Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
MST 1/tCVKI 196S. JANUAR 81., VASÄRNAR Baklövések teleobjektivvel Vadászaton a budai hegyekben A vadászat nem egyszerű dolog, vannak buktatói. Erre a fővadász figyelmeztetett bennünket a Budakeszi Állami Erdőgazdaságban, mielőtt kísérőnkkel elindultunk volna a vadonba. Talán a felszerelésünk miatt, gyanakodott, hogy esetleg ránkfér némi eligazítás, ugyanis külsőnk valóban elütött az itteni vadászokétól. A fotóriporter rövid városi bundát viselt, és könnyű sárga félcipőt. Rajaim világos szövet felöltő volt, s hozzá illő zöld színű papucscipő, úgyhogy ez valóban megtévesztő lehetett a fővadász számára, mert honnan tudhatta volna, hogy a vékonynak tűnő felöltőbe én előrelátóan begomboltam a teveszőr bélést, s a papucscipőmbe két nylonzoknit húztam. Még talán a velünk érkezett hölgy látszott közülünk a legvadászabbnak, mert neki legalább csizma volt a lábán, amely úgy látszott, hogy bőr. (Csak majd visszafelé derült ki, hogy műbőr, amikor a kocsiban alkalmunk nyílott a levált talpakat közelebbről is megvizsgálni.) Mindenesetre a fővadász szükségesnek érezte a figyelmeztetést, hogy ha csakugyan riportot akarunk írni I vadászatról, legalább a leggyakoribb hibákat igyekezzünk majd elterülni. Tehát jól jegyezzük meg: nem minden vaddisznó vadkan, amilyennel anno dacumal a költő és liadvezér Zrínyi oly szerencsétlenül járt. Továbbá, a szarvastehén fejére ne tegyünk „aranyat érő agancs- toronát” —, ha csak egy mód van rá —, mert ilyesmit csak a szarvas- bika visel. (Ebből is már amelyik aranyat érő.). — Es ha azt hallják, hogy dámvad — folytatta a fővadász —, kérem, nyugodjanak bele, hogy van ilyen, és ez egyáltalán nem azonos a dúvad- dal... Kifejtette, hogy az ilyen és enhéz hasonló baklövésektől igyekezzünk majd tartózkodni az írás során, mert egyéb lövésre különben sem lesz alkalmunk, mivelhogy puskát, természetesen nem adnak a kezünkbe: de a nyomtatásban megjelenő hajme- resztőségek még éppen elég kárt tehetnek, ha nem is a vadakban —, de a vadászokban ... Tudom, ezek után az olvasó már toporzékol a vadászszenvedélytől s számit rá, hogy most következnek majd az izgalmas pillanatok, ezzel azonban várjunk még egy kicsit Előbb a kutyákkal ismerkedjünk. Gönci és a többiek Az egyik értékes tacskó — bizonyos Gönci —, a nyáron egyszer eltévedt, majd felkérezkedett egy fotóriporter autójára, s miután megjárt néhány szerkesztőséget, végül hozzánk került. Üjsághír jelent meg róla fényképpel, s amikor jelentkezett a gazdája, az erdőgazdaság —, visszaadtuk. Göncinek most kölykei vannak. Népes, s nem kevésbé neves családjából egy kiskutya nemrég került el Tito elnök vadászterületére; a mostani kölykök közül az egyik valamelyik miniszterünké tesz; s egy kis tacskót nekünk adott a gazdaság igazgatója, amiért a Göncit a nyáron vendégül láttuk. Szóval, szerencse dolga ez a kutyakarrier is ... A tacskók különben kimondottan tehetséges vadászkutyák. Felhajtják a búvóhelyéről a vaddisznót és hangos csaholással támadjak. A csaho- lással értesítik a vadászt, a támadással tartóztatják a vadat, amíg a vadász oda nem ér. Alacsonyak, fürgék, kitérnek a vadkan agyara elől, hogy csak elcsap felettük. Persze, Dorka, „alti” immáron tíz esztendeje dolgozik a területen, s megjárta néhányszor az állatkórházat is, valami olyasmit mond a szemével