkát. Miután két hétig hiába várt, kiment Újpestre, megkereste a régieket, s mivel nemcsak valaha, hanem Ankarában, meg Brüsszelben is műszerészként kereste a kenyeret, beállt Lóth úr műhelyébe, s a romok alól kikapart manó- méterek, meg másféle francok reparálásába kezdett. Negyvenöt őszén jutott csak eszébe valakinek, s először tanácsos, majd államtitkár lett, de negyvenhat nyara már ismét Lóth úr műhelyében köszöntött rá. Ő nem kereste a bajokat; azok találták meg őt. A brüsszeli elvtársak, akik, úgy látszik, nem feledték el, meghívták, ki is ment három hétre, s amikor hazaért, hosszú ideig nem értette, miféle „kapcsolatteremtésről” faggatják civilbe öltözött, de nagyon is katonás dolgokat ellátó emberek. A faggatást még úgy- ahogy elviselte volna, a kellemetlen az volt benne, hogy általában éjszaka, s elég gorombán csinálták, ráadásul tartózkodási helye sem volt túl kényelmes, bár a Csillag-belihez mérten kétségtelen fejlődésről tanúskodott; ott kübli, itt valódi angol W. C. volt. Kilenc hétig tartott ez a „mi tudjuk” nevű komor játék, s ő -csodálkozott a legjobban, amikor hajnali háromkor az utcán találta magát. Meglepetésében kétszer is köszönt a kapuőröknek, akik csak a fejükkel intettek, hogy minél hamarabb kotródjon innen. Gyalog ment ki Újpestre, útközben azt hajtogatta, hogy ... szóval, amit még inaskorában tanult, népi kifejezések és kívánságok címen. Lóth úr sírva esett a nyakába, de, mint kiderült, nem a visszatérésének örült, hanem éppen ellenkezőleg, amiatt esett kétségbe. Két napja ugyanis járt nála két szigorú ember, akik meghagyták, hogy alkalmazottat nem tarthat, mert ha mégis, akkor... Nem mondták meg, mi lesz akkor, de Lóth úr, tekintve, hogy volt némi fantáziája, sejtette. Így azután összeszedte azt a néhány holmit, amit a magáénak mondhatott, s mivel egész életében nem szeretett kellemetlenkedni senkinek, legalábbis azoknak, akiket szeretett, nem kereste föl egyik régi elvtársát sem, hanem fölült a villamosra — Lóth úr becsületére váljon, háromhavi bért gyűrt a zsebébe, minden tiltakozása ellenére —, átvándlizott Újpestről Kispestre, ott vett ki szobát. Két napig aludt, Hűm, hűm— nézett rám Pável iavanovics Klujev, az igazgató. — Ellenőrnek különleges képességű ember kellene. Egy ideális ember. S nem tudom, maga megfelelne-e nekünk ... — Igyekszem majd — húztam ki magam. — Adok egy hónap próbaidőt — mondta a főnök. — Aztán majd meglátjuk ... Azóta már az egyik járaton dolgozom. Nem is olyan túlságosan nehéz a munkám: megvizsgálom a jegyeket, és igyekszem elcsípni a „tujázókat”. — Szabad a jegyét? — fordulok egy férfiutashoz. — Filippin vagyok —mondja tömören. I — Nagyszerű! — mondom i élénken. — Akkor bizonyára ; jegye is van.