Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-18 / 141. szám
1968. JÍÍNIUS 18.. KEDD MÄI itt; GYEI t/iíif'top 3 * Érdemek szerint Vannak piros betűs napok naptárunkban, amelyeket már el sem tudunk képzelni ünnepélyes aktusok nélkül. Mind megannyi alkalmat ad, hogy tisztelettel megemlékezzünk a kiválóan dolgozó emberekről. A tettek, az érdemek nem maradnak rejtve a bányák mélyén, a verejtékes munkát követelő szántóföldeken, de a tantermekben, a laboratóriumokban sem. Sehol. De mi is van azon bizoűyítanivaló, hogy a mi társadalmunkban anyagi és erkölcsi megbecsülés illeti meg azokat, akik többet, jobbat, kiválót produkálnak. S ez így természetes, így szocialista. Az idősebbek még bizonyára emlékeznek azokra az időkre, amikor az ember társadalmi rangját nem a munka határozta meg, hanem az, hogy „hova hozta a gólya”, vagy mi a kénye-kedve magas pártfogóinak. A szocialista rendszer elég erős ahhoz, hogy a régi idők előítéleteit átadja a múltnak, félrelökje az urak országában megszokott normákat, s új erkölcsöt teremtsen. Ez az erkölcs a tényleges érdemekre épül, az emberi értékek tárgyilagos megítélésére. Vajon ez a szabály már álta- lános-e? Nemrég olvastam egy kollégám tollából, hogy valakit évekkel ezelőtt addig-ad- dig kérleltek, amíg otthagyta kényelmes, jó, komfortos beosztását, s visszament szülőfalujába. Űj, számára izgalmasnak látszott a feladat, de még inkább az nyomott a latban, hogy a közösség boldogulásáért dolgozhatott. Nagyobb volt a munka, a felelősség, a teher. S amikor az eredményes esztendőktől fáradtan némi kedvezést kért, az annak idején tett ígéretek beváltását, hamar leintették, mondván: „más sem ül ölbe tett kézzel, más is dolgozik”. A jó munka, az odaadással vállalt felelősség sem nyeri el tehát mindig a jutalmát. Ez igaz. De azt nem lehet letagadni, hogy szerencsére, már mind kevesebb azoknak a száma, akik a kimagasló tetteket csak amolyan kényszeredetten ismerik el, mintha a fogukat húznák, s akik az anyagi és erkölcsi megbecsüléssel úgy fukarkodnak, mintha a saját szájuktól vonnák el a falatot. Ezek a szűkkeblű, nem ritkán szívtelen és közömbös emberek szembe helyezkednek a közös érdekkel: ha volt idő, akkor most élünk abban a korban, amikor mind jobban létfontosságú kibontakoztatni a tehetséget, a szorgalmat, a rátermettséget, mindenki számára világosan megmutatni a lehetőségeket. S a tényekkel bizonyítani, hogy ki ameny- nyit tud és tesz, annyit ér, akként boldogul. Soha annyi ösztönző lehetőség nem állt rendelkezésre, mint ma, az új gazdasági mechanizmus viszonyai között. S ez nem ismer különbséget munkahelyeken, a tér nyílt, nemcsak a műhelyek embereire vonatkozólag érvényes, hanem minden fizikai és szellemi dolgozóra, az esztergályostól a mérnökig, a gépírónőtől a pedagógusig. Elég megnézni az érvényes rendeleteket, amelyek szerint is a jó munka elismerésének számtalan módja van. A megbecsülést azonban nem lehet csupán forintban, vagy kitüntetésben lemérni. Ennek jelentősége túlmegy ezeken, mert társadalmi hatása, ncvelőercje van. Nálunk Mindenkinek Margit néni Tíz évvel ezelőtt nyitottam be először a kerepesi tanácsházára. — Tessék bemenni Margit nénihez — utasítottak. Az asztaltól szikrázó barna hajú, ereje teljében levő, szép fiatalasszony emelkedett fel, Hűli Sándomé. A múlt héten, amikor ismét ott jártam, testes öregasszony lihegett be: — Margit néni, adjál gyorsan a fiaméknak igazolást... S míg folyt a hivatalos aktus, eszembe jutott a tíz évvel ezelőtti bemutatás. Huliné most is szemrevaló; fehér csipkeblúzából árad az ápoltság, üde- ség. Ügyfele — udvariasan számítva is — legalább húsz évvel előbb látta meg a napvilágot. És mégsem sértő ez a nénizés. Más van mögötte, nem a kor. Tisztelet a személyének, megbecsülés a munkájának. 1950-ben már ott volt a neve a megválasztott tanácstagok között. Most tizenkilenc éves nagylány, tizenöt éves fiú várja haza... A titkárnak nagyon sok a dolga, az adminisztratív teendők légiójában kell intézkednie. Ahol nincs anyakönyvvezető, az esketéstől a halotti levél kiállításáig minden ügy megfordul a kezén. S ami a legnehezebb: hányszor, de hányszor kell megtalálni a legjobb megoldást az emberek gondjaira — a törvényes előírások szigorú betartásával. — A legfiatalabbakkal és a legöregebbekkel külön foglalkozom. Az egészséges felnőtt valahogy mindig kivágja magát a bajból. De egy magatehetetlen kis lényt — ha veszély fenyegeti — nekem kell óvnom. Múltkorjá- ban is bejött ide egy nő. Pár- napos csecsemőt tett a székre. Kérte, vigyázzanak rá, míg kiszalad. Telt-múlt az idő, nem jött. Elindultunk megkeresni, ott kávézgatott a presszóban. Nem kell neki a gyerek — mondta — papírja sincs róla, hogy az övé. Közben kibontotta a pólyát. Azt a látványt! Egész éjjel nem aludtam. Arra gondoltam, ha reggel jön, akár van papír, akár nincs, beutaltatom a kicsit, különben ott pusztul a keze között. Másnapra kiderült, hogy a nőt körözték. Estére megtalálták, s így a gyerek azonnal állami gondozásba került... Egyszer fél éjszakát ott ült a HEV-állomáson, egy még meg sem született gyermekért. A községből egy leányanyát már elítéltek gyermekgyilkosságért. Ismét teherbe esett, de most már figyelték. Az orvos szólt, amikor a nő mindenórás lett. Estétől * várták az állomáson, mikor jön haza Pestről. Végre, éjfél után megérkezett. Először tiltakozott a „molesz- tálás” ellen, tagadta, hogy már itt van az ideje. Nem telt bele fél óra sem, s a fájások megindultak... Gyermekekről szól, akiket eladott az anyjuk, gyermekekről, akiket megerőszakolt az apjuk, gyermekekről, akiket éjjel hamis ürüggyel bevittek a kórházba és „ottfelejtettek”. Persze, vannak derűsebb emlékei Is. Egy tisztességben megőszült családanya például tanúnak hívta a bíróságra. Válni akart, mert nem bírta, hogy az örege megfickósodott. Tüzesebb szerelmes lett, mint legénykorában ... — Sok az öreg, egyedül élő ember. Volt, akire rászakadt a vályogház, másokra csak az úttörők fordítanak gondot. Él köztünk egy bácsi. Fia-menye messze laknak. Nem vehetik magukhoz, mert súlyos tbc- sek, többet vannak kórházban, mint otthon. Ha jönnek, kosárral hozzák az élelmet, mégis szociális otthonit kell keresni a bácsinak, hogy rendeződjön a sorsa. Tavaly négynek sikerült helyet találni. Nagy szó ám ez! Persze, ő sem „szocialista szent”. Van, amikor dühös, van amikor valamit jobban elintézhetett volna. Megtörténik, hogy bánatos vagy beteg és olyankor nem süt szívmelengető mosoly az arcáról. Mégis, szeretném, ha legalább még két évtizedig kopogtatnának Kerepesen Margit néni ajtaján. — komáromi — már jóformán nem létezik (vagy ha még megvan, lassan végleg eltűnik) a régi idők oly sokszor kifigurázott alakja, a szürke kisember, aki reggelente megjelenik munkahelyén, pedánsan leveszi mandzsettáját, felveszi a fekete klott könyökvédöt és körmöl- ni kezd. A mi időnk dolgozói nem is nyugodnának bele abba, hogy színtelenül beolvadjanak a tömegbe, egy kalap alá vegyék valamennyi ükét, róluk csak a munkaügyi osztály, vagy a bérlista tudjon. Érzékenyen őrködnek azon, hogy az emberekre egyénileg számítsanak, hogy az érdemek kifejeződjenek, amennyire azt megszolgálják, mind a fizetési borítékon, mind a környezet, a vezetők és munkatársak véleményében is. A legtöbb ember nem is tud dolgozni, ha csend van körülötte, ha nem mondják meg neki, ha nem érzi, hogy mit ér a munkája. Gondoljuk meg: ha a dicséret sem fehér holló valahol, amikor ennek helye van. akkor a bírálatot is könnyebben viseli el, akit ez ér. Nagyon fontos tehát azok számára, akik, mindegy, milyen poszton, emberi tevékenységet ítélnek meg, emberi eredményeket bírálnak el, igazságosan, következetesen alkalmazzák a mércét. Ez nem könnyű feladat. Nem könnyű azért, mert az, igazi érdem nem szokott kérkedni, követelőzni, kelletni magát, hanem a legtöbbször szerényen meghúzódik. De éppen ezért kötelességük azoknak, akiket ezzel megbíztak, hogy mélységes megértéssel és figyelemmel kísérjék az emberek munkáját. Ha valaki felszínesen látja ezt el és a helyes mértéket minduntalan elveti, az nemcsak tévedhet, hanem kárt is okozhat. Es mi a mérce? Rövid a meghatározás. Az az ember, ismételjük, aki többet tud, többet vállal és többet cselekszik, az többet is érdemel. Vető József Az űj oktatási év rendje A művelődésügyi miniszter most megjelent utasításában szabályozta az 1968—69-es oktatási év rendjét. A szorgalmi idő két félévre oszlik. Az első félév szeptember 1-én kezdődik, és december 21-én ér véget. Mivel szeptember 1-e vasárnap, az iskolák a tanévnyitó ünnepélyt szeptember 2-án tartják. A második félév 1969. január 7-én kezdődik, és június 7-ig tart. Az általános és középiskolákban a tanév utolsó napja 1969. június 7-e, kivéve a középiskolák negyedik osztályát, ahol május 8-a az utolsó tanítási nap. A tervezett egy-két napos kirándulások, üzemlátogatások, illetőleg ifjúsági napok lebonyolítására az igazgató négy tanítás nélküli munkanapot jelöl ki. E napok foglalkozásain mind a nevelők, mind a tanulók kötelesek részt venni. A téli szünet december 22-től január 7-ig lesz, a tavaszi április 5-tői 13-ig tart. „Velence“ fedőnevű polgári védelmi gyakorlat A Fejér megyei társadalmi és politikai szervek összefogásával és együttműködésével mintegy 38 000 ember tartott háromnapos polgári védelmi gyakorlatot a megyében. A gyakorlat több mozzanatát megtekintette Czinege hajós vezérezredes, honvédelmi miniszter, az MSZMP Politikai Bizottságának póttagja és dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter. A feltételezések szerint Székesfehérvárt nukleáris bomba- támadás érte. A „Velence” fedőnevű gyakorlaton bemutatták, mit tegyen ilyenkor a polgári védelem. Dolgos vakáció Sok kisdiák vállalkozik rá, hogy a nyári szünidőben néhány napot, vagy hetet munkával töltsön el. Megjelentek a Törökbálinti Állami Gazdaság kukoricatábláján is. hogy megtisztítsák a gyomtól, s ritkítsák is, ahol kell a' kukoricát. Nem könnyű megszokni a derékfájdító kapálást, de megéri a zsebpénzért, amiből talán éppen nyaraláshoz való lesz. Az eperszezon vége felé közeledik. Ám a gazdaság még mindig szállítóképes, s szezon végén is találni akkora epreket, hogy kettő alig fér el egy tenyérben. • •• ■p'rtekezést írtam a kereskedelemről és vidékéről. Hí Ugyancsak megtetszett egy-két újítás, gondoltam, közkinccsé teszem legutóbbi felfedezéseimet. De amikor így írogatok, magam sem veszem észre: állandóan, szakadatlanul dohányzom. Ilyenkor gyakran bámulok a szobámban tovaszálló kék füstkarikák után és várom, hogy gondolataim is megiramodjanak és játszi pajkossággal repüljenek a füstkarikák után. Apropó, füstkarikák... Kossuthot szívok. Igen rossz minőségű, büdös cigaretta. Megszoktam, szeretem. Valaha Leventével kezdtem. Lopkodtam apám zsebéből és még sokáig csak erre tellett. Most meg már nem kell más. Talán ezzel él vissza az ipar. Mármint a dohányipar, amely hatalmas „finánclábakkal” „tart be” nekünk, Kossuthosoknak. Meg szóródik is a dohány, ne vegyék pletykának, de jó. ha estére néhány épkézláb cigaretta marad a csomagban. Apropó, csomag... Igen, a csomagolás. Olvastam én tavasszal, majd minden napilapunkban azt a hírt, hogy a Kossuth és a Szimfónia rövidesen szép, új köntösben kerül a fogyasztó dohányosokhoz. Ha jól emlékszem, úgy említették a lapok, hogy tízmillióba kerül ez a gardróbcsere. És az ipar illetékesei azt is bejelentették, hogy mindezt ők vállalják, házirezsibe. Ebbe a nikotinfogyasztóknak egy huncut vassal sem kell beszállniuk. Minő graciőzitás! — gondoltam akkor. Becsületére váljék, az ipar ígéretét pontosan betartotta. Megjelent a piacon, az új csomagolású Kossuth és a Szimfónia. Szép-e, ízléses-e az új kosztüm? Ne vitassuk! Inkább egy halk kérdést szeretnék feltenni az illetékeseknek. Nem lehetne az új ruhához egy új cipőt is? A régi „finánclábak”, a durva kincstári bakancsos lábak helyett, aranyos kis vékonyra vágott dohányszálakat tölteni a cigarettákba? így együtt be jó kis „szerelés” is lenne! E lmentem az új lakótelep büféjébe, enni valamit. A zöldhagyma egy kissé fonnyadt volt, a zöldpaprika is. Es még mindig drága. Régi, mondhatni örök téma, minek erről írni? Inkább szólok a már ismerős hölgynek és megkérdezem: — Miért fogad el ilyen zöldséget, illetve, ha már itt van, miért nem rakják a jégre, vagy a hideg vízbe, vagy bárhová? És a piacon a friss zöldség ára... Eddig jutottam, és akkor ö: — Maga is ezt tudja észrevenni? És az a sok disz- nóság, ami az országban történik? És maguknál, a politikában minden friss, minden jó? Miért nem azzal foglalkoznak? Miért az ilyen szegény eladókkal? — már fullad, már nem jutott levegőhöz, de még kiabált... Az ember sohasem tudja, mikor fogja meg az isten lábát. A szóáradat közepén bejött egy jókedvű építőmunkás és kért: — Aranyoskám, kérek egy... — Ki magának az aranyoskája.? Én? ... Csendben kiszaladtam a boltból, s arra gondoltam, hogy lám, csak egy fél lépés a zöldhagymától az „országos politika”.' Vagy talán a gutaütés? K ordbársony nadrágot rendelt családom legkisebb tagja. Elmentünk a Corvinba, mert itt minden kapható. Volt, hogyne lett volna. A kamaszosztályon (milyen szellemes újítás: kamaszosztály! Bár lehet, hogy én ez esetben újszülött vagyok, ezért tűnik újnak a létesítmény), nos, a kamaszosztályon voltak szolid, hagyományos fiúszínek is és új, kikiricssárgák, lilák, hupikékek is. Egy tisztes korú eladóhölgy azt mondta, hogy a kisfiúnak csak a kikiricsből tud adni megfelelő méretet és már terítette is a pultra a furcsa színű kelmét. Közben feketét hozott egy kolléganő, sokan tolongtunk, ő meg itta nemzeti italunkat, a kávét. Azután folytathattuk a botot tovább. Közben arra is gondoltam, hogy esetleg már a kávétól megnyugodott és válogathatok is. — Azt a pázsitzöldet kérném, ha lehetne — kérleltem —, azt szeretnénk felpróbálni. — Nem jó! — a kijelentés egyértelmű volt és még hozzátette: — Minek? Hiszen ez a méret jóval nagyobb! — és ekkor a kolléganőjéhez fordult. — A kedves vevő azt hiszi, hogy 5 jobban érti ezt a szakmát, holott én már lassan 30 éve vagyok itt. Már szégyelltem a dolgot, de láttam a fiú szemén, innét nadrág nélkül nem távozhatunk. Valahogyan mégis sikerünk volt, megpróbáltuk a pázsitzöldet. Pirruszi győzelem a Corvinban! A kamaszosztályon. Mindketten győztünk! A nadrág passzentosan jó volt — ez volt az én győzelmem. És az övé: — Hol a másik nadrág, kérem? Nem tehetjük ki magunkat... Fizettem, természetesen a másik nadrág is megvolt, megköszöntem a kedvességét, mert én már az új mechanizmus szellemében viselkedem, mint vevő. G ödöllőn, a Pálma presszóban állva 3,40 forint lett ’ a feketekávé (a dupla) a régi 3 forintos ár helyett. Kérdezem a pénztáros hölgyet: miért? Azt mondja, menjek Vácra. az igazgatóhoz. Ez az ő rendelete, ő majd felvilágosítja a kedves fogyasztót. A „kedves fogyasztó” ebben az ügyben nem ment Vácra. Magam helyett most egy galambot küldenék Vácra. Szájában, olajág helyett, most lebegjen ez a kis levél. 1. Itt Pesten, a Nemzetiben 3,40 helyett 3 forint lett a feketekávé (dupla), ha állva fogyasztja az ember. 2. A hármas számú műúton, Gödöllőn a Pálmának nincs konkurrenciája, valószínű, ez csábíthatta el a vendéglátóipart. De talán nem kellett volna az ilyen olcsó csábításnak engedniük. UL Az arra járók pedig azt mondták, hogy levélben hívjam fel a vendéglátóipari vállalat vezetőjének figyelmét még a következőkre: Ne higgyék azt, hogy a diófa önöké a tetejéig. (suha)
