Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

# «iciaM u 1968, MÁJUS ) SZERDA 'fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS* , BÁRÁNY TAMÁS: A báró úr vadászik S \ fi 8 8 Könyvtár a 400 éves űimíiiumban A szán apró csengői fel­csilingeltek, ahogy a könnyen futó lovak elfordultak az er­dei úton. Nem volt este még, öt óra körül járt, de csak a vastag hó derengetett némi vi­lágosságot. Az egyik utas a vadászház felé mutatott; most bukott elő tündéri képe az út túlsó végénél, a fenyők hópó- lyás ágai árnyékában. Mindannyian odanéztek; a csöpp kis hajlék, két barátsá­gosan hunyorgó ablakával, olyan volt, akár a mesebeli házikók. — Lassabban! — szólt előre valaki a kocsisnak. A csöngők megint hosszan cserrentek, ahogy a két ló trappból lépésbe váltott. Va­laki mélyebben nyomta fejébe kucsmáját. — Azért foga van ám az időnek. Holnapra húsz fokot ígért a rádió. A kis házban meleg fogadta őket, sülő húsok vadító illata és palackok ütegei, szigorú glédában, a pohárszéken. — Főispán uram, méltóz- tassál! A legidősebb vendég puhán kicsúszott bundájából — vala­ki már ott állt mögötte, s tar­totta előzékenyen. — Készül a forralt bor, al­ispán uram. — Az, látod, jó lesz. Az erdész az urak bundáit szedegette össze, s vitte át a másik szobába. — Befűtsek ott is, főtaná­csos uram? — A fenébe ne! — Hagyd el! — intett a fő­városi vendég. — Szívesebben alszom fűtetlen szobában. Az erdőfőtanácsos mosoly­gott. — Ez nem Pest, államtitkár uram. Itt reggelre még a sze­med is jéggé fagy a gödré­ben! Ha befűtünk, sem megy fel többre nyolc-tíz foknál. Az erdészné bekiáltott a cseppnyi konyhából a férjé­nek. — Teríthetsz lassan. S vi­gyed a forralt bort! Szekfűszeg és gőzölgő bot illata úszott rá a, sercegő hú­sok szagára odakintről; az urak megborzongtak a gyö­nyörűségtől. — Aztán lesz egy kis blatt utána? — nézett körül az alis­pán. — Hoztam ám a paklit! — Kár volt — nevetett az erdőfőtanácsos. — Dunába vi­zet? Van itt elég! — kihúzta a pohárszék egyik fiókját, £ mutatta. Az erdész most beszolgál­ta a bort; fehér kendő volt az üveg körül, ahogy dukál. £ egy másik tálban meleg pogá­csa. Az államtitkár megemelte párás poharát. — Hát a holnapi napra urak! A báró felhorkant. — A medve bőrére? — Dehogy. Hanem hogy ígj összejöttünk... Ittak s haraptak a pogácsá­ból, dicsérték az erdészné ke­zét. Az pironkodva kukkantott be a konyhából. Leültek, megint koccintot­tak. A szemek lassan fényien kezdtek. — Hát mi újság Pesten? - kérdezte a báró. — Mesélj, ál lamtitkár uram. Mit mond Ist­ván bátyám? Az államtitkár a miniszter elnök neve hallatára mégha jolt ültében, s elmosolyodott jólesett neki, hogy a nyolceze holdas mágnás tegezte, — A kegyelmes úr bizako dó. kérlek Két hete beszélten vele a Ház folyosóján. Biza kodással tekint a jövő elé, ez nyomatékkai hangsúlyozta. í kölcsönügyek szépen halad nak. — Na! — mondta a bár elégedetten, és a főispánho fordult; rokonok 'voltak, apa ágon unokatestvérek. — Lát V. S‘ ja, Gábor, mondom én, hogy csak lehull valamicske dollár vagy font minekünk is. Egy kis szeszfőzdén töröm a fe­jem, most kellene, amikor ol­csó a munkabér... Majd szóljon is, kérem, ha a dolog konkretizálódik, hogy utána­nézhessek a bankkölcsönnek. — Szólok — biccentett a fő­ispán. v Ettek, ittak, s előkerült a kártya. Tízig játszottak, pen­gős alapon, s feküdtek is le; reggel korán kell kelni. János — szólt az öregasz- szony halkan. — János! Föl­kelni ! A férfi szemét dörzsölte, és kibámult a fogvacogtató haj­nalba. Az ablak üvegére dús rajzú, díszes páncélt fagylalt a farkasordító éjszaka. A konyhán kegyetlenül hi­deg volt, a gallyal fűtött ke­mence kihűlt még az este. Hal­kan járt-kelt, nem akarta a három gyermeket zavarni. Az asszony kelt volna fel, hogy melegítse az esti levest, de visszaintette az ágyba. Sokáig tart, míg tüzet szít, átfázik ad­dig. S idő sincsen rá. Kanalazni kezdte a vékony, jéghideg ciberelevest, össze­rázkódott, úgy megdidergett. Felugrott, arcára vizet locs- csantott, és belebújt foszlott, vékony bekecsébe. Aztán a kucsmát a fejbe, és indult az ajtó felé lopodzó léptekkel. — Mikor jössz? — Tán négykor, ötkor is le­het. Amíg az urak kedve tart­ja. — Csak ügyes légy. Hogy máskor is hívjanak! Az érdészék háza élőt to- porgott már vagy hat-nyolc ember. S még mindig jöttek in­nét is, onnét is, a felvég és al­vég felől.' Süvegüket bökték; jó reggelt morogtak, herseget- ték talpuk alatt a havat, bo- kázva, s várták az erdészt. — Egy kis papramorgó — szólt az egyik. — Az! — nevetett a másik. — Az volna jó! ' — Harminc fillér a nyolc­vanból! — morgott a harma­dik. — Ha marhák volnánk! — Majd ád az erdész úr! — rikkantott a negyedik. De nem adott. Frissen be­ret válva lépett ki a házból, vállán a puskája. — Jó reggelt, emberek. Min­denki itt van? Körülnéztek, számolták egy­mást. — Húsz — jelentette vi­gyázzállásban Kapor János; nagyon akart máskor is haj­tónak jönni. Igaza van az asz- szonynak: nyolcvan fillér az nyolcvan fillér! Jól van, akkor indulás! — Az erdész fellépett a szánra, elöl, a kocsis mellé, térdére dobta a takarót, és lekiáltott: — Aztán kilépni, emberek! Jó óra az út, és fél hatkor ott kell már lenni! — Igenis — mondta Kapor János, és szaporán megindult. A többi utána. Jólesett most ez a mozgás.; álltában jobban fázott. Az a ronda vizesség se fájt így annyira, odalent a tal­pánál. A főerdőtanácsos fél ötkor fújt ébresztőt. Addigra felme­legítette a konyhán a nagy fa­zék vizet, s felforralta a teá- nakvalót a kannában. Az er­dész felesége este odakészített mindent, sonkát, vajat, dzse­met, kalácsot, cukrot, tejszínt — neki csak a teát kellett le­forráznia. — Parancsoljatok, urak. A mosdóvíz és a reggeli. Ki me­lyiket kéri előbb? Csak egy­szerűen, persze, amúgy vadá- szosari ... Ülőfürdőt is lehet a konyhán, ha valaki paran­csol. — Én igen, köszönöm. — Én‘is. Megtisztálkodtak a forrc vízben, felhörpintették a teát sonkát haraptak és tepertőt. A főerdőtanácsos öt kupicát vett^ elő a pohárszékből, színig töl- ^ tötte szilvóriummal. i — Egy kis lélekmelegítő. ^ Ittak, gombolkoztak, szede-^ lődztek. i Az államtitkár megállt oda-^ kint, nagyot szívott a fagyos,^ kristálytiszta, fenyőízű levegő-^ bői. Tüdejét késként járta át^ a jófajta, éles hidegség; egé-$ szén felébredt tőle. Bőrét a ^ forró víz felpezsdítette az ^ imént, kívül lengyel bundája,^ bentről a remek, érett szilvó- ^ rium melegítette. Régen érezte^ magát ilyen pompásan; tag-^ jaiban még vére lüktetését is ^ érzékelte. Szinte kedve lett ^ volna beleharapni a sűrű, ik- ^ rás levegőbe. Hát hiába, a vi- s dék. A jó magyar vidék. Itt | kéne élni, nem abban a büdös $ Pestben. ^ Most értek ide a hajtők. ^ Szemre csupa egyforma, fekete J figura, néma árnyak a hó^ szürke derengésében, akár egy $ festményen — itt toporogtak 5 körülötte. Egyik kucsmáját^ emelte, másik csak bámult, s 5 köszönt, motyogva. s — Adjon isten jó reggelt —$ húzódott közelebb egy baju- 5 szos kis ember. Negyvenéves-! nek nézte, de talán csak har- ! mine volt; „ezekkel a parasz— ! tokkal soha nem lehet tudni”. ! — Jó reggelt — mondta ba-| rátságosan. — Szép időnk van,! igaz? Szép, nagyságos uram —! felelte a kis ember. Az állam-; titkár elnézőn mosolygott —; elvégre honnét tudhatná ez a; figura, hogy ő méltóságos úr?j — Nagyot járunk ma, igaz? —j barátságoskodott tovább. — Igaz — felelte amaz, és 5 a fóga megkoccant. ;- - ! Az államtitkár jobban oda-! nézett, s meglepve látta, hogy! az ember arca hamuszürke, I reszket, és lila az ajka. ; — No! Csak nem fázik? i — De bizony fázok én, nagy-! ságos uram. — Hogy hívják? — kérdez-; te, mert arra gondolt, adat ne-; ki az erdésszel egy kupica pá-! linkát. — Kapor Jánosnak, nagysá-i gos uram — mondta a kis! ember, s foga megint összeve-; rődött. i Az államtitkár nézte, és hir-! télén szánalom járta át. „Elkorcsosult ez a nép” —i tűnődött borongón, és Attila; hunjai, Árpád honfoglaló vi- i tézei körül jártak mélabús gondolatai, míg csak a hajtás meg nem kezdődött... Elkezdtünk egy szükséges szellemi munkát, amelyet so­kan történelmi deheroizálás- nak is neveznek. És ez jó, mert a haladás, a cselekvőkészség reális önbizalom, az pedig hű önismeret nélkül nehezen kép­zelhető el. Tükörbe kell néz­ni. A magunk tárgyilagos szemlélésében azok a részek, motívumok is szebben ragyog­nak, amik valóban megérdem­lik, ha úgy tetszik, a heroizá- lást. Két ilyen dolog jut eszembe a nagykőrösi József Attila Gimnázium könyvtárában. Az egyik az alma mater — szó szerint: „szoptató anya” — 400 éves léte. A volt reformá­tus — tehát a szellem szabad­ságát pártoló — iskola törö­kök, németek és magyarok el­lenére csökönyösen végezte a maga dolgát: művelt, jobb hazafiságra, európaiságra tanított... A i másik, hogy Budán, a várbeli Vörös Sün házban, 23 évvel Gutenberg felfedezése Után, 1473-ban működni kezdett Hess András nyomdája: ilyen- í nel alig dicsekedhet európai : állam. : Ez iskola, sokáig egyik szel- I lemi végvárunk, és a hazai bib- : liofília hozta létre a gimná- : zium könyvtárát is, ahol meg- i hatottan forgatom a bőrben, : pergamenben őrzött oldalai- : nak szélén is alig sárgult meg i a kötésüket vesztett, rongyos j könyveket. A legöregebb da- ! rabot, az 1519-es kiadású Ci- I cerót, egy véletlenül kézbe • vett, 1624-ben megjelent Hi­• pokratészt és a többit. » . : Körülöttem 16 ezer kötet : • * * • <* -- -- : 1712-ből származik az első i betűsoros jegyzékük, amely : 130 művet számlál. Fejedelmi, : egyházi adományok, tanárok I pengői, diákok fillérei gyara- i pítják évről évre. 1853-tól, a : bécsi — haladó, hasznos — I tanügyi reformrendeletek ki- I bocsátásától a könyvtár hiva- I talos segélyben részesül. A j XIX. század, Kelet-Európának : különösen nagy ugratója, ! egyébként is rohamosan fel- ; duzzasztja. Alapítványok, ado- ! mányok érkeznek: 1854-ben ! Szilassy József koronaőr, 1856- ; ban Szilágyi Ferenc ezer-ezer ! kötetet ajándékoz. Ekkor már § 4760 könyvük van. 1858-ban ; hangversenyeket rendeznek a $ gimnáziumi bibliotéka javára. ! ; A legutóbbi front alatt pusz- 5 tulásnak indult: vitték, tüzel­S J ték. Tanárok és városbeli öreg- 5 diákok szovjet segítséggel mentették, hordták fel a temp­lom karzatára a menthetőt. Az állványokat közben eltüzelték: a megmaradt könyvtár felét — a másik fél rész a gimnázium államosítása után a reformá­tus egyházé lett — 1957-ig a földön tárolták. Akkor, az is­kola fennállásának 400. év­fordulójára állványokat kap­tak. Később a helyi ügyszere­tetnek köszönhetően a gimná­zium anyagi keretéből könyv­tárost szerződtettek. Dezső Kázmérné a kötetek lelkes, ál­dozatkész gazdája, patrónusa. Az ő kérésére a művelődésügyi miniszter személyes ajándéka­ként írógép is került a karto­nozáshoz. A szakértelem, ügy­szeretet, a diákokat, tanárokat s a város valamennyi könyv- szerető lakóját befogadó szí­vesség azonban nem pótolhat­ja, hogy — nincs olvasóterem, de még egy olvasósarok sincs; — nincs keret a könyvek restaurálására; — sem a különböző soroza­tok kiegészítésére. (Egyéni ajándékként viszont a minap is érkezett egy 1791-ben ki­adott kötet.) Németh László panaszolja fel a 30-as években írott egyik tanulmányában, hogy az okta­tás központosításával járó el­bürokratizálódást az iskolai könyvtárak szürkülése is il­lusztrálja. Míg e könyvtárak régi magja az akkori tanárok ízlését, érdeklődését, az iskola szellemét is tükrözi, a modern részeket a fentről küldött anyag tölti fel egyformára. Az író, miközben a könyvtárakat félti, a tanítás sablonosságától óv. Álljon emellé Rózsás László­nak, a nagykőrösi gimnázium igazgatójának a kifogása. A nagy múltú könyvtár új, mai része nagyon szegény az örök­lött régihez képest, de önma­gában is. Évente mindössze 1100 forintot költhetnek vá­sárlásra. Hiába kérték, hogy a könyvtáruk és egyáltalán az iskola jeles hagyományaira, gazdag alapjára való tekintet­tel többet kapjanak. E szűkösség ellenére élő ez a könyvtár. Azzá tette a bi­zalom, amely olvasóterem hiányában kénytelen, de hazavinni is en­gedi a köteteket az arra érde­mes diákoknak s természete­sen a tanároknak is. A falai közé érkezett városbeli em­bernek vagy fővárosi kutató­nak meg valahonnan mindig kerül szék, asztal. Ha valaki azzal a javaslat­tal állna elő, hogy a könyvtár fővárosi kezelésben jobb bá­násmódban, több anyagi rá- ; fordításban részesülne, s in- i kább ki is használnák, indít­ványát hangos tiltakozás fo­gadná. A varos, a gimnázium féltve őrzi birtokát. De nem­csak a tulajdonjog megsértése miatt volna méltánytalan egy feltételezett elszállítás, amely­ről a gyakorlatban nincs szó. Az iskola, valamint az isko­lamúzeum igazgatójával, Ró­zsás Lászlóval és dr. Toros László nyugdíjas tanárral, tu­dós kutatóval beszélgettünk a gimnázium múltjáról, amely­ben az önálló gondolkodás, a kmiKai szellem kifejlesztése, mint cél mellett, módszerként, döntő szerepet kapott a pat- riarchalitás. A tanárok — egy időben Arannyal, Szász Ká­rollyal együtt hat akadémi­kust találunk közöttük: a ta­nári karnak majdnem a felél! — Ugyanúgy, mint a korrepe­táló öregdiákok vagy a nebu­lók generációit dajkáló koszt- kvártélyos „szülők” személyes, családias kapcsolatban éltek a tanulókkal. Ez a szellem idő­közben óhatatlanul módosult. A műit század 50-es éveitől, amikor felső rendeletre az ad­digi polihisztor tanár helyébe a szakosított lépett, szemmel követhetjük az utat a mába, amikor a kollégiumban a kö­telező szilencium idejében szaktanárok serege ellenőrzi a létszámában megnövekedett diáktömeg tudását. — Minden tökéletes, de mi­közben kitűnően teljesítjük a mennyiségi feladatokat, a pat- riarchalitás, a személyes kap­csolat éppúgy elveszőben, mint a tanuló önállósága, fe­lelőssége — veti fel az idősebb, s helyesel neki a fiatalabb ta­nárember. Ugyanazt feszege­tik, amit országosan is peda­gógiánk legjobb mesterei és bírálói. De hát mi segítheti inkább a diák önálló szellemi útke­resését, mint az iskolai könyv­tár, amely ezen túl az egész város kulturális életére is su­gárzik? És a magasnak nem mondható tanári fizetések mellett mi segíthetné jobban a pedagógus műveltségének kiteljesedését, mint a könyv­tár, amelynek fejlesztéséhez, arcának kialakításához az ő tudásvágyuk, kíváncsiságuk is hozzájárulna? Vessük össze: 1853-ban 200 pengő forintot, mai értékben mintegy 16 ezer forintot köl­töttek a nagykőrösi gimnázium könyvtárában vásárlásra. Most évente 1100-at. Az elődök munkája kötelez. Tudom, az anyagi eszközök egyelőre végesek, de a tenni­valókat mindenképpen meg kell jegyezni. Padányi Anna Budapest körszálló Az Erzsébet-híd budai hídfője BOZSÁN ENDRE: Budapest — helikopterről

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom