Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-15 / 88. szám

1967. ÁPRILIS 16., VASÁRNAP «teere» K/Círlap MICHAEL McLAVERTy: A bban az időben, mikor engem tanított, már lassúléptű öregember volt és valahányszor végigment a kisvárosi utcán, az asszonyok összesúgtak mö­götte: „Szegény ember, ennek már vége... A saját sírját ás­sa!” összeszíjazott könyveimmel a hónom alatt hallgattam én is beszédüket, de mikor a je­lentését kérdeztem anyámtól, megszidott. „Ne hallgass a rossz nyelvekre. A te apádnak mindig van egy jó szava Craig tanítómesterről és ne­ked ez elég legyen!” — De miért mondják azt, hogy „a saját sírját ássa?” — Kik mondják? Nem meg­magyaráztam, hogy ne törődj a pletykálkodók beszédével?! Figyelj rám, fiacskám, Craig tanítómester becsületes életű, aranyszívű férfi, aki bármire hajlandó, hogy embertársain segítsen. Tisztességes város­ban már a főtéren tanítana, nem abban a kis rozzant vá­rosszéli iskolában. Hát annyi szent, hogy az is­kola kicsiny és rozzant épület volt. Két kis szobából állott, mellette sivár udvar, mind­össze egy-kót fával, melyek törzsét vésett jelek és nevek tucatjai borították. A helyiség huzatos volt és tanítómeste­rünk már kora ősszel kabát­ban ült a katedrán és a kezét dörzsölte. — Hű, de hideg van, fiúk. Erzitek, milyen hideg van? És mi ráfeleltünk, csak ezért, hogy örömet szerez­zünk neki: „Igen, uram, na­gyon hideg van”. A nedves, szeles novemberi napokban vödröket állítottunk a tanterem padjaira, hogy fel­fogják a mennyezet hasadé- kain átcsöpögő esővizet Ami­kor egyik vagy másik megtelt, tanítónk intett nekem, s én kivittem egy pillanatra és el­néztem a nedves háztetőket, meg az esőt, ahogy paskolja a salakon szétdobált uzsonnapa­pírokat. — Milyen odakünn? — kér­dezte az öreg, valahányszor visszatértem az üres vödörrel. — Nagyon csúf, imám. éha lopva kivette ka­lapját a faliszekrény­ből, rámbízta az osz­tályt, majd eltűnt öt­tíz percre. Ekkor aztán vonal­zócsatát vívtunk, papírrepülő­gépekkel hajigáltuk egymást, egészen addig, míg a lár­mánkra odajött a szomszéd osztály tanítónője. Csend zu­hant ránk, amint megállít az ajtóban, összeszorított ajak­kal, ujját a tankönyv lapjai között tartva: — Közönséges semmirekel­lők, utcakölykök! Csak várja­tok, míg Mister Craig vissza­jön, majd elmondom neki, mi­csoda angyalkákat tanít. És rólad majd külön is mesélek! — rázta felém a könyvét. — Vasárnap ministránsgyerek, hétköznap utcagyerek! Némán hallgattuk szidal­mait, csak a vödörbe csepegő eső felelte rá, hogy pling- plong, s az ő saját osztálya zsongott egyre hangosabban, ahogy magára hagyta őket. Visszatérve Mr. Craig meg­kérdezte, hogy megzavartuk-e Miss Lagant. Bűntudatos hall­gatásunk és zilált hajunk ön­magában is elegendő választ adott. Decemberben két hétig be­tegeskedett és amikor vissza­tért közénk, gyengének, töré­kenynek látszott. A szellőző­nyílások fölé krepp-papírt szegezett, hogy elfogja a hu­zatot, az ajtó hasadekaiba pe­dig itatóspapírt gyömöszöl­tünk. Az egyik ablakszámyon Is repedés támadt, de azt nem bántotta. A hasadék legyező- Szerűen végződött, s az öreg fezt mondta rá: „Úgy látom, Valaki iderajzolta a Ganges folyót”. És valahányszor In­dia földrajzáról esett szó, és a Ganges deltájáról, tanítónk csak odamutatott az ablakfa legyezőszerű repedésére. Amikor az iskolának kiutalt szén elfogyott, pénzt nyomott a kezembe és egy vödörrel be­küldött a városba szénért. Mindig adott egy pennyvel többet, hogy vegyek magam­nak édességet — most is em­lékszem, ahogyan előhúzta a pénzt mellényzsebéből. Ami­kor visszaérkeztem, régi is­kolakönyveket téptünk szét a begyújtáshoz. Lehullott az első hó és va­laki krumpliszsákokat do­bott az iskolaudvar üvegcse­repekkel szegélyezett falához, átmászott és ellopta a szenün­ket. Ki tudja mi okból, de ez­után Mr. Craig nem küldött engem tüzelőért. A leheletünk ráfagyott az ablaküvegre és a padlón tócsákban állt a víz, mely leolvadt a cipőnkről. Valahányszor nyílt az ajtó, hideg szélroham söpört vé­gig a tantermen és elnyelte a leheletünkből gyűlt kicsiny­ke meleget. T ~"'J,"jporogtunk és ráültünk a kezünkre, hogy egy ki­csit megmelengessük. Mr. Craig félóránként fel­állított bennünket és külön­leges tornagyakorlatokat ta­nított — olyan érdekeseket, hogy közben elfeledkeztünk átázott bakancsunkról és ar­ról, hogy a hózápor veri az ablakot. Azután kémiaóra volt. A' sziszegve égő bunsen-láng kissé felmelegítette a szobát, s mi izgatottan egymást ta- szigáltuk az asztal körül, míg az öreg mindnyájunkat he­lyünkre kergetett. — Üljetek le — kiáltott ránk. — Mindenki látni fog, nem kell itt álldogálni. És ettől kezdve mindig ugyanazt a leckét ismétel­tük: Párolgás és sűrűsödés. — Megmutatom nektek, ho­gyan lehet a legmocskosabb vizet is megtisztítani — ma­gyarázta. — Még a folyó szennyes vizét is ihatóvá te­hetjük. Barna folyadékkal teli üve­get mutatott. Amikor elfor­dult, belemártottam az ujja­mat. Lenyaltam: az íze me­laszra, vagy égetett cukorra emlékeztetett, s ekkor eszem­be jutott, hogy az öreg cso­magszámra tárolt barna cuk­rot és melaszos üvegeket a faliszekrényében. A barna folyadék egy ré­szét üvegretortába tette és magasra tartotta. — Ebben a retortában víz van, amelyet tisztátalanná tettem. Néhány perc alatt mindebből kristálytiszta for­rásvizet varázsolok. — Fáradt szeme pajkosan csillogott, és noha mi nem tudtuk, mi eb­ben a mókás, mosolyogtunk, mert mosolygott ő maga is. A bunsen-lángra helyezte az üveg-retortát, és a forrás­ban levő folyadék gőzét hosz- szú csövön át vezette, melyre ón közben folytonosan hideg vizet locsoltam. Szemünkkel követtük, amint a fortyogó keverék gőzzé változott, majd a cső falára ült cseppek for­májában s onnan összegyűl­ve szaporán folydogált le a palackba. A levegőt sütemény­szag töltötte be és csak a bun- senlámpa sziszegése hallat­szott. Azután tanítómeste­rünk lecsavarta a gázt és fel­emelte a tiszta vizet tartalma­zó palackot. — Csillogó, mint a kristály — szólt. Egy pici pohárkába töltött belőle, átfogta finom ujjaival és ajkához vitte. Cso­dálkoztunk azon, hogy meg­issza, mert szemünk közben a retortára tapadt, melynek falán összegyűlt a piszkos­szürke üledék. Az öreg, ki tudja mi okból dévajul mo­solygott. Újra megtöltötte a retortát a zavaros folyadék­kal és megismételte a kísér­letet, amíg a palack egészen megtelt a tiszta vizek legtisz- tábbikával. 1 ásnap még mindig ha-^ vazott és nagyon hi-^ deg vélt. A tanító tiszta folyadékot a 5 retortába öntötte, s így szólt: $ — Most ismét felforralom, ^ ezt, hogy lássátok, semmiféle^ szennyeződés nem maradt ^ benne. § s Amikor a fortyogó, bugy- ^ borékoló folyadék ismét le- j! csöpögött az üvegbe, Mr. ^ Craig megintcsak megtöltőt- ^ te a pohánkáját és éppen így? szólt:' — Ragyogó tiszta,? mint a kristály — amikor be- ? lépett a tanfelügyelő. Fülét, § orrát is bolyhos sál takarta és § hópelyhek ültek kalapjára, § kabátjára, irattáiskájára. Kö- ^ rülpillantott az osztályon. A !; folyadék tovább fortyogott a ? retortában ismert, kellemes ^ szagát árasztva. A tanfelügyelő kezet fo-1 gott Mr. CraiggeL Csendesen, t mosolyogva beszélgettek. _ A s vendég a fejét rázta. Kibújt ^ kabátjából, lerázta róla a ha- ■} vat, aztán