Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-28 / 23. szám

« kfCívhip 1968. JANUAR 28.. VASARNAP Hivatá sa: tanítónő Abony szélén magaslik a Gyulai Gaál Miklós általános iskola nagyablakos, szigorú épülete. Csendbe burkolózik, fázékonyan: termeiben, egyre lankadóbb buzgalommal, reg­gel óta folyik a tanítás. Kissé megilletődötten léptem át kü­szöbét, s most óvatosra fogott léptekkel ballagok a kihalt fo­lyosón. Az igazgatót keresem. Finna Györgynek hívják, tu­datja a névtábla szobája ajta­ján. KOVÁCS MARIA BEMUTATKOZIK Szerencsére bent találom, éppen nincs órán. — Két tanárnőnk és egy ta­nítónőnk kezdte pedagógusi pályafutását a múlt év szep­temberében — felel érdeklő­désemre. És már sorolja is a nevüket: — Péterfi Árpádné, Sándor Izabella, Kovács Má­ria. A tanítónő felől faggatom. — Ügyes, talpraesett, jól fel­készült nevelő, munkáját lel­kiismeretesen végzi. Rajong a gyerekekért, egyénileg is törő­dik velük, az elmaradottakat sikerrel előbbre segítette, máris sok családot meglátogatott... De hisz itt jön éppen, beszél­gessenek. Bőrsapkát és bőrkabátot vi­selő, nadrágos, csizmás lány áll az ajtóban. Nyúlánk. Ro­konszenves. Fiatal. Kézszorí­tásában biztonság van és erő. Harmincnégy nebulóját hozta át a Beloiannisz útról: a taná­riban megnézik az Iskolatele­víziót. Az állomás közelében, Abony legszélén okítja a IV/C osztályosokat. Szülei kereskedelmi pályára szánták, Kecskeméten elvégez­tették vele a közgazdasági technikumot. Már a könyvelő stafcisztikusságba is belekós­tolt, de nem fült hozzá a foga. El is tolta magától hamar, s a nyíregyházi tanítóképzőbe iratkozott. Tavaly nyáron kap­ta meg az oklevelet. Apja, anyja ceglédi lakos. Nagy volt hát az öröm, amikor Abony- ban sikerült elhelyezkednie. Húsz perc alatt ide hozza a vonat, húsz perc alatt hazaér. — Ha még kétszer lehetne választanom, mind a kétszer a tanítóságot választanám. MINDENNAP VIRÁG A technikumban, valame­lyik órán, a tanárnőjük be­esett az íróasztal alá. Ö az első padban ült, kipukkadt belőle a nevetés. A tanárnő sírvafa- kadt. S mit tesz Isten! Alig kezdte meg szeptemberben a tanítást, az egyik órán egy- szercsak ő is az íróasztal alatt találta magát. Hasukat fogták a gyerekek. Velük nevetett ő is. Pillanatok alatt felfogta: ha most rájuk ripakodik, be­léjük fojtja a hahotát, tekin­télye az osztály előtt végleg elveszett. Együtt mulattak hát szinte az óra végéig a balese­ten. De aztán helyreállt a rend. S áll azóta is felborítha- tatlanul. A tantestület barátsággal fogadta, segítőkészen, a kicsik kitörő örömmel. Az előző év­ben nyugdíjas korú tanítójuk volt, s most egy fiatal néni fogja magyarázni nekik a tu­dományt! ... Amíg a kertek­ben a virágok el nem hervad­tak, mindennap friss csokor virított az asztalán. Szüleik­nek annyit meséitek róla, hogy azok az utcán, noha so­hasem találkoztak még, felis­merték őt, köszöntek neki. Ka­rácsonykor saját rajzaikkal fe­jezték ki ünnepi jókívánságai­kat. — Az első tanítási napon azt mondtam magamnak: arra törekedj, hogy a rád bízott gyerekek megszeressenek. Úgy érzem, elértem célomat. Na­gyon nyugodt vagyok. A házi feladatok el nem készítésével ugyan kihoznak olykor a sod­romból, de olyan aranyosak, hogy percek alatt elfelejtetik velem ezeket az apró bosszú­ságókat. Én életem végéig alsó tagozatban szeretnék tanítani, s lehetőleg mindig a negyedik osztályban. Ez az osztály ké­szíti elő a tanulókat a felső ta­gozatra. Az ötödikben általá­ban megtorpan előmenetelük. Azt akarom, hogy tanítvá­nyaim kivételek legyenek TÜZKERESZTSEG Az első szülői értekezlet! Októberben tartotta. Az anyukák-apukák 60 százaléka megjelent. A gyerekek szabad idejének helyes hasznosításá­ról, első tapasztalatairól be­szélt nekik, kérte segítségüket, észrevételeiket. Lámpalázzal kezdte, de csodálattal tapasz­talta, hogy az első mondatok után feloldódott benne a görcs, s aztán már ment minden, mint a karikacsapás. Az első osztályozás! Ki kellett állítania mind a 34 gyerek bizonyítványát. Ez aztán igazán nem volt kelle­mes feladat Mennyit elmedi­tált egy-egy osztályzat felett! Mert a jegyek nem mindig tükrözik hűen a tudást. Egyes tanulóknál mást mutatnak a valami oknál fogva kevésbé sikerült dolgozatok és mást a félév együttes tapasztalatai, ezeknél aztán különösen nehéz volt megoldania a gordiuszi csomót Az első konfliktus! Szőke Feri, orvosi bizonyít­vánnyal, két napot hiányzott De jelentkezett az anyja és közölte, hogy a fia nem beteg, el csavargóit valahová. Dél­után, az iskola igazgatójával, Szőkéékhez látogatott „Nem szeretek iskolába járni” — ön­tötte ki Feri gyerek a szívét Hosszasan elbeszélgettek vele. Kiváló sportoló, de ha műve­letlen marad ... Feri azóta megváltozott, az osztály egyik legbuzgóbb tanulója lett — A legújabb módszerekkel tanítok, pedagógiámban -első­sorban az önállóságra nevelés érvényesül. ELTÁNGÁLNÁK? Fogalmazáséra. A tízperces szünetről írnak dolgozatot Közösen szerkesz­tik meg. Bevezetés. Tárgyalás. Befejezés. Szekeres Kati kez­di: — Végre megszólalt a csengő ... Tizen is jelentkez­nek, hogy folytatják. Penczi Ildi: — Kezdődik a tízperces szünet... Fehér Tibi: — A gyerekek egy része uzsonnáz­ni kezd ... Fekete Eta: — A másik része ki tódul az udvar­ra ... És így tovább. Steiszkál Éva, Kovács Erzsi, Bazsik Éva, Csáki Béla, Hegyi Zsuzsa szövi tovább a beszámolót S már írják is mind a füzetükbe. Hirtelen valóban megszólal a csengő. A fiúk a fogasokhoz sietnek, hozzák a lányok ka­bátjait, felsegítik a kisasszo­nyoknak, s csak azután kezde­nek öltözködni ők. A tanítónő most egy kicsit olvasni fog. Már a vonaton elkezdi. A mai írókat szereti. Kár, hogy az abonyi könyv­tárban kevés művük található. Németh László, Fejes Endre, Moldova György a kedvence. Gyűjti a versesköteteket. Fő­ként a klasszikusokat. Egyelő­re Szabó Lőrincnél és Áprily Lajosnál nem jutott tovább. Havonta egyszer, Sanával és Annival, vagyis Sándor Iza­bella tanárnővel és Tóth An­na tanítónővel, Pestre utazik, színházba megy. December­ben Albee darabját látták, a napokban A mi kis városun­kat, Thorton Wilder színmű­vét nézik meg. — Nem szívesen találkoznék egykori tanítóképzőm párttit­kárával. Amikor eljöttem, én voltam ott a KISZ-titkár, azt mondta: „Mari, ha nem végzel kint is társadalmi munkát, ak­kor baj-leszv-jv” Hát most biz­tosan eltángálna. Mert csak űttörő-rajvezető vágyóik, egyéb megbízatást nem kaptam. Pe­dig elvállalnék valami mást is, el én, szívesen ... Polgár István ^SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/>± TENAGY SÁNDOR: Ahogy a zene Ahogy a zene zúdul, árad, medret váj szemérem, alázat. ölel, dajkálgat, tisztára mos. A boldogság fénye százszoros. Megszületsz, meghalsz — egy pillanat. Leszel, mit nem hiszel: önmagad. Oltalom. Veszély. Szikra. Zene. Szabadság mohó lélegzete. 'i-SSMSSSSSSSSSSSfSSSMSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSS/SSSSSSSSSSSS//SSS/SSSSSS/SS/f/SSS/f/SJJA TANULMÁNY (Németh Endre rajza) Mátyus János meghalt. Két nappal hatvan­nyolcadik születésnapja után. Több szervezet saját halottjának tekintette. Sokkal keveseb­ben érezték annak. Temetésén a gyászolók egyike azt súgta szomszédja fülébe: „jó szek­tás muki volt az öreg, mi?” A szomszéd szóra­kozottan bólintott. Nem hallotta, mit mondott a másik, s különben is: tekintetével már a ko­csiját kereste. Egykor fontos megbeszélése van, s most már fél egy múlt öt perccel. 1. Az évek mennyisége csak önmagával mér­hető. Egy év az egy év. Mert azonos-e két em­ber, aki betöltötte a negyvenet? A hatvanat? Az egyik két esztendő alatt húsz évre valót él még, a másik meg ötven alatt is, ha kettőt. Mennyi hát Mátyus János hatvannyolc eszten­deje? Amit tett, több volt-e a futóhomokba rajzolt vonalaknál, melyeket percek múltán íölismerhetetlenül elsimít a szél? Okos ember volt, s mert az, sokszor meg­ijedt, mennyire ostoba. Először 1945 tavaszán döbbent erre rá, amikor a pártközpontban folytatott néhány perces beszélgetés után igent mondott. Csak hazafelé tartva jött rá, mire vállalkozott. Akkor már nem volt visszaút. Másnap megkapta a papírjait, az államtitkár fölkísérte az osztályra, bemutatta a beosztott­jainak, s amikor először hallotta, hogy az al­ezredes bajtárs, nem tudta, kiről beszélnek. Fél év múlva az öreg rókák is becsülték, any- nyira megtanulta a dolgát. Igaz, sokszor sze­rencséje is volt. A véletlennek köszönhette például, hogy az ő tippje alapján csípték el végül is a sokszor megugró Knappot, a sióért, Ötvenezer dollár, harmincnégy és fél kiló arany ... jó fogás volt. Knapp Izidort sajnál­ta, amikor bement a kihallgatásra, látta, hogy csúnya, apró öreg ember. Minek egy vakarák­nak ennyi pénz? A vagyon? Knappot halál­ra ítélték, de azután kegyelmet kapott. Fel­sóhajtott, amikor meghallotta. A százados, aki a hírt közölte, mintha beleláthatott volna a gondolataiba, azt mondta: ,.Az ember az ér­zelmeit, s ne a pisztolyát tartsa az íróasztal fiókban”. Elvörösödött. A pisztolya mindig az íróasztalfiókban volt... Attól kezdve né­hányszor magához vette, de azután ismét visz- szasüllyesztette a fiókba. Egészen addig, míg Kelemen főhadnagyot s két emberét egy ban­da ki nem nyírta. Amerikai cigarettát és italt csempésztek, nagyban. A kötél megvárta őket. de Kelemennek két gyereke volt. Lecke volt Kelemenék ügye; keményebb, türelmetlenebb lett. Addig egy-egy kis üzért futni hagyott, rá­ijesztett, s elzavarta, mert azt tartotta, az iga­zi bűnöket nem ezek követik el. Többször megleckéztették ezért, de semmit nem vál­tozott. Kelemenék ügye óta azonban igen. Amikor egy-egy telenadrágú emberke, vagy hidegvérű vagány került eléje, mindig Kele­menné meggyötört arcára gondolt. Hiába vi­gasztalta az asszonyt, azt felelte: „a párt se tudja visszaadni a férjemet”, összeszorult a torka, mert tudta, az asszony igazat mondott. Érzelmei elől a munkába temetkezett. Napi ti­zenhat-tizennyolc órát dolgozott; elviselhetet­lenül szívósnak bizonyult, sokszor a legöre­gebb rókák is kidőltek mellőle, de amit ő egy­szer a kezébe kaparintott, addig nem engedte, míg a végére nem jutott. A háta mögött Bo­gáncsnak csúfolták az emberei; az alvilágban, a pitiáner üzérek éppúgy, mint a mulatóhe­lyek foyerjeiben terpeszkedő síberek, Bull­dognak hívták. 2. 1950 januárjában menesztették. Sok volt már a rovásán. Amikor közölték vele, hogy az összes régi embert paterolni kell, a pártköz­pontba ment panaszra, mert nem értett vele egyet, de hiába hajtogatta a főnökeinek. „Miért lennének megbízhatatlanok” kérdezte újra és újra, de senki nem felelt neki, vagy ha igen, nem a kérdésre válaszoltak, hanem a forradalmi éberségét, meg a párthűségét firtatták. Maga nem is volt hajlandó aláírni az elbocsátó papírokat, a helyettese tette meg. Valahol, valakik persze, ezt is föijegyezták. És mind több följegyezni való volt róla. Egymon­datos megjegyzéseivel olykor ölni tudott, s megtörtént, hogy dühében szétszaggatta a mind nagyobb halmazban érkező belső utasí­tásokat, egymásnak ellentmondó parancsokat. Magába zárkózó, morózus ember lett, néha már-már embergyűlölőnek tűnt. Minél többet piszkálták, minél jobban érezte, hogy megme­revedik körötte a levegő, annál inkább ma­kacs lett. Fölhagyott heti egyetlen szórakozá­sával, a szombat esti ulti-partival, mert a partnerek egyike túl gyorsan lett túl nagy ember, s éppen ezért nagyon simának, tisztá­nak, egyszerűnek látott mindent. Amikor föl­mentését közölték vele, nem is tiltakozott, sőt, magában, örült is neki. Némi elégedettsé­get adott, hogy néhány emberéből embert fa­ragott, hagy hát maga után valamit. Vidékre helyezték, egy nagyüzem pártbizottságának titkára lett, s már másnap közölte vele valaki jóindulatúan, hogy vigyázzon, mert figyelik. A jóindulaton nem csodálkozott, mert aki közöl­te, maga is régi elvtárs volt, a figyelésen azon­ban igen. A másik azzal felelt: „hiszen engem is figyelnek. Hát te ezt nem tudod? Pedig on­nan jössz!” Első dühében levelet akart írni föl, a köz­pontba, de azután legyintett, s mondott vala­mi gorombát magában, hogy mit tehetne« ve­le. Erezte, félnek tőle, s bár mindent megtett, hogy ne így légyen, hosszú hónapok kellettek, míg valamelyest enyhült a görcsbe rándult óvatoskodás, míg valóban beszéltek előtte az emberek, s nemcsak fölmondták a leckét. A bizalmatlanság most már a másik oldalról kí­sérte; az emberekkel szót értett, a felsőbbség- gel már sokkal nehezebben. Újra és újra fi­gyelmeztették, hogy túl önállóan gondolkozik, ne eredetieskedjen, tartsa magát a minden­kori határozatokhoz, s így tovább. Okos em­ber^ volt, de javíthatatlan ostoba. Amikor az első ember ellátogatott a gyárba, a szőkébb körű fogadáson, a nagygyűlés előtt elsorolta, mire is várnak választ az emberek. „Ügy lá­tom, Mátyus elvtárs nem tagadja meg masát”, felelte az első ember, s ott, a többiek pillantá­sa láttán szerette volna fölborítani az asztalt. Mert úgy néztek rá, mint aki az apját gyil­kolta meg. A beszédében különben szó esett arról is, amit ő említett, csakhogy egészen másképpen. Az ijedősekről, a kishitűekről be­szélt, az első ember, arról, hogy biztos úton járunk, a kishitűek hiába akarnak erről le­beszélni bennünket. Ült az első ember négy- szer-három méteres arcképe alatt, s arra gon­dolt, hogy bár ötvenkét éves, lényegében nem tud semmit sem. Vagy amit tud, azt jobb, ha nem tudja az ember. 3. Kemény esztendők voltak. Csak úgy tudta elviselni, hogy a sebeket osztó tüskék elleni védelemként a merev szigor páncélba bújt. Akik nagy bajban voltak, azok ismerhették meg csak igazán, mi rejlik a páncél mögött. Voltak, akiket képes volt megmenteni, s vol­tak, akikért semmit nem tudott tenni, bár mindent elkövetett. A nagy átlag nem szerette, s nem is utálta; tudomásul vették. Akik elein­te bizalommal voltak hozzá, azok is begom­bolkoztak. Ügy érezte, mintha négy fal között járna, újra és újra, s bár tudja biztosan, hol az ajtó, merre nyílik az út, megtalálni még­sem képes. 1956. tavaszán fegyelmi Indult el­lene, mert ha szőkébb nyilvánosság előtt is, da valakit szemétnek nevezett. Szemtől-szembe. A valaki fontos ember volt a megyében, tagja a Központi Vezetőségnek, s azért jött ki az üzembe, hogy — mint mondta — „lerántsa a leplet a személyi kultuszról”. Mátyus ekkor mondta neki, hogy „te szemét”. Mert éveken át éppen eleget beszélt, találkozott vele, hogy ne legyenek kétségei a szándék eredőit ille­tően. „Te szemét, úgy akarod magadat men­teni, hogy másokat mocskolsz?!” Ezt mondta, s látta, sóbálvánnyá merevedik mindenki a tanácsteremben. Mert ugyan az ottlevők vala­mennyien éveken át nyögték a fontos ember basáskodását, napról napra következő túlka­pásait, de így kimondani?! Hát lehet így ki­mondani szavakat? A fontos ember átkozódva és káromkodva rohant el, másnap már ott volt a felfüggesztését közlő papír, s mellette egy másik, ugyanazon szervezet másik osztályáról, amelyben közölték, hogy 1950-es leszerelése nem volt törvényes, s kérje a rehabilitációját. Hosszú évek óta akkor nevetett először. De ez a nevetés, ha valaki kihallotta, volna a dupla, párnás ajtó mögül, rosszabb volt, mint a sí­rás. 4. A vidéket azért otthagyta, visszament An­gyalföldre, a régi lakást nem kapta vissza, mert azt felelték: „méltatlan lenne hozzád”. Nem értette, de már nem firtatta. Ijedten érezte, hogy fáradt, és öreg. Ami miatt né­hány esztendeje még dühroham fogta el, most csak éppen megérinti, mintha valahol — valami megpattant volna benne. Szeptember­ben vitték be a kórházba, előző nap kapta meg a kinevezését, mert addig lógott csak a leve­gőben, s hiába ostromolta az illetékeseket, új­MÉSZÁROS OTTÓ: A SZEKTÁS MUKI

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom