Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-01 / 284. szám

1967. DECEMBER 1., PÉNTEK M5I Miau Elrendezett élet Milyen könnyű elrontani egy emberéletet, s milyen kín­keservesen nehéz ismét helyre­igazítani! Hát még, ha valakit születése percétől üldöz a bal- szerencse, akinek életét mások rontották el, újra és újra má­sok, annak mennyire nehéz! Vannak, akiknek halálukig sem sikerül, mert mintha sor­sukra átok nehezedne megsem- misíthetetlenül. Laczkó István sokáig azt hitte, hogy ő is ezek közé az átoksújtotta emberek közé tar­tozik. Rossz napon születtem, mondta, s már-már felhagyott minden próbálkozással. De most, mintha a társadalom összefogása révén, életének 34. évében, olyan útra lépett volna, mely végre egyenes irányba vezet. Csillag deren­gett fel mindig sötétbe bur­kolózott egén. A jó reménység csillaga. Hányatott gyerekkor Mint sok más szerelemgye­rek, ő is lélencházbah nevel­kedett, ahol csak rideg és ki­mért gondozásit kapott — .ó, pedig mennyire sóvárgott a szeretet után! 1942-ben vonatra tették: a bombázástól rettegő Debre­cenből Nagyváradra került. Valaki tévedésből azt jegyezte fel róla, hogy ő is a háború áldozata lett, holott csak lég­nyomást kapott, és szilánk fú­ródott a derekába, aknaszi­lánk, a zsírosparaszt pedig, akinél gyerekfővel Pereskedett, a gyomrába rúgott, kikötötte, és kiverte a fogát, csupán azért, mert a villámcsapástól megbokrosodott lovak, me­lyeknek a gyeplőjét ő tartotta, takarmány nélkül vontatták haza a szekeret. Margittá községben, a szol­gabíró cselédje volt legutóbb. Aztán, amikor fordult egyet a világ, a szovjet parancsnokság vette pártfogásába. Vizet hor­dott, tüzelt a konyhán, ette a katonák kosztját, élvezte ba- busgatásukat, s könnyeit po- tyogtatva nézett utánuk, ami-, kor elhagyták a falut. 1950-ben tért vissza Magyar- országra. Alkalmi munkákból élt. Az anyját akarta megta­lálni, akinek csak a leánykori nevét tudta s akit sohasem lá­tott, de akiről oly sokat álmo­dott, százszor és százszor el­képzelve a szívszorítóan bol­dog találkozást. A Magyar Rádió és a Vörös- kereszt segítségével, 1956 őszén, a nagy pillanat is el­következett. De ölelő mozdu­lata megtorpant, örömkiáltása a torkára forrt: az anyja ide­genül méregette, zavartan, s férjének, aki szerencséjére, ké­sőbb érkezett haza, meg a ro­konoknak is, mint unokaöcs- csét mutatta be. — Az én gyerekeim, ha lesz­nek egyáltalán, ne éljenek olyan hányatott életet, amilyet én, ne érezzék soha az anyai szeretet hiányát! — sóhajtott aznap éjjel, nyomorúságos al­bérleti vackán, álomtalanul. Másoktól tudta meg, hogy az anyja, férjével együtt, 1957 januárjában, Kanadába disz- szidált. Azt is mások mondták meg neki, hogy a disszidáltak tavaly Budapestre látogattak: az anyja ez alkalommal sem volt kíváncsi rá. A hűticn asszony Jó tíz éve Laczkó a MÁV alkalmazottja lett. Nyomban meg is házasodott: a 18 éves T. Mária kocsi tisztítót vette feleségül. Az ifjú párt a Kis- kunlacháza és Dömsöd között épült, 29/a. számú őrház fo­gadta be falai közé. Ismerőseik azt hitték, jól él­nek. S talán nem is tévedtek. Ha csalt is a látszat, csak alig észrevehetően, még ők maguk sem tudták teljes bizonyosság­gal. Szinte évente ott kelepelt a gólya az őrház felett: ösz- szesen ötször, együttélésük ki­lenc esztendeje alatt. Hanem az asszony egy idő óta egyre többször elcsavargott. A gyerekek éheztek, hidegtől elkékült tagokkal, ápolatlanul. „Kató néni, segítsen rajtunk!” — zörömböltek és kiabáltak, mert az anyjuk, reggel nyolc­kor, rájuk zárta az ajtót, és csak éjfélkor vetődött haza. Kató néni, azaz Fabula Mi- hályné, aki pár száz méterrel odébb lakott, szánakozva to­porgott a hóban, tehetetlenül tördelte a kezét, a rendőrséget hívta, hogy törjék fel az ajtót; nem tudott rajtuk segíteni. „Marika, mért nem marad idehaza? Hát nincs szíve ma­gának?” — korholta gyakran Laczkónét, de arról lepergett mondén korholás. Laczkó is tehetetlen volt. Többször ott­hon maradt: főzött, mosott, gyerekpásztorkodott. A MÁV azonban nem tűrheti a szol­gálati mulasztásokat: Laczkó- nak végül is mennie kellett. Még szerencse, hogy a HÉV szigetszentmiklós-gy ártelepi állomásán fékezőnek alkal­mazták. Fabuláné nem néz­hette tovább a gyerekek szen­vedéseit: írt a rádiónak, a rá­dió meg a dömsödi tanácsnak, s a gyerekek állami gondozás­ba kerültek. Laczkóiné javulást ígért, is­mét együtt volt a család. De csak nagyon rövid ideig. „Egyetértés, szeretet — Vezé­reljen tégedet!” — ez az in­telem állt az egyik falvédő­jükön. A másikon meg ez a vallomás: „Az én uram csak a vizet issza, — Nem is sírom leányságom vissza.” Mégis, úgy látszik, visszasírta, mert 1966. november 13-án végleg otthagyott csapot-papot: Bu­dapestre, ismeretlen helyre költözött. „Rohadj meg a gye­rekeiddel!” — ez volt , a bú­csúszava. Azóta esténként ott kódorog a Keleti pályaudvar környékén, egyik kocsmából ki, a másikba be, zárórakor már a beszámithatatlaniságig részegen. S a gyerekeket, immár má­sodszor, az állam vette gond­jaiba. * Uj reménységgel Nem így akarta Laczkó Ist­ván, jaj, nem így! Másra tett fogadalmat azon a gyötrelmes éjszakán, mely az anyjával való első találkozása után következett!,.. Ügy érezte, nem bírja tovább. S akkor egy asszony, egy vele egyidős öz­vegy; kinyújtotta* feléje a ke­zét. Pedig nehéz sorsa volt annak is: három kisgyerme­két nevelte, egymaga, három félárva magzatát. Laczkó az őrházból hozzá menekült, Szigethalomra, a Fiumei utca 126. szám alá: hátha visszatér a felesége, lakjon az őrházban egyedül. Csakhogy Laczkóné nem tért haza, a szigethalmi albér­let pedig összedűléssel fenye­getett. Ez év július 17-én visz- szaköltözött hát Laczkó az őr- házba, vitte az özvegyet és an­nak gyerekeit is. A bökkenő csak az volt, hogy a MÁV il­letékesei önkényes beköltözés­nek minősítették Laczkó cse­lekedetét, hiszen amikor el­ment, végleg kijelentkezett, s visszaköl tűzéskor csak úgy tudott a lakásba behatolni, hogy feltörte a zárakat: beje­lentőjét ezért nem írták alá. A baj nem jár egyedül: Laczkó hónapok óta alig kapott fize­tést, gyermekei állami gondo­zásának költségeire utalták át munkahelye bérszámfejtői szinte minden keresetét, még a táppénzét is. Laczkó új asszonya azonban derék nő, szorgalmas, kitartó és aranyszívű. Az őrházban rendet és tisztaságot terem­tett. Kacsákat, nyulakat ne­velt, malacot vett, a padlást telehalmozta kukoricával. Fel­kereste élettárba gyerekeit is, a másfél éves Mártát Pesten, a már iskolába járó Gabriel­lát, Pistát és az óvodás Zolit nevelőszüleiknél, Jászkaraje- nőn. Az ötödiket is megláto­gatta volna, de azt egy posta­mester örökbe fogadta, azzal nem találkozhat még az apja sem. „Szegénykéim, milyen szépek és milyen szerencsétle­nek — mondta csendesen, egyszerűen, és máris szívébe zárta őket. — Ha elfogadnak, szerető anyjuk leszek.” Laczkó még aznap tollat ra­gadott. „Nagyon szépen meg­kérem önöket, segítsenek!” — írta a szerkesztőségnek. S e levelének olvastán fogott ösz- sze a társadalom. A MÁV Ferencvárosi Pálya- fenntartási Főnöksége, noha nagy szüksége lenne az őrház­ra, Laczkó ottlakásába hall­gatólagosan beleegyezik, sőt Sajerman Béla kiskunlaeházi pályamester megígérte: a munkahelyéhez közelebb fek­vő taksonyi őrházba próbálják majd, családjával együtt, átte­lepíteni. Dr. Márkus István, a Rác­kevei Járási Tanács gyámügyi előadója, kijelentette: Laczkó fizetési kötelezettségének vég­rehajtását három hónapra felfüggesztik, sőt, hogy a gye­rekek minél kevesebb hiányt szenvedjenek, esetleges hátra­levő tartozását talán teljesen elengedik. Minden valószínű­ség szerint, még ebben az év­ben gyámügyi segélyt is jut­tatnak neki, továbbá elintéz­ték, hogy az Apaj-pusztai is­kolában naponta főtt ételt, kapjon nagyobbik lánya és fia, azoknak így csak estére kell hazamenniük. Gabi, Pista, Zoli és Márta, a Dömsödi Községi Tanács javaslata alapján, még ebben az évben az őrházba kerül: a karácsonyt már egész biztosan együtt tölthetik. Kilencen ülik majd körül az ünnepi asztalt a fenyői 11atű szobában. S élettársával együtt, új re­ménységgel kezdi Laczkó Ist­ván az 1968-as esztendőt. Uj reménységgel és azzal az erős elhatározással, hogy most már tüzön-vizen keresztül együtt maradnak, becsületes emberré nevelik mind a hét gyereket. Nem lesz könnyű, de ha meg­teszik, életük alkonyán nyu­godtan elmondhatják: teljesí­tették rendeltetésüket, nem éltek hiába. Polgár István ZSÁMBÉKI VITÁK: Jobbat, de hogyan? AZONNAL FELVESZÜNK mozaiklap- és betonelemgyártó munkára FÉRFI ÉS NŐI SEGÉDMUNKÁSOKAT A gyártás csarnokokban történik. A teljesítménybér — a norma teljesitése esetén A MOZAIKLAPGYARTÁ5NAL 1300 forinttól 1800 forintig A BETONELEMGYÁRTASNAL 1400 forinttól 2300 forintig A gyár lehetővé teszi a szakmunkássá képzést. Begyakorlás után magasabb kereset is elérhető. FELVESZÜNK TOVÁBBÁ: gyakorlott kőműves, ács, autószerelő, esztergályos, marós, lakatos, lángív-hegesztő szakmunkásokat, vizsgázott és segédfűtőket. Időbérük a gyakorlatban eltöltött évek számától függően 6 forinttól 10,50 forintig. Munkásszállást és napi egyszeri meleg étkezést térítés ellenében biztosítunk. 1968. januárjától minden második héten szabad szombat. Jelentkezés a gyár munkaügyi csoportjánál. ÉVM BETONELEMGYÁRTÓ VÁLLALAT BUDAPESTI BETONARUGYARA XXI. (Csepel), Rákóczi Ferenc u. 289.' Zsámbékon hagyománya van az ipari tevékenységnek. Igaz, azonban az is, hogy ilyen jelentős üzem, mint a Mű­anyagfeldolgozó Vállalat, népszerű névén, a Gombgyár, amely közel 500 embert foglalkoztat — a felszabadulás előtt itt nem létezett, önmagában az a szám, hogy hány embert foglalkoz­tat egy üzem, a modern ipari társadalomban még nem sokat mond. Meg kell kérdeznünk, mit, hogyan, mennyit termelnek? S ha ezeket a tényezőket megvizsgáljuk, kiderül, hogy Zsám­békon a fejlődés nem mutat egyirányúan pozitív képet, a Mű­anyagfeldolgozó Vállalat helyzete nyugtalanítóan ellentmon­dásos módon alakult. tosítunk azonnal, leállítják az üzemet. „Fekete beruházás­ból” voltunk kénytelenek megcsinálni mindent. A mel­lékhelyiségtől kezdve az öl­tözőket, a mosdó- és zuhanyo­zóhelyiséget, az új ablakokat az épületekre. De a régiből nagyon nehéz újat csinálni.., — mondja Beck Mihály igaz­gató. S hogy ez mennyire így van, jelzik azok a panaszok, amelyeket a műhelyekben jár­va hallunk. Az egyik műhelybe lépve, parázs vita közepébe csöppenünk. Egy idős munkás, Kontra Zsigmond, éppen azt kiáltja csoport vezető j ének: — Nálunk a szakszervezet annyit ér, mint halottnak a só! Fekete Kornél is mellette kardoskodik: — Zsiga bácsinak igaza van! Idejött a normás, itt állt két percig, és egyből felemelték a normát 256 nyomásról 400 nyo­másra. De én még holnap is akarok dolgozni! Én még a nyugdíjamat is meg akarom érni! A csoportvezető egyelőre még higgadtan igyekszik érvelni. Arról beszél, hogy a vállalat­nak gazdaságosan kell termel­nie, mert különben szélnek ereszthetnek mindenkit. De a két felhevült munkás nem fi­gyel rá: * — Csak gazdálkodjanak! De ne az én erőmből! A műhelyben, ahol a vita tart, négy, úgynevezett fröccs- gép áll. A négy gép közül há­rom hidraulikus, a negyedik, amelyen váltó műszakban dol­gozik az idős Kontra Zsigmond és a fiatal Fekete Kornél, ócs­ka karos gép. — A rabok se dolgoznak ilyenen! — mondja az öreg. Megfigyelem a mozdulato­kat, kipróbálom a gépet. Be kell illeszteni a formákat, aztán beadagolni a műanyagot, megvárni, míg kellő hőfokra forrósodik, majd lehúzni egy kis kart, bebiztosítani, hogy vissza ne yágj,pp, ipajd «agy több méter hosszú vasrudat, amely a mennyezetet verdesi, megragadni, és teljes testsúl­lyal ránehezedve, lenyomni a földig. Amikor visszaengedem a kart, egész testemet megránt­ja. És kezdődik élőiről az egész. Eddig egy kisegítő mun­kással végezték ezeket a moz­dulatokat egy műszakban 256- szor, most elvették a kisegítőt, Simon Istvánné átvevő: — Az ember attól is undo­rodik, hogy reggel levetkőz­zön. Olyan piszok és büdös van az öltözőkben. Zuhanyoz­ná sem merünk, mert az öltö­ző közvetlenül az udvarról nyílik és könnyen megfázik az ember. Uj öltöző és zuhanyozó épül ugyan, s még az idén átadják rendeltetésének, de az üzem vezetői előre tudják, hogy csak részlegesen oldja meg az új létesítmény is az üzem egészségügyi ellátottságának problémáját — Amit most csinálunk, még a minimumot sem elégí­ti ki — mondja Szilágyi Mik­lós termelésvezető. — Pedig kötelességünknek érezzük, hogy gondoskodjunk dolgo­zóink szociális-egészségügyi ellátásáról, hiszen azok az eredmények, amelyeket elér­tünk, nekik köszönhetők. Az üzem mindig nyereséggel mű­ködött, évente 19—20 nap nye­reségrészesedést fizetünk, s az átlagbérek is jók, 1400—1900 forint között vannak. Az em­berek, ezt nyugodtan állítha­tom, magukénak érzik az üze­met. Mi, akik a munkát irá­nyítjuk, összesen tizenöten va­gyunk, tehát kevesen ahhoz, hogy mindenkinek a háta mű­embereink nemcsak akarnak, hanem tudnak is dolgozni, anélkül, hogy valakinek haj­tani kéne őket A munkafegyelemmel Zsám­békon nincs baj. Talán azért is, mert hagyományai vannak az ipari tevékenységnek. Egész családok dolgoznak iitt. — Mi jól érezzük itt ma­gunkat, s egy időben úgy hír­lett, hogy megszüntetik az üzemet, de nekünk eszünkbe se jutna még akkor sem el­menni máshová, itt élünk, itt is akarunk dolgozni — mon­dotta egy munkásasszony. — Csak azt szeretnénk, ha a ve­zetők azon lennének, hogy jobbak legyenek a körülmé­nyek. Nézzen körül, ilyen zsú­foltságban lehet rendesen dol­gozni? Elavult géppark, régi, rossz épületek, zsúfolt­ság, az egészségügyi és szociá­lis ellátottság szinte teljes hiánya, a jó termelési ered­mények mellett ez jellemzi a zsámbéki* Műanyagfeldolgozó Vállalatot. Saját erőből eze­ket a problémákat megoldani nem tudják. S azt sem tudják, hogy az új gazdasági mecha­nizmusban milyen lehetősé­geik lesznek a helyzet meg­változtatására. Annyi azon­ban bizonyos, hogy termékeik­nek még ha azt korszerűtlenül is állítják elő, „benne kell lenni az árban”. Ezért kény­szerhelyzetbe kerülnek. A zsú­folt, elavult üzemből kell „ki­gazdálkodniuk” még többet. De ebben az esetben a mun­kás kérdése jogos: „Ki kell gazdálkodni, de az én fi­zikai erőmből?” Hiszen a gaz­dálkodás új rendszere nem jelentheti azt, hogy korszerűt­len gépeken a munkás rová­sára növeljék a munka inten­zitását; az új gazdasági me­chanizmus csak úgy hozhat igazi eredményeket, ha mo­dem gépekkel és technológiá­val, a régiek rekonstrukciójá­val, a szaktudás színvonalá­nak emelésével a munka ha­tékonyságát növeljük. Ehhez azonban a körülmé­nyek megváltoztatására van szükség És Zsámbékon rosz- szak a körülmények. Nádas Péter gött ott tudjunk állni, de az es a normát 400 mozdulatban VWSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJt, állapították meg. A két mun-§ kás szerint ezt nem lehet meg- ^ csinálni. ? Véletlenül belép Kelemen s Nándor időelemző, illetve a? normás. S a vita újból felián-^ goi. § — Alacsonynak találtam aS normát... — mondja. — Hat évig így ment I Éppen § most találtad alacsonynak?! ^ — A hatéves norma -nem ? A hatéves norma nemi mérvadó. Azóta változtak a? követelmények! — De a gép nem változott t * c. C! XXVlii V CHt'UZíUH , ^ S úgy érzem, a munkások-^ nak ebben igazuk van. Sőt^ amikor magunkra maradunk a ^ normással, ő is elismeri: — Nagyon nehéz nekem. Két s tűz között vagyok. Én is dől-$ goztam azon a gépen, tudom, ^ mi az. De a kalkuláció is meg- ^ követeli a norma hogy „benne legyünk ban”. emelését, ^ az ár-fc Az igazgató irodájában | kiderül, hogy nem véletlenül^ ütköztem ebbe a munkaügyi? vitába. Szilágyi Miklós, a vál-5 lalat termelési vezetője, el-§ mondja, hogy bár az üzem egy ^ év alatt 35 millió forint nettó ^ termelési értéket teljesít, tel- ^ jesítményükkel nem volt ^ arányban a kapott beruházás. ^ Gépparkjuk elavult, a gépek ^ elhasználódási foka általában? 65—75%. Saját erőből igaz,? hogy beszereztek 10, más üzem- ^ ben már kiszuperált hidrauli- ^ kus fröccsgépet, s ennek na- ^ gyón örülnek, de ez csak egy ^ rossz helyzet foltozgatása. És nemcsak a gépparkkal^ van baj. — 1961-ben az üzemben még 8 nem volt vízvezeték, központi § latrina volt az udvaron és a ^ műhelyeken tenyérnyi abla- ^ kok. Egy szakszervezeti vizs- ^ gálát nyomán azt a határa- ^ zatot kaptuk kézhez, hogy ha ^ 36 ezer forint értékű munka- ^ védelmi felszerelést nem biz-s Befejezés előtt a Földalatti Vasút kocsitároló csarnoka. A Földalatti Vasút Fehér úti végállomása mellett a felszí­nen képezik ki a motorvonatok javító és tároló bázisát. 1967. tavaszán kezdték el építeni a hatalmas kocsitároló csarnokot. Méretei impozánsak: 182 méter hosszú, 101 mé­ter széles lesz. A Semseí-féle előregyártott betonelemekből készülő épületben 12 tároló és 2 javító vágány lesz majd. Ez év végéig befejezik az épület szerkezeti építését, s a jövő évben a belső szerelési munkákkal is elkészülnek. A tervek szerint egyelőre 88 motorkocsit fognak tárolni a hatalmas színben (MTI — Foto) TT I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom