Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-02 / 78. szám
1967. ÁPRILIS 3., HÉTFŐ :T/fw‘top » A völgy felől nézve mintha lángolna a domb, mert a nap lobogó fénye, és a lélegző föld párája lebegnek felette. De ha nem tavaszodna ideje előtt a világ, még furcsább hasonlatra késztetné a szemlélőit a domb. Olyannak látszana akkor, mint egy gyermek fe- jebúbja, ha a hajvágógép első taszítása után kiugrott volna a borbély hóna alól. A nyugati oldal őszibarackosát észak-déli irányú dűlőút választja el a keleti lejtő almatáblájától, s fut lefelé a dombról, nyílegyenesen a faluba, mely szintén a tavaszi napfényben fürdik ott alant a völgyben. Mintha nem mind a k<?t tábla a Rákóczié lenne — gondolja Kovács Boldizsár szövetkezeti elnök, s megáll a domb tetején —, pedig Szabó András bácsi, a zetoros, aki az almást permetezi, a barackost metsző munkacsapat vezetőjének, Szabó Pan- ninak az édesapja ... Nézi Kovács Boldizsár törekvő szorgalmatosait, széles hátára melegen tenyerei a nap, s a homlokára mégis mély barázdáit redőzd a gond, hogy a kétarcú világ teljességét önmagán hordja. Mert szépséges látvány ugyan, amint a száradó permetlé sárgára festi az almafák ágait, az is, hogy a csattogó metszőollók nyomán szépül a barackos, de ha így előzi önmagát az időjárás, nemcsak szép lesz a szép, sürgős is nagyon. A sárgaméreg megvakíthatja a szemeket, a barackágak le- vedzeni kezdhetnek, s akkor inkább árt, mint áld az olló meg a permet De ez sem elég még elnöki gondnak, púpot is visel a hátán. Szabó András, a zetoros, tegnap a nyugdíjazását kérte, utódja nincsen, amióta azt az ördögfattya Lakatos Pistát elcsábította Budapest, s most Panni, a legügyesebb munkacsapatvezető is készül- get utána. Májusban esküd- nek... All az elnök, és gondolkozik. M it lehet itt tenni? Elaggott a falu. Leány még van, de legény, alig, az is jobbadán hazajáró. Az öregek kihullanak, utánpótlás nincsen, s ezen még az sem segít egyelőre, hogy a TÍMÁR MATE: Tavaszi hadjárat kapuban az új mechanizmus, és ő országgyűlési képviselő ... Haza kéne a vándormadarakat csalogatni, de mivel? A munkaegység hatvan forintot ér, van kultúrház, televízió, olyan presszó, vendéglő, hogy Pesten is versenytárs lenne, és úgy látszik, hiába... Míg a gondját a felelősségérzetéhez méregeti, észre sem veszi, hogy a Zetor megáll, s Szabó András, a zetoros odasiet hozzá. — Lenne egy szál gyufád? Lobban a láng, rágyújtanak. Nem kell sokat beszélniük, értik egymást. Együtt voltak katonák a fronton, az elnök a zetoros rajparancsnoka — bár tíz esztendővel ifjabb, s ezért magázza is —, úgyhogy a vénebbre kimondatlan átragad a fiatalabb gondja. Anélkül, hogy vádolnák, védekezik. — Ne neheztelj rám Boldi, hogy nyugdíjba megyek. Beláthatod, Az elnök a szavába vág. — Miért nem szólt, András bátyám? — kérdezi restelkedve. — Mert a szolgálat végéig ki kell bírni. Még tovább is, ha nem jön a váltás! Tőled tanultam meg a fronton! — Holnap már ne is jöjjön, András bátyám! — Hát akkor ki? — Majd én, vagy az Űristen. — A Lakatos gyereket nem próbálnád meg? Elviszi Pannit is különben! — Hátha Panni is menni akar! — Rájuk kell ijeszteni! Ö ' sszehajolnak, valamit sutyorognak, s a kö- . vetkező cigaretta mellé a mosolygás is a szájuk sarkára ül. Hiszen tavasz van, mosolyog a világ, és a mosolygás ragadós, ahogy a szomorúság is az... Alig valamivel a déli harangszó után Szabó András megállítja a Zetort, leszáll ró— Maga is beláthatná, hogy nincs kit a helyére tegyek! — Gyötör a fekély... alig tudom már titkolni a lány előtt... — Mióta? — Tavaly nyártól, hogy a Lakatos Pista műszakja is a nyakamba szakadt. Kovács Boldizsár megenyhülve nézi. Hatvanöt éves, évek óta özvegy, Pannival, a háború után született egyetlen lányával él, soha nem hiányzik. Nem szemrehányást érdemel ez az ember... la, és görnyedve elindul lefelé a dombról. Nem szól a lányának — pedig ottan metszenek —, csak az állapotához egyáltalán nem illő huncut mosolygással vánszorog, s lesi, észreveszik-e. Persze, hogy észreveszik s Panni lélekveszejtve rohan utána. — Édesapám, mi van magával? — Jaj, a gyomrom! Jaj, jaj... — Jöjjön, haza vezetem. — Nem, nem, hátha csitul... jaj... permetezni kell! Panni vezetné, az apja ma- § radna, „véletlenül” odakordé- $ lyozik az elnök, szóra szó, s ^ amikor Panni az üres kor-^ déllyal megtérül a faluból, Ko->! vács Boldizsár odaszólítja a ^ Zetorhoz, melyet a beteg he-^ lyett vezet. § 1 — Édesapád? — kérdezi tő-§ le. | — Azt mondta, nyugszik a § fájás. ^ — Nagyon nagy beteg az, ^ hallod, reggel beviszem a kór- ^ házba. — S tőrnek beillő^ szemrehányással: — Lenne $ lelketek egyedül hagyni ?! Fel- § nevelt, nagy házat rakott, § fészket a lányának, ahogy ő^ maga mondta, és ti elmenné- ^ tek albérlőnek a messzi ide- ^ genségbe ?! Panni már pityereg: — Hiszen, ha Pista is ... $ — Pista, Pista. A legény^ menjen a lány, ne a lány a le- ^ gény után! — És az elnök elvtárs, Ze- ^ torra tenné, ha visszajönne? ^ — Mit gondolsz, zetoros is ^ lehetek az elnökség meg a $ képviselőség mellett? Inkább^ násznagy! — Hát akkor... — Hát akkor, eredj elébe, ^ ott kapaszkodik felfelé a^ dombra. ^ A leány rohan utána. Liheg- S ve kérleli: — Maradj itthon, Pista! $ A legény elhallgatja, hogy| kitellett Pesten a farsang, in- $ kább szabódik, hogy növelje a ^ rangját: § — Ebben a tök faluban?^ Ugyan, ne játszd meg maga- dat... Panni akaratosan dobbant — Akkor visszaadom a gyű- § rűd. Édesapám beteg. A vőlegény hátrázna. „Hí- ^ szén ha a Zetorhoz visszake- rülhetnék” — gondolja, de ki-§ mondania nem kell, az elnöki megelőzi. — Te Pista — mondja ked-§ vesen —, ugyan permetezd^ már meg ezt a két fasort, Gyűlésre kell mennem Tatár- S vesztőre. Ha meggondolnád, § akár rajta is maradhatsz! : P ista nyeregbe száll, Pan-fc ni melléje — elég széles^ a zetorüíés —, s ahogy ^ inainak a domb oldalán^ lefelé, szinte aranyában^ fürdeti őket a márciusi nap. * Azután felszáll a kordélyra, & megnoszogatja a lovat, s elin- ^ dúl a szomszéd falu felé. Hát- § tál a nyugatnak bukó naphoz, ^ mely még mindig színpaddá^ szépíti a márciusi határt, ho- ^ lőtt a teremtő élet békés ta-1 vaszi hadjáratát vívják rajta ^ az emberek... & , VIHAR BÉLA: Önarckép 1945 Most kezdünk el majd élni... — szólottám meghatott hangon az asszonyomnak, s amint hajnalodott, holtakra emlékeztek, akik e pillanat szomjával szálltak sírba, s feküsznek föld alatt. Mi megmaradtunk — mondtam. Szemembe könny szökött, szivembe csend, merengés, majd láng és rom között már új ízét éreztem az elféledt szavaknak: jövő, ember, igazság... — zsendültek, felfakadtak, így szárnyalt fel a reggel, hulló ködeivel. „ Ha elfelejtenélek, nyelvem apadjon el. Motyónkkal, hazafelé, húztam a taligát: kislányom a nyakamban, zászlómon a világ. HTJSZARIK ZOLTÁN RAJZA SZAKONYI KAROLYFEKCRKAKCTAK Feri átvágott a kertek alatt; Kámperék tehénistállója mögül került az udvarukba. A kerítéseket kidöntötték a tankok, szabadon lehetett járkálni a házak között. Már alko- nyodott. Feri végigment a ledőlt kőfal mellett, ásóját a kamra ajtajához támasztotta. Megnézte a tenyerét, vizsgálgatta, aztán a ka- bátujjához dörgölte. Körülnézett. A szekeret kereste. Még mindig ott állt az udvar végén, különös, lapos tákolmány: az ukránok jöttek vele, két napja. Egy öregember, két gyermek és egy asszony. A pajtában háltak a szalmán. Lovukat, a kis szőrös gebét, az istállóba kötötték; furcsa jószág volt, amikor jövet megállította az udvarukban, az öregember — prrrrrr— megpergette a nyelvét, a lovacska erre a hangra állt meg. Feri mulatott ezen. „Vajon az asszony is benn van most a pajtában?” — nézelődött Feri. Szerette volna, ha láthatja, már két napja arra vár, hogy szólhasson hozzá, vizet húzhasson neki a kútról, vagy efféle. De csak az orosz tisztet látta, ott ült a ház előtt egy széken és cigarettázott. Meleg volt, május eleje. Feri elment a tiszt előtt, amaz mondott neki valamit oroszul, de a fiú nem értette, hogy mit akar. A tiszt legyintett. — Robot, robot — mondta a katonának, s mutatta sáros bakancsát. Aztán felment a lépcsőkön, benyitott a konyhába. Megkerülte a géppuskát — a szobából hallotta az oroszok hangos beszélgetését, meg egy rádió fülsértő recsegését, sípolását. Egyikük hirtelen kitárta az ajtót, Ferire bámult, a fiú megállt. — Nyicsevó, nyicsevó... — mondta gyorsan a katona, s eltűnt az ajtó mögött. Nagyanyó a konyhában, a szokott helyén ült, a sarokban. Imádkozott. Vaskos, öreg ujjaival rózsafűzért morzsolt. — Te vagy? — kérdezte. Feri leült a dikóra. kifűzte sáros bakancsát. Nézte nagyanyót a félhomályban. — Halottakat ástunk ki — mondta csendesen. Nagyanyó hallgatott. Alig látszott a sarokban. — Anyád a pékhez ment — szólt később. — Sort áll, kenyérért, — Ajkához emelte a rózsafűzért és megcsókolta. — Már vagy két órája, hogy elment. — Egy csomó halottat — mondta Feri. Szabaddá lett lábujjait mozgatta, fáradt volt. — Égy gödörben hevertek egymáson. Kinn, a régi cukorgyárnál. — Kifélék voltak? — kérdezte nagyanyó. — Akiket a táborban őriztek — mondta Feri. — Mind meztelen volt. — Arrébb lökte a bakancsait, kereste apa papucsát a diikó alatt. Amióta apa nem volt itthon, ő viselte a bőrpapucsokat. — Az előbb mostam fel a követ — szólt nagyanyó. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat. A fiú nem mozdult. Belebújt a papucsba, s nézett maga elé. — Mind meztelen volt, és sovány — mondta. — A fejükön meg lyuk. — Uram Jézus! — sóhajtott nagyanyó. — Ne beszéld el senkinek. — Miért? — nézett a homályos sarok felé a fiú. — Ott voltak az oroszok is. Egy ezredes fényképezett. Álltunk a gödör szélén, ásókkal. Lefényképezett minket. — Ó, te, még bajba kerülsz! — Á — mondta Feri — tudják, hogy a németek csinálták. Kicsit hallgatott, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, öklendezett. — Nagyon büdös volt ott... Kicsit kimegyek. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat — mondta nagyanyó. — Felmostani a konyhát, egész délután hajladoztam. Hallod? A fiú fogta a bakancsokat, és kiment. Az ajtóban találkozott az orosz tiszttel. Ott állt a lépcsőkön, az eget vizsgálta. Már látszottak a csillagok. , — Há? — nézett Ferire. — Kák gyélo? — De nem figyelt rá. Csak úgy szokásból, megveregette a fiú vállát. Feri cseppet elmosolyodott, de aztán megint a pajtát vizsgálgatta, nem jött-e ki az ukrán asszony. Hátra ment, a favágítóhoz. Kicsit fülelt a neszekre; megint az autók az országúton, s talán tankok is. Kiválasztott néhány tuskót; felaprította. Kapkodva felemelt egy újabb tuskót. Észrevette, hogy az asszony megállt a pajta előtt. Megállt és intett — neki. Mintha csak most fedezte volna fel Ferit. Újra intett, hívta, fáradtan. A fiú kis görcsöt érzett a hasában, s elfogta a félelem. A nő megint felemelte a kezét. s mondott is valamit. Várt. Feri végre ledobta a fejszét, lassan indult feléje. Amaz bevárta, aztán előre ment a pajtába. Viharlámpás égett odabenn, tompa fénnyel. A két gyermek a szalmán guggolt, kenyeret rágcsáltak. Feri meglátta az öregembert is, ott feküdt a gyermekek mellett, az almon. Csend volt A nő lassan letérdelt az öregember mellé. Nézte egy darabig szótlanul, aztán feltekintett Ferire. A fiú megrémült. A mozdulatlan öreg hegyes orra, a kissé kitátott szája sötét ürege, a pajta csendje, az asszony fáradt pillantása megzavarta. A nő újra visszahajolt az öreg fölé, megemelte a mozdulatlan kezet, aztán elengedte. Az öregember karja visszahullt a szalmára. Feri hátrahőkölt. Egész nap halottakat temetett, most mégis megrendítette, hogy az asszony nem sír, csak leroskad a szalmára, állát a mellére ejti és bámulja a pajta falát. Lassan megfordult és kiment. Az udvaron nekidőlt a lapos, különös szekérnek. Remegett a lába. Tele volt csillaggal az ég. A tiszt ismét az ajtó előtt állt, cigarettázott, és türelmetlenül vizsgálgata az eget. — Talán szólni kellene neki —, gondolta Feri. De nem ment oda hozzá. Ekkor a tiszt felkiáltott, s a katonák is mind kifutottak a házból. Fehér rakéta röppent az égre, durranása csak egy pillanat múlva hallatszott. Aztán még egy rakéta, meg még egy. És hirtelen lövöldözés támadt, rakéták, lövedékek szálltak a sötétben. Valahol megszólalt egy hangszóró. Oroszul beszélt, harsogva, lelkendezve. Amikor megszakadt a szöveg, induló dallama reccsent a lövöldözésbe, utána meg egy régi sláger, a Kiskacsa. A tiszt és a katonák leszaladtak a lépcsőn, egyikük felkapta géppisztolyát és belesorozott a levegőbe. Feri döbbenten nézte a zenebonát, nem értette. De a tiszt most észrevette őt. Odaugrott hozzá, megpörgette, s közben egyre kiáltozott, vidáman, nevetett, a többiek meg egyre lövöldöztek. . Ekkor jött meg anya. Kenyeret hozott a kosarában, kifulladva sietett be a kapun. — Istenem! — kiáltotta — Feri, Ferikém !... Feri végre a földön volt, dühödten ránci- gálta helyre a ruházatát. Odament az anyjához és elvette tőle a kenyeret. — A háború — lihegte anya — azt mondják, Magyarországon vége a háborúnak. — Vége? — kérdezte Feri, de nagyon kimerült volt, semmit sem fogott fel az egészből. Vitte be a kosarat a házba. — Mi történik itt? — méltatlankodott nagyanyó. — Marna! — lelkendezett anya —, hát látja! Feri ott állt az asztalnál, kivette a kosárból a kenyeret. Jól sütött kenyér volt, a sarkánál kis gyürke, ropogós. Letörte, harapott belőle. Anya csapdosta a kezeit, sírt és nevetett, és hajtogatta: — Hát vége, látja, mama! Nagyanyó az ajkához emelte a rózsafűzért, némán mozgott a szája. Aztán azt mondta: — Az én János fiamat, a te férjedet, Róza, a te édesapádat, Ferike, vezéreld haza. Jézusom.... — Meghalt az ukrán a pajtában — mondta csendesen Feri. Senki sem hallgatott rá. Feri visszaült a dikó szélére, rágcsálta a gyürkét. — Az az öregember. Meghalt. Anya ránézett, de nem értette a fiát. — Hát vége, vége, és hazajön apád! — mondogatta sírva. A rakéták fénye bevilágított a konyhaablakon.
