Pest Megyei Hírlap, 1968. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-31 / 77. szám

1968. MÁRCIUS 31., VASARNA? "TSCíriap 1EGŐS ISTVÁN M inden lényegtelent hagy­junk el. Ide tőmondatok kellenek. Helyben va­gyunk. Okos fejeddel is­mét megidézted a rejtélyt. A dzsungel útvesztőiben, ha mégoly nagy is a káosz, mindig akad egy ösvény, amely ereuendően a helyes út. Filozófiák és esztétikák fölött áll, mert ez a helyes út, magla az élet. Mondjuk, az ivóvízhez vezet. Beszélhetünk, agyonnyomhatjuk fel­tevésekkel, fütyül rá. ö a helyes _it. Hát jó. Hagyjunk el minden lényeg­telent. És keressük azokat a kedves tőmondatokat. A posta. Itt állok sorban. Rettene­tes izgalom csavarja la gyomrom. Táviratot adok fel. Betűzöm, felol­vasom, megértik. — Kisasszony, mikor érkezik ez a távirat Varsóba? — Azt én pontosan nem tudom, kérem. — Miért is tudná? Pont a távirat-felvevő. Máshol kellene ér­deklődnöm, talán a Könnyűipari Minisztériumban. Örák, percek. Nem több az egész, mint egy fur­csa suhanás. A részleteket csak jril- lanatokig látod, szinte fel sem fog­hatod. mire máris átalakul suha- nássá. A nagy egészben pedig magad is elveszel. De most nem erről van szó. Most arról van szó, hogy ma én köpök a részletekre és la suhanásra, mert ma én készülődöm. Olyan iz­gatottan készülődöm, mint nyáron... ... Délben érkeztem Várnába. Ömlött az eső. Átázott a hangulatom is. Egy handabandázó bolgár meg­fogott lakónak. Mindenre megeskü­dött, hogy ez valami tévedés. Itt ilyenkor csodálatos időnek kell len­ni. „Itt ez most, ez most, kérem .olyan melléfogás, de majd, holnap meglátja, ha nem, hát akkor én, akár most” ... Nem nagyon hallgat­tam rá. Cipelte a csomagomat. Kö­rülnéztem és te nem voltál sehol. Miért nem vártál? Talán még nem tudtad, hogy érkezem? Vagy azt sem, hogy egyáltalán létezem? Hon­nan is tudhattad volna, hisz soha­sem találkoztunk ebben az életben. De azért vártál. Valahol, bizonyta­lanul. Rám. Ugye, ezt nem tagadod? Másnap kiömlött a Nap. Mint az olvasztár a csapolás után, csípőre tett kézzel lenézett, s mi milliárd kis hangya kitágult pórusokkal, át­izzadt ágyékkal rohantunk a ten­gerre ... ... sehogy sem tudom becsukni ezt a rohadt bőröndöt. Az átkozott cip­zár valahol beakadt. Vadul ránga­tom, cibálom, és meg tudnám foj­tani. Elementáris dühöt vált ki be­lőlem ez a cipzár. A cipőfűző is tud ilyet, mindig akkor szakad el, ha rohanok. Irtózatos hideg van. Meg kell fagyni. Vajon indul ilyen időben repülőgép? Jó lenne, mert megtáviratoztam neked, gyenge len­gyel tudásommal, hogy pontosan óra, perckor érkezem. Rossz lenne, ha hiába várakoznál... ... A homok égette a lábamat. Kapkodtam, mint a cirkuszi lovak. A nagy húsvásár már megkezdődött. Hevertek a testek, mint húskolon- cok. Szétvetett lábakkal. Kinyílt áll­kapcsokkal. Némelyik valódi halott­nak tűnt. Szörnyű lehetett az inkvi­zíció. Meztelen talppal parázson sé­táltatta az eretnek jelölteket. Azt hi­szem. még azt is megvallottam vol­na, hogy én vagyok az antikrisztus. De ezek a testek ma nem gondoltak ilyen szörnyűségekre. Feküdtek, ki­nyúlva, akár a ruhaszárító köteleken a mosott ingek. „Csak tessék, csak tessék, folyton-folyvást.” Nyikorog­ta bennem egy vásári kikiáltó. „Megkezdődött a húsvásár, kilóra olcsóbb. Lehet télire is eltenni. Ke­vés szalicil a fejre, és eláll.” Miért épp erre gondoltam? Miért nem ar­ra, micsoda boldogság ez az egész itt? Elengedik magukat. Es végre, nincs kosztpénz, és nincs hivatal, meg csapolás, és nincs számológép. Vietnam sincs, meg lelőtt amerikai B—52-esek. És a rádióban nincsenek hírek. Egyáltalán nincs semmi, csak a Nap, ez az emberi csoda. Azt hi­szem, a Nap azért olyan hatalmas, mert mi felfedez,ük. Mi megta­nultuk é ezni, élők, fák, virágok, állatok. S főként, mi, emberek. Mi el is tudjuk mondani, kár, hogy nem ez jutott először az eszembe, amikor megláttam a rakott-tészta embersíkságot. A színorgiát, millió piktor őrült lázálmát, perverz kaval- kádját a .omokvásznon. Itt álltam akkor én is, amikor kiömlött a Nap. Egyenesen énrám. A lig hevertek már a homo­kon. Győzött a természet, kiszívta a sós víz, a meleg, a sárga porcukorhomok a napi energiaadagot. Én természetesen ott vártalak téged. Nem tudtam, mikor, honnan érke­zel? Annyit azonban éreztem,, hogy most már nemsokára. A nap még magasan járt, nem könnyen hagyta magát odébbtaszítani. Gúnyosan mo­solygott, ajkai kissé lebiggyedtek, összehúzott szemével learatta diada­lának babérait. Akkor érkeztetek meg, ti, ketten. Te és a barátnőd. El­sétáltatok előttem. Kiléptél a papucs­ból, s a puha fövenyt próbálgattad meztelen talpaddal. És nem néztél vissza. Egymás után, vagy öt nyelven köszöntem neked. Leültetek, s a ba­rátnőd rámnézett. Én a te tekinteted kerestem, de átnéztél a fejem fölött. A barátnőd kezét elfelejtettem elen­gedni ... ... Kérem, indul repülőgép Varsó­ba? — A Ferihegyen alig néhányan lődörögnek. Többnyire az informá­ciót lesik. — Menetrendszerű járatunk 14- óra 30-kor indul. Ila csak, fogadja Varsó a gépünket. Ezért kedves uta­sunk szíveskedjék indulás előtt egy órával visszafáradni. — Kell, hogy legyen gép! Persze, hogy lesz. Mert kérem, én már meg is táviratoztam, hogy pontosan hány óra meg perckor érkezem ... És ... De ha nem indul, kérem ... Akkor ő ott hiába... Leülök. Súlyos, mozdíthatatlan, ormótlan várótermi székek. Azt hi­szem ólomból csinálták ezeket a vackokat. Vajon indul-e a gép? .. ... — Mondd, emlékszel arra, hogy még kézen is álltam? Rohan­gáltam a homokban, meg eljátszot­tam neked Marcell Marcaut. A Nap pirosra festette az arcom, és én pan- tomimoztam neked. Attrakció! Az ember születik, és nézd, fiatal, duz­zadó, izomköteg. S akkor követke­zett a halál. — Elernyesztettem az izmaimat. Pupilláim kitágultak. S elmozdultak előttem a képek, mint amikor életlen a lencse. Most össze kell rogynom. Pályám végére értem. Csonttalanul. Az enyészet megette a fiatalságot. — Ne — mondod. — Ne, ezt a részt ne, jó? — Kizökkentem a já­tékból. És hiába faggattalak, hogy miért ne? Most már tudom. De ez csak később lesz. Nevettetek a ko­médián, de csak téged láttalak. Az alkony már parányi békességgel ér­kezett. S este a kaszinóban termé­szetesen felkértem táncolni a barát­nőd. Hát érdekes ez?! Úgyis veled táncoltam már akkor iS. Es a bár, meg a konyak. Négy-öt, vagy... hány? Bele a vízbe! Bele a pezsgő ten­gerbe. Kitódultunk a bárból. Tízen? Húszán? Eszét vesztett, szesszel könnyített felszabadulás. Végigro­hantunk a parton. Repültek a ruha­darabok. „Meztelenre!... Meztelen­re!... Meztelenre!” ... Üvöltötte va­laki. Bolgár, német, olasz, lengyel, magyar, cseh, meg tudj isten hány­féle náció, minden kötelékét lerázó fiatalsága megrészegült a Holdtól. Mert a Hold közelebb jött! Két lá­bára guggolt egy csónak tetején. Kellék. Nappal néhány pénzda­rabért. akár hajós-turista is lehetsz a tengeren, de most aludt. S rajta guggolt a Hold. Bele a vízbe! Bele a vízbe! Vadul csapkodtuk a nedves, sötét masszát. Ámor, ámor, grande Ámoré. Miloses és örült szerelem. A kifejezés csak forma. A néma üvöl­tésben felforrt a víz. A testek mind izmosak, feketék. Párok úsztak egy­re közelebb egymáshoz. Es együtt fuldokoltak. Nyelték és köpték a sós lét. Forogtak összefonódva. Hol megjelent, hol eltűnt egy fej. A szé­dítő forgatagban sikoltások, felsza­kadó jajok a partig szálltak. Ahol a Hold guggolt a ladik tetején és te. Mert csak rajtad maradt ruha. Mi­kor elengedtem a barátnődet, s ő lassan, bágyadt tempókkal beljebb úszott, hogy magában legyen percnyi öröi ével. Kiúsztam a partra. Hoz­zád. Mert vártál. Nem mondtad. De te is, én is tudtuk, hogy vártál. A Hold eleget látott, egyre feljebb szállt, fel a térbe, találkozott a Szputnyikokkal és megsüvegelte őket. Becsülte az embereket, és csöppet irigykedett. Forróságukért, örömei­kért. Egy kis gyermekcsillag kuksolt a szemed sarkában. Gondolkodott egy csöppet, aztán aláhullott. Augusztus volt. Hirtelen világos lett. Fáztunk. A tenger kiitta gyomrunk­ból az alkoholt. A mezítelen fekete testeken világított a fürdőruha rongy helye. Hajnalban két öreg bolgár jött. Strandtakarítók. Megálltak és néztek ránk. Inkább csodálkoztak, mint ítélkeztek. Hegyes, vasrudak- kal szurkálták fel a szemetet. Sze­rettem volna bocsánatot kérni tő­lük, el nem követett bűneimért. H azafelé azon gondolkoztam, miért nem tudnak béké­ben élni egymással az em­berek? Pedig, látod, mi­lyen egyszerű. Csak meg kell becsülni a meleget, a csendet. Csak szeretni kell a szerelmet, a tengert. Egyszerűen csak élni. Hogy a repülőgépekből mindig karne­válra invitáló röpcédulák hullja­nak. S odalent a kis hangyaembe­reknek mosolyogva integessenek vissza a pilóták. A hajnal egy für­dőváros tetszhalála. Zug-utcák. Nem mentem haza. Ember-hangon nyivákolva kandúrok marakodtak. A nőstény kitágult Íriszekkel figyelt. Várt. Ősi mítosz. Pedig azon az éjszakán is hány magányos macska kószált, akárcsak Várna háztetőin is ___ . ..„Kérjük varsói utasainkat, hogy fáradjanak útlevél- és vám- vizsgálathoz. A gép a menetrend szerinti időben indul. Köszönöm.” Reccsent egyet a megafon, ahogy kikapcsolta a stewardess. Megder­medek. A nagy székhez nőttem, mozdulatlanul. Most érzem először az indulás közelségét. Néhány perc csupán és landol az IL—18-as. Fel­száll. Elindúlok hozzád. Az izga­lomtól megmerevedik az ajkam. Most igazán érzem. Azt hiszem, hangosan kimondtam. Zofia, én na­gyon szeretlek... — Csókolj meg!..; D iákbolondító, gondtalan sze­relmes napok. A távolságok összezsugorodtak. Beúsztam egy gumimatracon, messzi­re, a parti szállodák gyer­mekjátéknak tűntek. Magam ma­radtam a természettel. Nagy szó. De úgy éreztem. Elengedtem az izmai­mat. Agyamban meglazult az örök feszülés. És elbőgtem magam. Bőg­tem, magam, magamnak. Gőzök lengtek körül. Apró halak tévedtek a matracra. Teljes boldogság. Valódi, túl világi, vagy éppen e világi? Meg­simogattam a Napot. Engedte. A partra értem, emlékszem, csak néz­tél, s tudtam, minden látszik az ar­comon. Te olvastál róla. És most szép lírai részek következtek, örül­tél. Melléd kuporodtam. Elsimítot­tam a homokot. Rajzolni kezdtem, hogy mit szeretnék neked ajándé­kozni. — Először legyen a tiéd ... mond- mondjuk... mondjuk, Párizs. Éksze­rek és hintó, a Moulen Rouge. Aztán Budapest, mert ez eddig egy es-egye­dül az enyém volt, és én mindent oda akarok adni. Várj, nem jó. Először Varsót ajándékozom neked. Romhá­zaival és emberfeletti életösztönével. S az engem szerető lengyelekkel. Nem szóltál közbe, figyelted a játé­kot. És te leszel Walevska grófnő, aki előtt egy Napóleon térdre hullt. Es legyen a tiéd a ml tengerünk, meg a szemem és a hajam, meg a vágyaim. — Ez nagyon jó lenne! — Mindig csak ilyen keveset válaszoltál. Es úgy kezdődött minden mondatod: „Tudod mit?...” Kezeden ficánkoltak a karkötők, öregezüst, inkák kincse. A strandra is magaddal hoztad. Talizmán! Uj­jaid hegye messze nőtt a tenyered­től. Áttetsző bőre megreszketett az érintéstől. Néha megfeszült és a ke­zemre kapcsolódott.' Akkor este is, amikor érted men­tem a másik szobába. Természetesen eljött mindennek az ideje. Odamen­téi a félrészeg Dieterhez. — Szevasz Dieter — és megcsó­koltad az arcát. S a kölyök bőgni kezdett. Zörögtek a rádiók. A gye­rekek táncoltak. Dúdolták a dalla­mot. A barátnőd még megfogta a karom, meghimbálta, aztán látta, hogy a lendület után aláhull, min­den aktív viszonzási kísérlet nélkül. Megértette, hogy ennek így kellett történnie. Lementünk a partra. Ezrek csóko- lóztak. Az egész tenger egy nagy szerelmes szállodává változott. Kissé cinikusan így szóltál: „Romantika, balra!” Elmosolyodtam, de inkább keserűen. Nem szabad félni a ro­mantikától. A sziklákon túl senki sem járt. A teng^rasszonv izgatottan reszketett. A hold is épp egy ócska kis kiflit tett ki. Kézenfogva lép­kedtünk az apró köveken. Diónyi gyémánt lógott a nyakadban. Futás­nak eredtél, én utánad. Nevettél. „Fenek, fenek” — kiáltoztad magya­rul a főnök helyett. „Én ehes vad- jok.” Rám? — kérdeztem. De nem értetted. „Csókolj meg, senki se lát­ja!” Mindössze ennyire tellett ma­gyar tudásod. Felrepült a rúnád, szárnyát csattogtatta a kar, a cipő­ket is menet közben rúgtad le. Bele a vízbe. Szédülten. Eszeve­szetten. És úsztunk. Egyre beljebb. Vadul törve a vizet. Egyszerre meg­álltunk. Lihegtünk. Fojtott a lég­szomj. Körülnéztünk. Sehol a part. Itt tapossuk valahol a Fekete-ten­gert. És azt sem tudjuk, merre in­duljunk vissza, összekapaszkodtunk. Remegtél. A szemed is alig láttam. Csak a víz fénye csillant meg oilla- natokra. Halványan vibrált. Előre. Úszni. Megzörrentette a halál lehe­tőségének érchálóját. Végigbizser- gett a testem. Óriási érzés. Az agyig elért, és az továbbította az ingere­ket a szívnek. De csak előre. Oldal­ra néztem. Még bírod. Tarts ki! És én? Birom? Egyre nehezebbek a karcsapások. Pihenjünk. Feküdj a hátadra, mondtam. Görcsösen átfog­tad a nyakam és sírva fakadtál. De­rekad alá csúsztattam a karom és tartottalak. Ez erőt adott. Mi ket­ten. Egy lengyel nő, egy magyar férfival. De ez a tengerasszony kielé­gíthetetlen, kéjesen vibráló ölének mit sem jelentett. Úszni, úszni, úsz­ni! A lábam homokba ütközött. El­értük a partot! Elértük. Zofia, el­értük! Felálltunk és a súlyunk sok­szorosan ránkzuhant. — Megtánto- rodott a két test és mint a hínárok, hullottunk alá. összefonódva. Ágyunk lett a selyem föveny. Aznap éjjel megtanultuk tisztelni egymást, kezembe adtad az inkák karkötőjét „tied-talizmán”. És a diónyi gyé­mántot elvette a tenger jutalmul... ...Beszállás. A varsói gép indul. Megemelkedik a 61 tonnás óriás. Föl a felhők fölé, hogy az égi végtelen habokat hasítva vigyen engem hoz­zád. Várnod kell. Hisz táviratoztam. Biztos, csupa kékben leszel, mert tudod, az a kedvenc színem. És ml mindent fogunk csinálni. Újra és új­ra megnézünk mindent, amit együtt láttunk. — Szaladtunk a színeitől megtébolyult varsói őszben. Ez itt Kopernikusz, nézd, ö meg Chopin. Egy karlendítéssel, zenefátyollal be­takarja az izgatottan lüktető Len­gyelországot. S a mesevárost. Mé­zeskalács házaival az óváros integet. S Nike, meg a Nagyopera. A gettó dermedt emlékművét is a te sze­meddel láttam. És átlényegültem olyan emberré, amilyen te vagy. M egkértem a kezed. Elutaz­tam hozzád. És keserves lengyel nyelvtudásommal odaálltam a szüleid elé. (Mindenki ellenünk volt. Kerestem benne az értelmet. Hisz lengyel és magyar, hát érted? Akkor kértelek, csalt arra gondolj, hogy vágysz-e utánam? Épp olyan erővel, mint a tengerben, amikor az életért úsztunk? Igent mondtál. S mi meg­nyertük az első nagy csatát. Aztán nem jöttek a levelek. Meg­őrjítettem mindenkit. Központi gon­dolatommá vált a posta. Jön levél, vagy nem? írsz, vagy nem? Teóriá­kat gyártottam. Egyiket vetettem el a másik után. Üj naptárt szerkesz­tettem. Te szerinted járt az idő. Ha tegnap feladtad a levelet, akkor az út öt nap, jó hat, akkor is legké­sőbb ideér mondjuk... Es ismét ha­ladékot adtam. Kitaláltam, hogy köd van, nem jön a postagép ... Vagy táskádban felejtetted. De ha mindez, akkor is holnap! És se'hol­nap, se holnapután. Gyűlöltem a nő­ket. Gonosz voltam mindenkivel. Azokkal is, akik szerettek. Könnye­dén mutattam ajtót. S minden kér­désre csak annyit mondtam: „Kö­szönd Zofiának!” Betegessé fajult bennem a vágya­kozás. Reszkettem minden kimon­dott lengyel szó hallatán. Már úgy éreztem, rossz magyar vagyok, mert Varsóra dobbant a szívem. Buda­pest, az én agyonrajongott Pestem, a börtönöm lett. El, el hozzád! Megtudni, mi történt? ... Most leszállunk. Még néhány perc. Leperegtek a képek. Félek, Már visszafordulnék. A bizonytalant vá­lasztom inkább. Abban rejtőzik egy csöpp remény. Tudom, ott leszel. Ott leszel. Ott leszek. — Rosszul van, kérem? — kérdi a stewardess. — Mindjárt leszál­lunk. — A, nem, dehogy. Köszönöm. De ha kaphatnék egy pohár bort... A vámnál reszketek. Alaposabban megnézik a csomagomat. Aztán ki­lépek az ajtón. Kereslek, összefo­lyik a kép. Hát hol vagy? Nem jöt­tél? Egyszerűen itt van egy csomó ember. Csak te nem jöttél. Érdekes! Akkor én miért vagyok itt? Akkor most mi lesz velem? Mi? Taxi. Szálloda. Leülök. Várok. A nyomás fokozódik. Telefon. Felrán­tom. Halló, te vagy az! Idegen, foj­tott hangon elhívsz a Grand-Hotel presszójába. Taxi. Rohanás. A nyo­más lassan elviselhetetlen. Ott ülsz. Kalapban. Nyáron milyen más volt. Nyáron kalap sincs. Tudom. Zavar a kalap is. És választ akarok min­denre. Mert már nem a bizonytalant választom. Az egyenlő az őrülettel. Vége. Az erőm csak a találkozásig tartott. Nézlek. Dadogsz. Talán nem is te vagy? Furcsa fények a szemed­ben. Nun, azt nem mondhatod, hogy vége! Nem, mert akkor magát a szerelmet hazudtolod meg. És a ten­ger?! És a kezek? És a Talizmán, inkák kincse, öreg ezüst, az mind semmi? Hohó, ezt nem lehet ilyen egyszerűen. Hogy vége van és kész! — András! — Énekled lengyeles hangsúllyal a nevem. — Vége van! — Megtántorodik az agyam. Löty- tyen a velő fejemben. Ezt most -i- seld el. Eay szót se szólj. Mondom magamnak. Csend. Várok. Teát iszom. Szembe velem leül egy púpos férfi. Kínos, hosszú ideig fésülködik. Hideg, idegen hangon, vontatott hangsúllyal azt mondom: — Azt mondod, vége van? Ugye, vége? Rendben. így egészen más ... Hogy tudom. így már más ... Per­sze, hogy ... — T<> nézel, és vala­mit mondasz. Érzem, hogy ez csak szöveg. Kereslek téged. Nem talál­lak. Mikor pattan szét az álca? Nem beléd vagyok szerelmes. hanem abba a lányba, aki mellettem úszott. Aki kiállt értem a világ el­len. De ez most mind nem jut így az eszembe. Csak az, hogy nem en­gedted eljátszani a pentomimiban a halált. Úgy látszik, magadnak kö­vetelted a szerepet. — Értsd meg, hogy választanom kellett, vagy te, vagy a diliház. A halált még inkább elviselem. De lassan megőrülni, ez maga a borza­lom. Mindenki gyilkolt: mit akarok? Értelmetlen, hogy képzelem? Egy másik országban? Árván, egyedül? Holnap otthagysz. Mit csinálok? Nem bírtam tovább. Utolsó évemet járom az egyetemen. Bocsáss meg, nem bírtam tovább. Nő vagyok. Gyenge. Egyedül. Nem tudok élni... — Megfogom a kezed. Szobor ujjaid azonnal kapcsolódnak. Görcs. És a kis csillaggyerek elfoglalja a helyét a szemedben. Nem, nem lehet vége! Most tudom, és megnyugszom. Most alulmaradtunk. A világ. Az ország­határok. Az előítéletek. Az ezerkilo­méterek. Tudok gondolkodni. Most vesztettünk. De várj! Fogd a kezem. — Rendben van — ismétlem. — így történt. Itt nem lehet magya­rázkodni. Hozzám bármikor jöhetsz. — Közhely. Bár tudtam volna job­bat. L átom a szemed»t. Fellobbant benne valami. Eletjel. Világí­tótorony lámpája. A vágy. A vágy. a vágy után. Libbentek benne a hullámemlékek. A parti ölelések. A tervek. A lengyel—magyar két test­vér, a hitünk. Zavarodottan intesz, megcsókolod az arcom. Szer­vusz. szervusz! Elindulok. Te még sokáig ott állsz. Hova is mennél? Nélkülem, amikor hónapok vágyától gyötörve végre mégiscsak ott va­gyok, hozzád közel. Elindulok. És el­fordítja fejét a Chopin-szobor. Nem szólnak hozzám az Újvilág utca há­zai. Kihűlt kövek. Elindulok. Mondd meg, hová! Letisztulás. Meg kell ta­lálnom az egyetlen, helyes utat. A dzsungelkés szabta ösvényt. S közben a mákony elemésztette a tűz para­zsát. Tőmondatok kellenek. Megta­lálni az egyetlen helyeset. Beszélget a szekrény. A tükör megölel. Ketten vagyunk. Erezlek az ágyon. Nem ... nem lehet. Talán már nem is élsz. Nem élhetsz, nálam a talizmán. Es én halott vagyok. Ebben megnyug­szom. A szállodában másnap csörög a telefon. A portán kapcsolják a vo­nalat. — Halló, ki beszél? Mit akarnak tőlem? Nekem már egyáltalán sen­kihez semmi közöm! — Zofiához sem? — Hozzá sem. — Lassan leteszem a hallgatót. Még mond valamit. Nem értem. Mi ez, kísértetjárás? Te már meghaltál. Most mit akarsz itt megint. Miért jössz? Hogy a saját halálomat ezerszeresen haljam meg? Mit akarsz itt? Ta.iú vagy? Kinyúj­tott karral hátrálok. Az ajtó kitátja a száját. Sötét, sárga fogai közül ki­lépsz. Közelebb jössz. Szemeid vö­rösek. Sírsz, vagy nevetsz? Ujjaid befonják a kilincset. — Miért? Miért? — kérdezem. És akkor, ott, te azt mondtad ne­kem. — A vágyakat csak a halál olthatja ki. S mi élünk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom