Pest Megyei Hírlap, 1967. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-15 / 244. szám
» 1961. OKTOBER 15- VASÁRNAP ifgCVKi REGÖS ISTVÁN: Hegedült egy kopasz férfi Mondd meg, de igazán, ne hazudj, csak most az egyszer, kérlek. Legyintesz? Jó, tedd ezt, neked tulajdonképpen mindegy. Már úgysem lehetsz többé őszinte. Már nem mondhatsz semmit. Egy szót sem. De akkor, amikor kérdezem, hogy ki vagy, akkor ezt még mind nem tudhatom, mert mindig csak előre élünk, de visszafelé halunk meg. Beleveszve az ösz- szes miértbe. Ki vagy te? Nem is kérdezem, inkább felelek. Hogy lehet erre a kérdésre felelni? Ha például tőlem kérdezed: mondd, ki vagy te? Azt felelem, hogy én vagyok. Mert ennél hülyébbet nem is felelhetnék. Es okosabbat? Elmondhatnám, hogy én te akartam lenni, de ez kit érdekel? Meg különben sem az a kérdés, hogy ki akartam lenni, hanem az, hogy Ki Vagyok? Csak azt nem mondtad; magamnak, vagy mondjuk neked ki vagyok? Mert ez ám nem mindegy! Akármit is válaszoltam volna, hogy én egy roppant összetett, * bonyolult pszichopata vagyok, vagy más efféle divatos modernséget, vagy azt, hegy egy nagy üvöltés vagyok, vagy azt, hogy egy lombik vagyak, vagy azt, hogy atombomba vagyok, mindegy. Talán még az lett volna a legérdekesebb, ha azt mondom atombomba vagyok, és akármelyik pillanatban felrobbanhatok. Tudom, akkor az érdekelt volna, kinél van a kioldó zsinór? Es erre megint nem tudtam volna felelni, de te azt sem kérdezted, hogy ki vagyok én. Te semmit sem kérdeztél. De mégis, most az egyszer ne hazudj, mondd meg az igazat, az a pofon fájt neked vagy Bem? Egyáltalán, mikor pofon egy pofon? És mennyire megalázó? Mondd meg. a szemembe mondd meg, hogy fájt-e? Ne a telefonba, ha nem látlak, az egész nem számít, az egész olyan rohadt dolog a telefonba'. Akkor mintha nem is lennél, akkor mintha csak felolvasnál az én gyönge idegrendszeremnek. Félek, ezektől a rohadt kis kérdésektől, mert már tudom a végét, tudom, hogy ezért, de hát... Nem mondtam egyszer sem, hogy legyél az enyém. Ott mentem veled a Népköztársaság útján és nagyon hideg volt. Most fekszem, és magam alá gyűröm a párnát Semmi szokatlan. Mindenki így csinálja. Nem gondolok rád, mert nagyon jó rád gondolni. Es mindent elhiszek. Azt is, hogy rohadtul fáj és rángatózik a gyomrom. Növekszel szemmel láthatóan. Túlnősz minden elképzelhető méreten. Már szellem vagy. Pedig tudom, hogy az egész nem igaz, és nincsenek szellemek, és félek, hogy bedőlök, hogy csak fiús van és kész. De amit megmagyaráz az ész, azt nem érti meg a lélek. Tudom, így kell történnie mindennek. Csak azért nem akarom még elfogadni befejezett ténynek, mert hiányos a láncolat. Nem gondolod, hogy ez logikai bukfenc? Nem lehet valaminek vége, aminek nem volt közepe, kétharmada, mert akkor csak eleje van. S aminek csak eleje van, nem lehet vége. Gyűröm a párnám. A sötétségben kis fényeket látok. Mintha belülről világítana a «ZemeM. A hajam izzadt csomó. Beletörik a fésű. El kell mondani. Bánom is én, hogy senkit sem érdekel. Csak ne tudnám a végét. Ügy csinálok, mint aki látja, hallja, s nem vesz róla tudomást. — Nem akarom elrontani ezt az éjszakát Ez gyönyörű. Egyszerűen, mert szeretek veled lenni. Azt hiszem. — De hát alig voltunk még együtt. Csak percek teltek el. És ittunk egy kis pezsgőt. — Szeretem a pezsgőt. Ügy szállók. Elszakadok a mindennapos dolgoktól. Lebegek. Fölülemelkedem. — Ki fölé? — Magam fölé, főleg. Segítesz? — Kell neked segítség? Ügy táncoltál, mint egy kis mackó. Adrienn, 6 egészen más. Apró szeme, fényes, de mint a jég. A jég fényétől fázik az ember. A tiéd meleg, ha gondolat jelenik meg benne. Megfogtad a kezem. Nem véletlen, határozottan. Ahogy mindent csinálsz. Adrienn erős karjaival sodort a táncban. Gondoltam, milyen izgalmas. Két testvér. Jó lenne mind a kettő. Egymás után. Megborzongtam. Te talán a gondolataimba láttál? — Sok férfi így rontja el nálunk. — Hogy? — Hát, összekever bennünket. Pedig nem piindegy — persze, hogy nem mindegy. Jöttek a tengernagyok. Mind a négy. Pedig csak három volt igazán. Mit igazán?! Igazán egy sem volt. Az is csak egy játék. Egy másik játék. Egy film. Egy fáradt nő szerelmei. Te fiatal vagy és mégis irigyled az öreg nő szerelmeit. Nem tudtam adni hárem generálist Egyet sem. — Nem akarom elrontani ezt a gyönyörű éjszakát Mégis feljöttél, a folyosón szédülten kapaszkodtál a karomba. Vedd tudomásul, hogy én sem akarom elrontani. Csak azt szeretném tudni, de őszintén, most az egyszer kérlek, ne hazudj. Azok a nyamvadt pofonok fájtak? Tényleg fájtak? Vagy csak jó ürügyek lehettek. Megtették a szolgálataikat, s attól kezdve már nem is voltak többé pofonok, hanem szerelmes cirógatások? Elvitted a jegygyűrűmet. Önkiszolgáló menyasszony. Nagyszerű. El vitted, elvitted. Lekötötted magad. Már nem vagy szabad, de nem ám. Ha akarják, szívesen kiröhögöm magam. Fáj. Egy nő fáj. Mert bennem rekedt. Nem ment el, nem hagyott ott, én sem mentem el, és én sem hagytam ott. Egyszerűen bennem rekedt. Mert tudom, hogy én őbenne élek, hogy kell minden gonoszságom. Hát értik ezt? Olvastam egy könyvben. A nácik koncentrációs táborba szállítottak egy szerelvényre való francia foglyot. Sokan meghaltak az úton éhen, szomjan. Velük utazott a kübli. Nyolc Papon át. Ott olvastam, pontosan emlékszem, Inert nem olyan régen olvastam a regényt. Az tgyik vagonban volt egy aggastyán. Élete utol- ló percében kihúzta magát és csodálkozva nézett társaira: „Hát értik ezt?” — kérdezte értelmesen és összeesett. Egyszerűen meghalt. Hát ezért röhögöm ki magam, csak szóljanak, mert az én fájdalmam, az övékhez képest nulla. Mintha nem is lenne. Mégis fáj. Hát értik ezt? — Nem akarom elrontani ezt a csodálatos éjszakát. Megcsókoltalak először. A tested, mintha ellenszegült volna. Te akartad? Vagy csak a tested? Aztán éreztem mind a húsz megélt éved sodrását. Mert úgy akartuk, úgy akartad, mert úgy akartam. — Ne, most ne! Ne rontsuk el ezt a csodálatos éjszakát! De ha nem felelsz őszintén, akkor ne is szólj egy szót sem. Ez a játék csak úgy érdekes, ha azt mondod meg, ami igaz. Azok a pofonok fájtak neked? Nem az arcod bőrének, hanem ott bent, ahol azt hisszük, a lelkünk van? Ott fájt-e? Hogy éreztél-e gonoszságot benne? Nem fedezted-e fel a szerelmet? Ezt a Kincset? Ezt a csodaszarvast Ezt az űzött létezést. Van szerelem. Tudom, hogy van. S ha a nyomán vagyok, nem hagyom magam egykönnyen letéríteni. Te talált nem ;s léteztél. Egy-furcsa-kis-fe- kete-hajsisak. Jókat-nevet. Jópofa. Jó-csaj. Lefeküdnék-vele. Nem-nagy-hecc. Csak szólj és a tiéd. Mit strapálod magad, nem éri meg. Szűz még a kicsike. — Most az a baj, hogy nem vagyok szűz? Ö nyuszi-puszi! De buta vagy! Hát miért lennék az? És ha csak harminc év múlva találkozunk? — Nem akarok veled lefeküdni. Ha mindenki le akar veled feküdni, hát feküdj le mindenkiveL Én nem akarok veled lefeküdni. — Vedd fel nekem. — Mit vegyek fel neked? — Azt a szegény kis levelet. Nézd, milyen szomorú, össze van törve. Gyereklevél. Levélgyerek. Lehet nekünk egy levélgyerekünk? — Levélgyerekünk?! És akkor is csodálkoztam. Nem tudtam mindig kikapcsolódni a földtől elszakadt gondolataidhoz. Csak a telefonberregést vártam. Éf jelkor és hajnalban. És, ha felhívtál, először gyakoroltam a közönyt Minek tudd, hogy te ki vagy? Látod, milyen lényeges kérdés. Azt megtudni, hogy Te ki vagy Nekem! Most már tudom, hogy vége. Te már sehova nem telefonálhatsz. Hogy te már semmilyen telefont nem emelhetsz föl. Még ezt a kis butaságot sem mondhatod többet, hogy nyuszi-puszi. Végül is röhej. Mindenki mástól röhej. De akkor még nem tudtam, hogy ilyen hamar lesz vége. .Állandóan ettől féltem. Rettenetesen féltem. Senkinek nem vallottam be. Hétfőn egy, kedden másik, szerdán harmadik nő. Senkivel sem mertem szakítani, mert féltem! Nem tudtam akkor még, hogy a pofonok ilyen hamar! Mondd meg, most aztán egyszer igazán, és ne hazudj egy kicsit sem. Azok a rohadt pofonok valóban elcsattantak? Mikor? Emlékszel egyáltalán te valamiféle pofonokra? Vagy ezt már csak én találtam ki? Jó lenne tudni, hogy mi az igazság ezek körül a pofonok körül. Elmondanám, miért izgat ilyen vadul az a néhány rohadt pofon, ha nem félnék, hogy rám mordulsz, „már megint mindent megmagyarázol”, minek mindent tudni egymásról, minek kifosztani éppen azt, akit szeretünk. — Nem akarom elrontani ezt a csodálatos éjszakát. Nem, elég volt ebből. Mindig az Ágy. „Nem akarok tőled mást, hidd el, én más vagyok, mint a többi, na ne csacsiskodj!” Azután már az ajtóban szorongatják a mellem. Nem akarom elrontani ezt a csodálatos éjszakát. Jó lenne tovább aludni. Repülni valamilyen szárnyakon és mesélni. Zorbáról, a görögről, aki úgy tudott szenvedni, mint egy oroszlán és úgy tudott örülni, mint egy ember. Lehet, hogy kellesz. Lehet, hogy kívánlak. Lehet. Lehet. Csak várd, meg, amíg én is. Csak várd meg... ha szerelmes leszek. Ha igazán semmi mást nem érzek már, csak téged és engem. Amikor kiszakadok a testemből, mint a báb, átvedlek tarka pillangóvá, amikor a szárnycsapásaim nem tévesztenek célt, amikor nem kell a háló, sem a pezsgő. Csak te, csak te meg én. Milyenek js voitak azok a pofonok? Nem is voltak pofonok. Tudd meg, nem voltak azok pofonok. Csak te voltál meg én. Semmi rohadt pofon nem volt. És én kérni akartam, de nem mertem. Mert hétfőn egy, kedden egy másik, és szerdán egy harmadik volt az ágyamban. Es ha valaki akar, akár ie is köphet, de senkinek ebben a világban egyáltalán senkinek semmi köze az egészhez. Mert én Szerettelek és féltem, hogy megtudod és kérni akartam azok előtt a pofonok előtt, amik akkor még gondolatban sem voltak, hogy Te épp így, pont így, csak erre várj, erre a pillanatra. Mért kellett az a fehér láva. Miért kellett futnod, hogy utolérd a fehér korongokat? Hogy sohase felelhessél, de most még ezt nem tudom, most még csak félek etiőL — Nem akarom elrontani ezt a csodálatos estét. Ne rontsd el! Ki a fene akarja, hogy elrontsd? Csak azt tudnám, mit kell ilyenkor mondani, hogy ne álljak mint egy hülye, hogy részt vegyek kettőnk életében. Fogod a kezem én a Tiéd és melegem van. Egyszerűen melegem van. Már elfelejtettem, hogy milyen vagy. Már az sem érdekel, hogy milyen vagy. Csúnya biztosan nem, mert talán akkor el sem kezdődött volna ez az egész. De ha csúnya lennél, most már az sem számitana Most már csak az az egy számít, érzed-e, amit én sem tudok, hogy létezik? Kell-e próba, kísérletezzünk? Mégis csak lombik vagyok. Fortyogó savakkal tele. önts belém szerelmet. Gyűlöletet, és sok hazugságot és sok igazságot. Nézd csak a gőzölgő savak, hogy ülik dühöngő nászukat, szürke füst csap fel. Csak arra férlek, ez egyszer szívből mondd meg és ne hazudj, nekem: elhiszed-e, hogy nem dördültek el azok a rohadt pofonok? Mondd, hogy nem! Kérlek szépen, mondd, hogy nem. És az összes generálist neked adom. Te vagy a Bubulina. Te nem lehetsz más, ne is akarj. En teremtettelek, őserdőkből, aki hozzád mer nyúlni elég, mert te maga vagy a tűz, a víz, a föld, és levegő. Csak én ismerem a titkodat. A .Jó pofa” a „jó kis csaj” a „delefeküdnék vele” mögötti nő, nem más, mint a Bubulina. En tettelek Bubulinává. És fellázadsz a Teremtőd ellen,. Te szörnyeteg, ezt nem teheted, mert lehullsz vissza a sárgolyóra és a Bubuli- nából visszavedlesz szürke báb-Ildikóvá. — Nem akarok Ildikó lenni és egyáltalán nem akarok ember maradni, mert embernek lenni fáj. Nem akarok mindent csinálni, amire nem vágyom. Jó, ne legyél ember. Legyél üveg, csillogó üveg. Törhetetlen és törékeny, fehér és színes, ólomkristály és táblaüveg. És legyél virág, legyél ibolya és rózsa, kardvirág és liliom. Meg minden levél, csak maradj Bubulina, hogy élhessél! Most már tudom, megcsókoltalak, befontalak, mint a hóhér kötele a nyakat és a tested körül fojtó bilincs én voltam magam. A tüdőmből kaptad a levegőt és a pofonokról csak egy rohadt hazug mesélt Neked. Kérni akartam. Mert tudom, hogy vizet csak attól szabad kérni, aki ismeri a szomjúságot. Ételt csak attól, aki már éhezett! És kértem volna, hogyha hagyod, szeress, mert én mór szerettem, s Te is tudod, mi a szerelem. — Most halkítsd le a tv-t és ... nem, zárd el egészen. És tedd fel az ötödiket — én ismerlek. Mindenki másnál sznobságnak hittem volna, téged ismerlek. Egyetlen mozdulat nélkül hallgattad végig. Az utolsó tételnél azt mondtad „elég”. Csendesen csak annyit, elég. És átöleltél. Most Te lettél a hóhérkötél. Körülélted a testem és a kalandozásban egyszerre mindenhol voltál. Most kérdezd meg gyorsan: ki vagyok én? Én Te voltam. Együtt, egy fájó szorításban, egy szótlan, inkább szelíd, mint vad szorításban. „Ugye mondtam. Várd ki, amíg én akarom. Amikor minden más, mint amikor a pára felszáll. És csak a víz meg a levegő meg a főid és a tűz marad. Most, most akarom. Egészen, mindenestől, kimondva, őrülten, állatian és emberien és mint az üveg, és mint virág, akarom és kérem és vágyom. Érted? Fontos még ez a pofon? A vagonok fájdalma mellett el kell halványodnia egy nyikhaj pofonnak. El kell halványodni, hogy kitépted a jegygyűrűt a belsőmből és utána elhajítottad. Nem vállaltad sokáig az önkéntes mátkaságot. Túl nehéznek bizonyult. Gyengék voltunk. De hát fontos ez? Mikor a hajnal elért, minderről már semmit nem tudtál, semmit, csak a meg nem történt pofonok számítottak. És akkor még mindent nem tudtam, csak most tudom a végét és most futok, rohanok előle. Es akkor még csak felderengtek a szakításban rejLő új csaták. A barbárok szemmelverése. Az új, nélkülem, nélküled világ. Most már ne mondd meg, hogy fájtak-e azok a pofonok, most már ne mondd meg, ha tudnád, akkor se, félek, hazudnál. Menekülsz, s engem is futni hagysz. Sem én nem hagytalak el Téged, Sem Te engem, csak egyszerűen ben- nemrekedtek a lehetőségek, mint az anyában a magzat, úgy növekedett bennem a kín. Borzasztó, hogy megfojtottad a lehetőséget. S azok a gyógyszeres dobozok. Üresek, mint a bagoly szeme. Élettelenül merevek. Sose gondoltál arra, hogy a bagoly élve is olyan, mintha egy iskolai szertár kitömött lakója lenne? Furcsa, hogy ez jut eszembe, mikor Te magad voltál az élet. Fortyogó láva, a fekete hajsisak alatt. Es Prever-t adok neked, olvasd az utca költőjét. Fájjon minden tagodban a szabálytalan versek katarzisa. Dorlotin vagy mi. És a baglyok. Kérdeztem tőled, mit csináljak Veled? Nem emlékszem mit feleltél, de mezítelenebb volt a szó a testednél is. Nem tétováztál, amikor megfogalmaztad a szerelmei, nem tagadtad, a szeretkezést sem. Mindent így csináltál, határozottan. De a huhogás. Gurulnak fehéren, nem, nem akarom! Mit tehetek rohadt kis magányomban, minthogy huhogok. Vedd tudomásul, nem adlak, nem megyek veled, nem akarok beköltözni az iskolai szertárba, a baglyok közé. — Megaláztál, üvöltötted, vagy nem: „Vége, befejeztem, egy percig sem bírom tovább!” Még pofon is vágtál. Még pofon is vágtál. Pofon, pofon, pofon. Vágtál, vágtál. Váágtáál! — Most már tudom, őszinteségedet is elvitted, tolvaj. Hazug. Hazugabb vagy mindenkinél, mert elfogtad az én hazugságomat, és hagytad. hogy én is higgyek a Te hazugságaidnak. Nekik van igazuk. A Marcinak. A marciknak. Ha felkelnek az ágyból megmosakszanak. Pedáns gyerekek. Ennyi. Mire lefolyik a víz a kádból, részükről kész. Köszöni» szépen. Másnap elegánsan homlokon csókolják a babát „azért ugye szeretsz egy kicsit”, de a nevét már nem tudnák megmondani. Megspórolnak egy fájdalmat. De ha én is, ha bennem se lenne más, akkor ... akkor, most mi lenne ezek helyett az érzések helyett? — Halló, szia. — Szia. Mit óhajtasz? — Ezt így képes voltam kimondani. Minden gémberedett porci- kám reszketett, képes voltam rá: „Mit óhajtasz?” — Csak az Attila telefonszámát. Csak mondd meg és kész. Ő nyugodt. Te őrült vágj". Veled megőrülök. Érted? Egy nyugodt percem sincs, egy nyugodt pillanatom. Egy sem. Egy sem. Csak ezt kéred, ugye? Jó. Csak a barátom telefonját. Mit is kérhetnél mást? Kérd a vesémet. Nem, az nem fontos, mert kettő van belőle. Nem értékelnéd. Te csak az egészet értékeled. Az agyat. A szívet. És mindent és mindent. Nesze. Vidd. Te hiéna, edd meg, edd! Eeedddü! Most már úgyis mindegy, piszkosul meglógtál. Felnyaitad a bagolyszemeket. Benned kuvikolnak. Mindent tudok. „Csak azé leszek, akit egész lényemmel szeretek, amikor nincs ma és holnap, tér és idő. És akkor a kezembe vehettek, úgy, ahogy vagy. A személyiségedet akarom, és azt adom, ha még egyszer lefekszem valakivel, Te rettenetesen hazug, hogy mért nincsen erre erősebb szó?! Miért nem döftél kést a bordáim közé, hogy ne higgyem el. Hogy úgy fogadjam el, mint a többitől. Hétfőn, kedden, szerdán. „Nem akarom elrontani, el akarom rontani, helyesebben már nem rontom ei Veled, mert akarom. Most kérlek, ne kérdezd, hanem értsd! Végre!” “ Cj-ak a telefonszámot akarorn — Csak! Csak? Hazug. Te a gyűrűvel mit csináltál? Azzal is hazudtál. A kezemmel mit csináltál? A kezemnek is hazudtál. A testemmel mit csináltál? A testemnek is hazudtál. A szívemmel mit csináltál? A szívemnek is hazudtál. „... és hétfőn egy, kedden, egy másik és szerdán egy harmadik”. Most könnyen beszélsz, most már gyomrodban a fehér bagolyszemekkel. Mi volt: Dorlotin, Tardil? Mintha ez nem lenne mindegy. És akkor mi, Te akartuk. Érdekes, nem tudok pontosan visszaemlékezni, hogy milyen volt. Azt sem tudom, mit éreztem, a testemre sem emlékszem, bárhogy erőlködöm, arra sem, hogy eloltottad-e a villanyt? Nem. Az egész elmosódik, mintha nem is lett volna. Fáj. Emlékezni akarok, akarok, add vissza legalább az emlékeket. Állandóan egy közmondás bukkan fel gyerekkoromból: aki hazudik, az lop is. Te magadat loptad el. Az emlékedet. Legalább tudnám, jó volt-e neked, ez kínoz. Jó volt-e egy kicsit? Néztük a televíziót, a kezem meg állandóan a nyakadhoz ért. Igen, a karomra hajtottad a fejed. Elzsibbadt. Bosszantott. Zongoráztak és hegedültek. Helyesebben zongorázott egy nő és hegedült egy kopasz férfi. Erre határozottan emlékszem. Kopasz. De nem figyeltem, magamat figyeltem. Belélegeztem a tested. Nem akartam, esküszöm én nem akartam, helyesebben akartam, csak úgy csináltam magamnak, hogy nem akarom. Azt akartam, hogy Te akard. Akkor még nem tudtam a bagolyszemekről, a fehér oszlopokban összegyűjtött méregről, akkor csak azt tudtam, hogy akarom. Minden úgy volt, jó is, rossz is, ahogy kialakult. Eszemágában sem volt változtatni a dolgokon és mégis állandóan azt mondtam elég, nem bírom tovább. » Érdekes, nem is tudom, hogy mennyi ideje ismerlek, mintha egy másik életben mi már sokáig együtt lettünk volna, időtlen voltál bennem és rólad akár regényt is tudtam volna írni, de féltél, én is féltem, mert túlságosan akartuk. A téren, hajnalban. A hidegben. Te meg a sorsunk. Fehér bundád —, mondtad, elviszed a tisztítóba —, meg a fehér csizmád, Te egészen fehér. Mindig feketének akartál látszani, már akkor tudtál a fehér bagolyszemekról, üres fiolákról, én még semmit sem tudtam, csak féltem, rohantam előle. Átfutsz a síneken, hajnalban ritkán járnak a villamosok, én állok, bután bámulok „ugye, hülyeség lenne utánafutni”, valaki felel, „hát elég komikus lenne, az biztos”. En állat, kérdezősködöm, ahelyett, hogy a villamost feldöntve utánad — De hát mit csináljak, ha mindig az ellenkezőjét teszem annak, amit szeretnék, tulajdonképpen ez ... tulajdonképpen ez... nyögd ki már... nagyobb hazugság az egésznél. Ennyi. Körülbelül így képzeltem el, a többi a Te dolgod lenne, ne mondd, hogy irigy vagyok, hagyok az ötleteidnek helyet. Elvégre mégis csak Te vagy a filmrendező.
