Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
1968. JÚNIUS 16., VASÄRNAP "“^Mírlap 5 Üdvözlet mindenkinek a „Balatonból“ Megérkeztünk Aligára. Szóltam a fotós kollégának, egész precízen rápisszegtem, hogy maradjon csendben. Nem értette a dolgot, mindent megmagyaráztam. — Tudod — szóltam — abban reménykedem, hogy senki sem sejti, sem a tó, sem az emberek, s egyáltalán: fű, fa, virág ne sejtse nekem, hogy ettől a perctől kezdve mindannyian nekünk dolgoznak. — Figyeled? Ugye hideg a Víz? Megírjuk! Többet fog számolni a pincér? Biztos! Azt is megírjuk. Lesznek szép csinos nők? Vannak! Őket lefényképezzük! — Szóval ne locsogj, ne feLelkiismeretlen fráterek vagyunk, bennünket a sok ezer levél hidegen hagyott. Mit képzelnek? Van nekünk elég bajunk itthon is, csak nem fecséreljük drága, pénznél is drágább időket ilyen marhaságokra. De... De kaptam egy levelet, külön, más megye lakosától, egy régi barátomtól. Szabósegéd az író, mindig is az volt. Korán abbahagyta az iskolát, hadilábon áll az írással, a helyesírással is szegény. Mentségére három dolgot tudnék felhozni. Először: az én barátom. Másodszor: mindig tudta, a nagy világégésekben is tudta, hogy hol a helye (1936). Harmadszor: a levelecsegj öregem, mert akkor mindenki megtudakolja szándékunkat, az emberek megmerevednek, begörcsölnek. Tudod, a mi szakmánk tolvajszakma. Lopni kell az életet, a szépet és természetesen a csúnyát is, Valamint a rosszat és a jót is. A fotós kolléga csendben maradt, örültem meggyőző, okos szavaim hatásának. Ránéztem, azután meghosszabbítottam szeme sugarát: csinos Volt a két hölgy. Pardon, eddig elfelejtettem AZ ÉNEKESNŐ mondani: néhány ezer levél érkezett megyénk dolgozóitól a szerkesztőségbe. Különböző papíron, különböző stílusban, különböző helyesírással, de egységesen, a sok ezer levélíró Dgy emberként arra kért bentiünket, adjunk valami előzetes jelentést: érdemes-e az idén a Balatonnál nyaralni. telműen jelenteni Pest megye dolgozóinak, hogy nyugodtan jöhetnek a „Balatonba” nyaralni. Remélem, reméljük, addigra kész lesz az országút is, amit javítanak, és kész lesz az a híd is, amit ott, Szárszó környékén építenek. A fotós megint cinikuskodott, romlott lélek. Azt mondja, mi lett volna, ha ez májusban már készen áll? Válaszként mit mondhattam volna mást? „Akkor az, pajtás, nem Magyarországon volna.” Menjünk innét! Lellén, az önkiszolgáló étkezde vezetőjének tettem egy ajánlatot. Azonnal visszaajánlott és hazaküldött. Azt mondA RAJKÓ-ZENEKAR zőiapon a szöveg után a saját nevét is kisbetűvel irta alá. Nos, ez a levél rosszul, műveletlenül fogalmazva és írva így szólt: „Üdvözöllek a Balatonból”. Tulajdonképpen a haver úgy akarta írni, hogy üdvözöllek a Balatonról, vagy esetleg a Balaton mellől. De valószínű item jól fogott a tolla. És csodálatos, mégis jól írta. A forró kőrengetegbe zárt irodában megjelent a kép: „a Balatonból ...” Azonnal leutaztunk. így hát már mi is szeretettel üdvözöljük megyénk dolgozó népét a „Balatonból”. Bár egy kissé hideg a víz. Aligát otthagytuk, semmi érdekesség, lementünk a víz másik végébe. Boglárra. Azt mondom a kollégámnak, hogy jó vicc lenne, ha kimennénk a vasútállomásra, és úgy tennénk, mintha várnánk saját magunkat. — Jó! — mondta ő. És megint a nőket bámulta. A vasúti forgalmistától megkérdeztem, mikor érkezünk mi. Illetve Budapestről mikor jön a legközelebbi vonat? Nyugodtan, tempósan elmagyarázta, hogy ha kétszer balra fordulunk, átmegyünk a harmadosztályú várótermen, akkor a folyosón találunk, igen, ott a folyosón találunk egy menetrendet, azon minden rajta van. Kedves ember volt, semmi idegesség, semmi durvaság, semmi olyasmi, amihez itthon a mi aranyos megyénkben hozzászoktunk. A fotós kolléga kötözködő kedvében volt. Azt mondja nekem: — Ez a pali egy nagy marha, mert egy mondattal megmondhatta volna, talán egy szóval is, hogy 17.57-kor jön a pesti gyors. Nem haragszom a fotósra, akkor sem haragudtam. Ismerem, rosszmájú fickó, az élő fába is beleköt. , Elmentünk sok helyre, mindent megfigyeltünk, mindent lefényképeztünk, és a nagy kapkodásban el is felejtettük mondani, hogy mi tulajdonképpen azt szeretnénk egyérta, elloptam a gondolatát. Tudniillik ott, abban a talponálló étkezdében két ablak van az ételkiadó konyhán, és csak egynél állnak, álltunk sorba. Először én is elbambultam, aztán kezdett idegesíteni, hogy az a másik ablak miért nincs szolgálatban. Bent a konyhában, ahova az 1 m x 1 m abla- lakon át nyugodtan betekinthettünk, két Balatan melléki bennszülött asszony sütötte a bécsit. Mindenki bécsi szeletet eszik nálunk, még a bécsieket is rászoktattuk erre az úri eledelre. Ezért állunk sorba. — De hát két tűzhelyen két asszony süti a bécsi szeleteket, és két ablakon adhatnák ki! Miért hát, hogy csak egy ablak üzemel? — kérdeztem a nacsalnyiktól. Azt mondja, hogy mit képzelek ón őróla tulajdonkeppen? Mit gondolok, hogy ő ezt nem tudja, nem látja? Vegyem tudomásul, hogy előszezon van. Ilyenkor csak egy ablak működik, július 1-től mind a két ablak tárva a nagyközönség számára! Valóban, mit kötözködöm én itt összevissza? Tulajdonképpen mit képzelek én szorgoskezű honfitársaimról. És a fotós? Már megint a nőket bámulja! És nem saolidarit. Lellén délelőtt esett az eső, bolondos egy június, mondta a fotós. Mert neki semmi sem tetszik, még az sem, ha esik az eső. Elzarándokoltunk a halsütő bódéhoz. Kaptunk olcsó pénzért vettünk sült keszeget. Olyan íze volt, mint a sült gesztenyének. Nagyon megörültem. A fotós megint beleköpött a tálba. Azt mondta, hogy azért kaptunk minden sorbanállás nélkül sült halat, mert nincs vevő, rajtunk kívül egy fia lélek sem áll a bódé előtt. Hiába— tette még hozzá —, enervált nép lettünk. Már a sült hal sem ízlik nekünk. Délután, amikor már ismét sütött a nap, cinikusan a következőképpen folytatta: — Látod, most nyár van, most már sült halat sem lehet kapni és egy lavornyi víz is alig jut nekünk ebből a nagy Balatonból. Siófoknál a levegő hőmérséklete 18 fok volt és a vízé is ugyanannyi. Ezt onnét tudtam meg, hogy fotósom a teen- agerre vette a figurát, táskarádióját a füléhez nyomta, és a szpíkemő elárulta nekünk, hogy a hőmérséklet ennyi, meg ennyi. Akkor nem sikerült, most szeretném megkontrázni a Meteorológiai Intézet aznapi jelentését, mert azt elfelejtették mondani, hogy közben szakadt az eső. Az istenáfka, a szakállam, ide a Balatonhoz is elkísért. A fodrász egy fiatal*' fickó,“ aki az s betűt zs-nek ejti, nagyon jól megborotvált. Dicsértem is. S altkor megvágott. Nyugtával dicsérd a napot, mondom neki és megint kihagytam a játékból, hogy kés van a kezében. Szóval két seb. És, hogy Magyarországon vagyok, itthon nálunk, azt a fájdalom közepette is azonnal megtudtam. A fodrászt a kollégája azonnal fúrni kezdte. — Stoppolsz, Dezső? Köll timsó? A kedvezs vendég biztos nagyon örül... — Jaaa... — válaszolt a fiú zavartan, de azért az ismert dunántúli germanizmus- sal. v Megsajnáltam. — Én mozdultam meg, kérem, hagyja a kollégáját békében, ő semmijiől sem tehet. Már két napja vagyok a Balatonnál, és semmi jót nem tettem, ez most jólesett. Egy téglával több odafönn az öreg úristennél. Ismét; az utcán vagyunk, a nap már ragyog, süt, alig tűrjük. Itt Siófokon is keressük a halsütőt, helyette egy csoportosulást; találunk. Nézem az .,. MINDENT MEGFIGYELTÜNK öreg karikatúristát, aki a boly közepében ül és szénnel rajzol. — Schön! — röhögnek a körülállók. Arról van szó tudniillik, hogy az emberi karaktert, illetve az arc csúnya jellegzetességét túlozza a barnára sült kézben a fekete szén. És legszebb öröm a káröröm, ezt ők is tudják, a németek. Lemegyünk a vízhez, belemártom a kezemet, hideg. Két napja és még nem volt rajtam fürdődressz. Szerencsénk vari. Néhány elszánt hölgy már levetkőzött, napoztak, sőt füröd- tek is. A fotós kolléga már megint bámul. Kiesik a két szénié. Hátbavágom, hogy csináljon már egy-két képet. Érti a dolgot, hogyne értené, azonnal magyarázkodni kezd, és elmondja, hogy a felesége három hosszú évre Kapill áriába utazott. Vízügyekben ad ott tanácsot a helybéli kormánynak. Megpaskolom a hátát, jelez- vény, hogy mindent értek, így egész más a helyzet. — De én, én, miért bámu-1 lom? Nem tudod? — kérdezem tőle, és ő vigyorog. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Balatonszéplakon, az újságírók építettek a bornak egy templomöt. Igaz, egy kissé, az Orion űrhajó hatását kelti és ezért ezt a templomot sem a Dohány utcában, sem a Bazilika helyére nem lehetne betolni. Hogy mennyiért? Hét, vagy nyolcmillió forintért! Mi az nekünk? Az ilyesmi nálunk nem számít, kicsire nem adunk. Pedig itt, az Akácfa utca és a Dohány utca sarkán is van egy újságíróklub. Ott így fogadnak: — Édesapám, ezt írja meg, ha meri __ F igyelek a pasasra és közben nyújtom a blokkomat. (Természetesen a fotós is velem van.). — Fél szilva — mondom, nehogy a csapos tévedjen. A férfi nyúl az üvegért és abban a pillanatban kikapják ...NÉZEM AZ ÜREG KARIKATURISTÄT kezéből a palackot. Számomra a tolvajkéz teljesen ismeret- len. Azután egy még ismeretlenebb, vérző női kéz nyúlik a pult fölé. És a vérző kézre bugyog a szilvapálinka. Nem idegesítem a kedves olvasót, azonnal megfejtem a képrejtvényt, az „igazgató” kartárs félti a dolgozóit. Törődik velük. A konyhalány elvágta a kezét és most fertőtlenítette az 50 százalékos szilvával. Azóta aki erre jár, rendőr, zsebtolvaj, újságíró stb. mind szilvát iszik, mert tudják, itt ebben a csárdában ez a legmegbízhatóbb ital. Hiába, az új mechanizmus meg a dolgok értéke, meg stb ... Szóval így lesz bölcs az ember. De üljünk vissza a Balatonba. Széplakon a Rajkó-zenekar vendégszerepeit. Nem értettem, az istennek sem akartam megérteni, hogy a fiatal cigányok zenekarában miért nem cigányok az énekesek és a szólótáncosok. A fotós szerint az én értelmemmel van a baj. Lementem a mólóra, rágyújtottam egy cigarettára, hallgattam a vizet, a csobogást és sajnáltam a fotóst. ÉPÍTETTEK A BORNAK EGY TEMPLOMOT Szöveg: suha Kép: gábor BOLONDOS JÚNIUS, BALATON, 1968
