Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

u

V. miskolci fi

A MISKOLCI RÖVIDFILM- FESZTIVÁL lassan nemzetközi rangra emelkedik. A hazai kisfilmek idei, ezúttal ötödik találkozójára 10 országból jöttek filmesek, újságírók és — ha még nem is versenyben —, de több külföldi rövidfilmet is láthattak a fesztivál nézői.

Közel száz mozi- és tévéfilm, híradók, ismeretterjesztő kisíilmek, rajz. és bábfilmek vizsgáztak a zsűri és a közönség előtt. A zsűri ítélete ismert: a fődíjra egy filmet sem tartottak érdemesnek. Csak Miskolc város nagydíját és két kivétellel a kategóriadíjakat ítélték oda. Nem adtak díjat a kísérleti, valamint a televíziós riportfilm kategóriában. Bár az általános vélemény szerint az elmúlt évben emelkedett kis- filmgyártásunk színvonala, igazán kiemelkedő filmet nem láthattunk az idén. Különösen szegényes a termés a dokumentum és riport kategóriákban. A zsűri a legjobbnak Sára Sándor „Vízkereszt” című filmjét találta és ítélete találkozott a közönség véleményével. Sára filmje valóban fontos kérdésről, a tanyán élő emberek életéről szól. Lírai hangvételű szociográfia ez a film. elgondolkoztat, megdöbbent és tettekre serkent. Magyarország minden tizedik lakosa tanyán él. Egymillió ember sorsáról ad hiteles képet Sára Sándor.

Dokumentumfilm nyerte Miskolc város díját: Elek Judit „Meddig él az ember" című kétrészes filmje a munkával való kapcsolat megváltozását teszi az emberi élet legdöntőbb sorsfordulójává.

Ebben a kategóriában kapott díjat Csőké József „A torna mesterei” című filmje is, mely ennek a szép sportnak történetét és fejlődését beszéli el.

Említésre méltó még Kiss József „Dávid” című filmje.

A DOKUMENTUMFILMEKET nézve a legszembetűnőbb volt, hogy az említetteken kívül szinte teljesen hiányoztak a mai élet, a mai társadalom problémái. Láthattuk ugyan Szemes Marianne „Érted haragszom” című filmjét, mely a fiatal korban elkövetett, felelőtlen öngyilkosságokról szólna, de nem jut túl a közhelyek ismétlésén.

A szegényes dokumentum- film-termés okát többen a dokumentumfilm stúdió átszervezésében keresik. Az utóbbi időkben leginkább olyan filmek készítésére van mód, melyek költségeihez valamilyen szervezet hozzájárul. Ez természetesen azt hozza magával, hogy nem az író és rendező szempontjai, hanem a szubvenciót adó szerv instrukciói érvényesülnek. Ber- sze, ez csak az okok egyike és nem hinnénk, hogy a leglényegesebb. Különösen szembetűnő. ez akkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy nem tudták kiadni a televíziós riportfilmek kategóriadíját sem. A televízió a modern kor újságja. Az újság egyik leglényegesebb része a riport és íme, egy év alatt nem készült olyan riportfilm a televízióban, mely a díjat megérdemelte volna. Hol vannak azok a még ma is emlékezetes filmek, mint a „Hasznost csoda”, a „Cigányok” és még sok nagyszerű filmet tudnánk felsorolni a néhány év előtti termésből? A kisfilmkészítés, sajnos, nem olcsó műfaj. A perceket itt tízezer forintokkal mérik. Ügy tűnik, mintha az alkotók csak a biztosra, csak a problémamentesre törekednének. Tény, hogy egy „nem rázós*’ kisfilm forgató- könyvének elfogadtatása könnyebb és rövidebb úton elElőttem mentéi sietve, mintegy lebegve a fényben, elomló hajad volt, nyurga, még kissé nőietlen termeted, s valami szinte látható vidámságot lengettél magad után sok színű fátyolként, titkolha- tatlan játékossággal. A karod és a lábad bronza csillogott, meg a piros öv, mely feszesen fogta áit könnyű derekadat. Valósággal súlytalanul lépkedtél, s ha nincs a hónod alatt az a három könyv, tán nem is éri az utca kövét szan- dálos lábad, melyre szelíden, leheletfinom harisnyát vonva szállt le az áttetsző úti por. És a fényben, a lélegző fák alatt, ott mentem utánad én, fanyar cs rossz hangulatú barátom oldalán, egy elhullott szilvát rugdosva, leszegett fejjel, de újra és újra, lopva feléd pillantva.

