Pest Megyei Hírlap, 1967. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-19 / 43. szám
^/Círlap 1967. FEBRUAR 19., VASÄRNAP Kiállítás a jubiláló munkásőrségről Budapesten „Tízéves a munkásőrség” címmel szombaton a Belügyminisztériumnak a Népköztársaság útja 55. szám alatti kiállítótermében kiállítás nyílt. Az ünnepélyes megnyitón jelen volt Fehér hajós, a kormány elnökhelyettese, az MSZMP politikai bizottságának tagja. A március 30-ig nyitva tartó kiállítás megtekinthető — hétfő kivételével — naponta délelőtt 10-től este 19 óráig, vasárnap 10-től 14 óráig. Anyagát később vidéken is bemutatják majd. Fotókrónika Szombaton nyitották meg a Déli pályaudvar üvegfalú főpavilonjában azt a reprezentatív fotókiállítást, amely az MTI riportereinek felvételeivel dokumentálja az elmúlt esztendők eseményeit. A főkonstruktőr elv társ A főkonstruktőr elvtárs már várja — mondták, s betessékeltek a szobájába. Bocsánat- kérőén intett a telefon mellől, kapocstestről, kilovoltról, plusz—mínusz eltérésekről esett szó, a központi export főosztályával beszélt. Némi elfogódottsággal hallgattam, hiszen élete a magyar ipartörténet egy fejezetének szerves része. Peredi Lajos, a Ganz EKM Árammérőgyára főkonstruktőre negyven esztendeje dolgozik, s ebből harminc- nyolc év a fogyasztásmérők gyártásához kötődik: 1929-ben kezdődött ez az életre szóló kapcsolat. Fia ma annak a technikumnak a negyedéves hallgatója, melyet édesapja munkájának fő irányítójáról neveztek el... Csöndesen, de határozott hangon, pontos megfogalmazású mondatokban beszél. Nyugalom árad belőle, kiegyensúlyozottság, s bölcs derű. Járt Dél-Amerikában, Angliában, Európában majd’ mindenütt, németül és angolul beszél, elektromérnök, a gödöllői, 18. sz. Gépipari Technikum igazgatója, a gyár pártvégrehajtóbizottságának tagja, termelési felelős és — élő történelemkönyv. — 1929-ben kerültem a Ganz kísérleti laborba: nagyon megtetszett a munka. Ettől kezdve soha mással nem foglalkoztam, mint fogyasztás- mérőkkel. Egy másik társammal, ketten csináltunk különböző kísérleteket, méréseket, próbákat, s mindennap kijött néhány órára a laborba Bláthy Ottó, neki számoltunk be az eredményekről. Dr. Bláthy Ottó Titusz, a magyar elektrotechnika nagy alakja: 25 esztendős, amikor két társával megalkotja a transzformátort, s 29 éves, amikor 1889-ben elkészíti a róla elnevezett váltakozó áramú fogyasztásmérőt. — Nagyon szerencsés voltam, hogy vele dolgozhattam együtt: nagyon sokat tanultam, igyekeznem kellett. És volt egv másik, közvetlen főnököm is, dr. Sipos László, aki kedves erőszakosságával, mindig többre ösztönzésével belém- verte azt az érzést, hogv ami van, az soha nem tökéletes. Mindig lehet és kell is jobbat találni. A fővárosban a Villám utca: üzemben mindössze napi 400 mérőt tudtak készíteni. A fel- szabadulás után a nagyarányú exportlehetőségek, a ha ta! ig' :k ugrásszerű megnő- ,okedése új gyárat, többszörös termelést követelt. így született meg a gödöllői üzem: iparosodásunk talán kevésbé lá tványos, de minden bizonnyal hősi részlete. — Nehéz volt. Üj üzem, s zömmel olyan munkások, akik nemhogy a műszeriparban, de még gyárban sem dolgoztak. Tanítani, tanítani, tanítani — ez volt évekig a jelszó. Ha most visszagondol az ember, hogyan is kezdtünk, mosolyog: hát így is lehetett? Peredi Lajos — mondják mások, mert maga természetesen egy szót sem ejt róla — döntő részese volt a gyár kitelepítésének, itteni munkája megszervezésének, a munkások kiképzésének, mindannak, amire alapozva odajutott a gyár, ahol ma tart. Export 35 —40 országba, három gyártott típus helyett ma húszféle! Üzemvezető volt, majd 1960- ban lett főkonstruktőr. Év-év után: nyomuk a homlokráncokon, az őszre váltó hajon, s ami nem látszik, az idegeken. Mégis nyugodt, megfontolt tudott maradni, sőt: gyermekei