Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-10 / 292. szám
k/C írlap 1967. DECEMBER iu., V tSARNAP Ünnep, ünnepélyesség nélkül - hétköznapon Mi a párt? Szégyellem bevallani, de talán most értettem meg végérvényesen. Egy taggyűlésen. Ünnepi alkalomból hívták ösz- sze a monori vasutas kommunista sat. A mintegy száz monori vasutas közül huszonkettő a párttag. Ök vették át a taggyűlésen új tagkönyveiket. A riporter az esemény előtt fölkészül, hogy mire számíthat. Nos, lesz feldíszített terem, dekoráció, valami lelkesítő transzparens. Lesz fen- költre hangszerelt díszbeszéd, majd a tagkönyvek ünnepélyes átadása. Ez alkalommal nehezen kerülhetők el a frázisok, a kopott közhelyek. ‘ Az emberi érzés rejtett portéka, igaz fényében ritkán csillog. Az emberek is különfélék. Vannak, akik az effajta ünnepségeken valóban meghatódnak, mások cinikusak és csupán egy adminisztratív aktust látnak az egészben. Megint másoknak kell a fény, a ceremónia. Ök nem az esemény tartalmára, inkább a külsőségekre figyelnek fel. Végül is nehéz egy ilyen alkalommal olyat mondani, ami új, ami még nem hangzott el százszor. Aztán a legszebb gondolatok is a rossz szónok ajkán csikorogva kínlódnak elő; tudomány az, sajnos kevesen értenek hozzá. Mit mondjak? Kicsit féltem a feladattól... Az ilyen fölkészülés riportert azonban gyákran érik csalódások. Az elkészített panelek nem illenek bele a képbe. Ilyenkor egy lehet a te- indő: el kell dobni az egészet és szembenézni a valóságul . Ez történt. Nincs dekoráció. A taggyűlés helye egy csepp- lyi szoba a monori vasútállomáson. Egy asztalt leterí- ^ettek ugyan vörös drapériával — ünnepnapokon zászlóként szolgálhat — de ehhez nem az elnökség ült, hanem a sagok. Az elnökségnek jószerével hely sem jutott. Igaz, nem is volt elnökség. A községi pártbizottság titkára részt vett ugyan az ünnepségen, de neki jobb híjján az ajtó mellett, a sarokban szo- 'ritottak egy helyet. Az alapszervezet párttitkára, Vitéz Kálmán, sajnos beteg. Neki órái János községi párttitkár délután a lakásán adta át a agkönyvét. A helyettese, El- enpacher Lajos vasúti intéző, öcsit lámpalázas. Idegesen számolja a székeket — a he- .yiségben egy tenyérnyi hely sem maradt szabadon. Sorra lekezel az érkezőkkel. Csu- >a, javarészt idősebb vasutas ép a szobába. Pufajkában, ko- x>tt munkaruhákban a szolgá- atból jönnek. Több kilorné- eres körzetben dolgoznak, ávoli őrházakban, a pályán, vagy a raktárban Nehéz, kertes kezek szorítását érzem — nindenkivel sorra lekezelnek — valaki megkérdezi: — Kit tisztelhetünk az elv- ársban? — majd amikor bemutatkozom, azt mondja: — Na ez derék, legyen egészséges! Csupa úgynevezett „egyszerű” ember. Pályamunkások, salakosok, ■aktán munkások, váltótisz- ítók. Kisemberek, kis fize- éssel, napi gondokkal. Egyi- íük, Rákóczy István az alap- izervezet legrégebbi tagja, a övő héten megy nyugdíjba, jelenleg „salakos”, ez a vasúti •anglista legkisebb beosztása. 1000 forint alatti nyugdíjából le akarnak faragni, •mert a nyugdíjintézet nem ismeri el azokat az éveket, melyeket a tsz-ben töltött. Gál János községi párttit- sár ingerült: —1- De hiszen a párt küldött sz-t szervezni! Ott is pártmunkás voltál .. — Nincs papír . .. Rögtön többen ajánlják a segítségüket, tanácsokat adnak, Pista bácsi nyugdíja, most minden egyebet megelőz, ez a legfontosabb közügy. Na és közben félfüllel: hogyan végez a Győr a Milánnal? Aztán négy óra lesz, azaz ahogy itt mondják: tizenhat óra nulla perc, — hiába az már a vasutas alaposság, elzárjuk a kis tranzisztorost, éppen egy-egy az eredmény, a magyarok támadnak, dehát nincs mese: tizenhat nulla-nulla,! indul a taggyűlés. Ellenpacher Lajos párttit- kárhelyettes kissé elfogódottan kezdi a mondókáját. Mentegetőzik, hogy nem készült az alkalomra és különben sem jó szónok. Kezében gépelt papírost tart, de mind gyakrabban néz fel az írásból, aztán eltéveszti a sorokat és máris „kotta” nélkül improvizál. Mintha velem vitatkozna, arról beszél, hogy nem. kellenek a fenkölt szavak, sokkal inkább a kommunistákra jellemző szerénység és o munka. Ez a kommunista alaptulajlonsága. Tettekre és nem szavakra van szükség. Különösen most, amikor az új mechanizmus még fokozottabb feladatokat jelent a vasútnak. Aztán gyorsan befejezi, még arra se vigyáz, hogy a végére, valami cirkalmas „lelkesítő” szóvirág kerüljön. Megkönnyebbülök. Ebben a valóban életközeli miliőben, az állandó vonatsí- vítós, mozdonypöfékelés és ütközőcsattanás közben disz- szonáns lenne a kikozmetikázott, lakkos beszéd. Ezután kiosztja a tagkönyveket. A nevek olvasása után, miután a teremben mozogni nem lehet. Ellenpachéí' Lajö$, mindenkihez odaviázi a L< kfs piros könyvet. KéáSéHS0"r kéz^'- fogás, mely egyben búcsú is. Az új tulajdonosok kíváncsian szemlélik tagkönyvüket, megnyeri tetszésüket a praktikus műanyagborítás. Kell is, mert a tagkönyv hosszú időre szól... Lehet, hogy sokuknak ez lesz már az utolsó... — Nekem ez a harmadik, — mondja Rendek János váltókezelő. — Az elsőt 45-ben kaptam, a másodikat 57-ben és most ezt. Megvan a másik kettő is, meg is őrzöm... Rendek János aztán nevetve mondja: — Tudja, én vagyok az a bizonyos „Drága bakter úr”, akiről a sláger szól... Csakhogy most ha akarnám s’ tudnám felhúzni a sorompót. A mi vonalunkon a biztonsági berendezések teljesen automatizáltak. A villanysorompót innen bentről, gombokkal kezelik, a mai váltókezelőnek jóformán már csak arra kell vigyázni, hogy el ne üsse a vonat.., 1938 óta szolgál a vasútnál, a felszabadulás előtt pályamunkás volt, minden ősszel elbocsátották. 45 óta egyfolytában váltókezelő, azaz ahogy a köznyelv nevezi: bakter. Büszke rá, komolyan magyarázza, hogy mekkora felelőség van egy váltóőr vállán. Elégedett, azt mondja, hogy a havi 1800 forinttal becsülettel meg is fizetik, örül a könnyebbségnek, de tudja, hogy a tran- zisztorizált automata nem csökkenti az ember felelősségét Petykó Pál már nyugdíjas. Az 1080 forint mellé az engedélyezett 500 forintot itt keresi meg a raktárban. Kicsit zsémbes bácsi, rögtön rátér, hogy a mai fiatalok nem is tudják megérteni, hogy régen milyen nagy dolog volt a biztonságot jelentő vasúthoz bekerülni, amikor a faluban csak a vasutas, a postás, meg a csendőr volt olyan személy, hogy a fűszeres hitelt is adott neki. Rusznyák Lajos a szervezet legfiatalabb párttagja — ez év augusztusában Vették föl — rögtön „veszi a lapot”. Máris egy nemzedéki vita közepében vagyunk, melyből közmegegyezéssel az a határozat születik, hogy ma is van sok becsületes fiatalember, aki hivatásának tekinti a vasutat. Ilyen a Rusznyák Lajos is, akit éppen most küldtek el munkavezetői tanfolyamra. Szinte észre sem vettük, hogyan ment át a taggyűlés ebbe a kötetlen beszélgetésbe. Körülültük a hűlni készülő dobkályhát és szívesen maradtunk volna. Dehát többen siettek vissza a szolgálatba, aztán az irodát sem sajátíthattuk ki soká. Üjabb kézfogások és a vasutasok elindultak. Ki a falu felé, ki a sínek mentén a szolgálati helyére. A forgalmista visszavette helyét a villogó műszerekkel és lámpákkal teli vezénylő pult mellett. Már csak eggyel tartozom: az elején azt írtam, hogy valamit megértettem a párt lényegéből. Hát csak annyit, hogy ezek a vasutasok javarészt a legszegényebb, legnehezebb munkakörülmények között élő emberek. Tíz-húsz éves párttagok. A kis piros könyv számukra soha semmi előnyt nem jelentett. Sem előrehaladásban, sem fizetésben. De ők a biztosítékai annak, hogy a társadalmat vezető erő, valóban mindenütt emberközelben legyen jelen. így aztán a párt ott van a legtávolabbi bak- terházban, a szélfútta vasúti pályán. Az él csajra t nem egzisztenciális kategória, hanem azoknak az embereknek a testületé, akik a most átvett piros könyvecskével nem előnyt, nem mentelmi jogot, hanem fokozott munkát kapnak... és valami megmagyarázhatatlan pluszt, ami így fogalmazásban -talán szegényesnek és közhelyesnek hat: egy emberi tarafást, amely a más számára talán kicsinyes robotot, a hétköznapokat is értelemmel és céllal telíti. Ez az emberi tartás az egyetlen ellenszere a divatos „elidegenedésnek”, melyről ezek az emberek még soha nem gondolkoztak, talán nem is tudják mi fán terem. Nem lehet számukra semmi idegen, ami emberi. Ezért viselik azt a kis könyvet... ősz Ferenc Vasárnapi beszélgetés egy háziasszonnyá Mielőtt beszélgetni kezdenénk, nem tudok róla csak annyit, hogy Halasi Józsefné- nak hívják és mint társadalmi munkás, a szentendrei nőtanács elnöke. Alacsony, középkorú asszony, egyetemista fia van, ízlésesen öltözik és dohányzik. — Szeret főzni? — Szeretek. — Mosogatni? — Azt is. — És mosni? — Azt nagyon. — Ön tehát háziasszony. — Nem egészen. Mert dolgozom. — És egy háztartást vezetni, nem munka? — Nagyon nagy munka, azonban nem tartják annak. — Hol dolgozik? — A városi fürdőben va- j gyök pénztáros. Ez félállásnak, j fél műszaknak számít, de valójában több annál, ha jól el el akarom látni. — S ha ezen túl van mit csinál? — „Mellesleg” tanácstag, s a végrehajtó bizottság tagja és a városi nőtanács elnöke is vagyok. Ezután következik a háztartásom. Ott könnyű a dolgom, mert a férjem nagyon ügyesen és jól segít. — Hogyan sikerült elérnie az „egyenjogúsítást”? — Nehezen. Húsz év kellett hozzá. — Mint lány, milyen pályára készült? Elgondolkodik és lányos mosoly fut át az arcán. — Apa nélkül nevelkedtünk, a húgom beteg volt. Elvégeztem a négy polgárit és akkoriban szó sem lehetett róla, hogy tovább tanuljak. Pedig szerettem volna. Zenét... Zenét, ha lett volna rá lehetőségem ... Varrást tanultam, mondván, hogy jó lesz az nekem, majd leülök egy sarokba és varrogatok. Fel is szabadultam. * Nevet. — De ez nem ment! Hogy én egy sarokban üljek?! — És hogyan lett háziasz- szony? — Férjhez mentem, az anyám is dolgozott, a húgom is dolgozott akkor már, a kisfiámra is vigyáznia kellett valakinek, mert bölcsőde, óvoda nem volt. így lettem háziasszony. De ez a munka nem elégített ki. VISEGRAD Új otthonba költöznek a Tamás-hegyiek Múlt év tavaszán a hosszan tartó esőzések következtében Visegrádon megcsúszott a Tamás-hegy partoldala, több ház megrongálódott és életveszélyessé vált a benntartózkodás. Az ott lakó családokat a község üdülőibe költöztették. Még tartott a veszélybe került épületek statikai vizsgálata, amikor Visegrád peremén megkezdték az új lakások építését a bajba jutottak részére. A kőművesek jelenleg az utolsó simításokat végzik az épületeken, s így az év végéig húsz család költözhet be otthonába. A jövő évben újabb tíz lakást adnak át, s ezzel valamennyi bajba jutott család biztos fedél alá kerül. A Tamás-hegy megcsúszott partoldalán már több házat lebontottak, s befalazták a földbe vájt pincéket. A végleges megoldásra, a veszélyessé vált partoldal „legyalulására”, valamint a szükséges támfalak építésére csak a házak lebontása után kerülhet sor. — A háztartás vezetése nem lehet kielégítő tevékenység egy asszony számára? — Nem. Mert a családon belül, mindig a négy fal és az örökösen ismétlődő mozdulatok között leszűkül a látóköre. Elszakad a világtól. Hiába van rádió, hiába van televízió, a háziasszony nem tud együtt élni a társadalommal. És ez a családon belül is érezteti hatását. A férj tanul, fejlődik, előbbre jut, az asszony pedig egyre inkább elnyomottnak, kizsákmányolt- nak érzi magát. Akaratlanul is szembe kerülnek. Azért is, mert a férfiak nehezen tudják megérteni, hogy eredményeikben az is benne van: otthon nincs semmire gondjuk. De ezen túl is, szerintem az asszony csak akkor lehet egyenrangú partnere a férjnek — ha ő is dolgozik. S ha dolgozik, akkor nehéz helyzetet vállal ugyan, mert a háztartás gondjait ha meg is osztja a férjével — a munka nagyobb fele mindig rá hárul. Én azt mondom, hogy mégis érdemes vállalni ezt a nagyobb terhet. — ön elégedett ember? — Ügy mondhatom, hogy | igen. Harmonikus családi éle tét élünk, a fiunk tanul, mér- | nők lesz. — Mivel elégedetlen? — Saját magammal. Elégedetlen vagyok magammal, mert későn kapcsolódtam bele a munkába. És mi mindent elszalasztottam így! Kifutottam az időből. . . — És hogyan hozható ez helyre? — Ez már nem hozható helyre, mert amit délelőtt elmulasztottunk, az délutánra már behozhatatlan. Húsz évet mulasztottam az életből. És ezt mondom minden asz- szonynak. Ne elégedjetek meg a konyhával, mert túl későn fogtok rájönni, hogy mit vesztettetek. És majd a gyerekek teszik fel nektek a kérdést: hát anyuka miért nem dolgozott, miért nem tanult...? — Tehát ha egy asszony otthon marad, akkor értelmetlen áldozatot hoz ezzel? — Nem. Ha a mellette élő ember, aki időközben sok mindent elért és el tudott végezni, megbecsüli őt ezért a munkáért, akkor az áldozat nem volt értelmetlen és ezért nem is áldozat. Értelmetlen áldozattá a háztartási munka csak akkor válik, ha a férj visszaél vele. — ön mikor tört ki a konyhából? — 1963-ban. Akkor kezdtem dolgozni. És ez valahogy szükségszerű folyamat volt. Ügy kezdődött, hogy megválasztottak szülői munkaközösségi elnöknek, aztán, úgy folytatódott, hogy tanácstag, majd vb-tag lettem. És így már kevésnek bizonyult az otthoni munka — Mi a vágya most? — Az egyéni vágyaimon mindig nagyon tudok uralkodni és csírájában el tudom fojtani, ha a megoldásra nincs reális lehetőség. Különösebb vágyam nincs. De úgy érzem, hogy van életcélom. Mégpedig az, hogv a fiunkból becsületes embert neveljünk. És az a vágy is ösztönöz, hogy minél több boldog és megelégedett embert lássak magam körül. — És ön például boldog? — Ez is olyan tág fogalom. Attól függ, hogy mit nevezünk boldogságnak. Sok embernek a pénz jelenti a boldogságot. És hazudik, aki azt mondja, hogy a boldogsághoz nincs szükség pénzre. De az, önmagában kevés. Számomra a boldogságot a családi harmónia, az emberszeretet jelenti bizonyos anyagi körülmények között. Mi mindig egyszerű emberek voltunk és azt hiszem, hogy általában nincs boldogság, de ha leszűkítem a boldogság fogalmát, akkor az én szűk kereteim között meg lehet keresni és meg lehet találni. — Ha kinyitja a rádiót, meghallgathatja, hogy ma hány ember pusztult el például Vietnamban. Ez is azt mutatja, hogy nagyon le kell szűkíteni ahhoz’ a boldogság fogalmát, hogy valaki boldognak érezhesse magát. Sokáig ha'lgat. — Mi békében élünk, s ha így nézem a világot, mi sem lehetünk tökéletesen boldogok a békénkben. És én nagyon megróhatónak tartom azokat az embereket, akik közönyösen mennek el a háborúk mellett, csak azért, mert nem itt zajlanak nálunk. Mert nekünk úgy kell érzékelnünk az ő helyzetüket, mintha rólunk, a mi gyermekeinkről lenne szó. És segítenünk kell, ahogy tudunk! — Ne haragudjon, hogy megkérdezem, mit főzött ma ebédre? — Nem én főztem, csak félig. Mert tegnap este színházban voltam, utána a húgomnál aludtam és csak ma délelőtt jöttem haza. A férjem előkészített mindent, nekem csak be kellett fejezni. Úgyhogy a mai ebédet felesbe főztük. Ha tíz évvel ezelőtt azt mondta volna valaki, hogy ez így lesz, akkor nem hitte volna el ő sem, meg én sem. N. P. Ezüstvasárnapi zárókoncert a Petőfi Irodalmi Múzeumban A Petőfi Irodalmi Múzeum az Országos Filharmóniával együtt elsőként az idén októberben rendezte meg vasárnap délelőtti hangversenyeit, amelyekre csak a múzeumi belépőjegyet kellett megváltani. A na“v érdeklődéssel kísért koncertek szünetében a múzeum munkatársai tárlatvezetéssel ismertették meg a közönséget a kiállítások anyagával. Az ezüstvasárnapi — december 17-i zárókoncerten Alföldi Mária és a Budapesti Fúvósötös tolmácsolja többek között Haydn és Bartók műveit. Az Országos Filharmónia azt •tervezi, hogy a jól sikerült kezdeményezés példájára jövőre más múzeumokban is zenés tárlatvezetéseket rendeznek. Cukorrépa-szállítás (Foto: Kotroczó)