Több mint negyedszázadnyi messzeségen dereng át az a nap ... Nem. nem dereng, élesen rajzolódik elém, és egyre élesebben, mintha valamilyen messzelátó lencséjét épp e pillanatban igazítottam volna a szememnek legmegfelelőbbre. Beleszimatolok a levegőbe, és érzem annak a napnak minden illatát, a fák, a por. a napfény és a gabonát szállító szekerek jó szaga leng be, és a frissen mosott, enyhén szappanszagú ruhádat is érzem ... Megejtő varázslattal koraifjúságom tódult be ma szobámba, mint valami halk muzsikaszóval kísért, tarka sokadalom. És a nyüzsgés közepén ott az a hajdani gyermekarcú ifjú, könyékig feltúrt ingben, lobogó szemekkel, melyekben lefojthatatlan a lázongás, a világot eszmél- tetni akaró tennivágyás, hetyke szívvel, mely mintha láthatatlan ereken át a Petőfiék véréből szippantott volna magába tüzet és öntudatot, nyugtalan írók gondolataitól megszállottan, ott az a tanyasi tanítónak készülő diák, aki én voltam valamikor...

Cegléd felett fülledt délután terpeszkedett, a posztoló rendőr csákóját sárgás reszke- tés fogta körül, végig az utcán hűsítő szellővel akácvirág hulldogált alá, mámoros madarak zengedeztek, és mi loholtunk utánad. Én, meg Gazsi.

Te hamar észrevetted, hogy

követünk, és hátra-háiranéz- tél, ránk-ránkkacsintottál néha, csalogattál szinte, mint szh'árvány a meselelkű, szerencsét próbáló Harmadik Fiút, aki dacosan és megállíthatatlanul rója Hetedhétország útjait.

Aztán utolértünk. Gazsi barátom már ismert régebbről, é<; általa én is megismertelek. Most már egymás mellett mentünk — hárman.

Tekintetem gf( kalandozott rajtad. Mint horog, a hajadba akadt, mint lágy teKönyv

szerelem

rhető. Az is biztos, hogy egy alódi társadalmi probléma ritikus feldolgozása nem nindig talál egyértelmű fo- iadtatásra. Talán az alkotók, alán a televízió és a stúdiók lletékes szerkesztői keresik a könnyebb, biztosabb utat. Egy ;meretterjesztő filmmel nem ehet probléma. Ez természe- esen nem azt jelenti, hogy itatnánk az ismeretterjesztés ontosságát. az ilyen filmek zükségszerűségét. De mellet- ük joggal hiányoljuk a tár- adalmi dokumentumfilmeket, mai élet kérdéseit boncol- ató riportfilmeket.

AZ ISMERETTERJESZTŐ LATEGÖRIA díját a zsűri omló Tamásiak ítélte a „Fe- ezetek az emberi agyról" eí- iű filmjéért. Mellette kapott íjat Lakatos Vince .,Bocsko- omon van egy szák” című lisfilmje is. Mindkettő jogo- an kapta a díjat, annál is in- ább, mert ebben a kategó- iában volt a legerősebb a nezőny.

A televíziós dokumentum- ilmek díját Herczun Péter .apta a „Kik azok a magya- abok” című filmjéért. Egy ávoli rokon törzsről számol- ak be a film alkotói. Kár, ogy a stábnak nem volt mód- a meglátogatni őket és be ellett érnünk két itt tanuló aagyarab diákkal és az ott árt kutató dokumentumaival.

