Pest Megyei Hírlap, 1967. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

füfff MGGYKt yf/riflp 1967. SZEPTEMBER 1«.. VAf-ÄRNAt Ifjúságunk zenei nevelése Anatolij Kusnyecov: A kopott baján É KÖNYVESPOLC: i Chaplin j Életem Művészi nagyságát, szerepét a filmtörténelemben, aligha szükséges hosszasan méltatni. A filmművészet nagyjai kö­zött is megkülönböztetett he­lyet foglal el, s alkotásai — évtizedek múltával is — semmit sem vesztettek idő­szerűségükből, közönségsike­rükből. A csetlő-botló kisem­ber iránti mély rokonszenv, az igazság felülkerekedésébe vetett hit, s ezek világos kife­jezése a filmművészet magas­rendű eszközeivel, időtállóvá teszik az amúgy hamar fém­dobozba, s raktárak polcára kerülő filmtekercseket. Az al­kotót, ha másként nem is, filmjeiből jól ismerte a nagy- közönség. Kevesebbet tudott az emberről. Most, önéletraj­zának megjelentetése ehhez, emberi arculatának részletes és őszinte ' megismertetéséhez íad biztos lehetőséget Vaskos kötet, mert maga az élet is zsúfolt volt esemé­nyekkel. Chaplin meghökken­tő őszinteséggel szól nem csu­pán gyermekkaráról, hanem művészi vívódásairól éppúgy, mint emberi magánossága sokszor visszatérő érzéseiről, a világhír fölíoghatatlan voltá­ról, a gazdagság furcsa, s szá­mára sokáig hihetetlen tényé- ről. Nem szorítkozik pusztán a maga életének fölrajzolásá­ra; rengeteg híres emberrel volt dolga, s olykor néhány mondattal, de nyers őszinte­séggel rajzolja — s vési! ■— elénk portréjukat Érdekes és élvezetes olvas­mány Chaplin könyvé, s el­sősorban megragadó őszinte­sége, a vallomás közvetlensé­ge teszi emlékezetessé. (Euró­pa Könyvkiadó) (m. o.) (Ifj. Kertész László rajza) I fjúság és zene egy kicsit összekapcsolódnak egy­mással. A fiatalság a művésze­tek közül főként azok iránt ér­deklődik. amelyek leginkább „lírai” jellegűek, leginkább telítettek közvetlen érzelem­mel; Ide tartozik a zene mel­lett a tánc és a költészet, va­gyis azok a műfajok, amelyek léte és története mindig is összefonódott a zenével. Ra­jong értük, szereti és gyako­rolja. Éppen ezért a művészeti íz­lés kialakulásában ezeknek a művészeti ágaknak döntő sze­repük van. Az az élmény, amit az ember például a ze­nében ifjúkorában nyer, több­nyire egész életében elkíséri, arra emlékszik vissza szeretet­tel, mert hiszen a zenével együtt mindig ifjúságára is emlékezik. A zenei nevelést tehát nem lehet elég fiatalon elkezdeni. Nagy zeneszerzőnk és zenei nevelőnk, Kodály Zoltán egyik alapelve éppen az volt, hogy oz első lépéseket már az óvo­dában meg kell tenni, majd az általános iskolától kezdődően rendszeres zenei nevelést kell nyújtani. A magyar ének- és zenepedagógia ma az ő tanítá­sait követi, s ezen az úton vált méltán világhírűvé. A hazánkban járt külföldi szak­emberek mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak ze­nei általános iskoláink kitűnő munkájáról. Ezekben az isko­lákban a gyerekek már egész zsenge korban elsőrendű zenei nevelést kapnak, olyan ered­ményekkel, ami azelőtt szinte elképzelhetetlen volt. Mit kap mai ifjúságunk a zenében? Lehetőségekben csaknem mindent. A zeneisko­lákban és a zenét tanuló ifjú­ság száma többszöröse a fel- szabadulás előttinek, az isko­lai zenei oktatás széleskörűvé vált, az ifjúsági koncertek gyakorlata az egész országra