Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-28 / 23. szám

1968. JANUAR 28., VASÄRNAP

rm

m ecrn

K^firlap

9

Dolgozó emberek között

Mai magyar festők kiállítása az Ernst Múzeumban

Kohászok és arató parasztok, olajfúró munkások és kőfaragók, csikósok, favágók és kubikosok arcvonásai, jellegzetes mozdulatai láthatók most az egyik legnagyobb budapesti kiállítóterem, az Ernst Múzeum falain. S itt vannak a ritkábban ábrázolt elakok is, konfliskocsisok és pincérek, gyümölcsárusok és jégvágók — festményen, grafikán, szobor, vagy plakett •formáiban, mert a „Dolgozó emberek között” című tárlat — amelyet ötödször rendeztek meg a szakszervezetek segítségével az idén — téma szerint válogat képzőművészetünk nagy és sokféle terméséből: a munkával foglalkozó alkotásokat gyűjti egy kiállítássá.

Társadalmunknak nincs lényegesebb fogalma, mint a dolgozó ember. Azt azonban a kiállítás rendezői is tudják — némiképp utalnák is erre a katalógusban —, hogy ez a téma nem avatja automatikusan a mai magyar képzőművészet legjobb, legmélyebb, legfontosabb alkotásaivá a műveket. Maguk a kiállító alkotók is ismerik esztétikánknak azt a tanítását, hogy bármennyire fontos is a téma, amit a műrész választ, önmagában nem döntő. Munkást lehet hamisan, rosszul, sőt ellenséges gondolatokkal is ábrázolni, minthogy — az Igazán forradalmi alkotó képes forradalmi eszméket és érzéseket más témakörben, akár csendéletben is megfesteni.

Ezekkel a gondolatokkal indul a néző a kiállítás megismerésére, amely valóban kínál izgalmasabb, jelentősebb alkotásokat és félresikerült, gyenge munkákat egyaránt.

Stettner Béla Kerthelyiség című grafikája például — noha nem a megszokott „hősies” munkaábrázolás: pincéreket és vendégeket mutat csupán — tiszta, karcsú alakjainak nyugodt rendjével, szürkés foltjainak finom váltakozásával is líraian beszél életünk hétköznapi szépségéről, megnyugtató egyensúlyáról. S mennyivel hitelesebben tükrözi gondoiatában, érzésében a művész a dolgozó ember lényegét, mint például Kajári Gyula bombasztikus, nagyhangú, de nagyhangon semmitmondó munkás-rajzai, amelyeken jelmondatok, fáklyák, Dunaújvárosra utaló feliratok sem teszik igazi pátosszá azt, ami csak patetikus.

Túl sok itt a látnivaló ahhoz, hogy részletezzük — háromszáz műalkotással szerepel csaknem ennyi kiállítóművész —, meg kell elégednünk csak az érdekesebb, kiemelkedőbb művek megismerésével. Ilyenek Raszler Károly rézkarcai, köztük a Szövőnő, ez a munkát valóban avatottan ábrázoló, könnyedségében is jelentős lap. Vagy Berényi Ferenc monotipiái — hogy még mindig a grafikai művek között időzzünk —, amelyek a szolnoki művész erős kubikosábrázolásait a műfaj barátságos közvetlenségébe oldják.

Berényi festő, képpel is szerepel, de itt osztoznia kell másokkal a figyelemben. Nem képviseli ugyan festészetünket ez az anyag teljességgel, mégis változatos lenne a lista, ha téma, mondanivaló, stílus szerint felsorolnánk a résztvevőket. Itt is csak tallózhat a látogató, ha olyan markáns műveket alaposan akar szemlélni, mint Gábor Marianne alkotása. „Méla, a klasszikus szerkesztőségi gépírónő” — már a cím is utal a szellemesen csipkelődő, de gyöngéd szeretettel teli hangulatra, amelyet ez a finom, szürke tónusokból és érzékenyen megformált részletekből komponált kedves portré teremt. Éppoly emberi teljességgel tükrözi választott témáját, mint Kurucz D. Istvánnak más témájú, más szemléletű kompozíciói egy másik világ, a paraszti élet lényegét. A szikár,—-ezofukar hajdani para.sztlélek és a mai élet kettősségét, feszültségét ragadják meg szálkás aprólékossággal festett művei, kevés eszközzel is igen hatásosan. De a hagyományt, a népi szellemet más, modem formában

ra és újra azt a választ kapta; „még nem döntöttünk rólad, ne türelmetlenkedj, különben is megérdemled, hogy pihenj”. Hát most pihenhetett. A doktorok gyógyszerrel tömték, injek- •dókkal töltögették, s ott, a nővérektől hallotta először: „Mátyus bácsi”. Bácsi? Órákig állt utána az ablaknál, nézte a gyorsan lepergő leveleket, míg ott volt, az egyik ág teljesen csupasz lett, valamennyi levelét elvesztette. Annyi év után először most érezte, hogy egyedül van, föl-fölsajdult benne a felesége, Rózsi emléke, akit negyvennégy április 3-án, az első bombatámadáskor, maga alá temetett a gyár. Talán, ha újból nősül? Kit vett volna el? Rózsi emlékét senki nem tudta vclna fölváltani, s akkor meg minek, miért? Mégis: mintha mindenünnen kikopott volna. Alit az ablaknál, háta mögött a három szobatárs a sakkfigurákat kocogtatta, s a kibic tanácsait hallgatta. „Inkább a futóval...” „Ha a bástyát...” Futó, bástya, király. Paraszt. Lehet, hogy mindenki figura csak egy nagy sakktáblán? Elhessegette magától a gondolatot: tisztátalannak érezte. „Nem, a párt nem sakkozik az emberekkel”, mondta ki félhangosan. „Mit mondtál, Mátyus” kérdezték tőle a sakktábla mellől, de nem felelt. Napról napra kevesebbet beszélt másokkal. Inkább önmagába fojtotta a kikívánkozó szavakat, s azok végtelen monológgá sorakoztak benne, melynek talán már soha nem lesz vége. Az ember akkor lesz igazán öreg, ha már úgy érzi, az is elég, amit magával-magában beszélget.

Azon az éjszakán, a pufók képű Győré doktor volt az ügyeletes. Szerette ezt a parasztgyerekből lett fehér köpenyes vasgyúrót, aki, ha letette orvosi szerszámait, akár rögtön odaállhatott volna az aratók közé, olyannyira megőrizte magában ősei munkamozdulatait, beszédstílusát, szemérmes tartózkodását. Tudta, mi van a városban, de napok óta a fehér lepedőn vergődött tehetetlenül. Győré doktor surrant be hozzá, s suttogva, hogy a többieket ne ébressze fel, hadarta „Mátyus elvtárs, jöjjön, hazaviszem, vagy mondja meg, hogy hová vigyem, mert szedik össze

__szóval az elvt

ársakat”. Érezte, hogy Győré hangja elcsuk- lik, de tudta, nem a félelem, hanem a kétség- beesés veszi el lélegzetét. Mert Győré is az, s hány tízezren, százezren most az országban ... „Haza, haza vigyen” felelte, s csak magában gondolta, hová is mehetne máshová?

5.

öt napig feküdt úgy a lakásban, hogy el- támolygott a vízcsapig, s vissza az ágyhoz.

i

i

i

Rengeteg vizet ivott. „Ha víz van, akkor már nem halhat meg az ember”, hajtogatta magában eszelősen, s a hatodik napon Győré doktor jött; vitte vissza, mert addigra már vihette. Márciusban engedték ki, s rögtön nyugdíjba került. „Egészségi állapotára való tekintettel”, A papírt napokig otthagyta az asztalon: Má- tyus János nyugalmazott ezredes ... Nyugalmazott ... ezredes ... Oly hihetetlen volt, s oly visszataszító. Visszataszító, hogy ő, aki soha nem ismerte a gyengeséget, most tíz lépésenként megállni kényszerül, mert különben orrabukna. Mint általában az egyedüllevő emberek, sokat gondolkozott. Mire ment rá eny- nyire a szíve? Hát miért nem bírta ő, mini mások? Minden ember egyforma anyagból épül, s lám, mégis, mi minden különbözteti meg őket!

Időnként el-elhívták különböző veterántalálkozókra, úttörők is jártak nála, akik magnóra vették elbeszélését tizenkilencről, mef negyvenötről, de a továbbiakról már a gyerekek sem kérdezték. Hiszen azt tudja mindenki, vagy nem? És ő, mert okos volt, nem if erőltette, hogy arról beszéljen, amiről neu kérdezték, örült, ha egy-egy napot úgy tudót' a háta mögött, hogy nem fájt a szíve, s neír kellett ijedt kézzel kapkodnia az orvosságoi üvegek után. Néha kiült a parkba, hallgatta a: öregek csapongó fecsegését, s bár többszöi akarták-hívták, nem ült be közéjük sem sakkozni, sem kártyázni. Később azután mái nem is hívták, tudomásul vették, hogy ő ilyen ha valakivel beszélt, az három-négy mondatnál többre nem terjedt. Juliskával is, a bejárónővel, csak a legszükségesebbről szóltak Süt a nap, eső lesz, nem kapott friss tojást drágább lett a karfiol, olcsóbb az alma.

Valahol olvasta, feljegyezte egy' cédulára „A legbonyolultabb élet is letisztul a sírnál hogy azután az utódok kedvükre alakítsák” A maga élete nem volt bonyolult, nem ezérl írta fel a mondatot, hanem ... Hanem? Csak Mind több maga által föltett kérdésre is ezzel az ostobácska szóval felelt. Az elrrtúlá' mind többször figyelmeztette: sűrűn kellett temetésekre mennie, s hallani, hogy a sírnál i magafajta öregek mit beszélnek. Nem bánta nem félt a haláltól. Ügy érezte, ami rajtí múlt, azt megtette. Többet nem tudott, de am: telt tőle, azt mind odaadta. Kinek? Ez a kérdés soha nem jutott eszébe.

—, iivrtvcta fvcix, jutiici ia,

csak még nem vagy itt járatos. Én, példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfélét. Kövéreket, akiken nincsen kezdet meg vég, és soványakat, akik olyanok a kezedben, hogy soha abba nem hagynák. Milyet adjak neked?

— Semmilyet.

A hosszú, foltosán szeplős fiatalember ebből többféle következtetést vont le: „Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni... Ez az ember betegesen gonosz ... Azonkívül, tudja, ez az ember most szabadult a sittről, vér szárad a kezén ...”

István ezután is szótlanul ült az asztalnál, és újságot olvasott; amikor a kultúrosnő megkérte a jelenlevőket, ne széledjenek el, mert amint

XVXCgiCJ WICTLCLlCn, IIlCglllUZA-U thatatlan masszába került.

István kerek, nagy barna arcán akadt meg a szeme. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értelmesen domboruló homlok. S a sima szálú haj egészségesen tömött.

— Falusi ember? — állt meg előtte bíztató arckifejezéssel.

István kurtán válaszolt.

— Kőszegi.

Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem.

— Szép város. Gyöngyszem. És miért szánta rá magát, hogy otthagyja? — végre eszébe jutott — a hős Jurisich városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karéja nem mozdult. — Hogyhogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság!

és ezzel együtt a mulatságos helyzetet.

— Azért, kérem, mert a feleségemen rajtafeledkezett valaki.

A sovány kis asszonyt pofon verte a brutális válasz. István ekkor már tudta, ezt nem lett volna szabad így mondania, de már nem volt visszaút. Köröskörül, mintha kemény deszkák verődnének egymáshoz, száraz, erős nevetés hangzott.

István lassan fölállt a helyéről, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón. A nagyváros itt laposan vidékies.

A külvárosi mezőségen, ahol egy csatorna bővítőszárnya épült, volt egy kalyibalakó, amolyan csősz és napszámos. Tóth Rafael, akinek dereka bolgárkertészek okosan parcellázott földjein görbült meg.

Ez az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebből egyetlen szó sem volt igaz. De a szándék, hogy mindenkiben, akit valami rejtélyes ok a szívéhez közelített, rokonának fogadjon, szétvert minden logikát. Rafaelnak — már a név is, Rafael! — volt egy lánya, Etelka, világszép lány, de őt csak fényképről és egy fantasztikus olajfestményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő és külföldi turnén volt éppen.

Rafael egyszer komoran kifogásolta István öltözködését.

— Nem járhatsz ilyen topi- san, fiam — mondta.

A bizományi áruk kirakatában pillantották meg azt az inget. Rövid ujjú habselyem ing volt, szürkés mezőben két- lábon álló oroszlánokkal. Kevés szürke mező és sok ágaskodó fekete oroszlán. Az elárusítónő némi kajánsággal csomagolta be az oroszlánmintás inget.

A következő nap szombat volt. A szálló embereit, rendkívüli munkák miatt itt tartották, nem mehettek haza vasárnapra. Ezen az estén, amely amúgyis sűrűsödött az elkeseredéstől, István felöltötte az oroszlánmintás inget és elsétált az ágyak között. Egy fiatalember ellenállhatatlanul fölnevetett, követte egy másik. „Kerítő” felkukorékolt a ferde gyönyörűségtől. Odakint izzó, mozdulatlan bura alatt áttetsző holdfényben álltak a fekete házak.

István „Kerítő”-höz lépett, Nyugodtan megkérdezte:

— Éraed a hajnalt, kakas? Valaki oroszlánmódra elbőgte magát.

— Hol a sok ketrec, amibe belerakod az oroszlánjaidat? — szólt egy vicces, törpe arcú öregember.

Már hárman is felbőgtek a fiatalok közül.

— No, te nagy különleges! Fölvetted a cirkuszi gúnyát? — aki most szólt, kormos arcú, hatalmas ember.

A törpe arcú a szemébe röhögött.

— Ha ebben az ingben lát a feleséged, talán nem is hűt- lenkedik, igaz?

Erre odaütött. Mindenért, ami akkor és azóta történt.

Többen is rázúdultak, érezte az öklök kemény igazságát, saját meleg vérét nyaldosta. Aranyos ködben kavarogtak az emeletes vaságyak, s a levetett gumicsizmák rúgásra emelkedtek. Nem félt, csak rettenetesen fájt neki, hogy ezek is őt verik.

A

ztán már nem őt verték, de egymást. Kettészakadt vélemény és tábor. Az asztalra borult, körülötte az emberek ordítozása. Végül minden élcsendesedett. Valaki szivaccsal lemosta az arcát. Ketten fölemelték és gyengéden elhelyezték az ágyán.

Hajnalra átmenet nélkül, egyszerre lett világosság. Ember és tárgy leleplezve feküdt a helyén.

Valaki tejet és zsemlét adott föl neki.

Valaki türelmesen várt, míg elfogyasztja a reggelit.

Valaki csöndesen jelentette a gondnoknak, hogy nincs jól.

A közeli remízből most indultak az első villamosok.

VÉSZI ENDRE:

Matrac és mennyezet között

meghirdették, azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról beszél majd nekik, másrészt, lehet kérdezni is.

István nem örült ennek, már vágyott emeletes ágyára, hogy végre magára maradjon, matrac és mennyezet között.

Az írónő valamivel nyolc után érkezett, — későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak és még a vacsorájukat is maguk szeretik megfőzni. Alacsony, keskeny- mellű nő volt, haját lappadt kontyba fogta össze. Azonnal a vizeskancsó mögé ült, s pirosán erezett szemhéjait gyakran lebocsátva arról kezdett beszélni, hogy őt alkotói munkájában az erkölcs meg a fiatalság, férfi—nő kapcsolatai izgatják. „Azt mondják, kissé konzervatív vagyok — hangja cérnavékony lett és aprókat nevetett —, pedig én nem vagyok ellene a nemek keveredésének — ismét aprókat nevetett, mintha egy láthatatlan ujj csiklandaná —, egy időben azt is híresztelték rólam, hogy prűd vagyok...”

Í

előadás után jöttek volna a J kérdések, de nem kérdezett senki. Az írónő keskeny arcán foltos pirosság ütött ki.

— Akkor nekem volna néhány kérdésem — mondta. — Mondja el valaki, de egészen nyugodtan, mondja el az életét.

Nem szólt senki. A csatornázási vállalat emberei, a szálló lakói, mélyen hallgattak.

A nő ott ült az időtől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett. Nyugtalanságában felállt s az emberek közé ment. Az ágyak mellett keserűen párologtak a még sáros, vizes gumicsizmák, kapcák, kiterített munkaingek. Megszólította az embereket, és azok nehézkesen válaszoltak.

I

stván estenKent emenezui- ten ült az ágyán, lábát a mélybe lógatta; emeletes ágyrendszer volt ez. Ilyenkor, mint a makacs horgász, mindig kifogott egy képet, jelenetet. Marika éppen olyan barna, mint ő, éppen olyan életre- valóan jókedvű, s a szeme nagy, csendes tükör, még a vibráló dolgok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem is tréfából: nem ikertestvérek maguk? Nem, hangzott a válasz, mi férj és feleség vagyunk. „De- hát akkor hogy tehetted? És miért?” — ezt kérdezte tőle gondolatban. Tenyerében érezte sima, duzzadt mellét. Ez a test titkos vegyészete. Katonaéveit szolgálta, váratlanul jött eltávozásra, jutalomból, akkor érte tetten. És a konyhában az anyós, a szelíd özvegy, aki nagy, kövér túrósbuktákat sütött mindig legkedvesebb ve- jének.

Gyilkolni akart, de nem sikerült, a másik volt erősebb.

Lógatta a lábát. A katonaságtól, de még saját nagy csa- ládú gyerekkorából otthonos volt ez a zajközösség, mégis egyedül érezte magát.

A jókedvű, minden kiterjedésében keményen gömbölyű kultúrosasszony gyakran faggatta: szereti-e a szavalást, éneket, színjátszást — mihez érez vonzalmat? Semmihez.

A vidékiek, s az itt lakók nagy része vidéki volt, hetenként, kéthetenként hazamentek a családhoz, hogy aztán tele hidegélelemmel, lebbencstész- ; tával, valódi dunyhaszaggal i jöjjenek vissza. Megtörtént, I hogy szombatról vasárnapra ; virradó éjjel másod-harmad- | magával aludt csak a nagy te- ; remben.

! — Te, pajtás — szólította

! meg egy csupa lécből összetá- | költ fiatalember, akit maguk ! között „Kerítő”-nek neveztek

is képes megragadni, kiszélesíteni a művészet, s erre Ud»- vardi Erzsébet képe lehet példa. Ügy látszik, festőnőink túltesznek férfikollégáikon: a Badacsonyi háromkirályok gyermekalakjainak színes derűje és áhítata, a sután játékos mozdulatok és a pompásan csillogó arany-ezüst foltok festőisége messze kiemeli a képet az átlagból.

Hasonló humánum, de klasszikus formában, egy ifjú leányaiak szépségébe sűrítve él a szobrászati anyag egyik kiemelkedő művében, Mada- rassy Walter Kati című kis- bronzában. Kiss István Munka című műve viszont modem technikával, modern anyagokkal konkrétabban mai gondolatot is szolgál: a krómacélból hegesztett csoport szögletes munkásfiguráinak és gépalkatrészének ritmusa a gép „kezességét”, s a fegyelmezett ember ritmikus munkáját egyaránt jelképezi. Idős Szabó István viszont a legrégibb anyagból, fából faragta két egyszerűen monumentális bányászfiguráját, amely valóban szép plasztikai pátosszal beszél témájáról; akárcsak Kalló Viktor apró, de lendületes Fiatal kovácsa.

Ha itt befejezi a látogató a szemlélődést, azt kell éreznie, kevés a kiemelkedő nemcsak témájában, mondanivalójában is fontos ábrázolás. A tematikai megkötöttség mintha túlságosan erős korlát volna, egy sereg jelentős művészünk kimaradt a gyűjteményből. Ezt érezhette a zsűri is, mert a hiányzó lényeges művek egy részét más témájú, politilcai tárgyú művekkel pótolta. Vietnam harca és Lenin alakja ugyan nem tartozik a munkaábrázolást választó „Dolgozó emberek között” kiállítás programjába,-mégis örülünk annak, hogy Zala Tibor, Kiss István, Mikus Sándor és mások ilyen alkotásai közönség elé kerültek; teljesebbé, fontosabbá tették a nagyterjedel- mű kiállítást.

R. Gy.