Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-27 / 149. szám

1967. JÚNIUS 27., KEDD "kJCíe-Iíw Elszaporodott a kolorádóbogár. A gyömrői Petőfi Tsz-ben PL—4—Zineb keverékkel permeteznek hetven holdon. Ez a szer megöli a kártevőket, de nem rontja a krumpli ízét Foto: Gábor ! Jubilál a fóti hogy a kormány efSS/SSS/S/SS/SSSSS//SSSSSSS/YSSSSSSSSSSSSSfSS/SSSSSSSSSSSSSSfSSfS/S/SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSrSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSfSS/SSSSSSfS//SSSS/SSSSSSSSSSfSSSSSS/SSfSSSSSSSSS/S | Tíz éve, $ intézkedése, kilenc megyei $ nótán ács gyűjtése, és a nagy- $ fokú társadalmi adakozás nyo- ^ mán létrejött az európai hírű § nevelőintézet, a fóti Gyermek - § város. ^ A tízéves évforduló alkal- & mából vasárnap kiállítással, sport- és kultúrműsorral ad- s tak számot életükről a gyer- * mekek. A kiállítások sokolda- | lúsága és színvonala poli- 5 technikában, lakásdíszítésben, § kézimunkában, vagy képzőmű- ^ vészeiben — arról tanúskodik, § hogy itt sokkal többet jelent, sokkal mélyebben szemé­lyes alkotó tevékenység a szakköri foglalkozás, mint máshol. | Az egri diáknapokon épp az S elmúlt hónapban nyert arany­3 Gyermekváros érmet képzőművészeti kollek­ciójuk, s egyéni aranyérmet a legjobb: Banga Ferenc, alá képzőművészeti főiskolára ké­szül. Tanáruk, M. Szabó Ist­ván festő, a képzőművészet sok speciális ágazatába vezeti be a keze alatt szorgoskodó gyermekeket. Aranyérmes, többek között a gyermekváros népi tánckara és pengetős zenekara is. Ezen a napon mindenki előtt megnyíltak a gyermekváros kapui. Bárki besétálhatott a hatal­mas parkba, megnézhette a kiállításokat, találkozhatott a gyermekekkel, a nevelőkkel. A régi növendékek közül is so­kan felbukkantak az árnyékos sétányokon, a rég elhagyott, de bizonyára el nem felejtett folyosókon. —d— A szónak is egyenes az útja... Magas, vállas, harmincon túli fiatalember. Motorszere­lő, tizenöt esztendeje dolgozik az Ipari Szerelvény- és Gép­gyárban, az armatúra- és mo­torüzem nyolc tagú, kétszeres szocialista Kossuth-brigádjá- nak vezetője, Palotás Gusztáv­nak hívják. A törzslapok rö­vid rubrikáiba csak tények, adatok — szűkszavúan rögzí­tett tények és adatok — fér­nek egv-egy emberről. A lét- számnyilvéntartásban is „egy fő” a megjelölés. A munkás­állomány alrovatban már a „szakmunkások” kategóriá­ban szerepel, s így tovább. És maga az ember?! A 480 perc A munkaidő 480 perc: imá­iig hajtogatott közhely. Rá­adásul sokszor mitizált köz­hely is. A szerelde, itt, az ISZG-ben éppúgy, mint min­denütt másutt, lecsapódó he­lye az összes termelésszerve­zési, anyagellátási gondnak. Tehát a 480 perc ... — ...nem mindig, sőt, leg­többször nem annyi. Jó dolog a munkafegyelem erősítése, de aligha van jelentősége annak, hogy ugyan bélyegezni az órá­nál munkaruhában kell, de lenn, a műhelyben félórákat, olykor órákat ácsorognak az emberek, mert nincs ammg, s megint nincs anyag. A fegye­lem nem öncélú valami ... Szavait energikus mozdula­tokkal kíséri, véleménye ha­tározott, látszik, nem először fogalmazza meg. És nem elő­ször mondja ki nyilvánosság előtt. Mert nemcsak brigádve­zető, hanem pártcsoport bi­zalmi is, aki nap mint nap, ahogy ezt mondani szokás, az „első vonalban” áll, vélemé­nyeket — köztük torzakat, rosszindulatúakat — hall, vi­tatkozik társaival éppúgy, mint a felsőbbséggel, dühöng a többiekkel együtt, amikor újra elakad a munka ... — ... mert például nagyon Jó dolog volt a szerelősor ki­alakítása, többet és jobbat le­hetne végezni segítségével, de jó néhány munkát segítő esz­köz és feltétel csupán ígéret maradt, nem lett valóság. A szónak is egyenes az útja, nem ismer olyat, hogy lefelé halad csak egyenesen, fölfelé meg ilyen és olyan kitérőket tesz. A normakarbantartásnak egyetlen munkás sem örül, de áld józan, aki gondolkozik, az tudja, hogy szükség van rá. Ám szükség van arra is, hogy előbbre jusson a technológia, érezhető legyen a műszaki fej­lesztés, s ha ez nem így van — márpedig sokszor nem így van, s csak a normáról esik szó, nem kellemes végighall­gatni a kommentárokat! A munka és a fizetség Sokat vitatkoznak bérkér­désekben. Csoportjuk négy éve nem kapott egyetlen fil­lér bér ja vitást sem, s bár né­hányszor elismerték felette­seik, hogy „mostohagyere­kek”, tovább nem jutott az ügy annál, hogy listák ké­szültek ... — ...ezekkel persze, sokra nem megyünk. Van olyan em­ber, aki tizenhárom éve itt dolgozik a gyárban, s 8,30 az órabére. Jön egy új fiú, akit akkor vettek föl az utcáról, s megkapja a 8,50-et Erre oda­dörgölik az orrom alá, hogy: na, mi van a törzsgárda meg­becsülésével? Néhányszor már nekem is a kilincsen volt a kezem, ez az igazság, mert a forint nekem ugyanúgy kell, mint másnak. Két gyereke van, házépítés­be vágott Törökbálinton, meg­fogott mindent, ami pénzt je­lentett. Túlórázott, vagonkira­kást vállait, nem forintra, ha­nem fillérre beosztják a jöve­delmet, adósságot törlesztőnek, a növekvő két fiúnak ruha és cipő újra és újra — nem él­nek könnyen. — Nem ott van a baj, hogy a magunkfajta, legalábbis a nagy többség, valamiféle ér­demtelen pénzt szeretne. Min­den munkás pontosan tudja, mit kell dolgoznia egy forin­tért, tízért. Ám hol van a fi vetésében, hogy vitatkozik, szaladgál, mert nincs anyag — legutóbb például „csak” a dugattyúik hiányoztak a szere­lésnél ... —, egyszer egymás kezéből kapkodjuk ki a mun­kát, idegeskedünk, túlórázunk, másszor meg állunk, s lessük, jön-e a kocsi, hoz-e anyagot? Kiemelt budapesti állandó munkára, jó kereseti lehető­séggel kőműveseket, ácso­kat, hidegburkolókat, vas­betonszerelőket, férfi és női segédmunkásokat, kubiko­sokat — komplett brigádo­kat is —•, valamint festőket, asztalosokat, vízszerelö- ket, villanyszerelőket, köny- nyűgépkezelőket KERESÜNK FELVÉTELRE Építőipari dolgozóknak szál­lást, étkezést biztosítunk. Jelentkezés: „Április 4” Ktsz Bp. Vili., Auróra u. 23. A nyíltság nem minden Jó ideje, s sok mindenről beszélgetünk. Arról például, hogy a brigád természetesnek tartja a politikai munkát, s arról is, hogy a termelési ér­tekezletek, a taggyűlések éles- hangúak, kemény, nyílt sza­vak fórumai, de... — ... a nyíltság önmagában még keveset ér. Értelme, cél­ja akkor van, ha nyomon kö­veti a tett is, ha történik va­lami, ha az emberek látják, hogy érdemes beszélni. Mert csak úgy bele a vakvilágba, ugye, nem érdemes. Persze, sok minden történt, változott, mégis, sok a baj s bizony oly­kor a kérdéseinkre sem ka­punk kellő választ, nemhogy történne valami. Nem keserű, hanem reális ember. Tisztában van azzal, amit holnap meg holnapután, 1 újra és újra elő kell venni, mert az élet sokkal inkább apró léptekből, mint nagy ne­kifutásokból áll. Apró munka az is, hogy győzködni kell: műszak után fél háromkor in­dul a busz, ha ittmaradnak pártcsoportértekezletre, csak a félötös busszal indulhatnak haza. Mégis ittmaradnak. És apró munka az is... — ...hogy a hamari embe­reknek először az esze moz­duljon, s csak utána a szája. Mert volt, aki telekiabálta a világot, hogy „azért kapott ki­váló dolgozó jelvényt, mert párttag”. Voltak, akik bólogat­tak neki, mert vannak, akik mindenre bólogatnak. Meg­kérdeztem tőle: múltkor, ami­kor három pártonkívüli ka­pott kiváló dolgozó oklevelet és jelvényt, miért nem kiabál­tak? Azok azért kapták? Ugye, hogy a munkájuk után! Hát aki most kapott? Csönd lett Van olyan is, aki belé­pett a szakszervezetbe. Hat­hónapos várandós volt a fele­sége. Fölvette a szülési se­gélyt, s azóta se fizet tagdí­jat ... Nincsen két egyforma ember, nincs hát két egyfor­ma nap sem. Politika, hétköznapokon Az ifjúsági szervezetben dolgozott, onnét vezetett út­ja a pártba. A gyár pártbi­zottságának titkára a leg­jobban dolgozó pártbizalmiak között tartja számon, kara­kán, kemény emberként Jól politizáló kommunistaként... — ... Badarság lenne va­lamiféle olyan szétválasz­tást tenni, hogy most dol­gozunk, most meg politizá­lunk. Azt tartom, hogy így vagy úgy, de minden poli­tika, politika is, tehát úgy kell vele foglalkozni. Egy- egy új termék nullszériája igen sokára készül ei a ter­vezés kezdetéhez mérten. Itt az új mechanizmus. Gazda­sági kérdés? Persze. És legalább annyira — politi­kai is! Lassú, nehézkes az új eljárások bevezetése. Ez legalább olyan politikai, han­gulati kérdés, mint ameny- nyire termelési, gazdasági. A politika hétköznapjai ezek. Látványosság nélküli napok, de éppen ezek rak­ják össze a nagy politika egészének alapját. Palotás Gusztáv elvtárs nem nagy tisztséget visel a párton be­lül, de mégis olyan tisztsé­get, ami nélkülözhetetlen ... — ... Azt kérdezte, mit tartok a legfontosabbnak? Azt, hogy mindenki, amit vál­lalt, becsülettel végezze el. Én a magam dolgát a mo­torszereidében, a technoló­giai osztályon dolgozók — akikkel nagyon sok vitánk volt — a magukét, s így tovább. Tudja, elég sokat gondolkoztam rajta, hogy valahol ott a baj: sok a „félkezű” ember. Aki a fél kezével dolgozik csak, de mindkettőt nyújtja. Ez nem megy. vagy legalábbis nem szabadna, hogy menjen. Mert azért van ilyen, s mert van, hát azt hiszem, hogy tenni­való is lesz még egy kis idő­re... Mészáros Ottó ________________-—- A háttér Lillafüred, I A családi kép | egy nagy vászonra------------------------------- pingálva a szálló. A pám és anyám ül, mi testvérek hárman, ál­lunk- Öcsém hétéves, közöttük, fogja, szorít­ja anyám kezét. Nővérem és én hátul, fejünk, mindannyiunk feje benne a szállóban. Sőt nő­vérem frissen ondolált haja belecsüng a tó vi­zébe. Nővérem 14 éves, most 46. Én kettővel fiatalabb, öcsém egy fejjel alacsonyabb mint én, most egy fejjel magasabb. Anyám, apám nem él. Furcsa. Olyan élő a tekintetük a ké­pen. Én 12 éves durcás kis ember vagyok és mereven bámulok a lencsébe, öcsém szégyelli, nővérem — 14 éves, kelleti magát a lencse előtt. Anyám nagyon szép asszony. Sötétkék krepdesin ruhában, fehér gallérral ül. Szép, de fáradt szegényke. Apámon olyan ruha. ami ép­pen ma divat, mert akkor is az volt Keményí­tett fehér ing, fazonzsebkendő, sima választott fekete haj, komoly tekintet. A felvétel előtt kaptam volt egy pofont tőle. Én durcás lettem a képen, ő túlontúl komoly. Ritkán vert meg, most elkerülhetetlen volt. Anyám nyert az osztálysorsjátékon, kétszáz pengőt. Tíz évig rakta ugyanazokat a számo­kat. Egyszer bejött. Mindenkinek új ruhát vett, apámmal kezdte, nővérem új cipőt is kapott, pedig az nem is látszik a képen. Nekünk, fiúknak olcsó kis konfekció jutott, ott virítunk benne a képen. Anyám pedig, mióta eszemet tudom, mindig ebben a kék krepdesinben ment ünnepelni. Most is erről volt szó, életünk első családi képét készítet­tük. Négyféle háttér között választhattak szü­leim. Nekünk, gyerekeknek mind tetszett. A Balaton fehér vitorlásokkal, a__, Lillafüred­n él maradtak, a Palota szálló és mi ott előtte, mintha ott töltöttük volna a nyarat. A pofont azért kaptam, mert nem akartam a sapkámat levenni a fejemről. Nagyon tetszett a sapkám, apámnak kevésbé. Szegény anyámtól könyö­rögtem ki, szép, fehér, lapos sapka volt. Apám azt mondta, olyan, mint a fagylaltosoké, hogy képzelem a családi képen? Már három­szor is beálltunk, elrendeződtünk, és én mindig újra fedtetterh. Harmadszorra kaptam a po­font. A fotográfus is ideges volt, reklamált, hogy lopjuk az idejét. Tulajdonképpen ettől lett apám ideges. Nem sírtam és szamárfület akartam mutatni a képen, de nem mertem, mert hallottam, drága mulatság ez a családi felvétel. A fotográfus a fekete klottkendő alá bújt: „Tessék mosolyogná!” Magnézium lob­bant, és 32 év óta kész a kép. Itt lóg most ná­lam a szobám falán. Anyám szép és fáradt szegény. Apám elegáns és komoly. Egyik sem mosolyog, sem a képen, sem az életben. A nővérem és öcsém mosolyognak, ők is elég bágyadtan. Ott vagyunk a festett Palota szálló előtt. 200 pengőért. Ennyibe kerül­tek a ruhák, és a felvétel. Anyámnak nem is jutott új. A nővérem új cipőjét sem látni. Az én sapkámat sem. Kár. Apám magyar állampolgár volt, római kato­likus vallású és az első világháborúban zugs- führer volt, K. u. K.-ban. Egyszer megmentet­te a rábízott 16 ló és két huszár életét. Mert huszár volt, hatos huszár-szakaszvezetó. Ezért a tettéért megkapta a nagyezüstöt és erre ha­láláig büszke volt Amúgy cigány volt, foglal­kozására nézve cigányzenész. Jó anyám sza­kácsnő, aki időnként kifőzést nyitott Öcsém tegnap doktorált, igazgató. Nővérem­nek két ragyogó ikre van, egy fekete fiú, ma­ga az ördög és egy vörös hajú lány, szolid jó tanuló teremtés. Én pedig itt rovom e sorokat. Időközben megtanultam a nagybetűket is. [ Két kisfiú 1954. nyara is medárdos volt. Sütött, esett, sütött, esett. És tele volt a levegő elektromossággal. Augusztusban meghalt a kisfiam. 1953. augusztus 20-án született, ép­pen egyéves volt. Közönséges tüdőgyulladás vitte eL Erős kis emberke volt. Dús feke­te göndör hajjal, kacarászó torokkal. Már ment. A gyermekorvos nagyot hallott, hetven­éves volt, félt. Nem hallotta a tüdőhörgést és a szívzörejt. Azonnal beutalta a kórházba. Bent pillanatok alatt levetkőztették, a gyer- mekoszály főorvosa, kellemes ember, jóbarát, hatalmas injekciós tűt nyomott csöpp kis tes­tébe. — Nyugodtan hazamehetsz öregem ... Este azért még egyszer bementem, benéz­tem az ajtó üvegén, azonnal megismertem a srácot, arca piros volt és rángatta a fejét. Hangját nem hallottam, mind sírt a terem-: ben. — A főorvos úr már hazament, de tessék nyugodt lenni, mi vigyázunk a kicsire. Alig vettem* észre, hogy hozzám beszél a nővérke. Elszakadtam az ajtó üvegéből, haza­mentem. Reggel hétkor szólt a telefon. A kisfiú meg­halt. Rángógörcs. Igazán sajnál... Bementem a kórházba a főorvos is nagyon sajnálta a dolgot. — Tudod, azt hittem, már túl van a kicsi a krízisen ,.. Nem értettem, mit beszél. — Hol van? — Már levitték... — Hová? — A boncolóba. — Nem engedem! — A törvény... Lerohantam. — Igen, kérem, itt van... — állt fel egy fiatal, lompos külsejű orvos. Előtte az aszta­lon damasztszalvétán sült libacomb, fehér ke­nyér. Szája is tele étellel. Most nyeli. — Azonnal hozzákezdek, tessék délre vi-sz- szajönni. Akkor meg lehet nézni — lenyelte az utolsó falatot is. Elmentem a feleségem munkahelyére és megmondtam, hogy a kisfiú meghalt. Nem ér­tette. Arcán még mosoly volt, mert imént va­lakivel beszélgetett. Furcsa, a mosoly megma­radt és közben őrjöngve sírt. Délelőtt elintéztük a koporsót, mindent. Délre visszamentünk. A srác szépen föl volt öltöztetve, fején aranyos kis sapka. Egy néni lábánál jutott számára hely. Sokan voltak, mozdulatlanok, körülöttük jég. Legtöbben me­redt kézzel imádkoztak, kezükben az olvasó és az imakönyv nem mozdult. Odamentem a kisfiúhoz és megcsókoltam az arcát. Valaki megszólalt: ezt ne csináljam. Észre sem vet­tem, hogy élő is van a teremben. Az udvaron a főorvossal ismét találkoztam, össze volt törve. „Pont egy ilyen jó elvtárs gyermeke...” Nagyon szép napsütésben temettük. Az idős orvos is eljött, azt mondta, hogy kár, nem kellett volna a kicsinek meghalnia, ha jobban odafigyelnek. Egy vérátömlesztés és egy sze- venál injekció segített volna. — Az orvosnak nem politizálnia kell, ké­rem —. mondta, mert tudta, hogy a főorvos párttag... — Kérem, szépen, ne tessék így... — mo­tyogtam még valamit, de igazán egyikre sem tudtam haragudni, nem volt hozzá erőm. Nyolc év múlva a kisfiam kezében tartott egy képet és azt kérdezte, ki az, ő? — A bátyád. Meghalt. Nagyon hasonlítasz rá. — Hogyan... ? — hangja elfulladt és sírt, sokáig sírt. Azóta többször is rajtakapom, el­bújik valamelyik sarokba a képpel és sír.--------------------------- Elment a nagyfiam a I Az unokám | háztól és hazajött har­-------------------------- madmagával. Én csal­tam, mert az unokám isteni nő. Tízhónapos daiospacsirta. A legszőkébb hajú (tejföl) a leg­kékebb szemű (búzavirág), a legfehérebb bő­rű (elefántcsont), nő a világon. És a lába, a combja. Nyolc hurkából forrt össze. És, em­berek, az én unokám össze tudja verni a tal­pát! És meg tud inni egyszerre 180 gramm kakaót! Bizony. E gyébként ő is jól megvan velem. Az iro­dámban —, hogy felvitte az isten a dolgom — itt van velem szemben a képe, ha nagyon dü­hös, vagy bánatos vagyok egymásra nevetünk és jöhetnek az újabb gondok.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom