Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-15 / 88. szám

1967. ÁPRILIS 16., VASÁRNAP

«teere»

K/Círlap

MICHAEL McLAVERTy:

A

bban az időben, mikor engem tanított, már lassúléptű öregember volt és valahányszor végigment a kisvárosi utcán, az asszonyok összesúgtak mögötte: „Szegény ember, ennek már vége... A saját sírját ássa!”

összeszíjazott könyveimmel a hónom alatt hallgattam én is beszédüket, de mikor a jelentését kérdeztem anyámtól, megszidott. „Ne hallgass a rossz nyelvekre. A te apádnak mindig van egy jó szava Craig tanítómesterről és neked ez elég legyen!”

— De miért mondják azt, hogy „a saját sírját ássa?”

— Kik mondják? Nem megmagyaráztam, hogy ne törődj a pletykálkodók beszédével?! Figyelj rám, fiacskám, Craig tanítómester becsületes életű, aranyszívű férfi, aki bármire hajlandó, hogy embertársain segítsen. Tisztességes városban már a főtéren tanítana, nem abban a kis rozzant városszéli iskolában.

Hát annyi szent, hogy az iskola kicsiny és rozzant épület volt. Két kis szobából állott, mellette sivár udvar, mindössze egy-kót fával, melyek törzsét vésett jelek és nevek tucatjai borították. A helyiség huzatos volt és tanítómesterünk már kora ősszel kabátban ült a katedrán és a kezét dörzsölte.

— Hű, de hideg van, fiúk. Erzitek, milyen hideg van?

És mi ráfeleltünk, csak ezért, hogy örömet szerezzünk neki: „Igen, uram, nagyon hideg van”.

A nedves, szeles novemberi napokban vödröket állítottunk a tanterem padjaira, hogy felfogják a mennyezet hasadé- kain átcsöpögő esővizet Amikor egyik vagy másik megtelt, tanítónk intett nekem, s én kivittem egy pillanatra és elnéztem a nedves háztetőket, meg az esőt, ahogy paskolja a salakon szétdobált uzsonnapapírokat.

— Milyen odakünn? — kérdezte az öreg, valahányszor visszatértem az üres vödörrel. — Nagyon csúf, imám.

éha lopva kivette kalapját a faliszekrényből, rámbízta az osztályt, majd eltűnt öttíz percre. Ekkor aztán vonalzócsatát vívtunk, papírrepülőgépekkel hajigáltuk egymást, egészen addig, míg a lármánkra odajött a szomszéd osztály tanítónője. Csend zuhant ránk, amint megállít az ajtóban, összeszorított ajakkal, ujját a tankönyv lapjai között tartva:

— Közönséges semmirekellők, utcakölykök! Csak várjatok, míg Mister Craig visszajön, majd elmondom neki, micsoda angyalkákat tanít. És rólad majd külön is mesélek! — rázta felém a könyvét. — Vasárnap ministránsgyerek, hétköznap utcagyerek!

Némán hallgattuk szidalmait, csak a vödörbe csepegő eső felelte rá, hogy pling- plong, s az ő saját osztálya zsongott egyre hangosabban, ahogy magára hagyta őket.

Visszatérve Mr. Craig megkérdezte, hogy megzavartuk-e Miss Lagant. Bűntudatos hallgatásunk és zilált hajunk önmagában is elegendő választ adott.

Decemberben két hétig betegeskedett és amikor visszatért közénk, gyengének, törékenynek látszott. A szellőzőnyílások fölé krepp-papírt szegezett, hogy elfogja a huzatot, az ajtó hasadekaiba pedig itatóspapírt gyömöszöltünk. Az egyik ablakszámyon Is repedés támadt, de azt nem bántotta. A hasadék legyező- Szerűen végződött, s az öreg fezt mondta rá: „Úgy látom, Valaki iderajzolta a Ganges folyót”. És valahányszor India földrajzáról esett szó, és a Ganges deltájáról, tanítónk csak odamutatott az ablakfa legyezőszerű repedésére.

Amikor az iskolának kiutalt szén elfogyott, pénzt nyomott a kezembe és egy vödörrel beküldött a városba szénért. Mindig adott egy pennyvel többet, hogy vegyek magamnak édességet — most is emlékszem, ahogyan előhúzta a pénzt mellényzsebéből. Amikor visszaérkeztem, régi iskolakönyveket téptünk szét a begyújtáshoz.

Lehullott az első hó és valaki krumpliszsákokat dobott az iskolaudvar üvegcserepekkel szegélyezett falához, átmászott és ellopta a szenünket. Ki tudja mi okból, de ezután Mr. Craig nem küldött engem tüzelőért. A leheletünk ráfagyott az ablaküvegre és a padlón tócsákban állt a víz, mely leolvadt a cipőnkről. Valahányszor nyílt az ajtó, hideg szélroham söpört végig a tantermen és elnyelte a leheletünkből gyűlt kicsinyke meleget.

T

~"'J,"jporogtunk és ráültünk a kezünkre, hogy egy kicsit megmelengessük. Mr. Craig félóránként felállított bennünket és különleges tornagyakorlatokat tanított — olyan érdekeseket, hogy közben elfeledkeztünk átázott bakancsunkról és arról, hogy a hózápor veri az ablakot.

Azután kémiaóra volt. A' sziszegve égő bunsen-láng kissé felmelegítette a szobát, s mi izgatottan egymást ta- szigáltuk az asztal körül, míg az öreg mindnyájunkat helyünkre kergetett.

— Üljetek le — kiáltott ránk. — Mindenki látni fog, nem kell itt álldogálni.

És ettől kezdve mindig ugyanazt a leckét ismételtük: Párolgás és sűrűsödés.

— Megmutatom nektek, hogyan lehet a legmocskosabb vizet is megtisztítani — magyarázta. — Még a folyó szennyes vizét is ihatóvá tehetjük.

Barna folyadékkal teli üveget mutatott. Amikor elfordult, belemártottam az ujjamat. Lenyaltam: az íze melaszra, vagy égetett cukorra emlékeztetett, s ekkor eszembe jutott, hogy az öreg csomagszámra tárolt barna cukrot és melaszos üvegeket a faliszekrényében.

A barna folyadék egy részét üvegretortába tette és magasra tartotta.

— Ebben a retortában víz van, amelyet tisztátalanná tettem. Néhány perc alatt mindebből kristálytiszta forrásvizet varázsolok. — Fáradt szeme pajkosan csillogott, és noha mi nem tudtuk, mi ebben a mókás, mosolyogtunk, mert mosolygott ő maga is.

A bunsen-lángra helyezte az üveg-retortát, és a forrásban levő folyadék gőzét hosz- szú csövön át vezette, melyre ón közben folytonosan hideg vizet locsoltam. Szemünkkel követtük, amint a fortyogó keverék gőzzé változott, majd a cső falára ült cseppek formájában s onnan összegyűlve szaporán folydogált le a palackba. A levegőt süteményszag töltötte be és csak a bun- senlámpa sziszegése hallatszott. Azután tanítómesterünk lecsavarta a gázt és felemelte a tiszta vizet tartalmazó palackot.

— Csillogó, mint a kristály — szólt. Egy pici pohárkába töltött belőle, átfogta finom ujjaival és ajkához vitte. Csodálkoztunk azon, hogy megissza, mert szemünk közben a retortára tapadt, melynek falán összegyűlt a piszkosszürke üledék. Az öreg, ki tudja mi okból dévajul mosolygott. Újra megtöltötte a retortát a zavaros folyadékkal és megismételte a kísérletet, amíg a palack egészen megtelt a tiszta vizek legtisz- tábbikával.

1

ásnap még mindig ha-^ vazott és nagyon hi-^ deg vélt. A tanító tiszta folyadékot a 5 retortába öntötte, s így szólt: $ — Most ismét felforralom, ^ ezt, hogy lássátok, semmiféle^ szennyeződés nem maradt ^

benne. §

s

Amikor a fortyogó, bugy- ^ borékoló folyadék ismét le- j! csöpögött az üvegbe, Mr. ^ Craig megintcsak megtöltőt- ^ te a pohánkáját és éppen így? szólt:' — Ragyogó tiszta,? mint a kristály — amikor be- ? lépett a tanfelügyelő. Fülét, § orrát is bolyhos sál takarta és § hópelyhek ültek kalapjára, § kabátjára, irattáiskájára. Kö- ^ rülpillantott az osztályon. A !; folyadék tovább fortyogott a ? retortában ismert, kellemes ^ szagát árasztva.

A tanfelügyelő kezet fo-1 gott Mr. CraiggeL Csendesen, t mosolyogva beszélgettek. _ A s vendég a fejét rázta. Kibújt ^ kabátjából, lerázta róla a ha- ■} vat, aztán összedörgölte ke-^ zót és fekete jegyzetfüzetet^ húzott elő a zsebéből. Felvet- i* te a kis poharat és kérdezte s tőlünk a leckét. „Ennek égé- s szén tiszta víznek kell len- j! nie” — szólt végül és- bele- ^ ivott. Egy pillanatig ízlelget- ^ te, majd felhajtotta az egészet. ? Mr. Craíghez fordult és egy? darabig suttogva beszéltek, félszemmel a retortát figyel- s ve, amelyben még mindig for- 5. tyogott a tiszta víz és illatos ^ gőzfelhőkkel árasztotta el a ^ tantermet. A vendég hangosan ^ felnevetett és mi is moso- ^ lyogtunk, amikor megtöltött s még egy pohárkával és ez- S úttal egyszerre megitta az ^ egészet. Majd azt mondta:^ ha hajótöröttek lennénk, most ^ már tudnánk ivóvizet párolni ^ a tenger vizéből.

Mr. Craig lecsavarta a bún- ^ sen-lángot. A tanfelügyelő tré- ^ fálgatott velünk, meghallgat-? ta hogyan tudunk énekelni, ? majd kijelentette, hogy mi S vagyunk a legderekabb ősz- s tály Írországban. Végül fel- § adott néhány számtanpéldát,^ amit otthon kell megolda- ^ nunik. Búcsúzáskor ismét Mr. ^ Craighez hajolt, súgott neki ? valamit, aztán kezet ráztak éss mindketten nevettek. A tan- 5 felügyelő az órájára nézett. § Az osztályt korán hazaenged- ^ ték, csak én maradtam ott, ^ aogy elmossam a kísérleti esz- ? közöket. Az öreg rámszólt, ^ hogy vigyem ki a tanfel- ^ ügyelő bőröndjét az állomás- ^

&

Még ma is emlékszem arra a ? lapra, amikor ott lépkedtem S mögöttük a hóban, cipeltem a s oőröndöt és hallgattam, amint § neszéinek, nevetnek s a hó- ^ jelyhek kavarognak körülöt- ^ •fink. Emlékszem, hogyan haj- ^ ongtak, hogyan görbítették ? 1 tenyerüket, hogy cigarettára? gyújthassanak, hogyan dobál- ? ,ák le a gyufaszálakat egymás § itán, s hogyan mentek to- ^ /ább meggyújtatlan cigaret- ^ ával a szájuk sarkában. Az ^ illomáson Mr. Craig egy ^ pennyst vett elő a mellényzse- ^ léből, odaadta nékem, s azt ^ mondta, hogy én vagyok a leg- ? ■endesebb fiú Írországban. ^

Ä

rfiikor múlt héten haza- ^ felé jöttem a temetésé- ^ ről — felidézem ma- ^ gamban azt a fagyos ^ éli napot. Éreztem tenyere- ^ men a penny hidegségét és el- | gondolkodtam, hogy mennyi-1 /el többet tudok most Mr. ^ Draigről, mint akkoriban. El- ^ laladtam régi iskolánk mel- ^ lett. Mesélték, hogy ott most | ;gy fiatalember tanít, zsebé- ^ oől akkurátusán kihegyezett ^ színes ceruzák sora kandi- ^ sál elő.

Fordította: Zilahi Judit ?

I

— Michael McLaverty 1907- ^ ben született Írországban, ^ Doyn Countyban. Az 1930-as ^ évek végén kezdte publikálni ^ elbeszéléseit, regényeit szűkebb ^ hazájában, Írországban és Lón ^ donban. Fenti elbeszélését az ^ ».Irish Short Stories’* című, ^ Londonban kiadott antológiából § vettük. Ä

Kedvenc hosom nem Old Shatterhand volt, hanem Damjanich. Ha magamra maradtam, legszívesebben azt játszottam, hogy én ő vagyok, s ilyenkor csodálatos dolgok történtek velem. Volt úgy, hogy Kossuth még idejében rámbízta a fővezérletet s én, csapataim élére állva, áttörtem a vértesek sorfalán, elfogtam és fülénél fogva vezettem Kossuth elé Windischgratzet. De volt úgy is, hogy Görgei már alá akarta írni a fegyver- letételt, mikor én kardom elé állítottam, s utoksó pillanatban megmentettem a helyzetet. Legjobban mégis azt szerettem, ha leugrottam Arad magas faláról, tört lábbal átúsztam a Tiszát, Törökorságon át Amerikába utaztam, legyőztem Old Shatterhandot, Old Firehandot s aztán Winnetou oldalán beszáguldoztam az egész vadnyugatot.

Később aztán másfajta játékokat kezdtem játszani, s az élet kalandjai elfeledtették velem a tábornokot. Mégis megdobbant a szivem, mikor 1944-ben Dachauban összeismertettek vele a barátai. Apró kis ember volt ez a Damjanich, szőke, pisze és rendkívül mulatságosan beszélt magyarul. De a bal lábára ő is sántított. Mikor a németek körülfogták őket, leugrott a toronyból, tört lábbal átúszva a Szávát, s az erdőkön át hazaszökött falujába, Molvébe, ami nagyon kis helység lehetett, mert azóta sem találtam senkit, aki ismerte volna a nevét. Mivel pedig semmiképpen sem akart rendbe jönni a lába, a partizánok beküldték az usztasák közé, hogy onnan szerezzen nekik értesüléseket. A mol- veiek persze nem tudták, hogy parancsot teljesít, s árulását nem tudták megbocsátani. Kétszer követtek el merényletet ellene, másodszorra súlyosan meg is sebesült. Zágrábba vitték kórházba. Itt aztán engedélyt kapott, hogy otthagyja a szolgálatot, s az erdőkbe vonulhatott. Később — hogy miért, azt még Dachauban sem árulta el — át kellett mennie a Vajdaságba s ott a magyar rendőrség fogságába került. Tizenötévi fegyházra ítélték, Előbb Újvidéken ült, majd, a fogház kiürítésekor, Németországba hurcolták. Sikerült kibontania a vagon padlóját, leereszkedett a sínekre, s a földhöz lapulva kivárta, míg az egész szerelvény átrobog fölötte. Akkor felállt, hogy újból elinduljon Molve felé s tisztázza ügyét a barátaival. Hallatlan balszerencséje volt. Pár méterre onnan, ahol a sínek közé ereszkedett, két csendőr állt az országúton.

— Ti boga! — csikorgatta a fogát, valahányszor eszébe jutott ez a találkozás.

Veszekedni egyébként is félelmetesen tudott

— Te nekem nem vanni barát értei? — kiáltotta méregtől remegve. — Té eszel dohány, te bolond? Te degelsz meg, kaputt, krematórium! Te nyakad nem fej, hanem olyan dagadt, uborka, metélve, amit megenni pfúj!

Nem védekeztem. Látta szegénykém, hogy cigarettára cseréltem a kenyeremet, s nem akartam megmondani, hogy még az is többféle átváltozáson fog átmenni estéiig. Edra.

Huszárik Zoltán rajza

PAPP MIKLÓS:

Tavasz

Két rög között parány fű kukucskál: kidugja fejét, szétnéz, s fölkacag, tótágast állnak barna bogarak, szöcskék ugrálnak s a magasba szál)

a jókedv, mint a pára; friss madár a víg égre csattog és a nap aranygolyókat dobál, csöpp halak ugrálnak értük és az ifjú nyár

rájuk kacsint és az illat-részeg lubickoló szellők telzenélnek és ezerszín ruhás virág-sergcfk beszívják a meleget, a termet;

sorsom robban, megnyílt a börtön s meghempergek a táncos földön.

ERDŐS LÁSZLÓ

JOLÁNRA

digre már ugyanis elpusztultak a barátaink, ketten maradtunk, s egymásra voltunk utalva teljesen, öt pedig egy hete kínozta a láz. Gyötrelem volt látni diarétól kiszáradt apró testét, zavarosan csillogó tekintetét. Ráadásul úgy tudtuk, hogy a flekktífuszosnak nem szabad innia s így még szomjaztatással is bántottam szegényt. S hogy valamiképpen segíthessek rajta, megpróbáltam tannintablettát szerezni a feketepiacon. Azt a kórházból lopták, s csempészték ki az ápolók és méreg drágán adták akkor is, ha volt belőle elég. így csak belga barátaim segítségével tudtam lebonyolítani az üzletet — ők voltak akkor a fő cigarettatulajdonosok. Még így is temérdek munkámba került, míg megszerezhettem az áhított gyógyszert. Kenyerem elébb cigarettává, aztán nem tudom még mivé, végül pedig hat tannin ára cukorrá változott s ekkor végre a hiénák vezetője markomba számlálta barátom gyógyszerét.

Damjanichnak könnyes lett a szeme:

— Ti boga! Te nem barát, te édes mama!

Sajnos, a tannin nem használt — azóta

megtudtam, hogy nem is használhatott. Este már félrebeszélt. Vadul dobálta a testét és szerb—magyar keveréknyelven magyarázott valamit, a szokásosnál is komiszabbul törve a magyar szavakat. Kínlódva, szakadatlanul beszélt, s csak azért tartott néha szünetet, hogy megkérdezze: „te értesz?”

Én ilyenkor buzgón bólogattam.

Azt hiszem, amennyit okvetlenül kellett, annyit értettem is. Egy molvei kislányról volt szó, akinek csodálatosan gömbölyű a csípeje, s aki ma is úgy tudja róla, hogy ő usztasa. Nekem tehát oda kell utaznom a háború után és meg kell mondanom az igazat.

■ *

Ejfél után, rövid botjával a kezében,

odajött hozzánk a Stubenältester és rámparancsolt, hallgattassam el a barátomat, máskülönben szétveri a fejét. Nemrég került, hozzánk ez a Stubenältester, de a lopott koszton gyorsan meghízott, s mikor Damjanich meglátta az ablakon beszűrődő fényben kerek arcát, boldogan elmosolyodott s ezt kiáltotta:

— Jolanka! Ti boga!

A következő nap története elmosódott emlékezetemben. Harmadnap reggelre barátom valamivel jobban érezte magát, s így kitámogattam a mosdóba, ahol tetőtől talpig lemosta magát.' Visszautunkban láttuk, hogy az Udvaron válásai nagy cirkusz folyik. Széket tettek ki az ajtó elé s azon, két melegen öltözött Stubendienst felügyelete alatt, ingben- gatyában egy piszkos kis öregember didergett az alpok-alji fagyban. A mellén tábla: „Teljesen eltetvesedett.”

— Papa! — kiáltott fel Damjanich és rettentő erővel szorította meg a karomat.

Megijedtem. Azt hittem, visszatért a deli- riuma, hiszen tudtam, hogy már nem élnek a szülei.

— Nem enyém papa! — magyarázta. — Jolanka papa! *

Feltépte az ajtót és az öreg emberhez rohant. Rángatta föl a székről s közben őrjöngve magyarázta a két őrnek, hogy vigyázni fog a papára, soha többet nem lesznek tet- vei. Szerencsére lengyel volt mind a kettő, valahogyan megértette magát velük.

Bevittük a papát a mosdóba s lehúztuk testéről az inget. Én visszaborzadtam, mikor megláttam a nyakában nyüzsgő, szürke tetvekel. Ám nem hagyhattam cserben Damjanichot. Öklendezve és fuldokolva segítettem megtisztítani az öreget. Barátom saját testéről adta át az inget, én pedig valahonnét egy ócska, de tiszta nadrágot szereztem neki.

Az öreg eleinte aligha értette meg, ki rángatja he a barakkba és miért, de aztán megismerte Damjanichot — s ettől togva undorodva ütötte le magáról a kezét. Ö pedig elébb csendesen könyörögve, majd fejét veszítve, ordítva és sírva magyarázkodott, de a papa nem akarta megérteni. Végül én mentettem meg a helyzetet:

— Ti rozumos? — kiáltottam rá és lefogtam a kezét. — On druzse! Nye usztasa! Szmrt fasizmus!

Az öreg rámnézett, összecsapta a kezét — aztán elsírta magát és kétségbeesett hangon mondott valamit. Damjanich elfehéredett.

— Jolanka férjhez ment — fordította a papa szavait. Én pedig a szomorú hír hallatára sem tudtam elnyomni egy futó mosolyt. Szerencsére nem vette észre. Minden figyelmét az öreg kötötte le. Annyi beszélnivalójuk volt egymással!

— Papa, meg fogja mondani, nem vágyom áruló! — magyarázta boldogan.

Mikor végeztünk az öltöztetéssel, visszamentünk a hálóterembe s én nelyére segítettem Damjanichot — s melléje az öreget. Elhatároztam, meghozom értük a legnagyobb áldozatot: otthagyom ágyamat, s keresek magamnak valami zugot. Ám Damjanich nem engedett.

— Te marad! Te vigyázni öreg! — mondta

határozottan. Aztán végignyújtózott az ágyon, lehunyta szemét — és többet már nem is nyitotta fel. í

Hanem a papa megérte a felszabadulás*-. Sikerült értesítenem egy szerb ápolót, akiről tudtam, hogy Damjanich barátja és az valamiképpen beszerezte a kórházba az öreget. Ott aztán egy egész kollektíva vigyázott rá, hogy átadhassa Jolankának Damjanich üzenetét.