az iroda kályhája mellől: „no, azért nem élet- biztosítás ez kérem szépen”. A vizsla — írisz —, ottjártunkkor éppen iskolán volt, bentlakásos intézetben tanul. Főleg az apróvadak elejtésénél számítanak majd a munkájára. Hanem Gundi, a hannoveri véreb! Soha szelídebb kutyát. Nem vicsorog, nem támad, lapos pillantásaival szinte bocsánatot kér, hogy létezik. Ellenben — ahogy mondták —, kitűnő szimattal megy a vérnyomon (innen, hogy: véreb), egyszóval határozottan elvárja, hogy valaki leürítse neki a vadat. Mindenesetre a társaságunk nőtagjának mégis az volt a véleménye, hogy Gundi azért csak maradjon otthon. Biztos, ami biztos: a krimikben még mindig vérebekkel üldözik a gyilkosokat. Így tehát Kiss András kerületvezető vadász a saját tacskóját hozta el velünk, s ennek a kutyának ugyancsak meg kellett tudni a nevét. Különben, hogyan lenne teljes a riport? — Hogy hívják a tacskót? — Valdi — mondta a vadász. — Elől dupla vé? A kutya gazdája nem válaszolt azonnal. Kicsit tűnődött, majd azt mondta: — Hogyne, dupla vé, s a végén ipszilon. — A jegyzetfüzetembe tehát így került: Waldy. Az nem vadász... Ilyenkor télen többnyire vagy cserkelő, vagy barkácsoló vadászatot folytatnak. Az előbbi, amikor egyedül, gyalog vág neki az erdőnek a vadász; az utóbbi pedig, amikor egy darabig lovaskocsin halad, majd leszáll, s úgy folytatja az útját, mint a cserkelő (vagy: cserkésző). A vadászok ezúttal is cserkelő, illetve barkácsoló vadászatra indultak, mi pedig terepjáró gépkocsin közelítettük meg a vadak egyik téli etetőjét. Ez a módszer nincs éppen a vadászati szabályok szerint, mindenesetre kényelmes ... A vezetőnknek az volt a véleménye, hogy mindenekelőtt lássunk vadat, s az etetőnél bizonyára látunk. — Lövünk is? — kérdezte kissé ijedten a hölgy. — Az etetőnél? — csodálkozott a vadász és tüstént elmagyarázta, hogy' ez milyen képtelenség. Aki az etető kíözelében lövi le a vadat, az nem vadász, hanem hentes. Különben is ezek a januári vadászatok főképpen selejtező jellegűek. Csak a sérült, rosszul fejlett vadakat lövik ki, vagy a gyilkos szarvasbikák kerülnek puskavégre, amelyeknek rendellenes, lándzsaszerűen előréálló ág nő az agancsukon, s ezzel megölik, vagy megölhetik a szerelmi vetélytárs bikákat. Tulajdonképpen ez a vadgazdálkodás lényege — amint a vadász magyarázta —, hogy itt az erdő igazán eredeti, természetes környezetében a legszebb, legnemesebb vadakat neveljék... — Remélem — mondta erre a hölgy, aki, nem lehet tudni, hogy a puskalövés rajától, avagy a vérontás látványától kezdett-e irtózkodni —, remélem, nem találkozunk ilyen lelőni való állattal. — Nem állat, hanem vad — igazította ki a vadász, s tovább magyarázott, hogy nincs több ilyen föld Európában, mint ahol most járunk. Nincs sehol egyetlen nagyváros, főváros, amelyiknek a tőszomszédságában. sőt, részben a területén ekkora erdőségek volnának; s hozzá ennyi vaddal, mint ahány itt él. Szarvasok (a gímszarvast nevezik röviden szarvasnak); dámvadak (ez meg tulajdonképpen a dámszarvas, amelyiknek a hímje lapátszerűen képződött agancsot, úgynevezett: dámlapá- tot visel); őzek; vaddisznók; muflonok ... Ezek a nagyvadak, körülbelül 1200-an ... Nem is beszélve az apróvadakról: nyulakról, fácánról... — Mi az a mufon? — kérdezte a hölgy. — Nem mufon — mondta a vadász —, muflon. Korzikából, Szicíliából ide származott vad. Leginkább a juhra emlékeztet. Majd mindjárt látunk közülük... — Így, hogy muf-lon? Lon-nal végződik a muf? — Igen. Muflon. — Érdekes — tűnődött el a társaságunk nőtagja. Majd csalódottan megjegyezte: — De hát, ennek így nincs semmi értelme! Mire a vadász vállat vont: — Akkor is! Nemsokára megálltunk, hogy innét gyalog megyünk tovább, mert nincs messze az etető. Kiugrottam a Gönci nagyreményű kölykei... hóba, s egy elegáns mozdulattal bevágtam a kocsi ajtaját. A vadász azonnal intett, s halkan súgta: — Csendben! Elriasztja a vadakat! — Mit gondolsz, hol vagyunk? — nézett rám haragosan a fotoriporter is. — Hol vagyunk? Az erdőben? Leendő világbajnok Ezután óvatosán lépkedtünk a vadász mögött, egymás nyomában. Csakhamar feltűnt a gazdája lábánál csörtető Waldy izgatott remegése, s amikor a vadász előre mutatott egy fészerhez hasonló építmény felé, ahol néhány szarvas és muflon ődöngött a legcsekélyebb gyanú nélkül; egyWaldy és a leterített vad csapásra átragadt ránk a tacskó izgalma, remegése. Mert van abban valami, hogy az ember sétál az állatkertben, s únottan legyint. „ugyan, zsiráf”. De ha az erdőben megpillant egy nyulat, már ez is izgalomba hozza.- Hát még itt, ahol ennyi igazi, szabad nagyvad kerül a szem elé. (A- gazdaság vezetői is mondták, hogy jó volna ebben a készülő cikkben megírni; ne csavarognának itt annyian vadat nézni, akiknek semmi közüli a gazdasághoz. A kíváncsiak számára szívesen szerveznek csoportos látogatást. De a legkülönbözőbb időkben fel-feltűnő magányos ődöngőkre haragszanak. Sokszor órákig távol tartják a vadakat az etetőiktől.) Mi azonban — vezetőnk tanácsára — csak felmásztunk az etető fedele alá, a friss szénába, mert ha visszatérnek a vadak innét kitűnő -felvételeket lehet készíteni. Már vagy tíz perce feküdtünk itt, s hiába emelgette a fotós a gép keresőjét a szeméhez. Talán mondanom sem kell, hogy elsőként a hölgy únta meg közülünk a várakozást, aki valószínűleg úgy képzelte, hogy idejönnek majd a vadak, s a csizmája sarkánál kezdik eszegetni a szénát, úgy hogy talán meg is simogathatja majd valamelyik szarvasbika homlokát. — Jönnek máp?^—,ckgi;de5Je .,suttogva a vadászt, ciki intett vissza: — Mindjárt! , ..m; — Hány órakor?' kérdezte a hölgy türelmetlenül. — Fél kettőre mondták — szólalt meg ekkor a fotós, és teengedte maga előtt a gépet. Majd hozzátette: — Persze, az lehet, hógy nem lesznek pontosak. Néhány vad később mégis közel merészkedett —, ha nem is kézzel fogható távolságba —, és a fotós dolgozhatott, s dolgozott is. Aztán lemásztunk, visszaültünk a gépkocsiba, s elindultunk. Mindjárt ezután a vadászat legizgalmasabb pillanata következett. Alig haladtunk száz métert a hóval küszködő terepjárón, egy megtermett muflon lépett elénk az útra, s megállt, úgyhogy tíz méter, ha lehetett köztünk. Hatalmas csigába csavarodó szarvai közül nézett felénk, mint aid tudja, hogy nem érheti baj. — Ezt fényképezze le! — kiáltott a vadász, s a kocsi máris fékezett. A fotoriporter azonnal kiugrott, szeméhez kapta a gépet, aztán leengedte, csavarni akarta tovább a filmet, a muflon meg csak állt, de aztán a fotós mégsem emelte újra a szeméhez a gépet. A vad várt egy keveset, majd beballagott a sűrűbe. — Pdár csak egy filmkockám volt — közölte a fotós, amint visszatért a kocsiba. — Kár felelte a vadász —, ez a legnagyobb mufionkos tez erdőségben. Szeretnénk, ha világbajnok lenMuflonok a téli erdőben ne. — Majd megmagyarázta, hogy a muflonkos trófeájának értékét (többek között) a szarvak cíigavonulatá- nak hosszúsága szabja meg. A tavalyi jugoszláviai vadászkiállításon szerepelt az eddigi legszebb trófea, amelynek 113 centi a „csigahosszúsága”. Ennek a kosnak, amelyet ml láttunk, most 100—110 centi között lehet a „trófea-mérete”. Tizenegy éves; öt-hat esztendő kell hozzá, s páratlan lehet a világon a trófeája. A végtisztesség Nem sokkal később, újra a hóban gyalogoltunk. Egyre bíztattam a vadászt, hogy most mar lőjünk is valamit, amíg végül feltűnt a szarvasok rudlija (magyarul szólva a rudlir szárvasfalka), s köztük egy sánta szarvastehenet pillantottam meg. — Lőjük ki — könyörögtem a vadásznak, aki rajta is lett volna, de a kiszemelt vadat hol a fák, hol a többi szarvas takarta, elég az hozzá, hogy meglépett előlünk. Mindössze egy kis vaddisznó süidőt lőttünk, amelyet Waldy holtában még jól megtépázott. A hölgy vadásztársunk ezt a kis süldőt is megsiratta, noha a vadász mindent megtett, hogy megvigasztalja, Mesélt arról, hogy tavaly, egyetlen esztendő alatt, negyvennégy szarvasbikát lőttek ki ebben az erdőben, s közülük négynek — micsoda nagy szó! — aranyérmes trófeája volt. Beszélt arról, hogy a vadászat milyen nemes szenvedély — megnyugtatja, higgasztja' az ideges embert; serkenti, bátorítja a lustát, a restet —, s végül: a vadpecsenye sem utolsó csemege ... De hát minden hiába. Társnőnk egyre azt hajtogatta: — Minek kellett, minek kellett.., Hiszen a vad úgy szép, ha ott futkos az erdőben. Közben elértük a vaddisznó tetemét. A vadász itt lecsillapította Waldyt, s bemutatta a vad véglisz- tességét. Egy pillanatra megállt a tetőm fölött, s leemelte kalapját, majd egy kis gaílyacskát tört, ezt bemártot- ta a süldő kiömlő, még mindig párolgó vérébe, s átnyújtotta a hölgynél?, aztán felemelte a kürtjét, amit mindeddig nem tudtuk, hogy miért hord ott az oldalán (el is felejtettük megkérdezni), és elfújta a vaddisznó halálát. Erről csak annyit — persze ez is későbbi értesülés —, hogy minden vadnak külön kürtszóval szokás jelezni, megadni a végtisztességét, ,« mindez nem jár az ilyen kis elmaradt süldőknek, mint amilyen ott feküdt előttünk, csal? a rangosabb, fejlettebb vadakat tisztelik meg igy a vadászok; csakhát ez kivételes eset volt... Ezen a napon — a mi kis süldőnkkel együtt — 24 vadat ejtettek el a vadászok. Szarvast, dámvadat, vaddisznót, muflont vegyest. ’ Kísérőnk, Kiss András, akinek 27 esztendeje hivatása, foglalkozása, szenvedélye a vadászat — amint elmondta: „8 éves lehettem, amikor az első rókát lőttem, 13 voltam, amikor az első szalonkát ... Mert már az apám is vadász volt a Börzsönyben” —, most a szalonkavadászatról beszélt. Hogy tudniillik az az igazi. A gyorsröptű madárnak március elejétől április végéig tart a vadászata. Mindennap akkor kezdődik, amikor feljön az Esthajnal csillag, s csak tíz percig tart a szalonkák húzása. Ha addig nem lő a vadász, másnap kezdheti elölről... A vadászat után — fővárosi otthonomban — jó forróvizes láhfürdőt vettem, beszedtem egy adag Kalmo- pyrint, s betakaróztam nyakig. Szeretnék ott lenni a tavasszal, amikor feljön az Esthajnal csillag, s a budakeszi erdőben húznak a szalonkák... Vajon mennyibe kerülhet egy puska? Dékiss János Foto: Gábor
