Pest Megyei Hírlap, 1967. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-26 / 49. szám
1967. FEBRUÁR 26., VASÁRNAP rt&9 «fEcrfi K/Ctvlap 9 gZAKONYI KÁROLY: JÁNOS ÉS JÁNOSKA öt órakor Jánoska azt mondta Novák Évának. — Te, Vica, nekem haza kell mennem. Sajnos. Novák Éva nem nagyon értette, mit mond, mert a jégpálya hangszórói egy keringőt harsogtak. Körülsiklotta Jánoskát, korcsolyái szép ívet rajzoltak a fiú köré a jégen. Megkapaszkodott Jánoska karjában, puha, barna haja a lendülettől az arcába csapódott. — Mondtál valamit? — Igen, Vica. Nekem, sajnos, haza kell mennem. — Ö máris? És megint? Tegnap sem maradtál zárásig. Pedig csuda jó a pálya. — Sajnos — hebegte Jánoska. — Várnak. — Ki a csuda vár? — kérdezte Novák Éva. Jánoska nagyon resteilte magát. — Az öregem vár. Akar valami fontosat... Vagyis mondta, hogy menjek haza fél hatra, mert akar valami hogyishívjákot... nem tudom mit. — Menjek én is? — kérdezte Novák Éva. — Hát te maradhatsz... — Jánoska szeme összeszűkült. — Itt van a Biró Gyuszi, ugye... — Ne marháskodj — nevetett a lány. — Biró Gyuszi! Elmegyek haza én is. Ha te nem vagy itt, úgysem ér --m- mit az egész korizás. De azért futhatunk egy kört, nem? — Persze. — Vagy nagyon kikapsz? — A lány kuncogott, de Jánoska — Várj! — mondta Jánoska. A lány megállt. Szemben álltak, a fiú kicsit magasabb volt, pedig egy osztályba jártak. — Na? — kérdezte Novák Éva. — Mégis, jobb lesz, ha megyünk — mondta a lány. Kinn, a melegedőben, lecsatolták a korcsolyákat. Furcsa volt lépni korcsolya nélkül. Együtt mentek a földalattin; Novák Éva egy megállóval előbb szállt le, mint Jánoska. — Szia! — köszönt a lány. Szíjra fűzött korcsolyáit megemelte, a vasak. összecsörren- tek. — Szia! — mondta Jánoska. Egyszer majd megcsókolom, gondolta. Majd lesz egy olyan alkalom. Talán a jégen. Amikor már kevesebben vannak. Csak ne kellene mindig hazamenni. Otthon az anyja azzal fogadta: — Apád már türelmetlen. Eridj be hozzá. Fintort vágott, de az anyja rászólt. — Meg ne lássam ezt még- egyszer! Ledobta a lemberdzsekjét, a sálját, a kesztyűjét. Az anyja szedegette fel a földről. — Azt akarjátok, hogy megszakadjak?! Törődtök is ti vele! — Itt van? — nézett ki János, Jánoska apja, a szobaajtón. — Na, megjöttél végre? Azt mondtam, ötre légy itthon. Szlovák György rajza nagyon bosszús volt, hát abbahagyta. Megfogták keresztben egymás kezét, és ügyes lendülettel nekivágtak. — A fene egye meg! — szitkozódott a fiú. — Legyek csak egyszer a magam ura! Megszorította a lány csuklóját, válluk összeért. Szépen siklottak a reflektorfényben a fehér pályán. A keringő; még szólt. A hideg az arcuk-' ba vágott, kerülgették a korcsolyázókat, siklottak. Jó mérleg volt Novák Éva tenyere. Jánoska a kisujjával simogatta a lány csuklóját. Nagyon jó érzés volt így, egymásba kapaszkodva, száguldani a jégen. Időnként a lendülettől összeért az arcuk. Jánoska érezte Novák Éva hajának enyhén kölnis illatát. Nem ismerte a kölnifajtákat, de nagyon kellemes illat volt. Visszaértek a melegedőhöz. — Tényleg menned kell? — kérdezte kifulladva Novák Éva. Kicsit nekidőlt a fiúnak. Párát lehelt, amint beszélt, Jánoska a fehér fogakat nézte, a kipirult lányarcot; ügyetlenkedve magához húzta, de amaz kiperdült, nevetett, megfogta a kezét és vonszolta a kijárat felé. — Kikapsz otthon! — kacagott Novák Éva. Egymásra néztek. Az apa§ arcán ideges mosolyba futót-s tak a ráncok. Piros és zöld ^ fények világítottak a földről, ^ az egész szobát behálózó já-J. tékvasút sínéi, állomásai, őr- ^ bódéi, sorompói, alagútjai mel- ^ lől. Parányi szemaforok, lám- ^ pácskák fényei. — Megépítettem a nagy via- « duktot! — mondta lázas öröm- § mel János. A fiú zsebre tett kézzel állt, $ nézte az apja arcát. Ma reggel ^ talán nem borotválkozott, az ^ őszes szakálltüskék beborítót- ^ ták az állat. Egyszercsak nem S állta a tekintetét. Félrefordi- S tóttá a fejét. A tompán csil- « lógó ‘ síneken két szerelvény $ vesztegelt. Személy és teher. ^ Diesel mozdony és gőzös. A ^ könyvszekrény mentén a sí- ^ nek szabályos, harmincöt fo- ^ kos emelkedője egy merklin « hídba torkollott, a híd alatt ke- « resztbe' futott egy vágány. De S másutt is: a sínek össze-vissza $ tekergőztek, hirtelenjében nem ^ is lehetett tudni, merre visz ^ útjuk. ^ — Na, mit szólsz hozzá? —^ kérdezte János. Vigyázva, ^ hogy kárt ne tegyen a bonyo-« lult vaspályában, a viadukt-« hoz lépdelt. — Szabályos. ^ emelkedő. Képzeld, mennyit ^ kellett kísérletezni, amíg rá- $ jöttem, hogy hány fokos érnél- ^ kedőt bír ki ez a masina. De ^ most felfut rá, csak látnád! ^ Ez most a pálya Jégveszélye- « sebb szakasza. Voltaképpen « elég labilis, de így legalább« ugyanolyan kilengése van, ^ mint akármelyik nagy via- ^ duktnak. Itt aztán van egy kis ^ izgalom. Gondoltam, megvár- ^ lak a végső munkálatokkal, ^ de... ugye ... te ott a jé- ^ gén... § Jánoska nekidőlt a falnak. « Miért van az, töprengett, hogy « a lányok olyan helyesek, ked- ^ vesek, de ha az ember kicsit ^ magához akarja ölelni őket, ^ mindjárt kisiklanak? Pedig éri ^ igazán, szeretlek, Vica. Én iga- ^ zán szerettek. Tőlem nem kell ^ Eélned. Én szeretlek. Vica. — Na nézd csak — mondta ^ az apja —, na nézd, kapcsol- S juk csak be a Dieselt. Légy szí- « vés. Holnap nem jövök haza, § gondolta Jánoska. Nem, akár- ^ mi lesz is. Ottmaradunk zárá- ^ sig a jégen. — Légy szíves! —; szólt János. | — A hatos őrháznál vesztegel S a Diesel. Látod, tilos a jelző.S Légy szíves, tedd szabaddá a ^ pályát. Most tizenhét óra, öt- i* venhét az idő. A késést terme- ^ szetesen igazoljuk ... hehe... ^ Pályaépítés. Rendkívüli aka- ^ dály... Légy szíves, ott a ha- ^ tos őrháznál... — Apa — szólt halkan Já- ^ noska —, most ne. — Nem értelek. — Most ne. Jó? — A hatos őrháznál... — Ne, apa, most ne. János, az apa, ott térdelt a ^ viaduktnál. A szabályos emel- ^ kedönél. Két keze tehetetlenül ^ lógott a földre, amint térdelt. | Még mosolygott. & — De hát miért? Majd meg- « látod... Jánoska megfordult. Állt a ^ csukott ajtóval szemben, égett ^ a torka. ^ — Most mi van veled? — ^ kérdezte János. ^ — Nincs kész az algebra. ^ — Nincs kész? Ó, hát tudod, ^ hogy majd együtt megcsinál-^ juk. Majd vacsora után. Jánoska megfogta a kilincset. ^ Istenem, gondolta, Vica, sze-^ retlek. Vajon érzed-e? Tu- ^ dod-e? ^ Nem merte kinyitni az ajtót. ^ Sértés. Azért azt tudta, hogy ^ sértés. Megforrósodott kezében ^ a kilincs. Halottá, hogy az ap- ^ ja feláll, valami csörrent, talán ^ az egyik sínpár. Hallotta, hogy ^ az apja a nadrágja térdét po- ^ rolja. — Miattad csinálom az ege- ^ szét — dóhogta János. — Sie- ^ tek liaza. Villamosokra ugrá- lók. Miattad építem az új vo- « maiakat. Annyira odavagy érte. S Mit gondolsz, nem lenne más ^ dolgom? Nekem! § Miért nem kiabál? — gon- « dolta Jánoska. — Ha kiabálna, | jobb lenne. Az ajtó egyszercsak kinyílt, s Kinn volt az előszobában. Várt. « A gázóra kattogott — anya « főzött a rezsón. Kinn az udva- 8 rori égett egy lámpa, a szél ló- § bálta, mint a jégpálya fölött a ^ Eényeket. Vica, gondolta, iste- ^ nem, Vica. Anya résnyire nyitotta a ^ konyhaajtót és kikiáltott: — Aztán majd gyertek va-1 csorázni! 5 MÉSZÁROS OTTO: Une íennne Tjárizs... Párizs keresi... kapcsolom ... 1 Félig még mindig aludt. A paplan lecsúszott a földre, ahogy a folyamatos és riasztó csengetésre kiugrott az ágyból. Fél négy — látta a karóráján. Párizs? Megáll az ész. A párizsi kisasszony talán nem értette rossz franciaságát, talán nem is figyelt, a kérdésre, ki, kicsoda kérte a kapcsolást, csak annyit mondott: une femme. Egy asszony. — János... te vagy? Horváth-lakás? Riadt hang, tétova, eicsukló, kétségbeesett. — Igen. Horváth ... Horváth János. — Ne haragudj... igazán ... én teljesen kiborultam ... csak te ... Hallotta, hogy sír. Nem merte megkérdezni, kivel beszél. Részeg? Bolond? Név szerint kérte. Ki lehet? — S erre, arra, egészen mindegy, / hogy merre tartunk, / kit csönd, kit nagy zaj vár a parton / s elsüllyedünk, ha nincsen partunk. L ehunyta a szemét. Nem,- ez lehetetlen. Éjjel fél négykor valaki Párizsból József Attila sorait telefonálja... Ordítani akart, felháborodni, kérdezni legalább, de tisztán hallotta, ahogy a másik, a vonal túlsó felén kapkodja a levegőt, küzd a sírással, hüppög. — Beszélnek?! Az erélyes hangtól megrettent, majdnem kiesett kezéből a hallgató: — Beszélünk — mondta dühösen, s nem tudta, ezt ott Párizsban hallotta-e a ... Ki? Kicsoda? — Beszélünk — mondta megkésve, s reménytelenül a női hang — kérem, hagyja ... Újra csak a búgás a vonalban, s nyugtalan, kapkodó lélegzés. — Nem haragszol? — Nem — mondta, s félkézzel újból cigarettára gyújtott — Féltem, hogy már nem a régi számon leszel. Elmentél onnan. Nem. Megvan még Gabi? A bohóc — tette hozzá kérdően, ijedt hangsúllyal, mint aki retteg a tagadó választól. — Magda — ordított a telefonba — úristen. Magda, mi van veled? Hallotta, hogy kitör belőle a zokogás: — Magda, hallod?! Magda! Megvan Gabi, ott ül most is az ágy fölött Ott, ahol régen, akkor __ H adart, mert hazudott. Gabi? Kinek is adta? Valakinek. Hová lehetett? Egy medve került a helyére,, majd az is eltűnt hogy egy másik... — Magdus! Mondj valamit, drága Magda, nehogy letedd! Ne sírj, érted, ne sírj! össze-vissza beszélt, annyira megzavarodott Cinizmusa semmivé lett, érezte az egész helyzet képtelenségét, de valahol belül sejtette, hogy nem szabad hallgatnia. — Jól vagy? Ugye, nincs semmi bajod? Ugye,, biztos? Csitult a sírás, s hirtelen abbamaradt. Nagyon nyugodt hangot hallott: — Ma van tíz éve, hogy eljöttem. T íz éve? 1956. december! Tényleg. Automataként dolgozott az agya, sematikusan regisztrált, de következtetései nem voltak. — Igen ... igen, persze. Tényleg, tíz éve. Gyorsan elment. — Az ablak alatt niég ott a tér? — Persze, hát hogyne lenne! Uj padokat raktak ki, csővázasakat, a régiek helyett — Szoktál még ott üldögélni? — Igen. — Kivel? ' . Pillanatnyi csönd, tudta, hogy Magda megérzi. — Senkivel. — Nem kellett volna hazudnod. — De én igazán ... — Megnősültél? — Nem. — Ezt őszintén mondtad. Elhiszem. Mintha nevetést hallott volna a vonal végéről. — Jársz még az Operába? — Ritkán. — Ha hazamennék, szóbaállnál velem? Túl gyorsan felelt: — Igen. — Ennyire sajnálsz, hogy még ebben is hazudsz?! — Igazat mondtam. — Érzem, hogy nem. Érzem. Hallgattak. Ö kínban, a másik — sejtette — keserűen. Mióta beszélhetnek? Tizenöt perce. Egy vagyon. Megint regisztrál a feje... — Gyere haza. — ...elsüllyedünk, ha nincsen partunk..I — Találhatsz__ — Akkor rontottam el. Akkor. Tíz éve. Megint sírás. Mit mondjon? Erőlködött, érezte, újra kiüt bőrén a nyúlós verejték. Kinyitotta száját, de kattanást hallott, pillanatra süket csönd lett, majd üresen búgott a vonal. A Népszabadság, vasárnapi számának hírrovatában — a francia hírügynökség jelentése alapján — közölte, hogy Fábri Magda, volt balerina, aki 1956 decembere óta Franciaországban élt, s több balett főszerepében nagy sikert aratott, péntekre virradó éjjel párizsi lakásán öngyilkos lett. Tettének oka ismeretlen. ' TAMÁS MENYHÉRT: ERICH BREHM: Örökség \ Rózsát látott a fiú — Azt mondtad, hogy ötig lehetek a jégen. — Már megint ez a vita! — sóhajtott Jánoska anyja. Bement a konyhába és becsukta az ajtót. — ötig a jégen! — mondta János. — Amikor én már ötre itthon vagyok! Amikor én sietek, felugrálok a villamosokra, hogy itthon legyek és tovább építsem neked a vonalat, Jánoska ott állt az ajtó előtt, féllábra ereszkedve, unottan, lógó karral. Novák Évával ko- rizhatnék a jégen — gondolta. — Na. most ne állj itt, hanem gyere, gyere. Nézd meg, mire jutottam, addig is, egyedül. Az apja kitárta a szobaajtót. Különös fények égtek a padlón a szoba homályában. Alulról világították meg a férfi borzas fejét, gyűrött ingét, amit ráncokba szorított a csíkos nadrágtartó. — Csukd be már az ajtót! — szólt János. A fiú cipősarkával belökte az ajtót. ' — Na, nem is érdekel? — kérdezte az apja. — Csak azt ne mondd, hogy nem érdekel. Anrkor neked csinálom, amikor annyira oda vagy érte... Honnan e meghajszolt fegyelem, halálig-tartó igyekezet? Ki az, ki ennyi szenvedélyt szorított belém? Válaszul zúdul az emlékezet: fazekasmester nagyapám testálta rám — a keze alatt gömbölyödő tálait irgalmatlan szédülete fogant meg hévül, korsót-formáló keze kerekített idegeimre indulatot, edényeiből ittam mámort, miközben magam is agyaggá lényegültem. Azóta dacos forgásban élek, így nőtt körém a gyermekkori táj, kő-testével a város, jelenével a Föld! Amit látsz, nem más, mint a belőlem zúdított világ, agyag-énem korong-forgás? cseréppé hitem tüze éget, hogy meg ne repedjen, bennem a lélek! /t tisztviselő egy ideje már tátott szájjal ült a helyén, .—-IM- Nyilvánvalóan nagyon csodálkozott. — Szóval — (_x kérdezte végül az előtte álló tizennyolc éves marós fiútól — a maguk üzemi ifjúsági csoportja kulturális estet akar rendezni? A fiú bólintott. — Ezért szeretnék beszélni a kultúrfelelössel, hogy megmutassam a műsorunkat. — A kultúrfelelős most nincs itt, de alkalmasint én is foglalkozhatom az üggyel. A kultúra ugyancsak felépítmény, de nekünk szilárdan az alapon állva, nagyítóüveg alá kell tennünk mindent, ami ahhoz tartozik. Majd később maguk is megtanulják ezt, ha nagyok lesznek. A fiú, aki szemináriumot vezetett a marxizmus—leniniz- mus alapjairól, magában elmosolyodott ezen. A tisztviselő mohón kikapta kezéből a műsortervet tartalmazó mappát. — Ahá — mormogta olvasás közben. — „Népköltészet, népdal!” Szép cím, de hol marad ebből az alap? Meg ez is: „Rózsát látott a fiú”. Ezt akarják maguk énekelni? A fiú bólintott. — Nem jó — szólt a tisztviselő. — Ez így nem jó. És én, aki szilárd alapon állok, azt is megmondhatom magának, miért. Először is itt van ez a „látott”. Ez megvolt, elmúlt, halott, mi pedig a jövőt akarjuk építeni. Aztán: „egy fiú". Tudtommal a szervezetnek sok ezer tagja van. Nem? — Igen — mosolygott a fiú — milliós szervezet vagyunk. — Na látja! — kiáltott fel a tisztviselő. — Milliós! Es maguk még azt akarják énekelni, hogy „egy fiú”. Hol maradnak a többiek? És még „egy rózsa”!? — Az — bizonygatta a fiatalember — „egy kis rózsaszál”. — Éppen ez az — mondta most már egyre nagyobb hévvel a tisztviselő. — Egy kicsiny, satnya tárgy, igaz? A rózsát az emberiség már Micsurin előtt is ismerte. Mi óriás rózsákat fogunk termeszteni — lelkendezett és két kezével kocsikerék nagyságú kört írt le a levegőben. — De nem egyet, hanem milliárdot. Es egyáltalán, az sem helyes, hogy csak látta. Mi nemcsak megismerjük, hanem megváltoztatjuk a természetet. Nem mondom, hogy a rózsából egyenesen kenyér- gabona legyen, de legalábbis szedjék le azt a rózsát és kössék csokorba. — Szóval ön szerint úgy kellene kezdődnie a dalnak: „Egymillió ifjú egymilliárd óriás rózsát köt csokorba?” — Valahogy így — helyeselt a tisztviselő. — Jelenlegi formájában ez a dal teljesen használhatatlan. — Pedig Goethe irta — vetette közbe a fiú. — Hogyan? — képedt el a tisztviselő. — Goethe? Hm. Ezt előbb is mondhatta volna, mert akkor természetesen a dal kulturális örökségünk körébe tartozik, és így teljességgel rendben van a dolog. — Ohöm — búcsúzkodott a fiú — egyébként ma este az üzemi ebédlőben előadás lesz a tartalmas és széles látókörű kultúrmunkáról. On is eljön? — Hogyne. En vagyok az előadó! Fordította: Zilahi Judit
