Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
\ 1967. ÁPRILIS 30., VASÄRNAP 9 BABA MIHÁLY: ILYEN AZ EMBER K iment a tornácra, a lugas alatt a kerítésig, s kinézett az utcára. Egy lelket sem látott Hétköznap, tíz órakor ugyan ki járhat az utcán? A kertben két sor gyümölcsfa terebélyesedett. Meg-<megállt a fák alatt, nézegette az ágakon ülő zöld gyümölcsöket a fiatal hajtások gyenge, átlátszó leveleit. A kerítés mellett két korhadt törzsű akácfa nyújtózkodott Again madárfészikek sötétlettefc. Vadgalambok röpködtek egyik fáról a másikra, mintha csak látogatóba mennének egymáshoz. A kert végében méhek dongtak. Átnézett a kerítésen: öt kaptár sorakozott a fák alatt. Az egyik előtt Kovács Pista báosi guggolt Egy pillanatig zavartan bámult az öregre. Amióta nem látta, nagyon megöregedett. Arca csupa ránc, a haja meg olyan fehér volt, mintha befestette volna. Köszönt — Nagy időre jöttél? — Két napra. — Az öregeket látogatná? Hát kell is. KI tudja, mennyi időnk van még hátra? — Eljár az idő. — Hogy vagytok? A család? — könyökölt e korlátra. Kicsit nehezen lélegzett. — Köszönöm. Megvagyunk. És maguk? — Mit számítunk már mi? Vagyunk, nem vagyunk, egy kutya — legyintett. Pipára gyújtott — Itt tiblábolok, mióta nyugdíjas vagyok, méhészkedőm. Milyen szorgosak ezek a kis állatkák. Hordják, gyűjtik a mézet, hogy egész évben bőviben legyenek, én meg meglopom őket. Elveszem azt, amit fáradtsággal szereztek. Ilyen az ember. G éza is rágyújtott egy Kossuthra. Semmi kedve nem volt beszélgetni, de már nem hagyhatta ott az öreg Kovácsot, akit gyermekkora óta ismert, akinél oly sokat epré- szett Hallgatott és azon töprengett, mit is kérdezzen, vagy mondjon. Kovács fürkésző tekintettel vizsgálta arcát. — Nem találkozol ott fenn az enyéimmel? — Ritkán. — Mékkel ? — Egyszer Juliskával, ment a gyerekkel. Hegyes kis fiú. — Hm. Az. En akkor láttam, amikor kétéves volt. Azóta nem hozták haza. Pedig már iskolás. Hát a Pistivel?-— Pistivel? — fújta ki a füstöt Géza. — Nem is olyan régen, a villamoson. — Szolgálatiban volt? — Kalauz. Beszélgettünk. Jól vannak. A lánya már gimnazista. — Aza. Kitűnő tanuló. Küldtek fényképet Volt egyszer itthon. Mikor is? Igen. húsvétikor múlt két éve. Azóta nem láttam azt az unokát se. Hát Bözsiékről nem tudsz valamit? — Nem. Vele nem találkoztam. — Az urát látták a tévében. Fehérék szóltak, mert nekik van. Elmentem megnézni, de en mar nem lau-am. a tavasza muniiaji gépesítéséről beszélt. Azt mond ják, okosan* de hát, kutyát sem ér a tudomány, ha mindenki a maga feje szerint csinálja. — Baj van? — Baj nincs. De tavaly egy kaszálás l-ucema odaveszett, élrohadt, nem volt, aki megforgassa. behordja, kazalba rakja. Kovács legyintett — Híz a baj. Az emberek meg morognak, mert kevesebb a kereset. Géza a korlát széléből letört egy darabkát, ujjai között morzsolgatta. — A méhek jól fizetnek? — Tudom is én. Csak babrálgatok velük. Nem a haszonért. Á kert ajtajában megjelenít Géza apja. Körülnézett, kalapot emelt, amikor meglátta Kovácsot, aztán visszahúzódott. — Apád is beteges. — Nyolcvanhárom. — Annyi, mert amikor én bevonultam huszárnak, ő akkor szerelt le. Akkor még élt a nagyapád. A kert is puszta volt. Nem volt abban egy gyümölcsfa sem. Ezt már apád ül- tetgette, a szőlőt is. Jó természete van, sze-^ ret a fával babrálni. De a fiatalok — legyin- ? tett megint — mind elmennek. Legalábbis az ^ enyéimek. § — Gyuri maradt. i — Dehogy maradt Egy éve ő is elment, i Nem maradt itthon egy se. Apádéknak jó, | mert ott az öcséd. Gondját viseli az öregek- 4 nek ... A télen beteg voltam. Kijött az orvos ^ is. Feküdtem. De beteg lett az asszony is. ^ Egyik ágyban’én feküdtem, a másikban meg ^ ő. Az ajtót nem csuktuk be, hogy a szomszé- ^ dók be tudjanak jönni, ha észre veszik, hogy ^ már régen nem láttak bennünket Két napig ^ csak az orvos nyitotta ránk az ajtót. Az s hozta el a gyógyszert is. Harmadnap jött i aztán Keserűné és főzött egy kis meleget. $ Hát így vagyunk itt, öcsém, Irtunk a Iá- $ nyunknak, hogy küldje haza az unokát. Nem ^ lehet, mert iskolába jár, nem mulaszthat. ^ Szóval, magad uram, ha szolgád nincs... § Keserű mosoly bujkált szája szögletében. ^ Megtömte pipáját és rágyújtott. Géza lehaj- 5 tóttá fejét, egy göröngyöt taposott szét. — Apádéknak jó, ott az öcséd. Másképp ők ^ is úgy lennének, mint mink. Hiszen te sem ^ tudsz hazaszaladni mindig, ha baj van... ^ Géza ellépett a korláttól. Lassan, andalogva í ment a fáik alatt, vissza a kis kertbe, a lugas < alá. Anyja a tornácon hámozta a krumplit. S — Az öreg Kováccsal beszélgettetek? —ji kérdezte Gézától. • — Azzal. — Nekik jó — sóhajtott az anyja. — Na- ^ gyón, nagyon jó. A gyerekek jönnek, meg kül- dik a pénzt, a csomagot A Gyurink meg csak $ egyet gondol és szalad haza meglátogatni az ^ öregeket. A vejét a tévében is látták. Nekik jó... nagyon, nagyon jó... N em bírt megszólalni, Géza bólogatott. Va-^ lami rettenetesen szorongatta a torkát, Letépett egy szőlőlevelet és addig gyűrte, sodorta, míg a zöld, sűrű lé végig nem csór- í dúlt az ujjain. 5: PAPP LÁSZLÓ: ÚJ CSAPÁSON HANGOK. Régen jártál erre — szól a nyárfa. Ki ez? — kérdi az új kövesút. Itt született, abba a tanyába, En még láttam őt, mint kisfiút. Megismersz még? — ballag át a dűlőn S kezet nyújt egy régi cimbora. Hogy vagytok? — csak csendesen. Kapáltam Egész nap. Most ballagok haza. INNEN KITÖRNI! Innen kitörni! — sóhajtotta hányszor Szegény apám és nagyvárosokat Remélt megjárni; jó gépészkovács volt; De elfújta a szél az álmokat... Itt boldogulni! — mondja most a szomszéd — Legyen bár utunk sima vagy rögös. Falut teremtünk — te se menj el innét. Örömünk, gondunk már végképp közös. A KERTÉSZETBEN Ilj hidat kaptál kis Kőrös A kertészethez rajtad visz az út; A palántákat buzgón öntözöd, Többet érsz te, mint megannyi kút, Vagy isten, ki csak akkor ad esőt Ha kedve tartja — látod befogott Jól az ember... de megérted őt: Szívják vized a gyors kis motorok. DIÁKTÁRSAM Diáktársam, a hajdani kamasz! A zsinórlabda volt a mindene, S most „nagygazdaként” éri a tavasz: Az „Egyetértés” komoly elnöke. Kívánok néki türelmet, szerencsét! Gazdagítsa társait tovább, Kerülje él széthúzás, aszály, jég Háromezer holdas birtokát! t"J CSAPÁSON Kiszáradt a kenderáztató már, Beomlott az öreg gulyakát. Nem itt iszik és delel a jószág Nem itt vezet már a gyalogút, Uj csapáson ballagnak a népek, í’j remény a cserzett arcokon. Száll fölöttük a pacsirta-ének. Pitypang nyit az árokpartokon. egy citromot szerezni és leülni velük szembe a cirommal... Jó hecc lenne. Ez a sok színes léggömb egészen jól néz kL Jó ideig hánykolódtam, de nem tudtam elaludni. Eszembe jutott az a szegény Erzsi, ö nem mert a KISZ-tilkámak nemet mondani. Most valahol ott szorong a gyülekezési helyen és várja, hogy besorolják. Amilyen veréb, biztos még egy táblát is rásóznak. Úgy kell neki! Felkeltem. En nem tudok, csak úgy dögleni az ágyban. Aludni meg nem lehet. Szegény mutter... Kint akkora a táj, mint egy madárházban, ő meg lábujjhegyen jár, hogy jel ne ébredjek. — Hát. mégis felkeltél, kisfiam? — csodálkozott — Adjál reggelit! — Elmégy? — Lenézek egy kicsit. — összetaposnak abban a nagy tömegben — óvott. — Nyugi... — befaltam négy tojásból rántottát es a kamrában meghúztam a fater borát. Délután jönnek a haverjai zsugázni, arra vette. Amióta az eszem tudom, minden vasárnap délután zsugáznak. Félfilléres alapon. Ha valamelyik nyer egy forintot, akkor egy hétig boldog... Olcsó öröm... .Az utcánk sarkán is gyülekezett egy üzem. Irtó vidámak voltak. Volt köztük egy gitáros fej, a fiatalok körülállták és énekeltek. Valami Rolling-stone-számot nyomtak, de egész frankón. Tőlük tiz méterre meg néhány öregebb manusz énekelt. Ok persze a „Vörös Csepelt”. Jó kis kultúrverseny ... Honnan a fenéből van ennyi léggömb ... Kellene egyet szerezni ... De minek? És mennyi ember? Egyszerűen nem értem ezeket. Nyugiban alhatnának otthon... Persze, biztos kötelező menni szegényeknek. Nem mindenki olyan bátor, mint én! \ Micsoda verebek! Ott a sarkon egy társulat táncol. Egy tranzisztoros magnót nyöszörögtetnek... De micsoda klassz lányok ... Istenemre, ha nem volna zsenans a nyílt utcán csörögni, azt a kis feketét felkérném ... — Mit bámulsz, hapsikám? — szólt rám az egyik fej és már mozdultam, hogy kiigazítom a profilját. — Szállj be te is, úgyis kevesen vagyunk fiúk! — Máris mellém lökött egy kis pattanásos csajt. — Maga is nálunk dolgozik? — kérdezte a lány. — Miért? 'Csak akkor táncol velem? — Nem azért mondtam... — vágott ijedt képet és nyújtotta a kezét: — Vica! Ekkor odarohant egy srác és elrántotta: — Gyere, Vica, csinálunk egy shir-takit... — Es máris rákezdték a Zoröa táncot, de erre már senki sem hívott. Álltam egy darabig, egész jól csinálták. A Vica is kitünően csörgött, nem is olyan csúnya ez a lány ... Eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az üzemet. Na. persze, nem állok be a bolyba. Ha hívnak, megmondom, hogy én maszek vagyok... Kisipari kivonuló... Nagy röhej lesz. mondják is, hogy állati kossá a humorom. Erzsit mindenesetre elhívom és kettesben tátjuk a szánkat. — Itt nem lehet átmenni — állított le egy kordonnál egy munka sör. — De én az üzememet keresem! — Hánykor volt a gyülekező? — vallatott. — Fél kilenckor. A munkásőr az órájára nézett: — Most negyed tíz... Idejében kellett volna jönni — és elállta az utat. Közben karszallagos rendezők ügyködtek. Csupa sportruhás tag gomolygott. belőlük akartalf valami kincstári alakzatot Összehozni. Irtó jól néztek ki a tomászlányök __ Mic soda nők. Hogy nem faagynak meg ebben a cseppnyi trikóban ... Elnéztem volna őket estig, de most már a fejembe vettem, hogy megkeresem az üzemet. Kerülő úton, mellékutcákon át igyekeztem a megadott gyülekezőhely felé! Irtó nagy röhej lesz. Megérkezem, mint maszek kivonuló ... — Álljon már be — lódított meg egy pasas és be akart préselni a sorba. — En nem ide tartozom! — Hát hová? — röhögött egy fiatal, lány. — Nicsak, lányok! Ott egy úr, aki nem ide tartozik. — Mint megfigyelő részt vett az ünnepségen — vihogta egy másik, idézve a hivatalos jelentések szövegét. Nagy sikere volt, és ha nem lány, akkor belemászom a képibe! A mellékutcákban már együtt álltak a csoportok, készen, hogy beleolvadjanak a nagy menetbe. Olyan ez, mint a kis patakok, melyek befolynak a nagy folyamba és méltóságteljesen hömpölyögnek a síkság felé ... Micsoda marha költői gondolataim támadnak. Úgy gondolkozom, mint egy vezércikk! Azért a hasonlatom, ha nem is eredeti, de találó ... Állati ügyes meglátásaim vannak ... A gyülekezőhelyen már nem találtam egy lelket sem. Futva indultam a csoportok mellett. Meg kell találni őket. El kell hívni Erzsit... Olyan jó lenne, most vele lenni... Még azt sem bánnám, ha be kellene állni a sorba. Egész jópofa lehet igy kézenfogva végiglötyögni... Kint a ligetben aztán sört innánk, meg hülyéskednénk ... Eszre sem vettem és a gyár nevét kiáltoztam. Persze, mindenfelé énekeltek, zenéltek, úgy elveszett a hangom, mint a tücsökciripelés az ágyútűzben. Már a felvonulási úton szaladtam a csoportok mellett. Egy fickó megállított: — Hová rohansz? — Rendező vagyok ... — hazudtam. — Hát a szallagod? — Elvesztettem! — Nesze, itt egy másik ... így már könnyebben ment. Közben megállítottam egy zenekart, egy társulatot félretereltem, hogy akadálytalanül menjek tovább Fogtam egy hangszórós kocsit: — Ordítsátok be, hogy a kovácsoló-gyárat keressük —■ utasítottam a mikrofonnál kucorgó kislányt, aki azonnal rikácsolni kezdett. De hiába. Nem jelentkezett senki. Aztán elveszett minden remény. Elhaladtam a tribün előtt. Utána szétoszlott a tömeg. Mindenfelé sátrak álltak. Virslit, meg sört osztogattak bennük. Persze, jegy kellett hozzá. Egy helyen akartam leérni pénzért, de nem adtak. A kazalban könnyebb lehet egy gombostűt megtalálni, mint ebben a tömegben ezeket... Hulla-fáradtan érkeztem fel Erzsiékhez. Abba maradtunk, hogy délután felmegyek érte. Nem volt otthon. Estig vártam. Nem jött. Az öregje lelkesen mesélte, hogy milyen jól mulatott a kivonuláson. — Egy vietnami táblát vittem ... Egyszer szóltak, hogy fordítsam a táblát oldalt. Valami külföldi televízió filmezett. Látni fogják az egész világon ... Nem volt kedvem válaszolni. Céltalanul kóricáltam az utcákon. Magamban már be mertem vallani, hogy állati szemét érzés volt így egyedül. Hazamentem. A faterék a konyhában verték a blattot. Lábujjhegyen indultam a szobába. — Sajnálhatod, mama. hogy nem voltál ott. Csuda szép volt... — lelkendezett a fater. Es a mutter, az örök áruló, így felelt: — Azért végignéztem a televízióban... Tényleg szép lehetett. — Az azért egészen más, kezitcsókolom — károgott a fater egyik haverja — mikor az ember megy együtt a tömeggel ... Itt is van lökdösés, mint a buszon, de azért egészen más ez, kezitcsókolom ... Úgy együtt vagyunk ... Mindenki szereti egymást... Szóval, tetszik érteni... Az ember úgy összetartozik... — Ne papolj, mert elfogom az ultidat — szólt közbe a fater, pedig tudom, hogy ö is így beszélt volna, csak dühös volt, hogy ilyen szép gondolatokat más mond a mutter előtt— Becsuktam az ajtót. Az utcán még gomolygott a tömeg. Mint egy karnevál... Tényleg... Biztos ilyen lehet az a riói karnevál is. Mikor a faterék bejöttek a szobába, úgy tettem, mintha aludnék. — Hát, ez itthon van? — morgott az öreg. — Aludttej van ebben a kölyökben... Bezzeg ... — Pszt ...ne költsd. fel, papa ... — mondta a mutter és betakart. Az ünnep után az üzemben megkérdezték, hogy mit csináltam elsején. — Maszekosítottam magam __— mondtam, de senki n em röhögött. Elkezdték egymásnak mesélni az élményeiket. Rólam tudomást sem vettek...