összedörgölte ke-^ zót és fekete jegyzetfüzetet^ húzott elő a zsebéből. Felvet- i* te a kis poharat és kérdezte s tőlünk a leckét. „Ennek égé- s szén tiszta víznek kell len- j! nie” — szólt végül és- bele- ^ ivott. Egy pillanatig ízlelget- ^ te, majd felhajtotta az egészet. ? Mr. Craíghez fordult és egy? darabig suttogva beszéltek, félszemmel a retortát figyel- s ve, amelyben még mindig for- 5. tyogott a tiszta víz és illatos ^ gőzfelhőkkel árasztotta el a ^ tantermet. A vendég hangosan ^ felnevetett és mi is moso- ^ lyogtunk, amikor megtöltött s még egy pohárkával és ez- S úttal egyszerre megitta az ^ egészet. Majd azt mondta:^ ha hajótöröttek lennénk, most ^ már tudnánk ivóvizet párolni ^ a tenger vizéből. Mr. Craig lecsavarta a bún- ^ sen-lángot. A tanfelügyelő tré- ^ fálgatott velünk, meghallgat-? ta hogyan tudunk énekelni, ? majd kijelentette, hogy mi S vagyunk a legderekabb ősz- s tály Írországban. Végül fel- § adott néhány számtanpéldát,^ amit otthon kell megolda- ^ nunik. Búcsúzáskor ismét Mr. ^ Craighez hajolt, súgott neki ? valamit, aztán kezet ráztak éss mindketten nevettek. A tan- 5 felügyelő az órájára nézett. § Az osztályt korán hazaenged- ^ ték, csak én maradtam ott, ^ aogy elmossam a kísérleti esz- ? közöket. Az öreg rámszólt, ^ hogy vigyem ki a tanfel- ^ ügyelő bőröndjét az állomás- ^ & Még ma is emlékszem arra a ? lapra, amikor ott lépkedtem S mögöttük a hóban, cipeltem a s oőröndöt és hallgattam, amint § neszéinek, nevetnek s a hó- ^ jelyhek kavarognak körülöt- ^ •fink. Emlékszem, hogyan haj- ^ ongtak, hogyan görbítették ? 1 tenyerüket, hogy cigarettára? gyújthassanak, hogyan dobál- ? ,ák le a gyufaszálakat egymás § itán, s hogyan mentek to- ^ /ább meggyújtatlan cigaret- ^ ával a szájuk sarkában. Az ^ illomáson Mr. Craig egy ^ pennyst vett elő a mellényzse- ^ léből, odaadta nékem, s azt ^ mondta, hogy én vagyok a leg- ? ■endesebb fiú Írországban. ^ Ä rfiikor múlt héten haza- ^ felé jöttem a temetésé- ^ ről — felidézem ma- ^ gamban azt a fagyos ^ éli napot. Éreztem tenyere- ^ men a penny hidegségét és el- | gondolkodtam, hogy mennyi-1 /el többet tudok most Mr. ^ Draigről, mint akkoriban. El- ^ laladtam régi iskolánk mel- ^ lett. Mesélték, hogy ott most | ;gy fiatalember tanít, zsebé- ^ oől akkurátusán kihegyezett ^ színes ceruzák sora kandi- ^ sál elő. Fordította: Zilahi Judit ? I — Michael McLaverty 1907- ^ ben született Írországban, ^ Doyn Countyban. Az 1930-as ^ évek végén kezdte publikálni ^ elbeszéléseit, regényeit szűkebb ^ hazájában, Írországban és Lón ^ donban. Fenti elbeszélését az ^ ».Irish Short Stories’* című, ^ Londonban kiadott antológiából § vettük. Ä Kedvenc hosom nem Old Shatterhand volt, hanem Damjanich. Ha magamra ma­radtam, legszívesebben azt játszottam, hogy én ő vagyok, s ilyenkor csodálatos dolgok történtek velem. Volt úgy, hogy Kossuth még idejében rámbízta a fővezérletet s én, csapataim élére állva, áttörtem a vértesek sorfalán, elfogtam és fülénél fogva vezettem Kossuth elé Windischgratzet. De volt úgy is, hogy Görgei már alá akarta írni a fegyver- letételt, mikor én kardom elé állítottam, s utoksó pillanatban megmentettem a helyzetet. Legjobban mégis azt szerettem, ha leugrot­tam Arad magas faláról, tört lábbal átúsz­tam a Tiszát, Törökorságon át Amerikába utaztam, legyőztem Old Shatterhandot, Old Firehandot s aztán Winnetou oldalán beszá­guldoztam az egész vadnyugatot. Később aztán másfajta játékokat kezdtem játszani, s az élet kalandjai elfeledtették velem a tábornokot. Mégis megdobbant a szivem, mikor 1944-ben Dachauban összeis­mertettek vele a barátai. Apró kis ember volt ez a Damjanich, szőke, pisze és rendkí­vül mulatságosan beszélt magyarul. De a bal lábára ő is sántított. Mikor a németek körül­fogták őket, leugrott a toronyból, tört lábbal átúszva a Szávát, s az erdőkön át hazaszökött falujába, Molvébe, ami nagyon kis helység lehetett, mert azóta sem találtam senkit, aki ismerte volna a nevét. Mivel pedig semmi­képpen sem akart rendbe jönni a lába, a par­tizánok beküldték az usztasák közé, hogy on­nan szerezzen nekik értesüléseket. A mol- veiek persze nem tudták, hogy parancsot tel­jesít, s árulását nem tudták megbocsátani. Kétszer követtek el merényletet ellene, má­sodszorra súlyosan meg is sebesült. Zágrábba vitték kórházba. Itt aztán engedélyt kapott, hogy otthagyja a szolgálatot, s az erdőkbe vo­nulhatott. Később — hogy miért, azt még Dachauban sem árulta el — át kellett mennie a Vajdaságba s ott a magyar rendőrség fog­ságába került. Tizenötévi fegyházra ítélték, Előbb Újvidéken ült, majd, a fogház kiüríté­sekor, Németországba hurcolták. Sikerült ki­bontania a vagon padlóját, leereszkedett a sí­nekre, s a földhöz lapulva kivárta, míg az egész szerelvény átrobog fölötte. Akkor fel­állt, hogy újból elinduljon Molve felé s tisz­tázza ügyét a barátaival. Hallatlan balszeren­cséje volt. Pár méterre onnan, ahol a sínek közé ereszkedett, két csendőr állt az ország­úton. — Ti boga! — csikorgatta a fogát, vala­hányszor eszébe jutott ez a találkozás. Veszekedni egyébként is félelmetesen tu­dott — Te nekem nem vanni barát értei? — kiáltotta méregtől remegve. — Té eszel do­hány, te bolond? Te degelsz meg, kaputt, krematórium! Te nyakad nem fej, hanem olyan dagadt, uborka, metélve, amit megenni pfúj! Nem védekeztem. Látta szegénykém, hogy cigarettára cseréltem a kenyeremet, s nem akartam megmondani, hogy még az is többféle átváltozáson fog átmenni estéiig. Ed­ra. Huszárik Zoltán rajza PAPP MIKLÓS: Tavasz Két rög között parány fű kukucskál: kidugja fejét, szétnéz, s fölkacag, tótágast állnak barna bogarak, szöcskék ugrálnak s a magasba szál) a jókedv, mint a pára; friss madár a víg égre csattog és a nap aranygolyókat dobál, csöpp halak ugrálnak értük és az ifjú nyár rájuk kacsint és az illat-részeg lubickoló szellők telzenélnek és ezerszín ruhás virág-sergcfk beszívják a meleget, a termet; sorsom robban, megnyílt a börtön s meghempergek a táncos földön. ERDŐS LÁSZLÓ JOLÁNRA digre már ugyanis elpusztultak a barátaink, ketten maradtunk, s egymásra voltunk utal­va teljesen, öt pedig egy hete kínozta a láz. Gyötrelem volt látni diarétól kiszáradt apró testét, zavarosan csillogó tekintetét. Ráadásul úgy tudtuk, hogy a flekktífuszosnak nem sza­bad innia s így még szomjaztatással is bán­tottam szegényt. S hogy valamiképpen segít­hessek rajta, megpróbáltam tannintablettát szerezni a feketepiacon. Azt a kórházból lopták, s csempészték ki az ápolók és méreg drágán adták akkor is, ha volt belőle elég. így csak belga barátaim segítségével tudtam lebonyolítani az üzletet — ők voltak akkor a fő cigarettatulajdonosok. Még így is temérdek munkámba került, míg megszerezhettem az áhított gyógyszert. Kenyerem elébb cigarettá­vá, aztán nem tudom még mivé, végül pedig hat tannin ára cukorrá változott s ekkor végre a hiénák vezetője markomba számlálta barátom gyógyszerét. Damjanichnak könnyes lett a szeme: — Ti boga! Te nem barát, te édes mama! Sajnos, a tannin nem használt — azóta megtudtam, hogy nem is használhatott. Este már félrebeszélt. Vadul dobálta a testét és szerb—magyar keveréknyelven magyarázott valamit, a szokásosnál is komiszabbul törve a magyar szavakat. Kínlódva, szakadatlanul beszélt, s csak azért tartott néha szünetet, hogy megkérdezze: „te értesz?” Én ilyenkor buzgón bólogattam. Azt hiszem, amennyit okvetlenül kellett, annyit értettem is. Egy molvei kislányról volt szó, akinek csodálatosan gömbölyű a csípeje, s aki ma is úgy tudja róla, hogy ő usztasa. Nekem tehát oda kell utaznom a háború után és meg kell mondanom az igazat. ■ * Ejfél után, rövid botjával a kezében, odajött hozzánk a Stubenältester és rámpa­rancsolt, hallgattassam el a barátomat, más­különben szétveri a fejét. Nemrég került, hozzánk ez a Stubenältester, de a lopott kosz­ton gyorsan meghízott, s mikor Damjanich meglátta az ablakon beszűrődő fényben kerek arcát, boldogan elmosolyodott s ezt kiáltotta: — Jolanka! Ti boga! A következő nap története elmosódott em­lékezetemben. Harmadnap reggelre barátom valamivel jobban érezte magát, s így kitá­mogattam a mosdóba, ahol tetőtől talpig le­mosta magát.' Visszautunkban láttuk, hogy az Udvaron válásai nagy cirkusz folyik. Széket tettek ki az ajtó elé s azon, két melegen öl­tözött Stubendienst felügyelete alatt, ingben- gatyában egy piszkos kis öregember didergett az alpok-alji fagyban. A mellén tábla: „Tel­jesen eltetvesedett.” — Papa! — kiáltott fel Damjanich és ret­tentő erővel szorította meg a karomat. Megijedtem. Azt hittem, visszatért a deli- riuma, hiszen tudtam, hogy már nem élnek a szülei. — Nem enyém papa! — magyarázta. — Jo­lanka papa! * Feltépte az ajtót és az öreg emberhez rohant. Rángatta föl a székről s közben őr­jöngve magyarázta a két őrnek, hogy vigyáz­ni fog a papára, soha többet nem lesznek tet- vei. Szerencsére lengyel volt mind a kettő, valahogyan megértette magát velük. Bevittük a papát a mosdóba s lehúztuk tes­téről az inget. Én visszaborzadtam, mikor megláttam a nyakában nyüzsgő, szürke tetve­kel. Ám nem hagyhattam cserben Damjani­chot. Öklendezve és fuldokolva segítettem megtisztítani az öreget. Barátom saját testé­ről adta át az inget, én pedig valahonnét egy ócska, de tiszta nadrágot szereztem neki. Az öreg eleinte aligha értette meg, ki rán­gatja he a barakkba és miért, de aztán meg­ismerte Damjanichot — s ettől togva undo­rodva ütötte le magáról a kezét. Ö pedig elébb csendesen könyörögve, majd fejét ve­szítve, ordítva és sírva magyarázkodott, de a papa nem akarta megérteni. Végül én men­tettem meg a helyzetet: — Ti rozumos? — kiáltottam rá és lefogtam a kezét. — On druzse! Nye usztasa! Szmrt fasizmus! Az öreg rámnézett, összecsapta a kezét — aztán elsírta magát és kétségbeesett hangon mondott valamit. Damjanich elfehéredett. — Jolanka férjhez ment — fordította a pa­pa szavait. Én pedig a szomorú hír hallatára sem tudtam elnyomni egy futó mosolyt. Sze­rencsére nem vette észre. Minden figyelmét az öreg kötötte le. Annyi beszélnivalójuk volt egymással! — Papa, meg fogja mondani, nem vágyom áruló! — magyarázta boldogan. Mikor végeztünk az öltöztetéssel, vissza­mentünk a hálóterembe s én nelyére segí­tettem Damjanichot — s melléje az öreget. Elhatároztam, meghozom értük a legnagyobb áldozatot: otthagyom ágyamat, s keresek magamnak valami zugot. Ám Damjanich nem engedett. — Te marad! Te vigyázni öreg! — mondta határozottan. Aztán végignyújtózott az ágyon, lehunyta szemét — és többet már nem is nyi­totta fel. í Hanem a papa megérte a felszabadulás*-. Sikerült értesítenem egy szerb ápolót, akiről tudtam, hogy Damjanich barátja és az vala­miképpen beszerezte a kórházba az öreget. Ott aztán egy egész kollektíva vigyázott rá, hogy átadhassa Jolankának Damjanich üze­netét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom