Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

n?5T HFCTEI cMfrlaD 1967. JANUAR 1., VASARNAP Ön kivel készítene interjút? Tahi Lászlóval Ki mit olvas a vasárnapi Népszabadságban, kultúrát, külpolitikát, belpolitikát ? A vélemények bizonyára megosz­lanak, de Tabit mindenki ol­vas. Az ország legismertebb hu­morista-írója, Tabi László, Jó­zsef Attila díjas, a Ludas Ma­tyi főszerkesztője, nem vígke- délyű ember. Még azt sem le­het állítani, hogy beszélgeté- (sünket a száraz, „szöveg alat- fti” humor jellemzi. Nem. Szá- iraz tárgyilagosság inkább. •Amikor felteszem az első kér­dést, azonnal kiderül — mel­léfogtam. ÚJSÁGÍRÓ: Szilveszter lé­vén, remélem, vidám dolgokat 'hallhatok majd öntől. TABI LÁSZLÓ: (fanyar mo­soly kíséretében). Ha humo­ros interjút akar készíteni, akkor, azt hiszem, a temetke­zési vállalat igazgatójához kell fordulnia ÚJSÁGÍRÓ: Ha önnel beszé­lek, mégis a humor „termé­szetrajza” érdekelne. Az em­berek többsége nem látja hu­morosnak a jelenségeket... TABI LÁSZLÓ: Igen. Az emberek többsége nem előál­lítja, hanem felfogja a hu­mort. Felvevő készséggel minden ember rendelkezik magasabb, vagy alacsonyabb szinten. Azt, hogy valaki elő­állítsa a humort, ritkább tu­lajdonság. ÚJSÁGÍRÓ: S ha ez így van, miért van így? TABI LÁSZLÓ: Ez elsődle­gesen alkat dolga. Olyan haj­iam és adottság kérdése, amely fejleszthető, de elhatározásból, hogy most én egy humoros dolgot fogok írni, nem lehet. ÚJSÁGÍRÓ: Mikar fedezte fel önmagában ezt a hajla­mot, vagy adottságot? TABI LÁSZLÓ: Én sem kezdtem korán. A Nemzeti Sportnak voltam munkatársa, a rejtvényrovatot csináltam. Szerény fizetésért. Amikor fel­fedeztem, hogy a laptulajdonos jól fizeti a humoros írásokat, akkor felfedeztem a hajlamo­mat is. És abba is hagytam a rejtvényrovat szerkesztését. Mondhatnám, hogy belecsöp­pentem a humorba. Emellett sportújságíró is voltam. ÚJSÁGÍRÓ: Sportolt is? TABI LÁSZLÓ: Sakkoztam, de ezt csak félreértésből ke­zelik sportként. ÚJSÁGÍRÓ: Még most is közkézen forognak a 30-as években írott fiUéres regényei­nek elrongyolódott példányai. Miért írt filléres regényeket? TABI LÁSZLÓ: A 30-as évek vége felé a zsidótörvény miatt el kellett hagynom a sajtót. Akkor kezdtem ilyen 10 filléres regényeket írni. — Bár ezek nem nevezhetők re­gényeknek, inkább hosszabb lélegzetű humoros novellák. És egészen jól éltem belőlük. Nem szégyellem, hogy megír­tam őket. Aztán 1945-ben már a tágabb lehetőségekkel élve, nagyon sok darabot és köny­vet írhattam. Most van sajtó alatt tizedik könyvem és most lesz a tizenötödik színházi be­mutatóm. & azon ritka em­berek közé tartozom, aki 1945- ben leült egy székbe és most is ott van. ÚJSÁGÍRÓ: Hogy-hogy? TABI LÁSZLÓ: 45-ben, ami­kor megindult a Ludas, segéd- szerkesztő lettem, 1947-től szerkesztő és 1957-től vagyok a lap főszerkesztője. ÚJSÁGÍRÓ: Hány éve írja a „Pardon, egy percre” darab jait? TABI LÁSZLÓ: Most iesz a Jubileum. Éppen 10 éve. De most már kifáradtam. Valami áj dolgon kell gondolkoznom. ÚJSÁGÍRÓ: Hogyan mér­hető írásainak hatása? TABI LÁSZLÓ: Nem tarto­zom az elégedetlen, vagy irigy emberek közé. Pontosan lemértem és elértem képes­ségeim határát. S véleményem szerint ennek a felismerésnek hiányából származnak a letört, keserű emberek. Egyébként a hatás közvetlenül is lemérhe­tő. Leveleket kapok, sokszor telefonálnak ismerősök és is­meretlenek. Ha hétfőn nem kapok szemrehányást, akkor tudom, minden rendben volt vasárnap. Ha egyszer-kétszer kihagyok vasárnap, akkor be­tegnek hisznek, vagy azt mondják, hogy disszidáltam. Most abbahagyom a „Par­donét és az új évben én is valami újat próbálok majd. ÚJSÁGÍRÓ: ön egyike a leg­sikeresebb színpadi szerzők­nek. Amikor írja darabjait, előre tudja, min fog nevetni a néző? TABI LÁSZLÓ: Színpadi szerzőnek lenni ez a legna­gyobb mulatság. Nagyobb mu­latság, mint színházat nézni. Olyan szenvedély színdarabot írni, mint a lóverseny, vagy az alkohol... ÚJSÁGÍRÓ: Miért? TABI LÁSZLÓ: Azért is, mert alapvetően lusta ember vagyok és egy darab megírása kevesebb munkát igényel, mint egy könyvé. Igaz, hogy sokat kell gondolkodni. Az, hogy min nevet a közönség, az író­asztalnál tudom már, körülbe­lül ötszázalékos tévedési le­hetőséggel. ÚJSÁGÍRÓ: Azt mondta, hogy lusta ... TABI LÁSZLÓ: Igen. De, ha dolgozom, akkor rendkívül gyorsan. De ritkán dolgozom. Azért is, mert a Ludas Matyi nem könnyű lap — a humor üzemszerű termelése rendkí­vül sok munkát igényel. És a természetes kopás ... Az em­ber 56 éves korában már fá­radt. Az élet tragikus para- doxona. hogy egyre csökkenő energiákkal, egyre nagyobb feladatokat kell megoldani. ÚJSÁGÍRÓ: Úgy fogalma­zott: a humor üzemszerű ter­melése ... TABI I, ASZ LÓ: Igen. Egy lap olyan, mint egy üzem, csak itt nein anyacsava­rokat, vagy hengerelt árut, hanem humort gyártunk. Az üzemszerű termelésen nem az írások, vagy rajzok létrehozá­sát, hanem a lapszerkesztést értem. Sokan azt hiszik, hogy a Ludas az egy vidám hely. Bárhol vidámabbak az embe­rek, mint nálunk. ÚJSÁGÍRÓ: A humorista alkatú ember nem vidám? TABI LÁSZLÓ: Aki nagyon vidám, a társaság kedvence, az biztos, hogy nem humoris­ta. A humorista alkatú em­ber mindig keserű és kicsit szótlan. ÚJSÁGÍRÓ: írás közben sem nevet? TABI LÁSZLÓ: Munka köz­ben még véletlenül sem mo­solyodon! el. Nem vagyok jó­kedvű ember. ÚJSÁGÍRÓ: És mégis tudja, min nevetnek mások. TABI LÁSZLÓ: Körülbelül. ÚJSÁGÍRÓ: ,Min nevetnek most az emberek? TABI LÁSZLÓ: Az 1945-ös változás nagy fordulatot je­lentett a nevetés tekintetében is. Ha megnézi a 45 előtti hu­mortermést. látni fogja, hogy a nevetés forrása, valahol az emberiség örök, gyarló tulaj donságaiban kereshető. A mai ember igénye az időszerűség. Az új társadalmi légkör meg­teremtette a humor új jelle­gét. A közéleti humort, a sza­tírába hajló időszerűség humo­rát. Ennek az útnak a megta­lálása a Ludas Matyi sikeré­nek titka. Nálunk 10 millió la kosra 580 ezer Ludas Matyi jut, ami azt jelenti, hogy min­den huszadik ember megveszi és körülbelül minden ötödik olvassa a lapot. Ez világre kord! A régi magyar élclapok három-négy, tiz-tizenötezer példányban jelentek meg. ÚJSÁGÍRÓ: a sikerben nem játszik szerepet, hogy a Ludas monopolhelyzetben van? TABI LÁSZLÓ: Ez a tény befolyásolja a példányszámot, de régen a három egymás mellett megjelenő élclap (és nem is mindig jelent meg há­rom), sem tette ki a mostani példányszám huszadrészét sem. ÚJSÁGÍRÓ: ön min neve­tett ebben az évben a legjob­ban? TABI LÁSZLÓ: Ha tudtam volna januárban, hogy ezt decemberben megkérdezi... Nem nagyon nevettem. No, néhány jó reakciós viccen azért nevettem, amelyet nem közöltünk. ÚJSÁGÍRÓ: Mi érdekli leg­jobban a közvetlen értelem ben vett szakmán kívül? TABI LÁSZLÓ: Nézze, nagyképűen hangzik, hogy az emberek és a kor, amelyben élni szerencsém van. De min­den érdekel, ami emberi és semmi nem érdekel, ami túl­ságosan elvont. Az élet gya­korlata érdekel és nem az élet elmélete. ÚJSÁGÍRÓ: ön kivel készí­tene interjút? TABI LÁSZLÓ: Szabó László sakknagymesterrel. ÚJSÁGÍRÓ: Miért? TABI LÁSZLÓ: Mert a sakk tudomány, művészet és játék is. És az a reményem, hogy egy interjú népszerűsítheti ezt a „sportot”. ÚJSÁGÍRÓ: Gyakran sakko­zik? TABI LÁSZLÓ: Kétheten­ként egy-egy délutánt rászá­nok. Nádas Péter FARKAS ANDRÁS: Tánc közben Terülj alánk, te, dallam. Repíts a messzeségbe, Ahol sugárkazalban A felhők tiszta kékje Befonja testeinket, S egy forró ötvözetben Párája leikeinknek Közös ritmusra rebben. Ezt kérem mostanában, Mikor táncolni kezdek. Csak lopva lép a lábam, A vérem húzni reszket, Karom, mint két nagy inda Szorítva és dadogva Kutat le vágyaimba, Ahogy testét befogja. A lassú kezdet árja, A gyorsuló iramban Hamar talál a párra S vágyam, s az ősi tam-tam. Az egyszerű kívánás Izzasztó szívverése Csak igy köszönt ma: Rám vársz? Mondd csak, tested merésze-e Lehetnék nem merészebb, Mint annyi alkalomból Belémszorult igézet? Tudom, hogy merre gondol. A mellemen a melle, Átforrósnlt alakja Közös szárnyunk emelve. Izgalmát bontogatja. Tudás kell és erős hit, Hogy mindent úgy megéljünk, Ahogy a tánc erősít, Ahogy szív szenvedélyünk. Erőnket százszorozza Az egybeolvadás már, ! Amíg lesőn-orozva A hűvös pirkadás vár. Csak most ne hagyja abba! A forró áradatban A lázak zuhatagja Olva dt an-ol vad atlan Megtépi testeinket, S oly jó e fájdalomban Kivérző lelkeinknek, Ahogy szemünk kilobban. Terülj le ránk, te, dallam. Borítsd le vétkeinket, S ha majd később, zsivajban E perc reánktekinget, Úgy lásson némasága Minket virágözönben, S mi is nézzünk le rája, S tudjunk feledni könnyen. MŰTEREMBEN Révész Napsugár raisix NEMES GYÖRGY: *lJl>orb ortecióuuecf K ovács úr (annak idején egy suszter is megkövetelte az „úr” megszólítást) a Péterfia-utcában árral, fonallal, csi­rizzel dolgozott, s csöndesen viselte a házaséletet az ő kissé kövér, erősen házias feleségével, akit ténsasszonynak kellett titulálni. Nem mondanám, hogy Kovács úr papucs volt — pa­puccsal nem is foglalkozott —, de hogy a nadrágot inkább a ténsasszony viselte, az a környéken senki előtt nem volt vitás. — Menj ki a kertbe a büdös cigarettáddal; a függönyeim, mind megszürkülnek! — Meg: — No, ugorj csak át egy kis sóért, ecetért, de egyik lábad itt, a másik meg ott! — Meg: Veted, le a cipőd, te pernahajder; egészen bekoszolod a szé-, pen súrolt padlómat! Ilyet és hasonlókat, hej, hányszor hallgatott Kovács úr. Nem volt még koros, úgy harminc-negyven között járhatott, de nagyon megtanulta a nyakbehúzást — mit is tehetett volna egy pergő nyelvű nőszeméllyel szemben, akit az a magassá - gos ég meg az asszonynak a raffinált jó édesanyja neki ren­delt házastársul? Tűrt szótlanul, s a sok korholásban furcsa tulajdonság fejlődött ki benne. Az, hogy mindent ripsz-ropsz, azonmen- ten, ahogy az asszonyt parancs elhangzott, igyekezett teljesí­teni. Sajnos, ennek se volt mindig jó gyümölcse, mert a nagy gyorsaságban összevissza botlott: só helyett cukrot hozott; meztelen talpába, ahogy a tiszta szobába lépett, belefúródott egy jó nagy szálka; minél több volt benne a félsz, annál job-, ban ügyetlenkedett: elejtette ezt-azt, igazi lyukas keze lett. Akkor meg ezekért hallgatta a szitkot — a nyaka már csak­nem eltűnt a feje meg a válla között. Egyszer bejött hozzá a műhelybe Erzsiké; valahonnan a szomszéd városból vetődött ide. Takaros kis félcipőt hozott — sarkalni kellett. Kovács úr kezébe vette a cipőt, felnézett a kis székről Erzsikére, s tüstént megállapította, hogy takaros a nőszemély is, akihez a cipő tartozik. Még egyszer találkoztak, amikor egy hét múlva Erzsiké újra bevonatozott s elvitte a remekbe sarkalt cipőt. Erzsiké első-háborús özvegy volt — már öt éve élt magában — fiatal, csattanó egészséges, észleír hetően jószagú. Tanúja nem volt a beszélgetésüknek, ha egyáltalán a leg- ' szükségesebbnél több szót ejtettek. De később, sokkal később azt pletykálták, hogy egy kisfiú látott valamit. A gye­rek nagyanyjának vásott cipőjét vitte a műhelybe s — mint később a ténsasszony türelmetlen faggatására eldadogta —■ észrevette, hogy Kovács úr, mint a hal, rámereszti szemét a fiatalasszonyra. Később, újabb faggatásra, már arról számolt be, hogy Kovács úr hosszan, tartósan nem vette le szemét az egész közel hajló Erzsikéről... A ténsasszony további fagga­tására és ötven fillér kilátásba helyezésétől felbuzdulva, a kisfiú már arról is tudni vélt, hogy, amikor ö belépett, épp akltor cuppantott Kovács úr egy hangosat Erzsiké arcára. Mi volt igaz, mi nem ebből a meséből, nem derült ki. Ezek csak későbbi magyarázgatások voltak ahhoz, ami bekö­vetkezett. A ténsasszony még mit sem sejtett másnap, ami­kor egy nagy üveggel a fűszereshez menesztette párját; hozna kovásszal éresztett, ropogós uborkát. Kovács úr felállt, a csisz- Hkszékről, lerúgta nyütt bakancsát, felhúzta egyetlen félcipő­jét, hóna alá fogta a nagy uborkásüveget, s elment a fűszeres-? hez. Még a kiskabátját is otthon hagyta, úgy ment ingujjban, ment az üveggel, befordult az utca sarkán, s a ténsasszony még egy ideig az ablakból szemmel is kísérte. — Milyen öregesen csoszog — állapította meg neheztelőn. Aztán az történt, hogy Kovács úr nem jött meg. Sem aznap, sem másnap, sem egy hét múlva, sem egy hónap múlva — semmikor. Eltűnt, nyoma veszett, üvegestül. A fű­szeresnél se látta senki. Már arra is gondoltak, hogy gyilkos­ság áldozata lett, de teteme nem került elő, vagyis nyilván élő állapotban azt is magával vitte. A ténsasszony bejelentette az eltűnést rendőrségnél, ható- ** ságnál. Előbb dörmögött, morgott, zohorált, aztán, ami­kor senki nem látta, pityergett egy rövidet. A szomszédoknak panaszkodott; a férje és az ismeretlen Erzsiké titokzatos ket­tősét leleplező kisfiút újabb és újabb részletek ecseteléséért nyomorgatta. A gyerek egy pengőért már a legvadabb szerel­mi részletek kiszínezésére is kapható volt, de Kovács uramat ez sem kerítette elő, ámbár erkölcsi hitelét alaposan aláásta. Erzsikéről még az sem derült ki, honnan jött, ki lehetett — és mert, nem vitás, hogy ő csábította el az áldott, jó csöndes em­bert, — senki nem tudta megmondani: hová röppentette el, úgy látszik, örökre. Már nem is hónapok, de évek teltek; Kovács úrnak vég­képp nyoma veszett. A ténsasszony lassan beletörődött a vál- tozhatatlanba. Valamiből élni kellett, hát bérbe adta a kis műhelyt egy fiatalembernek. Történetesen ezt is Kovácsnak hívták, így szerencsére a cégtáblát se kellett átfesteni. Csak épp ide-oda ugratni nem lehetett az Uj Kovácsot, mert az egész nap fütyült, sőt, fütyült a ténsasszonyra is. A furcsa özvegy gyakran szipákolt, ha szomorú sorsára gondolt. Ha meg kovászos uborkát látott, gyomra menten felfordult a szörnyű emlékezéstől. Kje kutassuk, mi vezette Kovács urat a sorsdöntő lépésre. ' ' Távozása utáni életéről is nagyon kevés derült ki később is. Csak annyi, hogy valóban, amint a ténsasszony sejdítette, Erzsiké szeme bűvölte meg, Kovács úr ripsz-ropsz, ahogy megszokta a gyorsaságot, Erzsikével együtt Budapestre költö­zött. Bármilyen szelíd ember volt egyébként, bizony szabályos vadházasságra lépett az ifjú özveggyel, aki az évek során négy gyermekkel áldotta meg ötét. Kovács úr pedig a régihez na­gyon is hasonló műhelyben kalapált. Múltak az évek; Erzsiké kezdett olyan ténsasszony formájúra terebélyesedni s — az ördög ismeri ki ezeket az asszonyokat — szótlansága elszi­várgóit, és tisztára a régi asszony hangnemét kezdte felvenni. Kovács úr tűrt, bár egyre gyöngülő erővel. Egy szép na­pon — tizenkét év telt el az önkéntes száműzetésben — be- ódalgott lakásuk spájzába, kihozott egy uborkásüveget, és fel­ült a személyvonatra. Kicsit megizzadt, amikor a fűszereshez ért. Megtöltette az üveget, szép, hamvas, kapros, ropogós kovászos uborkával. D eállított a lakásba, de ahogy betolta az ajtót, az a buta ^ küszöb a lába alá szaladt, orra bukott s a szép uborkát, apró üvegdarabkákkal körítve, letálalta a tiszta, jószágára sú­rolt padló közepébe. A nagy zajra a műhelyből berohant a ténsasszony, virágos pongyolában, amelynek ziláltságán csak az értő szem fedez­hette volna fel II. Kovács szakavatott kezenyomát. Berohant, meglátta férjét, l. Kovácsot, kissé megöszülve, ráncosán, mint egy sokat hordott cipő felsőrészét, pihegő kebléhez emelte dundi kezét, szeme ráesett a szerteheverő uborkákra, és fel­kiáltott: — Ugye, mindig mondtam, hogy kár az a nagy sietség! i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom