Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
19ff7. JANUÁR 8., VASÁRNAP ^eivlap 9 Tarka virágok között icsiny, takaros sárga ház. Rendezett udvara most kopár, de a virágágyak azt bizonyítják: tavasztól késő őszig csupa szín, illat, hangulat itt minden. Apró termetű, ősz hajú asz- szony invitál az elárvult kertből a tisztaszobába. Virágok közé. Talán jutásán hangzik, de így igaz: a szobában itt pompázik a tavasszal nyíló tulipántól a; őszig viruló rózsákig a kert minden virága. Bár illatuk nincsen, mégis több gond, nagyobb munka van velük, mint az élő virágokkal. Kertészük az ősz hajú öregasz- szony, Sára Józsefné, Lajtos Ilona, a népművészet mestere. — Azt kérdezi, mikor kezdtem? — tűnődik elmerengve. — Talán hétesztendős koromban. Nem mutatta senki, nem mondta senki, magamtól kaptam rá. Szépszerivel úgy lopkodtam ösz- sze az első öltések tudását a nagynénérhtől, Lajtos Maristól, alá ügyes „író- asszony” hírében állt a faluban. Igen, lopkodtam — mosolyog — nemcsak a tudást, a fonalat is. Akkor még a vásznat, az ingnek, ruhának valót itthon szőtték az asszonyok. A száradó vásznakból húzkodtam ki a szálakat s bújtam a szilváikba, a búbos kemence mellé. Boldogult özvegy jóanyámnak hamar feltűnt: milyen csendben van ez a gyerek. Amikor rámtalált, annak titkára is rájött: mitől rongyolódndk a vásznak szélei. Szaladt is a kertbe, hajtás vesszőt törni, amelynek csípéseitől még az anyám szőtte vászon sem védett meg. Csakhogy belőlem a vessző sem tudta kiűzni a hímzés szeretetét. Erre csakhamar rájött anyám is és megelégelve táncoltató sómat, beíratott Balázs tanító úr feleségéhez horgolni-hímezni tanulni. Attól kezdve még az iskolai órák alatt is horgoltam. Ast meg a körmöm bánta: a tanító úr nem méltányolta szorgalmamat. . . De ő sem tudta elvenni a kedvem. Hát, valahogy így kezdődött .. . I pí Ifárad a hosszú emlék- e idézésben, megpihen ki- L esti. Feláll, tesz-vesz a szobában, magalcészítet- te fejre való, nyakba való hímzett kendőket keres elő, aztán a térítőkre kerül a sor, teszi le elém az asztalra, mutatja őket, közben magyaráz. — Anyám afféle mindenes volt Sósberger báró túrái kastélyában. Szobalány, szakácsnő. dajka. Jómagam summásként kezdtem és a szobalányságig vittem fel. Dehogy gondoltam én akitor arra, hogy egyszer még ... — elhallgat, szinte röstelli kimondani: — híres leszek... Ezzel a térítővel nyertem cl két esztendeje a Kisjanká Bori pályázat második díját. Pedig már nagyon megromlott a szemem látása. Már Ítéli ez az ókula, nem megy úgy a munka, ahogyan szeretném. Tizenkét esztendeig dolgoztam a háziipari szövetkezetben ... már nem megy. Újra csak itthon, a magam kedvtelésére varró- gatok. Szükség is van rá. Sára Józsefné hímzései ma is keresettek nemcsak idehaza, Brüsszeltől Amerikáig. Gyakran fordulnak meg házában külföldiek, a nyáron még kanadaiak is jártak itt. — Nem tudom, hogyan találtaié rám ... — szinte menlevelet § ÁLMODOZÁS lánya ma, vagy holnap eltűnik a faluból és nincs tovább. Az öreg Bogdán éppen akkor nyit be az udvarra, amikor a veje, Kovács Feri a. kútgárgyán a tejet szűri, és a konyhából hangos, civakodó beszéd, meg gyermeksírás haitik. — Mi van itt? — kérdezi csendesen. — Hogy mi? Hát menjék csak be. a konyhába, akkor megtudja! — bömböli inkább a veje, mint mondja. — Mit tudok meg? — s a hangja olyan szelíd, olyan alázatos. — Azt, hogy... a lánya megveszett, levelet kapott és menni akar Pestre! — Igen? Pestre? — s lassan, nagyon lassan, szinte lábujjhegyen megy a konyhába. S közben annyi minden eszébe jut. A rengeteg prédikáció, amit széjjelszórt itten a faluban... a gyermeket úgy kell nevelni, hogy szelíden, szépen, még szóval sem bántani, csak érvelni, meggyőzni, egy ujjal hozzá soha nem nyúlni... Rózsi felkattintja a villanyt. ölében csomó holmi, s bámul az apjára. — Mit akarsz kislányom? — kérdezi az apja. Rózsi mintha darálót hajtana, úgy hadarja: — Én nem arra születtem, hogy térdig járjak a gané- ban, hogy felkeljek hajnalban, hogy tehenet fejjek, hogy ... — az apja beleszól: . — Nem arra születtél, hát mire születtél kislányom? — de az utolsó mondatot már ordítja és elébe toppan. — Hol az a fejő? Vedd a kezedbe azonnal és fejd meg azt a tehenet, meH . * — Megfejtem már... — mondja a veje az ajtóban ria- dozva. — Nem baj, én látni akarom, hogyan feji. Ahol any- nyi tej volt, maradt még valamennyi ... Hol az a fejő? — De immár harsog nemcsak a konyha, hanem az egész ház. ... S alig pár perc múlva az új, frissen meszelt ól gyenge derengésében Rózsika ül a kis széken, térdei között a fejő, és eléggé gyengén jön még egy kis tej. De jön. És lám, nem is olyan kellemetlen dolog a fejés. .---------------— már vidá, I ...lS reggel I mabban vit------------------- te a fejőt az ó lba; este még inkább, és mára már ő maga hordja a tejet a csarnokba ... 'SSSSSSSSSSSS//SSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSS///SS//SSSSSSSfSSSr/*SSSSSSf sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös a híd a vasúttal. A vonat végül átdöcögött és átgurultunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit kapnak ajándékba az öregek? — Nem igényesek ők — felelt Icuka —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. Persze azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teába a rumot. Pálinkájuk különben is van, boruk is van. Elég kitalálni mit vigyek, mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Most még jó, hogy volt ez a kárán ‘én ... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déligyümölcsöt hűteni kell három hétig a kártevők miatt. Olvasta az újságban? Ezért nem volt elég narancs vidéken. — Szóval narancsot visz. — Igen, egy keveset... Ügyis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcol- kodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk... Hála Isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni. Icuka nagyon kellemes útitársnak bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvason megittunk egy kávét és olyan kedves volt, hogy egy bizonyos ürüggyel eltűnt és mire észbekaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb megérkeztünk, mint számítottuk. A mű úttól valóban csak egy jó kiáltásnyira volt a tanya. Nem engedte a viliágért sem, hogy behajtsak; a sáros úton. Kiszállt és figyelmeztetett, hogy jól jegyezzem mag a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. Utána néztem, amint ment bundájában, bőröndjével, élénksárg3 sapkájában a magányos tanya felé, kerülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy botorkálnak jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy amennyire lehet sietek vissza és mégiscsak behajtok én a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy teljes órával előbb, tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül nekivágtam a dűlőútnak. A sár egy kicsit mélyebbnek bizonyult a vártnál, azért legnagyobbrészt az út mellett a fűvön vezettem a kocsit, szerencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli rét- ség tele volt baromfival. Hófehér tyúkok serege, libák, kacsák. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apja is. A szülők, alul az ötvenen, jó erőben voltak, az asszony csak úgy gömbölyödött. Az udvaron disznóölés kétségtelen jele, a perzselés fekete foltja. A folyosón egy medencében a frissen szedett lúdtoll, még gőzölgött is. Az udvar végén egy távoli szomszédasszony belet pucolt. — Bizoriy megkéstünk egy kicsit a munkával — szabadkozott Icuka anyja — mert ez a lány a világért sem akarta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ezzel az autóval. Dél lett, mire segítséget kaptunk. Hiszen ha tudjuk, elrendeztük volna már tegnap. De hogy ezek valamikor időben innának!... A disznót bizony éppen hogy csak kettéhasították. De azért volt már jó resztéit máj és vesevélő. Alig hogy beléptem a házba, már tálaltak is, mert hiszen elképzelhető, hogy megéheztem, ha ennyire siettem. Csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába, mégis csak más ez, mint mikor az ember a hentesnél veszi a májat. Hát még a vesevelő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke. Már nem is nagyon bántam volna, hogy telik az idő. Egyszeresek hallom a gyilkos per- cegést az udvar felől. Esni kezdett az olmóseső. Nem 6okat teketóriázhattunk, mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk a csomagtartóiba és bevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disznó volt, mert elég volt két embernek kicipelnl. Ezzel a csomagtartó jól meg is telt, csak némi belsőség fért oda egy vájdlingban, meg egy kis savanyúkáposzta tálban és ilyen apróságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre került, mert igaz ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép válogatott gülbabát. A zsák fölött szépen elfért kosarakban a cékla, a zöldségféle. Azt én nem tudom, hogy a bőröndben mit vittünk visszafelé. Azt sem tudom, hogy a két demizson vörösbor saját termés volt-e a háztájiban, vagy valami járandóság. A tyúkokat élve hoztuk. Majd elélnek azok néhány napig a szenespincében. Legjobban a nyúlon csodálkoztam, de hát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe az nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó töltelékeket sehol sem csinálnak, mint ezen a vidéken és a magamfajta laikus ne szóljon bele a mesterek dolgába. Hogy miképp foghatták meg hirtelen azt a fiatal galambpárt, ami végül az Icuka ölébe került, annak a jóisten a megmondhatója. Éppen besötétedett,4 amikor elindultunk. A fű meg úgy kifényesedett az ónos esőtől, hogy a kerék peregni kezdett rajta. Pergett pergett és úgy beásta magát, hogy aztán már se tőled, se hozzád. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól állnak at háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet járomba fogva. Egy rúdazó kötéllel utánuk akasztottuk az autót és szépen kivonszolták a műútra. Elbúcsúztunk és már indulóban voltam, amikor Icuka mamája kétségbeesetten elkiáltotta magát: — Jesszusmáriám, a hurkatöltő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hurkatöltőt a szerencsétlen pestiek. Az én lelkemre kötötte a jóasszony, hogy okvetlen visszaküldjék azt a szerszámot a fiatalok, mert nem soká húzza már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál abban a zsomporban tojás van, nehogy összekocogjanak. Éső, ónos eső, köd és havaseső. Jóval éjfél után érkeztünk meg Pestre Icuka édesdeden aludt, mikor megálltam a házuk előtt. A neonfényre felébb redtek a galambok s amint kinyitottam az ajtót, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült az ajtóhoz szorítanom. A nagy kapkodásra felriadt Icuka s míg simogatta a megmaradt galambot: — Jajj, éppen a kislány... Bármilyen jól js tudnak tájékozódni a galambok, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalált az Alföldre s bizony elgondolkoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi galamblánykával a pesti ereszek alatti------------------------ volt, hogj | Legfőbb vágya | beköltöz— ------ ----- zenek a v árosba és ott éljenek, a gyermekek ott járjanak iskolába, aztán este moziba, meg színházba menjenek, aztán ... vasárnap délutánokon kirándulni mindenhová, amiről csali írnak és beszélnek kiváltképpen a képes újságok ... S ehelyett... itt eteti a kacsákat, libákat, a csirkéket, s a kottákkal bajlódik, meg .. hallgatja, hogy hol, merre dohog a férje Zetorja. A gyerekek a régi temetőnél rúgják a labdát, ordítoznak ahogy a torkukon kifér, éí táncolva ugrálnak is hozzá. — Berti! Jóska! Nézzétek már a libákat, leúsznak a csatornán! ... Két fiúval kevesebb a csapat, valameddig, de a labda újra pukkan, s, Kovács Ferenc- né, született Bogdán Rózsi ka sóhajt egyet, könnyűt, s bemegy. Pest. A nénje ott él családjával együtt és egyre varázslatosabb képeket fest leveleiben a fővárosról. Persze, ő is látott már belőle nénje révén egyet-mást, van mire támaszkodjon a képzelete. Mindazonáltal a vágy alig más, mint zsongó képzelgés, hiszen, nagyon szépen s nagyon jól élnek az urával. Kitűnő ember, minden kézi munkához ért. A házat is annyira rendbe hozta, hogy a tanács, mikor egyszer szárnyára kelt a hír, hogy Pestfe akarnak költözni, kérte — nyolcvanezerért. Jó lenne állatorvosi lakásnak. S ebben a pillanatban erős- bödik a motordohogás. A Ze- tor felbukkan a saroknál, s a nagykapunak fordul. Megáll. -Rózsika, .mint hogyha valami 'meglepetést, titokzatos dolgot várna, kinyitja a kaput. Semmi. Vagyis ... nem sok. Deszkát hozott, amolyan selejtes anyagot a fűrésztelepről, mert készen van teljesen az istálló, csak a jászol hiányzók, nem kapott előbb anyagot. A Zetor befordul, megáll. — Mi az? — kérdezi Rózsi kíváncsian. — Deszka. Tudod ... csak megveszem a Bacsa Sándor tehenét... — Ne vedd meg, Feri! — mondja Rózsi csaknem siíkolt- va. — Hogyne venném! Hiszen ... miért vásároljuk mi a tejet literenként három hatvanért, amikor... el is adhatjuk ugyanannyiért? Ma is leadja a nyolc, tíz litert, s ráadásul februárban fia is lesz, és... tíz liter az harminchat forint naponta! Havonta meg annyi, mint... — Nem tud számolni, mivel az asszony szinte kétségbeesve sikoltja: — Jó, jó, de... ki feji meg? Én? — ujjavai a mellére mutat. — Hát persze. Nem is én. — Én húzgáljam, markol- gassam azt az izét... — Megsápad kegyetlen, mer hisz ilyent még sose tett. S szinte látja a tehén négy, vastag és eléggé hosszú csecsét. — Naná, mit gondolsz? Nem mondom, amikor ráérek, hát... megfejem... meg én. Szívesen. De úgy, általában a te dolgod. Pillanatig csönd. Rózsika csak áll, néz, aztán a régi temető felé fordul, ahonnan harsán a gyermekek lármája. —5 Abból ugyan nem eszel, amit én fejek! . — mondja csendesen és lódul be, a konyhába. Ezzel a pillanattal kezdődött el a baj. Folytatódott azzal, hogy suttyomban még aznap levelet írt Pestre, a nővérének. Nem szólt se este, se másnap egyetlenegy felesleges szót, se rosszat, se jót, se a gyermekekhez, se a férjéhez. Csak mosott, vasalt, rendezkedett. Ezt a ruhadarabot ide, azt meg oda.-------------------------- zaj tá| Másnap délután | madt az-------------------------- udvaron. Bacsa Sándor, meg az ura vezették be az udvarra a tehenet Rózsi még jobban elsápadt, Azt hitte, mire idejön a tehén, a levél is megérkezik Pestről, és,tessék, . lgvél nipcg, a tehén meg itt van ... de ő nem feji meg, nem és nemi Hát ezért ment férjhez Kovács Ferihez? A tehén nagy esemény, nemcsak az udvaron, hanem az utcában is. Egy tehénnel több, és több tej megy esténként a csarnokba. Érdekes, azonnal elterjedt a hír, hogy Rózsika nem akarja megfejni a tehenet! Előbb csak a környéken beszélték, aztán túl, hamarosan felkerült a szó a Nagy utcára, és este már Bogdán József, Rózsika apja is tudta. — Elmegyek, megnézem, mi igaz a szóbeszédből, mi nem, — mondja szelíden a feleségének. — Eredjél, apja, eredj ... — feleli az asszony halkan, és nagyot sóhajt, ö még többet tud, mint a férje. Tudja, hogy •sssssssssssssss/mssssssssssssssssssssssst. tegetődzik, — Ezt a levelet meg Amerikából küldték. Á San Franciscó-i Magyar Ház múzeumának vezetője küldte. „Arra leérjük — így szól a levél — hogy küldjön nekünk egy mintadarabot híres hímzéseiből, amelyek híre hozzánk is eljutott. Azt szeretnénk, hogy az itt felnövő magyar lányok megismerjék népünk csodálatos kincseit, a magyar népművészet legszebb darabjait.. — Elküldtem egy kisebb térítőmét, de még csak any- nyit sem válaszoltak rá: köszönöm ... — kesereg csendes szomorúsággal a hangjában. — Úgy látszik, ezt a szép magyar szokást az oda- kinn élők már elfeledték ... Nagyot sóhajt. — Van még valami, ami elbúsít. Három gyermekem, hét unokám, egy dédunokám van. De egyedül csak Ilonka lányom örökölte tőlem a hímzés szeretetét. Ö váltott fel a szövetkezetben, most már az ő kendői, térítői találnak gazdára a messzi külföldi országokban... Tudom, nagy-nagy türelem kell egy- egy kendő kivarrásához, a mai lánygyerekek pedig már nem szeretnek elpiszmogni az ilyesmivel. Pedig jól j fizet. Meg aztán nemes passzió is. Hiába. Mennek inkább a gyárba, a városba. Kár, nagy kár... H lon néni a hetvenedik esztendejét tölti. Ha a nap huszonnégy órája közül tizenkettőt nem is tud már eltölteni kedvenc munkájával, két-három órát azért még ma is kertészkedik színes virágai között. Prukncr Pál
