Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
8 nsi H rer Kt ^fCtrlap 1968. JANUAR 21., VASARNAP Mi kell a közönségnek? Kikapcsolódást várnak , Irodalomtól! — röviden ^ így fogalmazhatnám meg azt, ^ amit az olvasók jelentős része ^ az ország — és talán a világ ^— minden táján igen változa- ^ tos formában, de többé-kevés- ^ bé hasonló igénnyel fogalmaz. „Annyi gondom-bajom van a S köznapi életben; legalább az ^ irodalom, a művészet, a szín- $ ház, a mozi ne a gondokat szaporítsa — inkább feledtesse!” § Vagy: „Azt keresem a kony- ^ vekben, ami az életemből ^hiányzik: kaland, utazás, derű, beteljesülő szerelem, boldog S házasság”. $ Vagy: „Elegem van a ko- § moly dolgokból, ne etessenek ^ engem idegbajjal még az írók ^is. Ha háború, hát legyen leg- ^ alább középkori, ha vér, hát ^ folyjék krimiben, azt nem ve- pzi az ember komolyan”. | Vagy egyszerűen így: „Én Scsak azt a könyvet szeretem, ^amelyen jókat lehet röhögni”. § Vajon azoknak volna iga- § zuk, akik az ilyen és hasonló pí ánság-listákból levonják a ^ szigorú következtetést: terje- kdobén nálunk a félműveltség, (Tardi Kovács Sándor rajza) 'SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSWSSSSSSSS/SSSSSSSS/fSSfSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSf/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/ MIT TENNE ON? Ha Szentendre kulturális életének vezetője lenne? Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész a mezőségi Katona községben született hatvannyolc esztendeje. 1919 őszén került a fővárosba, a Képzőművészeti Főiskolára. Erdély és Budapest életének két jelentős állomása. A harmadik: Szentendre, amellyel egy esztendő híján négy évtizede kötött őszinte és igaz barátságot. O Miért éppen Szentendrét választotta művészetének alkotóműhelyéül? — Amikor először jártam itt, megragadott szépsége, történelmet idéző hangulata. A város dombos környéke gyermekkorom mezőségi tájait juttatta eszembe: fátlan, óriás térformák hatalmas feszültsége, a geológiai erők türemlése áhi tatot keltő látvány volt Munkához láttam, hogy ennek az élménynek formáját megtaláljam és érzékíteni tudjam. O Ez azt is jelenti, hogy konstruktív festészete ebből a tájból nőtt ki? — Igen! Nem tudom elképzelni festői életemet Szentendre nélkül. A sík és a tér feszültséget teremtő ellentmondását itt találtam meg leginkább. 1929 óta tavasztól őszig itt töltöm minden időmet. Azaz... Egyszer megpróbáltam elszakadni tőle. Ha jól emlékszem, 1935-ben történt. Egri József barátom Badacsonyba hívott. Elfogadtam a kedves invitálást, mert éppen megrekedtem a munkámban, és gondoltam, talán a környezetváltozás segít... Három napig sétáltam a Balaton partján, de nem tudtam felmelegedni azzal a tájjal. A negyedik nap reggelén, amikor felébredtem, a nap korongja úgy tekintett rám az ablakon keresztül, ahogyan Szentendrén ismertem meg. Nem volt tovább maradásom. Sebtében összepakoltam, és búcsú nélkül indultam ki az állomásra. Féltem, ha búcsúzásra kerül a sor, a barátom visszatart. Délután már Szentendrén voltam, és csak levélben magyarázkodtam barátomnak. Táviratilag érkezett a feloldozás: „A te helyedben én is ugyanezt tettem volna!” Azóta egy életre szóló barátság fűz Szentendréhez és lakóihoz. O Ez, a közel négy évtizedes barátság természetesen nemcsak szeretetet és ragaszkodást, hanem a város gondjainak és problémáinak alapos ismeretét is magában foglalja. Mit tenne ön, ha most nem festőművész, hanem Szentendre kulturális életé 'ek vezetője lenne? — Mivel a festészet tölti ki életem, természetesen elsősorban az ehhez kapcsolódó problémák mielőbbi megoldására gondolnék. Ha tőlem függne, olyan igazgatót neveznék ki a város múzeumának vezetőjévé, aki mindent elkövetne, hogy rövidesen, de sürgősen megfelelő kiállítási helyisége legyen a városnak. Mondják, és ez így igaz: Szentendre a festők városa. Közel négy évtizede alakult művésztelepe sok festőnek adott otthont, akárcsak ihlető témát ez a város. Mégis, jelen pillanatban, egy kicsiny helyiségen kívül, nincs olyan kiállítóterme, amely méltóképpen reprezentálná az itt élő-dolgozó művészek munkásságát, alkotásait. Az utóbbi években sokan és sokat beszéltek arról, hogyan lehetne fellendíteni Szentendre idegenforgalmát. Vélményem szerint a városban évente több, országos hírű és jelentőségű kiállítást és tárlatot lehetne rendezni, ami vonzaná ide az embereket — ha lenne hol. O A múzeum várható bővítése véleménye szerint megoldaná Szentendrének, mint a festők városának jelenlegi problémáját? — Helyesbíteni szeretnék: az előbb azt mondtam, hogy Szentendre a festők városa. Nem egészen így van. Ahhoz, hogy így legyen, nem csupán a múzeum bővítése, értő vezetése szükséges. Az is, hogy lehetőséget biztosítsanak az itt élő-alkotó művészeknek ahhoz, hogy emberiesebb környezetben dolgozhassanak. A jelenlegi művésztelep egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ott emberek huzamosabb ideig tartózkodjanak. Jómagam, műteremházam felépültéig, harminchét évig laktam ott nyaranta, és bizony, sokat szenvedtem sötét, nedves, egyáltalán nem higiénikus szobámban. Nem akarok panaszkodni a régi művésztelepre, így is hálát kell adjak a sorsomnak, hogy ilyen hosszú időn keresztül mégis Szentendrén lehettem, és ennek köszönhetem, hogy a város szépségei annyira belém rögződtek, hogy tulajdonképpen itt tudtam kialakítani egy festői világot, amiről úgy érzem, hogy az az enyém. Azt szeretném csupán, ha ez az élmény még sok fiatal művész része lehetne, és ehhez feltétlenül egy új művésztelep létesítése szükséges. O Milyen feladat megoldását tartaná még feltétlenül szükségesnek és sürgősnek? — Egy új, korszerű művelődési ház építését. Szentendre kulturális központja kell hogy § legyen az egész Dunakanyar- § nak. Ezt a feladatát azonban a $ jelenlegi kicsi, elavult épület- ^ ben még nem tudja betölteni,^ Az építendő új művelődésig háznak véleményem szerint^ kettős feladatot kell majd be- § töltenie. Egyrészt a szenten d- ^ reiek egyre növekvő művelő- ^ dési és szórakozási igényeit^ magas fokon kielégíteni, más- ^ részt nívós rendezvények- ij kel bővíteni az ide látó- ^ gató tízezrek szentendrei ^ programját. Az jó dolog, ^ hogy a város egyre több olyan ^ nevezetességgel gazdagodik, ^ ami itt és csakis itt látható — a szerb egyháztörténeti mű-^ zeumtól az épülő skanzenig —, ^ mégsem nélkülözhet egy olyan ^ korszerű kulturális központot, amit csakis az építendő műve- ^ lődési ház biztosíthat. Ezzel ^ kapcsolatban még csak annyit^ szeretnek elmondani: ha sor^ kerül megépítésére, arra tőre- ^ kedjenek, hogy ne csupán , o ^ ma igényeit elégítse ki- Csak az okos előrelátás biztosíthat-^ ja, hogy holnap is megfeleljen ^ az, amit ma alkotunk. O A holnapra gondolva fog- lalkoztatjálí-e más, kulturális § vonatkozású tervek is? — Szentendre sok nevezetes- ^ sége közül a legjelentősebbek ^ közé tartozik a Bükkös-part és $ a Duna-parti házsor. Mindkét- ^ tő felett eljárt az idő, lebon- ^ tásra ítéltetett. Ami nekem szé- ^ mély szerint a legjobban fáj, ^ az a város Duna-parti részé- !$ vei kapcsolatos elképzelés. Az ^ tény, hogy ezeket a kis, ma ^ már, mondhatni, teljesen lak- § hatatlan és egészségügyi szem- | pontból is igen kifogásolható | házakat előbb-utóbb le kell ^ bontani. Ezzel egyetértek. Ám ^ semmi esetre sem zárnám el \ Szentendre csodálatos látképét ^ egy újonnan felépített, két-há- ^ rom emeletes, nyeregtetős ház- sorral, ahogyan tervezik. Ehe- ^ lyett Kántor Andor festőmű- $ vész barátom gondolatát tar- ^ tóm igen helyes ötletnek, ami- ^ kor is egy ilyen kérdésekkel ^ foglalkozó ankéten azt java- ^ solta: ezen a területen, amely ^ úgyis árterületnek minősíthe- ^ tő, parkot kellene létesíteni. Ez ^ az ötlet azért is kiváló, mert ^ Szentendrének, ha jól tudom, ^ jelentősebb parkja ma sincs, ^ ami pedig egy idegenforgalmi ^ látványosságokat kínáló város- S ban semmiképpen sem szeren- ^ esés dolog. Prukner Pál S: s vele együtt az iparszerű szórakoztatás igénye? Olcsó kis kielégüléseket, hamis illúziókat. az ösztönök kéjes borzol- gatását — egyszóval a felszínt, a giccset keresi az irodalomban is igen sok olvasó? Az irodalom és a művészet nem süllyedhet odáig, hogy vásári igények kiszolgálója legyen ... Nos, nem utasítom vissza felháborodottan ezt az érvelést. Jogosnak érzem benne ugyanis, nem a tömegízlést megvető, arisztokratikus gőgöt, hanem a szocialista kultúrát illető felelősséget és aggodalmat, de — furcsa módon — jogosnak érzem az idézett kívánságokat is. Nézzünk csak szembe ezzel az ellentmondással. Ki tagadhatná, hogy amióta létezik irodalom és művészet, volt és van olyan funkciója is, amelyet az említett olvasók számon kérnek. Kikapcsolódás. Ami a köznapokból hiányzik. A valóság szűk ketrecén túl a korlátlan lehetőségek rhesevilága. Erős János a kellő pillanatban megjelenik, és megleckézteti a felfuvalkodott hatalmaskodó- kat. A harmadik királyfi végtére megtöri a gonosz varázslatot, elnyeri Tündér Ilona kezét, hegyen-völgyön lakodalom, máig is élnek, ha meg nem haltak. Ki tagadhatná, milyen nevelő ereje van a mesének: a két-három éves gyerek, amikor először izgalomba jön a rokonszenves mesehős sorsa miatt, már érzi, mi az emberi tisztesség, a becsület; elsajátított egy nagyon fontos és nagyon bonyolult „tananyagból” valamit, az ábécénél s az egyszeregynél is hamarább. S ugyanígy ki tagadhatná a humor, a derű jogosultságát, akár az úgynevezett „öncélú” nevettetést is, amely a kikapcsolódást, a szellemi frissülést szolgálja?.'S a kaland, az izgalom, a romantika? No, persze, a mesének, a romantikának van egy igen silány változata: a giccs. Ebben elsikkad, vagy éppen visszájára fordul a mese nevelő romantikája, hiszen valóságnak mímeli a kalandok, a szerelmek, a korlátlan lehetőségek „Tündérországát”. Bár meg kell vallanom: nem érzem bűnnek, ha valaki a giccsen egyszer-egyszer jól szórakozik, jókat nevet, jókat izgul, vagy amúgy kedvére kisírja magát; van és belátható ideig lesz ilyen tömegszükséglet. Gondolkozzunk csak. A beteg testének is szüksége van olykor a bódulatra. Kitűnő szereket ismerünk: ópium, morfium, heroin — szükség szerint és megfelelő adagokban alkalmazva áldásos gyógyszer valamennyi. Ám az kétségtelen : a legegészségesebb szervezet is belebetegszik, ha szükségen túl és mértéktelenül élvezi a kábítószert; hozzászokik, s mind nagyobb adagokat követel. Akár a szeszből az alkoholisták. Talán el is érkeztünk a dolog lényegéhez: minden fajta bódulat, feledtető», kikapcsolódás veszedelme o megszokással kezdődik, s a kóros szenvedéllyel folytatódik, amikor a megbomlott egyensúlyú — testnek és léleknek — már csak egyetlen vágya marad: kikapcsolódni. A köznapok valóságából, a valóság érzékeléséből és formálásából folyton és rendre csak kikapcsolódni — bekapcsolódni nem. Van például egy kábítószer, a hasis: világszerte mintegy 300 millió ember élvezi — feledte tésre. Így ír róla egyik gyógyszerkönyvünk: sajátos részegséget okoz, „amelyben homályos öntudat mellett elvész az idő és a tér érzése, a fantázia a legcsapongóbb, a hallucinációk végtelenül gyö- nyörködtetők. A mohamedán paradicsomi képieket, színeket lát és hall: nagyon könnyűnek és boldognak érzi magát, de azért tudja, hogy csak álmodik ... Csak akkor ártalmas, ha kóros szenvedéllyé válik; legyengülést, elmebetegséget okoz.’' Világos tálán a példázat érvénye az irodalomra és közönségére is: nem a kikapcsolódás igényével van baj; még az alkalmi olcsó kielégülést is inkább nevezném szükséges rossznak, mint feltétlen veszedelemnek. Ott kezdődik a baj, ha az irodalmat pusztán élvezeti cikknek, vagy éppen kábítószernek tekintjük, egyebet nem is igénylünk tőle, sőt visszautasítjuk azt a fajtáját, amely nem steril, probléma- mentes élvezetet ad. Harminc évvel ezelőtt egy amerikai csokoládégyáros elhatározta, hogy semmi egyebet nem eszik, csak saját márkájú csokoládét, ígéretes reklám- hadjáratába pár hónap múlva belehalt. A szellem sem viseli el könnyebben a túlzottan egyoldalú táplálkozást, mint a test; kiváltképp a kétes tápértékű, ömlesztve kapható önigazolást, önál tatást; az olcsó, sekélye» kielégüléseket, a gács- cset sínyli meg. Van az irodalomnak olyan ága, amely teljes értékű — komplex — szellemi táplálék: nemcsak élvezetet ad, de önismeretre is szorít, nemcsak nyugtató és kábító, de serkentő- és izgatószereket, vitaminokat is tartalmaz. S úgy szolgálja a kikapcsolódást, hogy felajz egyben a bekapcsolódásra, már csupán azzal is, hogy fölfedi, szemünk elé tárja az emberi, a társadalmi valóságnak más úton alig megközelíthető, rejtett lényegét. Akinek természetében van a keresés, aki nem elégszik meg folyton a szellemi ínségkonyhának ugyanazzal a típusmenüjével — előbb-utóbb eljut ehhez az irodalomhoz is. Fekete Gyula Athén Ha Athénba jössz kezdj mindent elölről Az Akropolisz oszlopait öleld át s hagyd, hogy a lépcsők veled az Agorára siessenek s tovább a fehér kupolák ölén nézz farkasszemet az ikonokkal a szűk sikátorok felett Csontváry ciprusa mutat oda hol a márványpaloták air-conditionál comfort ja alatt sötét lyukban vár rád Cassandra, az öreg cseléd Csókold meg, s ne menj tovább! Németh Géza Nevünk a sajtóban Ha én a pillanatnyi idegfeszültr ség állapotában — ami megesik — az utca sarkán déli 12 órakor nya- konöntök egy egyenruhás tűzoltót langyos uborkamártással, okvetlenül bekerülök a sajtóba. Teljes névvel. Joggal. Ha én a pillanatnyi pénzzavar állapotában — ami még sűrűbben megesik — kiemelek a közkedvelt irodalmi tisztségviselő galamb- szürke pénztárcájából 300 forintot, s ő — más műfajokban edzett szokásához híven — leleplez, okvetlenül bekerülök a sajtóba. Teljes névvel. Joggal. Ha én a pillanatnyi eszmei telítettség és vitakedv állapotában egy értekezleten a főszerkesztőm bokájába harapok, okvetlenül bekerülök a sajtóba. Teljes névvel. Joggal. Ha én orvos vagyok, és titokban életveszélyes, tilos és csakis pénzszerzési okkal magyarázott műtétek sorozatát hajtom végre, és közben súlyos testi sérüléseket okozok, akkor — egyik napilapunk nemrég megjelent tudósítása a példa — a nevem nem kerül a sajtóba. Utóbbi esetben kötelező a diszkréció. Szemben a fentinél jóval enyhébb és derűsebb esetekkel. A nagyobb bűnös nyilván nagyobb egyéniség? Gondolnunk kell bonyolult indítékaira és fokozott érzékenységére? Azzal nem lehet csak úgy? (Talán ezért nem közölték az ítéletet sem.) Abody Béla WSSSSSSSSSSSSSSSa'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SS//SS/SS//SSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSS* Emlékezés Bálint Györgyre r) álint Györgyre emlékezünk, a „nagy toronyőrre”, aki MJ huszonöt esztendővel ezelőtt halt meg. Még gyerekember volt úgyszólván, amikor a magyar fehérterror borzalmával éledező, izmosodó humanizmusát állította szembe. Életútját, nagyszerű cselekedeteit az általános emberszeretet következetes érvényesítése vezette ahhoz a felismeréshez, hogy a marxizmus nélkül nem lehet maradéktalan teljességű humanista, őszintén kereste az igazságot egy olyan korban, amikor ez halálos véteknek számított. Fegyvere a szó volt, a kritika, a publicisztika, az elemző tanulmány s minden újságműfaj, amelyet nagy céljának szolgálatába állíthatott. De bármit írt — bírálatot, szatírát, lírai vallomást, tudósítást, beszámolót — minden művét a nemesveretű irodalom szintjére emelte, a gondolatok rendkívüli tisztaságával, mind teljesebbé váló világnézeti biztonsággal. Életművének egyik szintézise éppen az lett, hogy egyénisége értékeit egységbe tudta forrasztani a marxista világnézettel. Mint publicista szépprózai hőfokon társadalmi tanulságokat általánosított. Mint szatirikus, fölébe emelkedett sok nagynevű elődjének azzal, hogy nem személyekre élezte ki a mondanivalóját, hanem a kapitalizmus alapjait támadta. „Nem hiszek abban, hogy élesen elhatárolható a magánember és a sokaság sorsa” — mondotta. így érthető meg alkotó küzdelmének lényege: a valóságot, a tényeket azért kereste, hogy kifejthesse belőlük az életigazságokat s megjelölhesse az irányt a botorkáló embernek. Természetes tehát, hogy az elembertelenítö fasizmus ellen vonult fel mindenekelőtt teljes vértezetben. Nem véletlen, hogy az igazságra szomjazó ember szeme felcsillant, amikor a Pesti Napló, a Gondolat, az Újság, a Népszava, a Magyar Csillag oldalain találkozott a nevével. A tömegnek írt tehát. Azoknak, akik „szüntelenül újjáteremtik az életet, a múltból szakadatlanul alakítják a jövőt”. És egyértelműen kimondta: „Csak a tömeg közelsége tud nekem meleget adni, csak akkor tudom törekvésemet igaznak, becsületesnek, ha úgy érzem, azonos a tömegével ...” És ő, aki oly nagy sikerrel védte József Attila és Radnóti Miklós költészetét, meg tudta látni a fegy- vertársakat a polgári kombattánsokban is — s igazi népfrontszellemben kereste bennük a szövetségest. Mint irodalmi kritikus olyan sorokat írt le, amelyeknek érvényessége vitathatatlan: „Az igazi művész áttöri a hazugság felületet és napvilágra akarja hozni a nagy titkot, a valóságot... A művészet a bátrak mestersége és a bátrakhoz szól...” És ehhez a gondolatkörhöz tartozik a kor emberét mozgósítani akaró számos vallomása is. Életműve e gondolatok érvényesítésének útján vált teljessé. A fasiszta rendszer üldözte és bebörtönözte. Hónapokig rabságban tartották, majd Ukrajnába vezényelték, a haláltáborok egyikébe. Ott is halt meg 25 esztendeje. Életével és halálával egyaránt hitet tett eszméinek tisztasága és igaza mellett. F. M.