A televíziós filmek közül alán a legtöbb vitát Szálkái 'ándor „Hallgatás” című ri- lortfilmje kavarta. A film gv verekedés után, melynek lövetkeztében egy ember negbalt, végigjárta a helyszí- leket. beszél azokkal az erőterekkel, akik látták az ese- nényt, akiknek módjuk lett rolna beavatkozni. Közli a negdöbbentő tényt, hogy a találós kimenetelű verekedés larázda, lumpen főszereplői nég az áldozat halála után is

szabadlábon voltak és zavartalanul folytatták addigi életüket. A film felelőssé teszi mindazokat, akik az esemény tanúi vojtak, akik a tetteseket ismerik és látták őket. Az ítélet sommás és nem igazságos, bár a felületes szemlélő számára elfogadhatónak t látszik. Űav tűnik, hogy mindenki felelős, mindenki elmarasztalható, kivéve azokat, akiknek hivatalból feladatuk a bűnüldözés és egy gyilkosság tetteseinek felderítése, akik ráadásul még nem is bujkálnak, hanem tettük színhelyén élnek, csakúgy, mint annak- előtte.

A rajzfilm-kategória díját megérdemelten kapta Foky Ottó .,Bizonyos jóslatok” című filmje. Mellette még említést érdemel a szellemes és kedves Péti-sorozat is.

A TUDÓSÍTÓ most kissé zavarban van. Könnyű lenne. há utalhatna a látott filmekre, hiszen nem kü’földi alkotásokról van szó. Mégis — kivéve a televíziós filmeket — legtöbb még a rendszeres moziiátogató előtt is ismeretlen. És e tény talán legalább olyan fontos oka, hogy nem születnek kiemelkedő alkotások. Ismert tény: a filmforgalmazó szervek nem igénylik ezeket a műveket és csak amolyan töltelékanyagnak tekintik őket. Es ami külön megdöbbentő: legtöbbjüket a televízió sem mutatta be. Ezért számomra a fesztivál legnagyobb tanulsága: o jövőben nagyobb publikációs lehetőséget kell biztosítani e filmeknek és alkotóiknak.

Évente egy fesztivál szép és felemelő esemény. Hála a jó rendezésért és szíves látásért a miskolciaknak. De ez önmagában még nem elég, hogy ez a fontos és szép műfaj megtalálja útját a nagyközönséghez is. Ősz Ferenc

A Wilhelmstrasse

és Magyarország

A testes, több mint ezer oldalas kötetben közölt első irat — a könyv alcíme: Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933—1944 — Gömbös Gyula miniszterellök Hitlerhez intézett jókívánságait rögzíti, annak kancellárrá választása alkalmából. A kötet végén található itolsó iratok egyike — Wee1- senmayer távirata a Wilhelm- strasséra — Szálasi boldogságát tolmácsolja, miszerint ,a Führer részéről történő fogadása életének legnagyobb napja lesz”... A két irat kötött! tizenegy esztendő a magyar történelem legsötétebb korszaka, legmélyebb pontja. Ebbe a mélységbe, sötétségbe vet értelmet megvilágító fénycsóvát az a 727 irat, melyet a náci külügymi- lisztérium dokumentumainak tömegéből — magyar vonathozásaik alapján — emeltek ki a kötet összeállítói: Ránki György, Pamlényi Ervin, Til- kovszky Lóránt és Juhász 3yula.

A magyar—német kapcsolatok főbb vonulatai ismerlek. Ezek a kapcsolatok vezettek a leghűbb csatlós szerepének visszataszítóan sikeres eljátszásáig, a nemzet érdekeinek teljes föladásáig. A Kossuth Könyvkiadó gortdo- sásában most megjelent kötet a főbb vonulatok mögé ad betekintést. Láthatóvá teszi a fasiszta külpolitika nagyon is átlátszó, de a magyar vezetők számára isteni kinyilatkoztatásként ható mesterkedéseit — így például igen tanulságosak az olasz és a magyar külügyminiszter, Ciano és Esáky megbeszéléseit rögzítő német jelentések — céltudatosságát s végül: parancsolgatását. (A negyvenes években már odáig süllyedt a magyar politikai vezetés, hogy szabályos, szolgai módon -és-stílusban elkészített jelentésekben idott számot cselekedeteiről a lémet külügyminisztérium urai előtt...) A forráskiadvány — mert az iratok szinte dvétel nélkül első ízben kerülnek közlésre magyar nyelven — lényegében meggyőző foglalata egy politikai koncepciónak, a benne fölsorakoztatott iratok pedig beszédes dokumentumai e koncepció érvényesülésének, sőt: e koncepció lakáj módjára történő szolgálatának.

M

i volt ez a — német — politikai koncepció? Magyarország és a magyar politikai vezetés eszközként — vigyázzunk: nem partnerként! — való fölhasználása a német hódító tervek gyors realizálásában. Az iratok bizonyította tények a legfontosabbak természetesen, mégis, ez esetben látszatra mellékes dolgot említünk bizonyításként: a hangnemet, a stílust! Ür és szolga „levelezése” ez, nyoma sincs az egyenrangúságnak, hogy a kölcsönös megbecsülésről már ne is szóljunk. A magyar urak tudták — ha esetleg bevallani csak önmaguknak is merték —, hogy szerepük alig valamivel több a Harmadik Birodalom vezetőinek szemében, mint a tisztiszolgáé, aki ebédet visz, csizmát pucol, fekhelyet készít... És mégis, a magyar vezető politikai körök nem viszolyogva — mondhatni: kelletlenül —, hanem örömmel vállalták ezt a szerepet, s egy részük öröme csak ajkkor csappant meg, amikor nyilvánvalóvá vált — a szovjet hadsereg sikeres támadó hadműveletei után —, hogy nem a legjobb urat választották.

Az a felfogás ugyanis — s ennek maradványai feltalálhatók még napjainkban is — miszerint az angol orientáció valamiféle pozitív törekvés volt a magyar politikai vezetés polarizációs időszakában, nem több fikciónál, s ezt — igen nyomatékosan — igazolja a testes kötetben közzétett iratok nagy része is. Az angolszász orientáció, ahogyan a magyar uralkodó körök egy részének taktikázgatása bevonult a történelembe, nem valami haladó értelemben felfogott nemzetmentésnek ígérkezett, hanem a szó reakciós értelmét testesítette meg, ti. a nemzetmentést, mint az uralkodó körök, a „vezetés’* jogfolytonos átmentését. Ezek az urak ugyanis — Horthyról magáról fölösleges is szólni — miközben megpróbálkoztak — ahogy egyik iratban áll: kiépíteni az angol vonalat — a nyugatra szóló taktikázgatás- sal, minden aggály nélkül téliesítettek a Berlinből érkező parancsokat, mert még annyi bátorságuk sem volt, hogy a vesztett háború tudatával érvelve, némi szabad cselekvést biztosítsanak a maguk számára a Wiihelmstrasseról érkező, s mind ingerültebb, parancsolgátóbb hangú utasítások ellenében.

A Wilhelmstrasse urai számára — mert a náci külügyminisztériumban Magyarországgal addig nem Ribben- trop, de még nem is Weizsäcker külügyi államtitkár foglalkozott, hanem különböző rangú hivatalnokok — a magyar vezetés csak 1943, s 1944 hónapjaiban jelentett többet egy tartomány bábjainál; amikor a maximálisát akarták — s tudták — kipum- polni az országból. (Weesen- mayer távirata 1944. április 7-én, tehát 19 nappal a német megszállás után, azt tudatja Kibbentroppal: „A magyar kormánnyal megállapodásra jutottam, hogy a közös hadigazdálkodás pótlólagos programjához havi 200 millió pengőt bocsát rendelkezésre. Gyakorlatilag ez az összeg a haditerhek hozzájárulásaként tekinthető... ez a legtöbb, amit Magyarországtól pillanatnyilag ... várhatunk”)

E

zekben a hónapokban — s mint a havi kétszázmillió pengőt kitevő ajándék is bizonyítja, sikerrel — a Wilhelmstrasse első embere, Ribbentrop szinte szakadatlan táviratváltásban áll a német nagykövettel, Jagowval, majd a birodalmi megbízottal, Vee- senmayerrel, újabb és újabb utasításokat adva a magyar kormánnyal végrehajtandó intézkedésekre. Ekkor már nem arról volt szó, hogy a kiosztott szerepet hűen eljátsszák a magyar urak, hanem arról, hogy mindenáron és minden eszközzel segítsék fokozni a megbomlott hatalom horogkeresztes zászlaját. Az említett két esztendőben kelt iratokban mind sűrbben találjuk a „közölje”, „adja tudtára”, „világosan értesse meg” kifejezéseket; a Wilhelmstrasse urai igazán nem finomkodtak, de miért is tették volna? (Jagow német követ 1944. február 19-én jelenti a külügyminisztériumnak: Kállay miniszter- elnök magas rangú tábornokok előtt arról beszélt, hogy „ ... Magyarország Németországra van utalva, és ezért minden erejével továbbra is feltétlenül Németország oldalán kell harcolnia”. (Ha a magyar urak így beszéltek — közben a szovjet csapatok már Lemberg irányába törtek előre —, miért szóltak volna más hangon, mint a parancsolgatásén a Wilhelmstrasse főnökei?

A magyar „külpolitika” — s az idézőjel jogosultsága a kötetet végiglapozó előtt nem kétséges — korlátoltsága, ostobasága önmagában is súlyos teher volt a nemzet sorsában. Egy valami még súlyosabb: a nácizmus gátlástalan szolgálata — a német iratok beszédesen tanúsítják, hogyan spiclis- kedtek a katonai attasék, miniszterek, képviselők a náci diplomaták javára —, az a német—magyar barátság,

amelyből csak a német—magyar volt igaz. A német—magyar kapcsolat, az úr és a csatlós kapcsolata. A barátságot a magyar urak szerették volna elnyerni, de — 727 irat bizonyítja — helyette csak annyira futotta, hogy a hitlerájban eljátszhattak az első komornyik visszataszító, s történelmileg tragédiát előidéző szerepét.

M. O.

_ De aztán szóba jöttek a könyvek, és megkérdeztem,, mit olvasol, lássam csak, mit viszel?

S te szíves örömmel nyúltál a hónod alá, egymáshoz szoruló ujjaid kedves kecsességgel emelték ki onnan a három kötetet, óvatosan, vigyázva, nagy szeretettel, mint pelyhes, félnapos kiscsibéket szokás, és mutattad: Móricz Zsigmond könyve volt mind a három, a Hét krajcár, a Pillangó, és A boldog ember.

Mutattad a könyveket, beléjük lapoztál, világító fehérlek, az áhitatnak valami Icür. lönös gyönyörével, mely szinte kényszerített, hogy megfogjam a kezed, Mintha szavaiddal szikra hullott volna rám, mely engem is felgyújtott, mint a vonat a sínek mellett húzódó mezőt, hisz az én keserű nagyapáimról is meséltél a tieidről szólva, és ereznem kellett, hogy vergődő lázadó, zásaimmal, íme, társat találtam, aki úgy gondolkozik, azt akarja őszintén és nagyon, amit én...

Ha most latolgatva, higgadt fővel felidézem életutam álomszerű állomásait, egyre határozottabban érzem, hogy akkor, azok döntő percek voltak mindkettőnk sorsában. Igen. minden bizonyossággal vallhatom, hogy akkor, ott szerettelek meg, s ha akkor még nem is döntöttem el, de homályosan már akkor is éreztem, hogy nekünk kéz a kézben kell mennünk ezután, együtt, addig, míg élnünk szabad. Ügy éreztem, hogy valakit találtam, akit nem ereszthetek tovább, másfelé, aki mellé oda kell állnom, mert általa én is erősebb leszek.

És melléd is álltam.

S hány éve már, hogy együtt haladunk!

Születésnapodat köszönte ajándékul fogadd most el tőlem ezt a vallomást, melyet egész telkemmel írtam e tavaszi délután. És fogadd el ajándékul e könyveket. A Zsiga bácsi könyveit.

S ha úgy érzed, hogy önmagadon kívül valakinek még hálával tartozol azért, mert olyan társat találtál, akire mindenkor biztosan számíthatsz s akivel az életed megelégedett, akkor az csakis a Zsiga bácsi lehet.

Most pedig gyere, ülj ide mellém, a villany alá, és olvassuk el együtt, újra a Hét krajcárt, olyan rajongva, olyan megindultan és gyönyörűséggel, mint akkor, megismerkedésünk napján olvastuk a sivár sétány egyik sárgára festett padján, miközben halkan cirpelt néhány tücsök valamilyen remegő melódiát és az égen, mint krajcárok száza-ezre, lassan feltünedeztek a mosolygó csillagok.

Polgár István

nyer, a karod simogatta. Szorongva vizsgálgattalak és kissé kábultan kedvességed láttán. Tetszettél, mert tetszettek nekem abban az időben mind a szép lányok, a karcsúak, az üdék. De hogy te fogod betölteni sorsomat!? Ha gondoltam valamit, csak azt gondolhattam. hogy talán életem csipetnyi fűszere leszel te is, valaki, akit áthevülten csókolhatok majd, megbújva a kis házak kapualjában, ártatlanul is rettegve, lázasan és felzaklatva, s akihez talán majd szomjú verseket is írok bűvöletbe esetten, mindenek fölött csak téged és egyedül téged magasztalva a világ leányai között. Ha gondoltam valamire, talán arra is gondoltam már, milyen nehéz lesz megválnom tőled egyszer, hetek vagy hónapok múlva mint megváltam a többiektől, akikkel előtted találkoztam, akiket előtted szerettem szé- düldözve és titokzatosan, ismeretlen veszélyektől belém- nyilalló félelemmel.

Igen, ezeket gondoltam, míg szelíd szamárságokról beszélgettünk tréfálózva, míg labdáztunk csak a szavakkal komolytalanul. feszélyezettséget lepleiőn, sok esetlen gesztussal.

ségükben bukdácsolt a kezed, mint fürdöző a tolongó habokban, és hirtelen-csodálato- san megeredt a szavad. A könyvekről beszéltél, és az emberről, akinek neve fedelükön állt, forró lelkesedéssel, rajongva, el-elbotló nyelvvel, bele a csendbe és a fénybe, mintha mindenkinek hirdetni akarnád, amit te vallasz. A 'könyvek nyugtalanul rezegtek a kezedben, apró. kis lobogók; kinyúló karod mintha rúdjuk lett volna, eleven zászlónyél, és a szemedben, mely addig pajkos volt és gondtalanul élénk, valami komoly és merész határozottság csillogott, öntudat, és érezni lehetett, hogy ölthatatlan a tűz, mely szavaidat átheviti... Ó, hogy áradtak azok a szavak, sodrón, hullámozva! Mennyi hit tárulkozott tel bennük, mely szépnek láttatta a jöt'őt,. a nép szeretetévek mekkora erejét éreztem én azokból a szavakból, valamilyen más, jobb világnak mekkora, milyen kimondhatatlan vágyását! Szüléidét, nagyapáidat emlegetted, akik niiomornlt parasztok voltak, és akik agyoncsigázva viaskodtak az élettel...

Gazsi barátom unatkozott, én egyre csodálóbban nézte-