érdeklődését is összekötötte az elektromossággal. Fia a Bláthy Ottó Technikum végzős hallgatója, lánya pedig itt dolgozik a gyárban ... — Nem lehet megunni a munkát: a korábbi mérők csak 100 százalékig voltak terhelhetők. Elsősorban exportigények alapján kifejlesztette a gyár a négyszeresen túlterhelhető típust, ma már hatszorosan túlterhelhető egyfázisú, s ötszörösen túlterhelhető háromfázisú mérőket gyártunk. Különleges igényeket is kielégítünk, legutóbb például Görögország lépett fel ilyennel. Igaz, a gyár maga is gyorsítja lépteit: korábban 10 ember foglalkozott fejlesztéssel, ma mintegy negyvenen tevékenykedünk. Személytelenül beszél a munkáról, az eredményekről, az új típusokról, s hosszas faggatás után mond csak any- nyit, hogy „volt pici részem néhány eredményben”. * i mint a párt-végrehajtóbizottság termelési felelőse ugyancsak sok irányú elfoglaltságot vállal: nem sok? — A sok mindig attól függ, mit csinál kedvvel, s mit nem az ember. Amit vállalok, ahhoz kedvem, akaratom van, megunni sem tudom, terhesnek sem érzem. Jó fogyasztás- mérőt építettek be ide — bök tréfásan a szívére. Alig van a gyárban olyan munkás, műszaki, aki így vagy úgy, ne lett volna tanítványa — Lajos bácsinak. Vele egykorúak is nagy tisztelettel szólítják így, s hangjuk zöngé- je, melegsége talán a lagjobb bizonyíték, mit ér a mérőknek szentelt 38 év, s e hosszú esztendők mindennapjainak gondját, baját, küzdelmeit egyforma elszántsággal vállaló ember. Az ez évi fejlesztési feladatokról beszél, a napi gyártás gondjairól, arról, hogy rajzoktól a szerszámokon át az újítások bevezetéséig mi mindenen kell rajta tartani a szemüket, kezüket, s persze, a fejlesztésen, a holnapon s a holnaputánon is. A mérők hibaszázalékának nagyfokú csökkentéséről, mint igen jelentős dologról emlékezik meg, magyarázza értelmét, okát, s csak lendületes szavai végén torpan meg kissé, mert látja, talán ha minden tizedik szavát értem. A Villám utcai üzem próbatermének valamikori művezetője valóban „valaki”: értő művelője, alakítója lett egy iparágnak, de erről csak lendületes magyarázata, szavainak hevülete vall. És egy mondat: 1959-ben a Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság fogyasztásmérő szabványbizottságának tagja lett. A párt-végrehajtóbizottság tagjai, elvtársai fáradhatatlanságát, okos szavának súlyát dicsérik. Nem tartozik a sok- beszédű emberek közé, de ha mond valamit, arra — oda kell figyelni. Elsősorban nem kora, hanem emberi-szakmai rangja és tekintélye ad súlyt szavainak. Annak idején a Pártszervezet kérésére vállalta i technikum vezetését: 38—40 lollgató kerül ki innét évente. 7ömmel ganzosok. Hetenként háromszor, este ez foglalja le. Gazdasági munkája mellett, Sokat utazott és utazik, sokat látott, jónéhány árammérőgyárban járt, tapasztalatai kincset érnek, örül a fiatal, tehetséges mérnököknek, mert a szakma sorsa, holnapja valóban személyes ügye. És személyes ügye a gyár is, meg az emberek gondja, baja; a szó nemes és igaz értelmében népszerű, s okkal, joggal örvend közszeretetnek. Töprengőnek sokszor, komornak soha nem látták. Azok közül való, akik nemcsak a maguk életének értelmét, szépségét lelték meg, s találják meg napról napra újra, hanem másokba is átültetik a hitet, a küzdés értelmét, az alkotás szépségét, a cselekvés örömét. Mert ez ad csak teljes értelmet az életnek, s ezt nem szavakkal bizonygatja, hanem negyven esztendővel tanúsítjr a — főkonstruktőr elvtárs ... Mészáros Ottó Újabb építkezések A százhalombattai Dunai Kőolajipari Vállalatnál — mint közöltük — megkezdődött az ország egyik legnagyobb olajfinomító berendezésének építése. Az évi kétmillió tonna kapacitású finomítóberendezés a már meglevő és működő egymillió tonna nyersolajat feldolgozó desztillációs üzem mellett épül fel. Hatalmas tornyát szovjet szakemberek közreműködésével építik, akik mind az irányító munkában, mind a szerelésben részt vesznek. A torony méreteire jellemző, hogy egyes elemei csak a földön szerelhetők Össze. Hegesztők dolgoznak a desztillációs torony négy és fél méter átmérőjű „ízeinek" összeállításán. , óh... Sokat beszélünk manapság az önállóságról. Tanügyi kérdés is, hogy milyen mértékben kapnak végre önállóságot az iskolák igazgatói, mert jelenleg egyre csak halmozódnak az akták, papírok, s pocsékolódik miattuk a jobb befektetést érdemlő energia. A napokban Pilisen tártak elém egy — amúgy szót sem érdemlőnek látszó — ügyet. Az egyik pedagógusnak karácsony előtt felépült a háza; saját erejéből, OTP- hozzájárulással építkezett —, s az iskola igazgatóját arra kérte, hogy adjon neki néhány nap rendkívüli szabadságot a költözködésre és takarításra. Az igazgató megadta az engedélyt, helyesebben közölte a pedagógussal, hogy menjen csak nyugodtan, majd ö továbbítja a kérést a járási tanács művelődésügyi osztályához. A helyettesítést biztosították, a pedagógus kitakarított és be is költözött, amikor megjött a mo- nori járás válasza: „takarításra nem adhatnak rendkívüli szabadságot”. Enyhén szólva már az -is mulatságos, ahogyan a pilisiek a választ értelmezni kényszerülnek. Talán nem kellett volna beleírni, hogy takarításra, csak annyit, hogy költözködésre ... Tűnődnek, bosszankodnak, de végül is, mivel a túlóra díját a helyettesítésért nem fizethetik ki — s így vagy a költöző, vagy az igazgató kényszerül fizetni —, elhatározták, hogy egyeztető bizottság elé viszik az ügyet. Szóval játszadozni kezdenek, megannyi komoly tanárember; mert mi mást tehetnének. Jogászosdival telik az idejük. A Munka Törvénykönyvében kikeresték a megfelelő szakaszt. Mutatták az 5. paragrafus 1. szakaszát, amely így szól: „A rendes szabadságon felül a dolgozó részére rendkívüli szabadságot lehet engedélyezni ...” Majd ugyanennek a paragrafusnak másik bekezdése így intézkedik: „Evenként egyszer fontos okból, a kötelező évi rendes szabadság terhére háromnapi rendkívüli szabadságot a vállalat is engedélyezhet ...” A pilisi pedagógusok a siker reményével szállnak harcba; bennem meg kérdések ágaskodnak. Miért kell minden csipri-csupri szabadságocskát a járási tanács hozzájárulásával adományozni? Miért nem tartják elég nagykorúnak az általános iskolák igazgatóit ahhoz, hogy maguk értelmezhessék a Munka Törvénykönyvét? Miért ne d önthetnék el saját hatáskörükben, hogy beosztottjuk fontos, avagy kevésbé fontos ügyben kér-e három nap szabadságot? Egyáltalán mennyivel könnyebb, s megnyugtatóbb, ha a járási tanács művelődésügyi osztályán (— a dolgok alapos ismeretének hiányában—) döntenek? Hát nem egyszerűbb ott, helyben, az iskolában? Így: egy papír a kérvény. Egy papír — a válasz. És ki tudja, hány papír lesz az egyeztető bizottság beavatkozásával? Tudom magamról, hogy milyen nehezen írok meg egy ötsoros levelet — végzem a dolgom, és marad, marad, mert ehhez az öt sorhoz is idő kell... Ezek a semmiségek lopják el az ember idejét... Es hány ilyen semmiséggel kell foglalkoznia — okkal és ok nélkül — egy általános iskola igazgatójának! Ugyanekkor nem beszéltem arról, hogy hol marad a bizalom, amit a beosztásukhoz joggal elvárnának... Ezúttal tehát tisztelettel kérem a járási tanácsok művelődésügyi osztályait, hogy cikkemet továbbítsák a megfelelő osztályoknak; miszerint bátorkodom azon véleményemet nyilvánítani, hogy az általános iskolák igazgatói többségükben megbízható emberek, akik egész ügyesen, s a helyzethez alkalmazkodóan észszerűen dolgoznának, ha hagynák őket... Dékiss János Dr. Votjakov levele Minszkból Söregpusztára Koncz Béni lakodalmára készülődik az egész család Még tavaly decemberben írtam róla, hogy annak idején a szovjet hadsereg két orvosa a háború kellős közepén gyors beavatkozással segített egy magyar anyán, meg a gyermekein. Huszonkét esztendő múltával egyikük keresésükhöz látott. Tudni akarta, a primitív eszközökkel végrehajtott műtét ellenére — életben maradtak-e. A keresés sikerrel járt, rátaláltak a családra a Tápiószentmártonhoz tartozó Sőregpusztán. Erről a Pest megyei Hírlap cikke nyomán február elején a moszkvai Izvesztyija is beszámolt, nekem pedig most jutott kezembe a levél, amit a boldog, már öregedő szülőknek és emberré nőtt fiúknak az életmentő műtétet elvégző orvos írt. Bizonyára szívesen olvassa mindenki, oly szép emberi dokumentum, már csak ezért is közre kell adni. íme: „KEDVES KONCZ HÁZASPÁR ÉS BENJÁMIN RUDOLF SÁNDOR! Nagyon örülök, hogy ami csak régi emlék volt, most megelevenedett. A feleségem és a lányom gyakran mondogatták, jó lenne megkeresni a keresztfiamat, előttem azonban lehetetlennek tűnt, hogy oly sok év múltán megtaláljak embereket, akiknek sem a címét, sem a nevét nem jegyeztem meg és akiket a háború isten tudja, hová sodort. De segített a véletlen. Országunkban nagy ünnepségek voltak a győzelem * huszadik évfordulóján. Engem felkértek, meséljek az elmúlt háborús évekről. Elmondtam, hogy alakulatom parancsnoka megkért egy alkalommal, segítsek egy vajúdó anyán. Semmi közelebbit nem tudtam, azonnal elindultam Rudolf Szolganik alorvossal magukhoz. Láttam, hogy csupán nőgyógyász segíthet. Megtudtam, hogy csak a legközelebbi városban, Cegléden található Igen szakképzett orvos. Az mya állapota viszont annyira súlyos volt, hogy nem lehetett ilyen messzire elvinni, útközben ő is a gyerek is meghalhatott volna. Így csak a saját erőnkre számíthattunk. Akkoriban sebész voltam és a fronton sokat operáltam, de nőgyógyászati műtétet még nem végeztem soha. Helyzetünket a műszerhiány is megnehezítette. Az asszonyt még egyszer megvizsgáltam és Rudolf alorvossal megtanácskoztam a dolgot, majd úgy döntöttem, hogy közönséges borotvával, varrótűvel és fehér varróselyemmel végrehajtom a műtétet. Megcsináltam a megfelelő metszéseket és a gyermek élve megszületett. Nagyon sokat izgultam és gondolkodtam, mielőtt elhatároztam, hogy a műtétet ilyen nem mindenna pi körűim én vek között végrehajtom. Őszintén megmondhatom, akkor „ nem volt sok reményem, hogy mindketten életben maradnak, de műtét nélkül egyikük, esetleg mind a kettev elpusztultak volna. Amikor befejeztem mondanivalómat, egy munkatársnőm, A. V. Grickevics közölte velem, hogy Magyarországon él a nővére, Galina Putirszka- ja, talán ő tud segíteni a keresztfiam feltalálásában. Ez majdnem lehetetlennek látszott előttem, a segítséget mégis elfogadtam. Most pedig mindnyájan hálásak lehetünk Putirszkaja testvérünknek és különösen magyar férje rokonainak, akik sok erőfeszítést tettek, hogy megtaláljuk egymást, levelet válthassunk és a személyes találkozásra készülődhessünk. Néhány szóval magamról: családom három tagú; feleségem Evdokija Kuzminicsna Votjakova és lányom, Galina Votjakova. Én magam a tudományok doktora lettem, professzor; mint a mikrobiológiai intézet igazgatója dolgozom. Feleségem zenetanárnő, a lányom még diák. Rudolffal időnként találkozunk. Nemsokára ő is a tudományok doktora lesz; Novo- szibirszkben dolgozik, egy kutató intézet igazgatóhelyettese. Majd írok neki. Azt hiszem a csalódj négy tagú, két gyereke van. Nagyon szépen köszönöm a meghívást és előre örülünk a találkozásnak. Családommal együtt türelmetlenül várjuk a találkozás napját Várom leveleiket. Szi- I vélyes üdvözlettel: Votjakov." Tehát dr. Benjámin Joszipovics Votjakov elfogadja a meghívást, kollégája dr. Rudolf Szolganik és mindkettőjük családja nevében. Eljönnek tavasszal a Koricz fiú lakodalmára, ahol, akár hívatlanul, magam is ott leszek, hogy hű beszámolót írhassak a viszontlátás nagy örömeiről. Sz. E. i