kiterjedő mozgalommá fejlő­dött, a rádióban és a televízió­ban megkap minden jó zenét, amit csak lehet. Mégis azt lát­juk, hogy ifjúságunk csak kis részét használja fel azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel megismerheti és elsajátíthatja a legmagasabb színvonalú ze­neművészetet. A zenei nevelés lelkes apostolai, fáradhatatlan munkásai sokszor beszélnek arról, hogy minden eddigi eredményünk ellenére az if­júság széles rétegéhez nem jut el a jó zene. Most az or­szágos eseménnyé nőtt sláger­fesztivál alkalmából különö­sen szembetűnik az, hogy je­lentős rétegek számára csak a táncdal (s mellette, de még szintén az előbbi „csak”-ba be­leértve a „magyar nóta” és az operett) jelenti a zenei táplá­lékot, s ha a közönség (jobbá­ra az ifjúság) szavazatait meg­nézzük, abban sem mindig a legjobb, sőt nem is mindig a legmodernebb. Ifjúságunk zenei igényeit nemcsak maga a zenei neve­lés alakítja, hanem a környe­zet is. amelybe beleszületett és amiben él. Ez a „művészet- szociológiái” környezet nem csupán a már kialakultat, a már megszokottat tálalja a számára (például a magyar nótát és az operettet, vagy a hagyományos tánczenét), ha­nem nagyrészt meghatározza igényeit is. A zene társadal­munkban művészi funkciója mellett igen erős szórakoztató szerepet is játszik. Nemcsak magasfokú szellemi élvezetet nyújt, de szerves része, sőt ki­váltója a szórakozásnak, a vi­dámságnak, a fiatalos jó kedv­nek, a táncnak, alkalmas kí­sérője a fiatalok együttlété- nek, az udvarlásnak és a sze­relemnek. Nem találhatunk benne semmi meglepőt, hogy a fiatalság jelentős része első­sorban ilyennek tekinti a ze­nét, mivel szórakozásra, vi­dámságra és szerelemre vá­gyik. S ezt azok a zenei for­mák, amikkel a zenei nevelés során megismerkednek, nem nyújtják neki, legalábbis nem az ő igényei szerint. Az ifjúság zenei ízlésében ez a két hatás megütközik egymással, s a kialakult ízlés éppen kettőjük eredője lesz. Különösen éppen a serdülő­korban zajlik le ez az „ütkö­zet”, hiszen akkor ébred fel az igény azokra a szórakozási for­mákra, amelyeknek a zene mintegy kísérő jelenségük. S ezt tudomásul kell ven­nünk, azoknak is, akik az iga­zi művészet iránti lelkesedé­sükben és népünk kulturális színvonalának emelésében a legmagasabbra szeretnék he­lyezni a mércét. A „könnyű” műfajokban nem csupa rosz- szat találunk, hanem ízléseset, művészit is — például az „iga­zi” dzsesszben, vagy a beat­zene legjobb törekvéseiben. A problémát ezen a síkon éppen az jelenti, hogy a könnyű mű­fajokban sem mindig jut a legjobb a legszélesebb rétegek­hez. Az ifjúság zenei nevelése ezért szélesebb összefüggés­ben egyáltalán nem azt jelen­ti, hogy megpróbáljuk minden erővel visszaszorítani például a tánczene iránti érdeklődést (ez úgyis lehetetlen lenne), hanem azt, hogy a két hatás „eredőjét” igyekezzünk mó­dosítani. A módosítás lépésről lépésre haladva, az arányok módosítását jelenti. Azt tűz­hetjük ki célul, hogy minél többet a zeneirodalom nagy értékeiből, s minél jobbat a „populáris” műfajokból. E z a célkitűzés szerény, de reális. Lényegében úgyis fogalmazhatjuk; növelni akar­juk a választékot. Többet aka­runk adni az igazi zeneművé­szetből, bízva abban, hogy aki­hez — megfelelő körülmények között, és előkészítéssel — el­jut, az hívévé is szegődik. De nagyobb választékot kívánunk nyújtani a népszerű műfajok­ban. Az igénytelenség ugyan­is, ami ifjúságunk egy részét ebben a tekintetben jellemzi, mindig visszavezethető a „kí­nálat" egyoldalúságára. Ha ilyen vonatkozásban is meg­kaphatja a legjobbat, akkor jobban fog szelektálni. Az ízlés igazi nevelője ter­mészetesen továbbra is csak a legjobb, legigényesebb zene­művészet lehet. A zenei neve- • lés legfontosabb célja mindig ! is a zenei ismeretek megaia- j pozása, a zeneművészet nagy [alkotásainak megismertetése lés megszerettetése marad. Ez I a záloga a zenei ízlés általá- i nos fejlődésének, ez vezethet Soda, hogy a „könnyű” műfa- ; jókban is határozott igény éb- S redjen a zeneileg magasabb- ; rendű iránt. Itt hosszú folya- ; matról, évtizedek munkájáról j van szó, nem gyors rohamról > és gyors sikerekről. Zenei ne- | velősünk eddigi eredményei fazonban azzal bíztatnak, hogy !a jövő munkája is eredmé- ! nyes lesz. i Vitányi Iván Jönnek a külföldiek — Tehát, kartársak — mondta egy értekezleten az áruház igazgatója —. nyakig i>o gyünk az idegenforgalom­ban. Csak úgy árad hozzánk a sok külföldi. És mi? Még csak meg se tudjuk értetni ma­gunkat velük, mert nem tu­dunk idegen nyelveket. — Én tudok latinul —, szólt közbe Tsimel a divatáru­osztályról. — A latint már régóta nem használják. Ezzel nem sokra . mész. | — Filipcsak tud angolul! — ^ kiáltotta valaki a terem sarké- ^ bál. | Az öreg Filipcsak, a háztar- ^ tási cikkek osztályáról, bátor- ^ talanul odaballagott az elnök-1 eég asztalához. — Tesék, csak, tessék... —^ Az igazgató szívélyesen nyúj-§ tóttá a kezét. — Tényleg be- ^ szél angolul, tervtársam? — E till, igazgató úr... EgyS kicsit. — Nagyszerű! Kap egy har-1 ci feladatot, Filipcsak kartárs! j Állítson össze listát azokról a § szavakról, kifejezésekről, ame- § lyeket a leggyakrabban hasz- \ nálunk itt nálunk, az áruház ban. Ezeket fordítsa le angol ra. Világos? A maga kis szótá- ^ raí majd stencilen lehúzzuk és ^ minden osztálynak adunk be-§ lőle... Az öreg Filipcsak munkához ^ látott. Egy hét múlva a szó- ^ tár elkészült. Az igazgató ki- § vánsága szerint benne voltak $ mindazok a kifejezések, ami- ^ két az eladók a vásárlóklcal ^ szemben a leggyakrabban ^ használnak. íme néhány: „Nincs”. ^ „Volt, de eladtuk az utolsót darabot is”. „En találjam ki maga he-^ lyett?” „Fogyjon le egy kicsit és Jó^ lesz magának ez a méret". ^ „Nem látja, hogy ebédelek?” ^ „A kirakatból árut nem ve- ^ szítuk be”. „Mlirt nem nézte meg, hogy\ mit vesz?* & „Nincs száz kezem”. „Panaszt tehet az igazgató­nál, de csak minden hónap el­ső hétfőjén". Az igazgató elégedetten bó­lintott. Nemsokára megszólalt: — Minden eshetőségre szá­mítva fordítsa le angolra még ezt is: „Leltár miatt zárva. A Legközelebbi nyitva tartó áru­ház a szomszéd városkában”. Adam Ohockij (Fordította: Alföldi Erzsébet) A járási kultúrházban a műkedvelők vetélkedőjét tar­tották. A zsűri asztalára vör- henyes lámpafény-darab hul­lott, amely csak a térítőn fekvő rózsaszínű jegyzetfüze­teket és az átlyukasztott lis­tákat világította meg. A zsűri elnöke — zárkózott, szemüveges, koros zeneszerző — alig szólt valamit, arcáról bajos lett volna leolvasni, hogy tetszett-e neki valami, avagy sem. A zsűri másik tagja egy fiatal konzervatóri­um i aspiránsnő, aki a zene­szerzővel érkezett. Ott ült még a zsűriben a kultúrház művé­szeti vezetője is. Végtelenül hosszúra nyúlt a műsor. Énekkarok, táncosok, felolvasók, s megint kórusok váltogatták egymást a színen. Valamennyit nagy nyugalom­mal, érzéketlen figyelmetlen­séggel nézte végig a zeneszer­ző, nagyritkán kipipált egy- egy műsorszámot. Most egy tizenöt-tizenhat éves forma apró, félszeg, pi­rosarcú kislány jelent meg. Tömör lenszín copfját az ese­mény fontosságának kedvéért — vagy inkább, hogy idősebb­nek és szolídabbnak lássák — tarkóján koszorúba fonta. Ha­talmas, kopott bajánt cipelt magával, melynek bársonyból készült a fujtatója. A rendezők elfelejtettek széket adni a lányinak, aki csak nézett, álldogált, majd elszaladt a színfalak mögé. A teremben néhányan nevetni kezdtek. Aztán a lány maga hozott széket, leült, elrejtőzött a hatalmas baján mögé, ujját ! annak gombjaira tette. A te- ! remben megint sustorgás hal- ; látszott. A lány gyors, ijedt j mozdulattal széthúzta a fuj- j tatót. A hangszer csodálato- isan zengett Ismerős, fölkapott moldo- I vonyászkát játszott. Valami- ; kor^ hallás után tanulta meg, I később, a kultúrházban kot- I tárói. Csakhogy nem olyan ! könnyű ezt úgy játszani, aho* jgyan kell: könnyedén, termé- : szetesen, lendülettel, hogy S mindenki lélegzetvisszafojtva ^figyeljen. ^ A 'művészeti vezető előre­^ dőlt, szorongva figyelte a lány ^ cikázó kezét. Az aspiránsnő í is megváltoztatta eddigi tar- § tását, letette töltőtollát is, s jó- § ságos, sőt gyöngéd pillantás- ^ sál figyelte a lányt. A zene­szerző megtörölgette szemüve- ^ gét, s a listán keresgélt. Végre ^rátalált: Nyina Mokina, ta- Snuló, nagyharmonika. $ A taps csak alig-alig volt ^ hosszabb a szokásosnál, s ^ mindössze a távoli sarokban, S ahol a törzsközönség helye van, csapódott össze néhány tenyér továbbra is a beállott csöndben. A szám után szünet követ­kezett. A zeneszerző kiment az üres erkélyre, s élvezettel rágyúj­tott egy aranyvégű cigarettá­ra. Aztán eszébe jutott, hogy beszélni akart a kis bajános- sal, elnyomta a cigarettát és keresésére indult. A kislány a színpadi feljá­rónál ült egy sarokba dobott poros díványon és nagy erő­feszítéssel kényszerítette ma­gát, hogy ne sírjon. A zene­szerző a lány mellé ült. Ha­marosan megtudta, hogy rö­vid ideig a művészeti vezető tanította a lányt. Már késő este volt, amikor a zeneszerző elindult a kultúr- házból. Csak ritkás lámpa­fény világította meg a kita­posott útszélt, így hát csetlett- botlott a sárban. Sokáig bolyongott a keríté­sek mentén, mérgelődött, hogy az utcasarkokon nincs név­tábla, a házszámokon meg nem lehet kiigazodni. A legelső, ami a szemébe tűnt Mekináék lakásában, a megszámlálhatatlanul sok fénykép. Az ablaknál lévő kis- padon pedig ott hevert az öreg baján, ügyetlenül eligazga­tott táskájában. Nyina már leengedte azt a komikus komtyot. Hosszú coi­tal még kedvesebbnek tűnt a zeneszerző szemében. Nyina anyja — sovány, kissé már hajlott asszony — figyelme­sen, de cseppet sem megle­petten kínálta hellyel a ven­déget Hamar jdderült, hogy csupán ketten laknák a házban, az apjuk a háború után halt meg. Karcolás nélkül végig­élte a háborút, hazajött, lefe­küdt és egy éjszaka elvitte a szíve. A baján őutána ma­radt, s a kislány egy kicsit próbálgatta. Szimfóniákat ugyan nem ismer, de érti a kottát, szolfézst, meg zeneiro­dalmat is tanult. — Nekem nagyon tetszett — mondta a zeneszerző. — A kislány jól játszik. Komolyan kellene tanulnia. — Nyina, menj ki — rendel­kezett váratlanul az anya. A leány, aki eddig úgy ült, mint egy kisegér a szénába bújva, kelletlenül távozott. — Ne bolondítsa ezt a lányt! — csattant fel hirte­len ellenségesen az anya. Bi­zonyára elfeledte már, hogy diplomatikusan akarta le­folytatni ezt a beszélgetést. — Ne keverje meg a fejét, csak annyit mondok! Maga ko­ros ember, s mégis ilyen nem rendes dolgot eszel ki! ösz­, szebeszéltek talán, mi? : A zeneszerző úgy vélte, [ egyedül ő fedezte föl ezt a | tehetséget. i — És miért nem rendes? — i kérdezte sértődötten. ; — A könnyű életre nem [ engedem, a művészetre nem i adom — mondta élesen az [anya. — Nem azért neveltem, i nem azért törtem magam ér- ; //////////////////*'////////////////////////; te. Most ő az én egyedüli se­gítségem! A zeneszerzőt megzavarta ez a váratlan fordulat, de azr tán hevesen kardoskodott: a tehetséget meg kell menteni, annak fejlődnie kell. Ée hogy a művész munkája hát egyáltalán nem „könnyű élet”. A művészet — szép hivatás. Az alkotás pedig hatalmas boldogság. Ám érezte, ebben a hely­zetben ezek a súlyos szavak üresen konganak. Valahol bensőjében pedig sértettsé­get érzett: lám, lejön ebbe a kisvárosba, s elmondaná, hogy a lányt fölviszi a fővá­rosba, megígéri, hogy vigyáz rá, tanítja, segíti... I ültette a kalapját, szárazon elbúcsúzott, s kiment. Először semmit sem látott. Vaktában elindult. A kerítésnél hirte­len mellette termett Nyina, — Nagy a sár nálunk, majd én vezetem — szólt félénken. — Csak lépjen utánam. — Megbékéletlen édes­anyád van — mondta a zene­szerző. — És neked mégis ta­nulnod keli. — Tudom én azt — mondta meggyőződéssel Nyina, ahogy a süldőlányok beszélnek, akik meg vannak győződve, való­ban tudják, mit kell tenniük. — Te még keveset tudsz — mondta a zeneszerző. — De majd... — Játszani fogok, tanulni, s jaj, hogyan játszom majd! — kiáltotta hevesen a kislány. Megmutatom, neki is meg­mutatom és mindenkinek megmutatom! A zeneszerző cuppontott egyet, majd előhalászott egy cédulát. — Jól van. Tessék, itt a cí­mem. És ha úgy adódik „ hm., hát akkor gyere. És a bajánt óvd nagyon: igen jó szerszám, felbecsülhetetlen értékű. ' " Dühösen szuszogott, majd elindult a másik irányba Másnap egy fülig sáros autóbusz állt a kultúrház elé. A vasútállomás negyven ki­lométerre volt, s a zsűri tag­jai ezen a buszon utaztak 'odáig. Nagy tömeg jelent meg. A zeneszerző mindenkivel kezet fogott, mindenkitől ba­rátságosan elbúcsúzott, mégis elégedetlen volt. Nyugtala­nította a tegnapi párbeszéd, s azoknak a gyötrelmes gon­dolatoknak maradványa, amelyekkel álomra tért. Elindultak. A zeneszerző hamarosan fölismerte Nyina Mokináék házát. Fülébe csen­gett a lány hangja: „Megmu­tatom, mindenkinek megmu­tatom!” — Nagy melegség­gel gondolt arra, hogy ez a lány minden bizonnyal meg­mutatja. Kabátujjával az ab­lakot törölgette, hogy még egyszer megnézze a hozzá oly közel került kis várost. A dombok lassan magukba rej­tették, s köröskörül, egész a láthatárig csak a letakarített mezőség nyújtózkodott. (Ferenc Győző fordítása)

Next

/
Oldalképek
Tartalom