Pest Megyei Hírlap, 1967. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-30 / 178. szám
1967. JŰLIUS 30.. VASÄRNAP AZ UTOLSÓ LEVÉL „...adjutánsom, Petőfi őrnagy" így kezdődik a harmadik levél: „Kedves édes Juliskám, e szempillantásban értem ide, hatnapi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e elcbbe- ni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdi-Vá- sárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat”. A dátum; július 29. Két nap múlva: Segesvár. Az út állomásai ismertek. Petőfiét július 17-én indulnak Erdélybe. Két nap múlva Tor- dára érnek. Júlia és Zoltán itt marad Miklós Miklós református lelkésznél; s a költő Egres- sy Gáborékkal tovább indul, Bem seregéhez. Az „előbbeni két levél” közül az első Maros- vásárhelyről íródik, 1849. július 22-én. „Kedves lelkem, Julis- j kám, késő este van. Az imént értünk ide. Holnap korán reggel indulunk Udvarhelyre”. A további útvonal: Udvarhely, Csíkszereda, Kézdi vásárhely, Bereck. A Kézdivásár- helyről írt levél, az „előbbeni két levél” közül a második, elveszett. Vagy elkallódott, vagy Szendrey Júlia ezt is megsemmisítette. Mint — a két fennmaradt kivételével — az összes hozzá írt Petőfi-levelet. A harmadik, a július 29-i így második levélként került be az irodalomtörténetbe. Petőfi Bereoken találkozik Bemmel. A 29-i levélben így írja le a találkozást: „ ... megálltam hintája mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, • összeöleltük és csókoltuk egymást: „mon fils, mon fils, mon fils!” szólt az öreg sírva. A körülállc népség azt kérdezte Egresi Gábortól, ,fia ez a generálisnak’?” És folytatódik az út Vissza, Marosvásárhelyre, „Kézdi-Vásárhelyen, Sep- si-Szentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül.” „Rohantunk, szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt” — írja. De a levél mégis tele van örömmel, tervezgetéssel. „Ma azt mondta a másik segédtisztnek” — és németül idézi Bemet: „Jelentse a hadügyminisztériumnak ... hogy adjutánsom, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok szégyenteljes eljárása miatt rangjáról leköszönt, ismét szolgálatba lépett”. Kell-e ennél szebb elégtétel? A 48-as félreállítások, aljas rágalmazások, a követválasztás kudarca után? S a 49-es afférok után? Amikor februárban — egy semmiség, a nyakravaló miatt — összekülönbözik Mészáros Lázár hadügyminiszterrel. S májusban Klapka Györggyel, a megbízott hadügyminiszterrel. Ez már majdnem vérre megy. Klapka, (Ugyanaz a Klapka, aki Világos után hősiesen védi Komáromot!) most Pesten letartóztatja és felakasztással fenyegeti a költőt. Persze, csak feltételesen. De eljárásával mélységesen megalázza Petőfit — akit a letartóztatásból (tiszttársaival együtt) Görgey Artúr ment ki... És most, júliusban Petőfi 99 Minilakótelepi a fenyvesben EZER ÓRA MUNKA AZ UJ OTTHONÉRT elégtételt kap. A bálványozott Bem, a Petőfit fiaként szerető hadvezér-forradalmár újra magához hívta, s hogy megjött, magához öleli és ismét kinevezi hadsegédjévé a költőt. Aki újra őrnagy, de még nincs egyenruhája. Ez az elégtétel-motívum. A levél másik fő motívuma a magánember-Petőfi boldog tervezgetése. Bem mellett, az erős kicsi ember mellett a költő újra reménykedik: .......Csíkszeredának és K ézdi-V ásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi- Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban j tetszik. Majd körülménye- \ sebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni altaró fecskék”. — S a Bemmel való találkozás leírása után ismét visszatér ez a szép tervezgető motívum: „(Bem) az útban mondta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozlak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem”. A dátum; július 29. Két nap múlva: Segesvár. Július 31. Késő délután van. Segesvár mellett, Fehéregyháza és Héjjasfalva között megbomlik a hadrend, kezdődik a menekülés. „Sors, nyiss nekem tért!” — kérte a költő. A sors tért nyitott — arculcsapások, kudarcok, meg nem értések árán. Még hátravan az utolsó arcul csapás. „Ott essem el én, a harc mezején” — írta 1846. decemberében. Akkor még csak önmagának tartozott az életével. Most családja van: felesége, hét és fél hónapos kisfia. Akkor, és később Is, sokáig, világszabadságról álmodott — és Európa már csendes. Harcolni akart a harc mezején — most menekül a harc megfigyelője, a fegyvertelen, civil ruhás őrnagy. Ez az utolsó arcul csapás. És a címzett néhány nappal később felbontja az utolsó levelet. Murányi József Aki lakott már kisgyermekkel albérleti szobában, ifjú feleséggel a szülők szoba-kony- hás lakásában, társbérletben, mosókonyhában — csak az érezheti át igazán annak a húsz dunakeszi családnak az örömét, akik a község legszebb helyén, sudár vörösfenyők között készülnek a fészekrakásra. Jó két esztendőre nyúlik vissza a Kápolna utcai „minilakótelep” születésének története. Akkor határozta el ugyanis a Mechanikai Laboratórium KISZ-bizottsága, hogy lakás- • építési akcióval segít megol- ! dani a fiatal műszakiak, ifjú munkások égető lakásgondjait. Hosszú lenne felsorolni azt a sok kilincselést, szaladgálást — a kiszemelt területet például a Lósport Vállalat alagi telepétől kellett kisajátítani — ami az első kapavágást megelőzte. Ma már állnak a házak, öt, egyemeletes épület. Egyik másikban már a belső vakolást, festést végzik a szakemberek. — Mikor lesz a lakásszentelő? — faggatom az egyik leendő lakót, Hámori András programosztályvezetőt. Derékfájása miatt most nem dolgozni, csupán nézelődni jött az építkezésre. — Az átadás eredeti határideje július volt, de ezt augusztus végére módosította a Dunámén ti Építőipari Ktsz. Olyan hangon mondja, mint aki nem hagyja elrontani az örömét. Pedig, ha valakinek, nekik aztán joguk lenne a bosszankodásra: ezek a lakások nem az „égből pottyan- nak”. Száznegyvenezer kemény forintot és 1000 órai munkát áldoznak érte. (A szerződésben eredetileg 700 óra szerepelt.) ök, a leendő tulajdonosok ásták ki az alapot, betonoztak, a tetőszerkezetet állítottak, az összes villany- és vízszerelési munkákat elvégezték. Tavaly május óta minden ünnepüket, szombat-vasárnapjukat itt töltötték. Levizitelünk Hámori Andrásnál. Megnézzük a két egymásba nyíló nagyszobát, a kü- lönbejáratú kicsit, a piros-fehér kőkockás konyhát, fürdőszobát, előszobát. Minden tágas, takaros. Az ablakok előtt gőgös-merev fenyők, susogó akácok. Nadrágszaggató ágaik között csábító félhomály honol. Jó helyük lesz itt az apróságoknak ... ny. c. SIÓFOK Csónakmotor ez egymilliomodiknak Nem mindennapi rekordot ért el az idén a MAHART balatoni hajózási üzemigazgatósága. Szombaton délelőtt a siőfoki kikötő pénztárában Chista Novak NDK-beli vendég megváltotta az idei egy- milüomodik jegyet. Az egy- milliomodik utast Horváth Imre igazgató és Pinczehelyi Károly kereskedelmi és forgalmi osztályvezető köszöntötték, s átnyújtották az ajándékot: egy csónakmotort, virágcsokor kíséretében. Esti horgászkaland Érdekes esti horgászkaland színhelye volt a balatonfüzfői tóparti szalcasz, ahol Szögsdi Dénes, a helyi horgászklub tagja társaival együtt hódolt kedvenc időtöltésének. Sötétedés után, este kilenc óra tájban erős rántással jelezte a zsinór: nem mindennapos hatalmas példány akadt a horogra. Zseblámpák fényénél kezdődött meg az a kétórás küzdelem, amelynek végén sikerült partra emelni a zsákmányt. A kapitális hal előbb a nyílt víz felé vette útját, majd a nád felé tört, ahol a vízinövényzetben végérvényesen elakadt. A horgász és társai begázoltak a nádasba és ezután kiemelték a tóban fogott idei legnagyobb halat, egy 15 kilós pontyot. A Balatonon az idei szezonban már eddig is szép eredményeket értek el a horgászok. Több tíz kilósnál is nagyobb hal kerüli szárazra. UGYE, KÉSZEN LESZ AUGUSZTUS VÉGÉRE?..; Van, aki tagadja... vaj, aki bevallja... Először nem szóltam semmit, egészen pontosan: július 16-án nem szóltam. Ezen a napon jegyet váltottam Rákospalota-Uj- pest állomáson Dunakeszi gyártelepig 13 óra 50 perckor. A dologban csak annyi az érdekes, hogy megkérdeztem a pénztárostól, igen udvariasan, valahogy így: „Kérem, lenne szívtus megmondani, hogy onnan, Dunakeszi gyártelepről mikor indul vissza az utolsó vonat?’' Készséges választ kaptam: „Ha este ll-kor kint lesz az állomáson, még vissza tud jönni: 23 óra 9 perckor jön visszafelé az utolsó vonat”. Jói Este, pontban 23 órákor megtudtam, hogy valóban van vonat 23 óra 9 perckor, csakhogy hétköznap, most pedig vasárnap este van — Ilyenkor nincs. Hamar az autóbuszhoz, az országútra, de addig ez is elment. Csak éjfél után 17 perccel jött egy busz. Mondom, ekkor nem szóltam semmit, noha nem esett jól, hogy „eltájékoztattak”. Hanem egy hét múlva — egészen pontosan: július 24-én reggel 6 óra 15 perckor Dunakeszi gyártelep vasúti megállóhelyen, megint mi történik? Ezt már nem tudom magamba zárni. Egyszerűen lekéstem a 6 óra 12-es Budapest felé tartó vonatot, lekéstem, mert hiába értem ugyan oda az indulás idejére a vasúti aluljáróhoz, a közben befutó vonatról olyan tömeg áradt lefelé, hogy nem tudtam velük én, az egyedül lefelé haladó, megbirkózni. Hiszen ha szaladhattam volna; de ráadásul birkózva törni az utat... t A vonat elment. Pedig nekem 7 órára a Körúton kell lennem .. • ismét csak a pénztároshoz fordultam, mert hirtelen hol tájékozódhattam volna? ,»Mikor indul befelé a legközelebbi vonat?” A pénztáros felnézett az órára és azt mondta: „6 óra 44-kor”. így már nem leszek a Körúton 7 órára — gondoltam —, mindegy no; van több mint 25 percem, addig veszek egy hétfői újságot az aluljáró alján. Leballagtam a lépcsőkön. Már a 'lapot forgattam, amikor egyszercsak jött fenn egy vonat. Ránéztem az órámra: 9 óra 24. Biztosan áthalad, nem áll meg. Nyugodtan lapoztam tovább. És ekkor a vonat megállt. Szedtem a lábam, rohannék, de fentről Ismét csak megindult a rohanó tömeg, • én újra ott küzdöttem ellene az aluljáróban egyszál magam. Természetesen a vonat nélkülem ment el. Maradt időm, hogy elgondolkozzam. Senki se higgye, hogy azért emelek kifogást, mert a pénztárosok nem tudják a menetrendet. Végeredményben, miért nem tudom én azt a menetrendet, amikor én utazgatok itt összevissza ... Mégis — kérdem —, miért igyekeznek eltitkolni a pénztárosok, bogy nem tudják mikor indulnak a vonatok? Miért igyekeznek úgy tenni, mintha tudnák a menetrendet? Ez bánt engem legjobban, hogy nem őszinték. Ha csak annyit mondanának a kérdésre, hogy mikor indul a vonat: „Mit tudom én, kérem” — mindjárt jobb volna. Mert akkor megkérdezne az ember egy őgyelgő utast... D. K. J. Magyar Pamutipar Budapest IV. Erkel a. 30 felvesz 16 évet betöltött leányokat qéoen betanuló dolaozónak FELVÉTEL AZONNAL KIÉ LEGYEN A GÉP? Őszinte disputa aratás közben — Jól megy az aratás? Jól! Jól, mert van két saját kombájnunk. Hanem, ha ezek nem volnának... — Akkor? — Megnézhetnénk magunkat — mondja Mezei József, a zsámboki Petőfi Termelőszövetkezet párttitkára, s előveszi az aratási listákat. — Tessék. Az egyes kombájn 115 hold árpát és 230 hold búzát aratott. A kettes; 125 hold árpát és 214 hold búzát... Ezek a mi saját, új gépeink. Van itt azonban két másik kombájn is az Aszódi Gépjavító Állomásról. Az egyik 44 hold árpát és 65 hold búzát aratott, a másik még ennyire sem jutott, mindössze 13 hold árpát és 66 hold búzát vágott le... Többet álltak, mint amennyit mentek... Eddig kevés panasz volt a gépjavító állomásokra, mondom a szövetkezet párttitkárának. — Ide ócskavasat küldtek — szól közbe Norman László, a szövetkezet főagronómusa. — Az a helyzet — magyarázza a párttitkár —, hogy a gépjavító állomások kiselejtezik, eladják a kombájnokat, és már nem sok gondot fordítanak a felújításukra. Legalábbis úgy gondoljuk, ez a baj. Különben szítették volna két is. — Velünk ezt többé nem teszik meg — fogadkozik Ma- kádi István, a szövetkezet elnöke. — Jövőre veszünk még két új kombájnt. Ezentúl saját géppel aratunk ...! — Nem tudom, honnét vették ezeket az adatokat a zsámbokiak — mondja Tőzsér Béla, az Aszódi Gépjavító Állomás igazgatója, amikor megmutatom feljegyzéseimet gépeik elmaradásáról. Forgatja, nézegeti a saját papírjait, számokat ír egymás alá. — Nálunk nem egészen így fest a helyzet — mondja végül. — Tehát nincs különbség a szövetkezet és a gépjavító állomás kombájnjainak teljesítménye között? — Azt nem mondtam. Van. Csakhogy a szövetkezet gépei újak, a mieink pedig meglehetősen öreg masinák. Ezt is be kell számítani. — Lehetséges, hogy eszerint már önök nem is törődnek ezekkel az öreg masinákkal? Egy kicsit a sorsukra hagyják a kiszolgált kombájnokat, hiszen úgyis kiselejtezik, eladják majd valamennyit... Így van? — Ki mondta azt, hogy eljobban élőké- — Egy darabot sem adunk el, ezeket a gépe- egyetlen darabot sem. Amelyiknek lejárt az ideje, azt persze kiselejtezzük. Mi nem áldozunk ezekre a gépekre, azt mondják? Itt áll pontosan — mutat egy könyvet. — Az állomásnak 49 kombájnja van. Ezek rendbehozására csak június 30-ig 13 934 órát fordítottunk. Szorozza be ezt 8,60-ával, mert ennyi az átlagos órabér! Csak a munkabér 120 ezer forintra kerekedik ki, ehhez jön még az anyag, az alkatrész; ez kombájnonként 15 ezer forint. Bár igaz volna, hogy nem kellene áldoznunk ezekre a gépekre! — Mégis, mi hát a hiba? — Hangsúlyozom — figyelmeztet az igazgató —, hogy mi nem adunk el gépet. Az én saját véleményem azonban az, hogy igenis el kellene adnunk a gépeket; a kombájnokat is és úgy, mint előzőleg az erőgépeket. Mert ez a mostani helyzet tarthatatlan. Ugyanis: a kombájnok jelenleg a gépjavító állomás tulajdonában vannak, tehát a mieink, de nincs rájuk emberünk. A kombájnost a szövetkezet szerzi, aztán szólnak adjuk a kombájnokat? — néz • nekünk, s mi állományba rám az igazgató csodálkozva, vesszük az emberüket, aztán adunk neki gépet; menjen a tsz-hez, akikkel tárgyalt, s kezdje meg náluk a munkát. Végül mi történik? A kom- bájnosnak ugyan mi adjuk a fizetést, de a szövetkezet ezt az összeget kiegészíti neki annyira, amennyiben korábban megállapodtak. Nagyon felemás helyzet. A szövetkezetek ritkán találnak jó szakemberre, s ha találnak is, azokat inkább a saját gépeikre ültetik... A gépjavító állomás kombájnjai nemigen érdeklik őket... — Akik nálunk dolgoznak^ mind a négyen jó szakemberek — mondja Norman László, a zsámboki főagronómus. — Jövőre, ha veszünk két másik új kombájnt, ezeket az embereket ültetjük rájuk. Meg kell azonban nézni azokat a gépeket, amelyeken most dolgoznak, azt a két állomási kombájnt... — Nem hiszem, hogy ezen a gépen sokat javítottak volna — magyarázza később Bimbó László, az egyik öreg kombájn vezetője, amint a tarlón beszélgetünk. A két öreg masina egymás mellett áll; valóban nagyon megviseltek. A két új amott versenyt rohan. A motor rossz, 8—10 kiló kenőolajat is megeszik a gép. Nem volt ez a motor eddig se gyűrűzve, semmi... Szóval úgy van, ahogy valaha elindították ... — Hány esztendeje kom- bájnozik? — Négy. — Járt már ilyen SZK 4- essel? — Ilyennel még . nem — mondja Bimbó László. — Csak AC-vel, a magyar kombájnnal ... — Az enyém még rosszabb — mutatja a saját gépét a másik öreg kombájn vezetője. Tóth István, — Ennek le volt töredezve az ékszíj tárcsája, folyt belőle az üzemanyag. —• Megmozgat egy kisebb tárcsát, lóg, mint valami öreg, lyukas fog. Tessék, szabadna ennek így himbálódzni? — És maga — kérdem —, mióta arat kombájnnal? — Az idén kezdtem. — Honnan jött? — A honvédségnél voltam raktáros. De csináltam én már sok mindent, kérem, értek egy s máshoz ... Az egyik új kombájn vezetője, Bajnóczi István — aki végül mégis leszáll a gépről néhány szóra — körülbelül ennyiben foglalja össze a véleményét: — Mi a baj ezekkel az öreg kombájnokkal? Megmondom én. Az, hogy ezekkel minden esztendőben más járt. Az az igazság, hogy hajtották a gépeket, nem törődtek vele, hogy bírják, nem bírják, hogyan működnek; csak azon a nyáron minél többet meg lehessen keresni velük. Most aztán meg lehet nézni őket... — Ezért kell nekünk saját gép — bólint rá a szövetkezet elnöke, s kiszámítja, hogy ráadásul még olcsóbb is, ha az övéké a gép. — Legyen igaza a zsámboki kombájnosnak — mondja később Tőzsér Béla, az Aszódi Gépjavító Állomás igazgatója, aki megadja ma\
