Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

1068. MÁJUS 1.. SZERDA BODO BÉLA: Verjük a blattot MÁJÚ l/imegyünk valahová a •' zöldbe, a zöld májusba, egy plédet viszünk, leterítjük, kártyázunk, a fiatalok pe­dig... Kártya!... A makk ász, tudjuk, nyáron is fázik. Rő- zsetűz mellett guggol, kezét a meleg fölé tartja, oldalán ku­lacs. Jámbor bácsika a makk ász, a kártyajátékok igen sok fajtájában mégis ő a legna­gyobb úr. Először• mint ász, másodszor makk hine miatt, mivel az igen rangos aduszín. Disznónak is becézik. Az a ki­fejezés, hogy disznója van, a kártyás életből származik. Annyit jelent: szerencséje van, az ász legtöbbször üti a királyt, nem beszélve az al­sóbb figurákról. Így született a ferencjózsefi időkben kuruc- kodó nóta a Gotterhalte dal­lamára. Habsburg-ellenesen énekelték — májusi lázadás­sal — ahogy a kártyák sor­rendje alulról felfelé követke­zett: alsó, felső, király, disz­nó. Elég sok rendőri eljárás indult valamikor ezért a nótá- íásért. A kártya öreg játéka az em­bereknek, állítólag a kockás- zásból származik. Itt-ott sze­repel az irodalomban, sőt még az operában is, de a szép má­jusi délutánokban minden­esetre. A felvonulás már be­fejeződött, kint maradtunk a Zöldben, ingujjban, ha süt. a nap, könnyű bor kíséri az ap­rópénzes játékot — azt hiszem az asszonyok ilyenkor szelí­den r- 'olyognak. „Még egy­szer ( osztok fiam — aztán befej: : és mehetünk va­csorázz.. . A partnerek meg cinkosan összenéznek, min­denki tudja: a férjuram még többször fog osztani vacsora előtt, vacsora után pedig foly­tatják a hűvös szobában, míg az asszonyok mosolya ásítás­ba nem húzódik s elhangza­nak már magas hangok is: ,,Igazán fejezzétek be, késő van, holnap már munka...” De a kártya, ha ulti, ha snapszli, ragaszkodik a játé­kosokhoz, nemigen törődik a kapuzárással. A kuoni pász­tor, a stüszi vadász, a Reding Ítéli, a Geszler H. vonakodva tér nyugalomra a többi zöld, tök, piros, makk kártya közé. A legszolidabb májusi kár- tyázásban is vibrál egy kis szenvedély, nem a gazdát cserélő egy-két forintért, ha­nem inkább az olcsó dicső­ségért: nyertem, tehát győz­tem. Emlékszem az általános pénztelen világra, amikor so­kaknak a köztéri padok jelen­tették az ingyen kávéházat, a padokon lovaglóülésben ver­ték komor arcú férfiak a blattot. A kibicek gyűrűjében álltam olykor én is, nem annyira a játékot figyeltem, azt a rejtvényt igyekeztem megfejteni: miről ismerik meg a játékosok a kártya figuráit, számait, vagy különösen szí­neit, hiszen a kártyalapok annyira tönkrekopottak, színe- hagyottak, zsírosak, mocsko­sak voltak. A zöld királyt ját­szottam ki — mondták —, rsrmssesmssssmfMssfssssssssssssfsss/ (SZÖNY1 GYULA RAJZA) IVAN SZAVELJEV: Az Árpád-hídi új lakótelep Pillantás a Várra A munka Az évből ismerek egy estét, Perc volt csupán; egy pillanat, S míg csend ringatta árnyamat Magam lehettem az öröklét. Ha csillag lennék, így születnék, Lelkemben hívó messzeséggel, Tartózkodóan, mint az esték Tapinthatón és észrevétlen. Dicsőség nélkül, egyszerűen, Mint egyszerű a gondolat, Hogy csak a munka él a műben És váltja meg a sorsomat. Vagy nem azért ér öröklétbe Az idő egek ormain, Mert világot hord vállain S lépdel csendesen, fütyörészve? JACQUES GOCHERON: Éj az erdőben Holnapra harminchat leszek. Éjszaka ... Íme az éj és azt hiszem Sok év óta az első éjszaka, hogy A lila csend, óriás virágán Újra megnyíltak a szirmok. Holnapra harminchat leszek. Nézem a tenyerem. A bőröm kérges, Mint a fáké. Túlságosan is gyakran Érintettem kezeimmel az erdőt. Nézem az ujjaim. Bronz-árnyalat. Túl sok éve már, hogy nem engedem ki Kezeimből a puskát. Holnap... Holnapra harminchat leszek. Húsz éve már egyetlen napra sem Váltam meg fegyveremtől, Hű gránátjaimtól. Nézem a kezem és csodálkozom Hogy élek. Az én földem — része vagyok — Mindig harcban áll. Iszonyú fájdalom, hogy én is Taposom virágait... Négyéves a fiam, Négy éve nem láttam a fiam. Nézem a kezem. Ha meghajlítom Tenyerem, úgy tűnik mosolyog. Ilyen mosollyal Tekint a gyermek a világra Egy országban, ahol Béke van és szabadság. Holnapra harminchat leszek. Nézem az ujjaim. Bronz-árnyalat. Nézem a kezem. Mint a fakéreg. Tenyeremben a földem, Öklömben a házam: Ma újra bombázták Haiphongot. (Kassai Ferenc fordításai) Sssssssssssssssssss/ssssssssssss/ssssssssss/sssssssssssssssssssssss/ssssssssssssss/. ‘ //////////////////////z rSSSSSSJrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSS/SSSSSSSSk'fSSSSSSSSSSSSy/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSS*; K ivéve, ha én megyek vála hová és a háziak játszani § akarnak. Kivéve, ha szülőfa- $ lumba utazom, és az otthoniak $ egy kis kártyára invitálnak. ^ Es kivéve természetesen, ha $ bárhol, bármikor alkalmam ^ van kártyázni...” s Májusi hír volt egy lapban § az is, hogy egy hadirokkant ^ felakasztotta magát, mert el- ^ törött a műlába és koldulás- ^ ból nem tudott másikat venni \ magának. A hír alatt egy nagy ^ riport éktelenlcedett egy úrról, ^ aki tízezer pengőt vesztett egy ^ ültő helyében, s hál sikkasz- ^ tott pénz volt... § Manapság a kártyázás meg- ^ csendesedett. A hazárdjáték- ^ Ttok sehol sem, adnak helyet, ^ a kártyásdrámák és kártyás- ^ legendák eltűntek. Vasárnapi, ^ májusi öröm lett a játékból, ^ kis mulatság, aprópénzes szó- ^ rakozás, S ez a jó. Valamit ^ megfigyeltem: középkorú és | azon túli férfiak az igazi va- ^ sárnapi kártyázok. Vagyis ha § elmondod, hogy ezen a májú- § si délutánon kártyapartid van, ^ tudom, elmúlt már a fickóko- \ rod, s a festett tűznél dider- \ gő makk ász megpillantására ^ jobban csillog a szemed, ^ mintha a milói Vénusz járna ^ arra, könnyű kartonruhá- \ ban... Ahogy előrehajolsz, török- ^ ülésben a zöld gyepen, mondd ^ be csak a százast, rekontrázd % meg a partneredet, hiszen ^ olyan bizonyos vagy a játé- ^ kodban. Minden öröm jó fű- \ szere az életnek, jó kis kár- ^ tyázással eltelik ez a szép ^ délután is. A fiatalok, míg ti ^ kártyáztok, sétára indulnak és ^ hosszan bámulják egymás sze- ^ mének színét, holott tudják: ^ a lány szeme kék, a fiúé \ barna... ^ tök alsót hívok — úgy látszik elhitték egymásnak, a kibicek is elhitték. Izgalmas játék folyt a ta­pintható, de felismerhetetlen kártyákkal a téren, ahol a munkanélküliek tűrték sorsu­kat, a kibicek talán a játéko­soknál is jobban izgultak. A rejtvényt sohasem fejtettem meg, mert a leglobogóbb parti közben arra jött egy szőke kislány — a többit már úgy is sejtik... Ha már a szenvedélynél tartunk, hadd meséljem el, mi történt jóval később egy kár­tyás vasárnapon, az újságírók és írók klubjában, amelynek többi közt állandó vendége volt egy pap. Reverenda he­lyett civil ruhát öltött, így lépett be a különszobába, ahol a kártyázás már elhagy­ta a májusi szórakozás derűs partjait és szabadon engedte a démonait. Vagyis hazárd­játék folyt itt francia kár­tyákkal, az úgynevezett smen, ami olyan körülbelül, mint a huszonegyes. A pap aznap túl sokat vesztett, nyilván erején jóval felül. Elkomorodva hagy­ta el a kártyaszobát s a küszö­bön hangosan fogadkozott: „Esküszöm az élő istenre, hogy soha nem veszek többé kár­tyát a kezembe’’. K örülnézett — túl sokan hallották a fogadalmat. Ezért hozzátette igen gyorsan: „Soha. Kivéve, ha vendégeim jönnek és kártyázni akarnak. KÖNYVESPOLC JOSEF SKVORECKY: GYÁVÁ K A háború utáni csehszlovák irodalomban aligha volt vita- tottabb könyv Josef Skvorecky művénél. Húsz esztendővel ezelőtt irta, de csak tíz esz­tendővel ezelőtt jelenhetett meg, ám a kritika akkor csak­nem egyöntetűen szenzáció- hajhászó bestsellernek minösü- tette és vétót emelt erotikája, slangje, szókimondása ellen, elhitette hőséről, hogy jampec és fennkölt fogalmak beszeny- nyezésével vádolta. Hat esz­tendővel később, a második kiadás azonban legalább any- nyi dicsérő jelzőt kapott, mint amennyi becsmérlőt az első. Miért hát e nagy vihar oka? A Gyávák-ban nyolc nap történetét olvashatjuk el napló formában. A háború utolsó nyolc napjának történetét egy határmenti cseh városkában. A Gyávák nem történeti kró­nika, nem is deheroizáló do­kumentum, nem is szatíra, ha­nem az, aminek formailag is mondja magát: élménybeszá­moló. Csakhogy a napiósze- rűen rögzített, hol vontatott menetű, hol drámaian pergő, de jobbára lényegtelen esemé­nyek kommentárjaiból a me­moáríró hős tökéletes külső és belső portréja, és alakján át egy történelmileg és tár­sadalmilag meghatározott je­lenségsorozatnak a hős sze­mével nézett körképe tárul az olvasó elé. Hogy milyen ez a körkép? Olyan, amilyennek a megszállás éveiben és a megszállás hatása alatt tuda­tosodó cseh polgári ifjúság látta. Az első kiadás kritikusai azt vetették Skvorecky szemé­re, hogy sárba tiporta a leg­szentebb fogalmakat, mint amilyen például a haza vagy a forradalom, megsértette a Vörös Hadsereget, és hamis képet festett a cseh ifjúság­ról. A vádak valótlanok. Skvo recky nem akart mást, csupán leírni mindazt, amit hőse lá­tott, hallott, érzett és gondolt azon a nyolc napon, az adott körülmények között, azaz megragadni és bemutatni egy darab életet. Ahogyan a könyv második kiadásának előszavában írta: „Amit iga­zán tisztelünk, azt meggyőző­désem szerint a művészetben teljes realizmussal, ha úgy tet­szik „nyers” realizmussal fe­jezhetjük ki a legjobban. És a realizmus szerintem nem tisztítja ragyogóra egy véres háborút vívó hadsereg csiz­máit, és nem öntözi kölnivíz­zel izzadt, bepiszkolódott ka­tonáit ...” A könyv második kiadása harmincezer, 1966-ban pedig a harmadik kiadás már hat­vanezer példányban látott napvilágot és közben megje­lent Dániában, Jugoszláviá­ban, az NDK-ban, az NSZK- ban és Olaszországban is. Me­lengető emberi közelsége, őszintesége és humanizmusa sikerének titka. Ha kissé so­kára, de most a magyar kö­zönség is megismerkedhet Skvorecky hőseivel, Zádor András sikeres fordításában, a Tatran-Európa Könyvkiadó közös gondozásában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom