Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-30 / 101. szám

fl.3i NEGYEM írlap 1967. ÁPRILIS 30., VASÁRNAP Munkácsy-díjas grafikusok, 1967 — Az ötlet csak rutin kér­dése — Várnai György sze­rint olyan ez, naint színész­nek a szereptanulás. Egy idő után készséggé válik. Ami­kor élete első tíz karikatúrá­ját kellett megrajzolnia, a hetedik után már semmi sem jutott az eszébe. Kétségbe­esett: előtte még az élet, és tessék, már az elején „csü­törtököt mondott”. Azóta túl van a tízezredik karikatúrán. Huszonnégy évvel ezelőtt je­gyezte el magát a műfajjal. „Förtelmes rajzokat csinál­tam, amikről azt hittem, a legjobbak.” A Szabad Szájnál eltöltött öt esztendő termé­séből némi öniróniával egyet­len rajzot sem tart olyan­nak, amit érdemes lenne visszaidézni. — Az abszurd humort a gondolat teszi időtállóvá. A jelképes figurákkal, néhány vonallal, sokkal többet ki le­het fejezni, mint a régi vicc­rajzok naturális stílusával — mondja. Az utóbbi öt évben, amióta ezt a sajátos formanyelvet használja, csaknem minden héten találkoztunk a Ludas Matyiben olyan rajzával amelyre érdemes visszaemlé­Várnai György kezni. És sorolni lehetne olyanokat, amelyeket nem le­het elfelejteni. Két éve je­s haza § kikerült fesztivál díját hozták már a műhelyéből rajzfilmek —, Pegazus tragi- § I-fi ?*■*/ I Tw Jancsi és Juliska (Várnai György rajza) lent meg Csendélet című kötete, amely napok alatt el­fogyott. Munkája nagy részét a film teszi ki — több külföldi Hegedűs István ű kus története után most az ^ újabb Peti-sorozaton dolgo- js zik, s júliusra dobozba ke- i felkérésére § rül az ENSZ készülő rajzfilm is Régi történelemkönyvet la­pozgatva az ötéves fiú bol- ^ dogan fedezi fel: ami képze- ^ leiében megszületik, mindent ^ le lehet rajzolni... Talán a^ „Tájfun” döntötte ei végleg a J; sorsát. Társai kézzel írt „új- § Ságjának” olvasóit a negye- dikes kisiskolás szórakoztat- 5 » ja mókás rajzokkal, karika- § túrákkal. Az érettségi előtt jv álló gimnazista, már pubii-^ kál, s amikor a Ludas Ma-\ tyiban először feltűnnek bi- ^ zarr szituációkba keveredett, S figurái, rá. *- * Az- 5 szálkás rajzú, fura azonnal felfigyelnek óta a négy betű — Hihi —8 nélkül is tévedhetetlenül rá- $ ismernénk. Öröme akkor Sohasem lehet elfeledni, müyea bzív­szorongva vártuk mi, gyerekek, a mcndha- tatlan édességű májust. Közülünk némelyik már a március 15-i ünnepen mezítláb jelent meg a főtéren; de ebben nem is annyira a jó idő játszott közre — ami azért, emlékeze­tem szerint, mindig sugárzott ezen a napon —, hanem sokkal inkább a szűkében levő lábbeli kímélésének szándéka... No, de má­jus elsején már szinte kivétel nélkül mind­nyájan meztelen talpakat csattogtattunk a járdák foghíjas, langyos kövezetén. Ennek a napnak legkedvesebb szórakozása volt az útnakindulás, korán, csapatostul — májusiét vizitálnd. A Tisza fölött ekkor szakadoztak szét a hajnali párák. Négyesével-ötösével — akár­csak nem sokkal előbb a húsvéti locsolko- dáskor — róttuk az utcákat, s a lányos házak előtt áhítattal álltunk meg. A kapufélfák tö­vében, a mohos léckerítések fölött virítottak a legényvágyról valló ősi jelképek, a szivár­vány minden színében pompázó májusfák. Bálái Esztiék szegényes háza elején díszlett a legkáprázatosabb, legszívdobogtatóbb, eget ostromló májusfa. Bárányfelhőkkel kacérkodó ághegyű, s imitt-amott a pántlikák közt egy­két álomtarka selyemkendőit is a reggeli szélbe lobogtató... Bálái Eszter volt a falu legszebb lánya. Madonnákat idéző zsellértümdér, a csontot roppantó paraszti nyomor csodának nyílt vi­rága. Tiszai Jóskával járt jegyben, aki özvegy édesanyjával és három testvérével élt az al­végen, s jóformán egymaga hordta széles vál­lán a sok tagú család nem kevés gondját. Jóska volt a ,május varázslója”, aki a legénycimborákkal együtt vitte a szép napra virradó halk, holdas éjszakában a Tisza part­ján vágott, becéző büszkeséggel cicomázott fákat a lányos házakhoz. S valami íratlan törvény, különös szokásjog alapján — a leg- sudárabbat mindig Esztinek. Aztán jött egy tavasz, amely mindent fel­borított, minden eddigit meghazudtolt. Baljós volt már a március, szeles, borús. Tizenötödi­kén kigyulladt a kapusiék háza; déltől estig a fél falu az oltással volt elfoglalva, s játék, hancúr nélkül feküdtünk le aznap este. József napja volt éppen, mikor a tanítónk, aki Pesten járt, valamiféle rokonlátogatáson, hozta a hírt: — Megszálltak bennünket a németek! Egész álló nap masíroztak befelé a fővárosba Nem akartuk elhinni. De még azon a héten páncélszörnyek hasították fel a nagy utca sarát, és csukaszürke egyenruhás, sesaőke ka­tonák szállásoltak be a Polgári Körbe. Este már részeg indulókkal kurjongatták tele a kocsmát. Ezt a neve napját Tiszai Jósika már nem ünnepelte itthon, ö is, meg a vele egyívásúak legtöbbje hónapokkal ezelőtt megkapta a be­hívói " yi MdjllS első napján elmaradt a nyárfalom­bok szemérmes vallomása, ' és szemlesütve mentek vízért a kútra a párjukért kesergő JÓBA TIBOR: MÁJUSFÁK lányok. Anyámtól egyre gyakrabban hallote tam, amit soha addig: — Hagyd a pajtásokat, fiam, ne csavarog-, jatok. Maradj nyugton, semmi helye a csel-, lengésnek! Gyeirekvilágunk körül egyre szűkebb lett a korlát. Nyáron nem törődhettünk a Tiszá­ban, mert — úgy rebesgették — aknák úsz­nak a vízben. A parton bombáktól kettészelt óriásharcsák teteme hevert, ősszel nem men­tünk iskolába. Laktanya lett abból is; a mum- kaszolgálatosokkal készíttettek „védelmi vo­nalat” a falu körül. Mondták, hogy közeicdik a front Nemsokára hét nap, hét éjjel vinnyog­tak az aknák, zengett az ég, dübörgött a föld. Mikor minden elcsitult — hullott levelek aranypénzeit sodorta a szél az utcán, s köz­tük elszórt-rohamsisakok acélgombái lapul­tak, — szokatlan színű köpenyben erős mo-. solyú katonák termettek köztünk. Sapkáju­kon, mint apró, piros virág, rubintos csillag fénylett. Ma sem tudom, hogyan, nekem a májusfák, meg a lányok, meg Jóska, a fa­lunkból messzire került, rég látott, deli le-, gény jutottak az eszembe. — Édesanyám, az idén miért nem tűztek májusfát? — kérdeztem. Anyám mosolygós szeme előbb tágra nyílt, majd, mint aki most döbben rá valamire, komolyan, halkan szólt: — Ne félj, kisfiam, jövőre lesz olyan má­jus, meg olyan fa, mint még sohasem! ... Olyan is lett. Mihelyt felvirradt, óvato-: san osontam ki az ágyból, attól tartva, hogy anyám rámszól; ne csavarogjak. De nem tető te. Az Utcán hamar megtaláltuk egymást a pajtásokkal. Végignéztünk a házsorokon: zászlók integettek felénk, pirosak és három- színűék. Egyszerre csak Tiszai Jóska, a ka-: tonaviselt, s pár napja hazatért első legény jött szembe velünk. Vakító fehér ingben,. $ ünnepi fekete öltönyben. — Hót ti, mi járatban vagytok? — faggat tott kedvesen. — Májusfát akarunk vizitálni... — felelt tem valamennyiünk helyett nekibátorodva. — Az akad! No, csak menjetek — mondta, Ahogy a szép, barna arcába néztem, valami felötlött bennem. Neki iramodtam, a Bálái Esztiék háza felé. Végig a járda mellett mát jusfák bókoltak. De én csak futottam. Oda­érve, egy pillanatra behunytam a szemem, s aztán, még lihegve a rohanástól, fölemeltem az arcom. Ott volt a Jóska fája. Kápráztató, sudár, lombos; tele szalagokkal, kendőkkel. Ághegye a háztetőn, is túlmagaslott, s fölötte bárány­felhők szálltak, A levelei remegőn csókolták egymást, zizzenve beszélgettek, sejtelmesen susogtak. Hogy mit, azt én még akkor hogyan is tudhattam volna. Azt csak Jóska értette és Eszter. Meg a május... szórakoztatására igazi, ha ^ olyasmit sikerül megfogal- § maznia, amit niég senki sem ^ fedezett fel, amiben sok em- § bér indulatát tudja kifejez-^ ni. Hatalmas íróasztalán mindig nagy halom papír, | vázlatokat készít, a maga 8 is játszik a§ figurákkal. | Könyvillusztrációit nézege- ^ tem: Bábel-tomya, Trisztán § és Izolda, egy Verne-regény... ^ A művész kimeríthetetlen ^ fantáziája minden grafika. § Él benne a letűnt régmúlt iránti Mai szereplőiben is ^ hetjük elődeink vonásait, | szellemes, modem mondani- S Őj5Z#£REN£= Egyedül korok, kíváncsiság. ^ is felfedez- § Gépkorszak (Hegedűs István rajza) Réber László valói így még bül nevettetnek közvetleneb­— A karikatúra-rajzolás in- vagy rózsa, az volt nekünk dulat, belső kényszer. Csak így a találkozón a „Krapekok”. érdemes valamit csinálni... Igaz, választhattunk volna Ami másoknak egy szegfű, más könyvet is ismertetőjel­Rajt! (Réber László rajza) 1 nek, a Kis magyar antoló giát, A három kövért, az ^ Akár hiszed, akár nem, vagy ^ a Variációk egy témára cí- ^ műt, s még jónéhányat. E| nagy sikert aratott kötetek S mindegyikének fanyar humo-^ rú grafikusművésze — Réber § László. | Az igazi örömöt az jelenti § számára, amiért meg kell dől- § goznia, de művészete élve- ^ zőinek sem nyújt könnyű örömöket. El kell időzni ná la, hogy mondanivalójának 8 teljessége kibontakozzék, s $ ez mindig megéri a fárad- ^ ságot. Az emberiség súlyos ^ kérdéseit legtöbbször légié- § sen könnyed, ízléses grafi- ^ kai formanyelvvel jeleníti § meg, s ez az ellentét sajá- ^ tos vonzásának forrása. Nem ^ nevettet — elgondolkoztat. $ Ha rajzait nézi az ember. ^ olyan világban érzi magát. ^ ahol az egyszerűbb jelnek is ^ megnövekedett jelentősége 8 van. „Ha csak külsőségeket | jelenít meg az ember, úgy áb- K rázolni nem is érdemes .. Bársony £va § Reggel arra ébredtem, hogy a fater állati arénát csap, Nem találták a piros nyakkendőjét. Mondta is, hogy micsoda jatata van ebben a nyomorult házban, meg minden. Az öreg teljesen be van zsongva! Kivonul. Jó, mi? Engem is fűztek, de megmondtam, hogy én maradok. A KISZ-titkÁrtól meg is kérdeztem, hogy tudja-e, miért van kordon a felvonulási út­vonalon. Csak nézett, mint egy baknyúl. Mondtam neki, hogy oda ne rohanjak! Erre valamit szövegelt az öntudatról, meg ilyesféléket, de ezt a szpicset már ismerem az úttörőktől. Ak­koriban még muszáj volt menni. Hetekig gyötörtek, hogy egyszerre lebbentsúk a piros kendőket, aztán a tribün előtt táncoltunk valami hejretyutyutyut. Még a híradóban is benne voltunk. De azok az idők elmúltak. Nem vagyok hajlandó, igazgatói utasításra örömköd ni! Semmi kifogásom nincsen a szocializmus ellen, és ha van is, jobbat én sem tudnék aján­lani. De ezért még nekem nem muszáj kimennem tüntetnit Ha nyugaton élnék, becsszavamra, elmennék. De itt? Ki el­len? Ki hallott már olyat, hogy az ember akkor tüntessen, amikor semmi baja sincs? Mondta a mutter az öregnek is: — Inkább pihennéd ki magad! Váltál te eleget kivonul­ni, most menjenek mások ... A mutterbe ugyanis belerögződött a félelem, mert annak idején a Horthyék a fatert elvitték egy párszor a május el­sejei felvonulásról. Az öreg ma is párás szemekkel meséli, hogy milyen nagy balhékat csináltak akkoriban. Végre előkerült a piros nyakkendő. Az öreg beszólt a szo­bába: — Te miért nem mégy az üzemeddel? — Mert nem vagyok ürge — válaszoltam és nyomaté­kosan a fal felé fordultam. Az öreg káromkodott egyet, de a mutter elhúzta az ajtóból: — Hagyd azt a gyereket aludni. Ha már neked nem nő be a fejed lágya, legalább őt hagyd! Az öreg erre feltette a négyes lemezt, hogy bezzeg így, meg bezzeg úgy, ők kiharcolták nekem a jólétet, én meg úgy viselkedem, mintha semmi közöm nem lenne a dologhoz. — En vagyok az uralkodó osztály — mondtam a paplan alól — és ki hallott már olyat, hogy az uralkodó osztály tün­tet? Az öregnek elliiult a feje, de nem szólt semmit, hanem jól bevágta az ajtót. Elhatároztam, hogy most valóban szundizok egy nagyot. Estére fittnek kell lennem, mert Erzsivel elmegyünk valaho­vá. Ez lesz az én kivonulásom. Persze, kettesben, mert tö­megiszonyom van... De ki tud aludni ebben a nagy zajban? Az ablak alatt, mint a hangyák eső előtt, úgy rohangálnak az emberek. Az­tán rázendít egy zenekar. Megnéztem őket. Csupa öreg fej. Fújták a trombitákat, veresedtek bele. Valahonnan kellene

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom