Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
1967. JANUAR 1., VASÁRNAP Ri A Ajr&lR,rM8 Szűrkendi Elemér, az Asztalkendő-Fodrozási Ktsz irattárosa, hat éve lottózik. Minden csütörtökön, az utolsó pillanatban, két kitöltött szelvényt dob a szerencseládába. Az egyiket személyesen tölti ki, a beforduló busz száma, az elrobogó taxik összege, a még zsebben maradt cigaretták száma kerülnek erre a szelvényre. A másik lottócédulára azonban minden héten ugyanazok a számok kerülnek. Felesége évek óta kérleli: — Elemikém, miért ragaszkodsz ehhez a buta öt számhoz? Látod, a másik lottón mégis csak nyerünk olykor-olykor valamit, de ezt az öt számot, ezt megátkozták. Évente 170 forint! Hiába beszélt Adelheide ilyen ékesszólóan, érveinek vaslogikája sem használt semmit. Szűrkendi kitartott az állandó öt szám mellett, bármennyire is szidalmazta derék hitvese. A másik lottón néhányszor két találata, sőt egyszer hármasa is volt — 328,50 forintot kaptak kézhez. A másik öt számot azonban szívósan elkerülte a szerencse. Es ekkor, egy pénteken, beütött a csoda. A rádió bemondónője Szűrkendi Elemér öt számát csicseregte, azt a bizonyos ötöt, amelyhez hat évig hűségesen ragaszkodott. Délután négykor telefonált és igazolták, hogy valóban az ö ötta- lalatos szelvénye nyerte az 1 673 958 forintot. Szűrkendi taxin ment haza, otthon hitvesével rögvest leültek. — Elemikém, Aliszkának veszünk egy hűtőszekrényt és egy tv-t. — Szó se lehet róla. Tizenöt éve éneklecke címén itt ská- tlázik minden este a szomszédban... nem kap tőlem semmit. — Még azt a rongyos tizenkétezer forintot is sajnálod, amikor több mint másfél milliót nyertem? — Megáll az ész! Hogy-hogy nyertem? — Talán te nyerted? Hat éve, minden héten elmondod, ’hogy hagyjam ezeket a hülye számokat. Ha rád hallgatok, ■már régen abbahagytam volna... Es még te mered mondani, hogy nyerted! — Ugyan, ugyan, Elemi... Ha én nem rágom a füled, .hogy ne tedd meg azt az öt számot, már réges-régen, abba- | hagytad volna. Végeredményben mégis nekem köszönheted ... ’Nincs igazam? Nád áss József VIHAR BÉLA; Szilveszter Illan az év, hogy rohannak a napok; ezüstlik hajam, már-már öreg vagyok. Azelőtt — hej —, a legtöbb ember éppen, akár szülőm lehetett volna nékem; most meg, most meg — tűnődöm el sóhajtva mindegyre többnek én lehetnék apja. Éppen a Nobel-díjat veszem át a svéd királytól. Csengetnek. A díszes oklevél már a kezemben, most nyújtaná a pénzt. Hiába nyúlok, mert újabb csengetés és vége az álom-, nak. Nézem az órát: negyed hat. Ki lehet az? Kapkodok a köpeny, a papucs után, rohanok ajtót nyitni. — Friss tejfölt tessék! Idős asszony áll az ajtóm előtt, frissen, pirosán. Korái tisztelve nem válaszolok, becsapom az ajtót. Még félúton sem vagyok az előszobában, ismét megszólal a csengő. Nyitom az ajtót. A néni: — Túró is van... — Sajt, tojás, semmi nem kell... Az alvásnak persze vége, csak forgolódom az ágyban. Vét ge a napomnak. A következő hajnalon ismét berreg a csengői Átfordulok a másik oldalamra. BRRRRRRR! Ez nem csengői sziréna! — Nem kell tejföl — kiáltom az előszobában. Újabb csengetés. — Túró sem! Egy hétig minden hajnalban megismétlődik az eset. Le^ szereltem a csengőt. A néni dörömböl, úgyhogy a következő éjszaka le sem fekszem, virrasztók hajnalig, alig várom, hogy jöjjön, legyek túl rajta. A néni időben jelentkezik, s már mondom is: tejföl sem kell, túró sem kell”... Aludni kell, be az ágyba. Alszom este hatig. Egy hét múlva táviratot kapok munkahelyemről: igazolatlan mulasztás miatt elbocsátottak. Ez így nem mehet tovább — mondogatom —, de kiutat nem látok. Es ekkor jön az ötlet. Veszek egy kartonlapot, és tussal gyönyörű betűkkel ráírom: ŐSTERMELŐ ITT TÜRO, TEJFÖL KAPHATÓ! Kiszögezem, s azzal a boldog tudattal alszom el, hogy most már jöhet a néni. Nyugodtan lefekszem, elalszom, horkolok, itt a svéd király, átveszem a Nobel-díjat, nyújtja a pénzt, csupa svéd koronát __Csöngetnek. Ijedten nyitom az a jtót. Egy fiatalasszony, a bal oldali szomszédból. — Mi történt? — kérdezem rémülten. — Vennék egy kis tejfölt ...ha friss. Benedek B. István BALAZS SÁNDOR; LAKODALOM szép reggelen három szál muzsikus ballagott a hegyfalusi állomás felé. Az este, hogy megjöttek, szekérrel hozták őket, de reggel a lakodalom után, senki sem törődött velük. Kozma bácsi, aki hozatta őket, valahol aludt, Kozmáné a konyhát rakta rendbe, a fiatalok mór régen eltűntek, így hát megindultak gyalog. A prímás és a kontrás, kezükben lóbálva a hegedűt, könnyen haladtak, de Balator Jancsi, vállán a nagybőgővel, csak botladozva. Jancsi nevezetes tagja volt a bandának. Kis fekete ember, kurta lábakkal és némi pocakkal. Ö volt a banda humoristája. Azt csinálta, amit a dzsessznél a dobos, 6 is úgy hajladozott jobbra-balra, vagy magasba tartotta a vonót és hirtelen lecsapott, közben jókorát rikkantva. Azt is megtette, hogy leguggolt, a nagybőgőt a térdére fektette és úgy játszott tovább. A banda tagjai együtt nevettek a publikummal, mert Jancsi azért az összhangot nem rontotta el és soha hamis hangot nem fogott. A lakodalmon is neki volt a legnagyobb sikere. A menyasszony rózsát dugott a gomblyukába, a vőlegény szivart a szájába. Kozma bácsi megrendelte nála a „Nagybercsényi- miklóst”, hogy játssza el szólóban. A többiek majd szétdurrantak az elfojtott röhögéstől, ahogy Jancsi letudta a nótát. Az is jórészt az ő érdeme volt, hogv a megbeszélt háromszáz forint fizetséget Kozma még egy százassal megtoldotta. így aztán elégedetten, jókedvűen, egy kissé maguk is kapatosán igyekeztek az állomás felé, ami alig félórányira volt a falutól. V asárnap reggel volt. Mindenki ott volt a lakodalmon és most mindenki aludt. A határ széliében üres, csak a tehéncsorda fehérlett az úttól jobbra, a kiserdő szélén. Annak nincs lakodalom, nincs vasárnap, azt ki kell hajtani. A gulyás, Szepsi Lajos bácsi, ámbár ő is ott volt éjfélig a lakodalmon, tudta kötelességét , és kora reggel kihajtotta az állatokat a legelőre. A három muzsikus vígan taposta a port, csak Jancsi tö- rölgette mind sűrűbben a homlokát. De azért ő is velük nevetett, ahogy az elmúlt éjszakát kifigurázták. Széles jókedvük beharsogta a környéket Az erdő visszaverte hangjukat. A tehenek fölemelték a fejüket és az útra bámészkodtak. De Rudi, a bika, nem elégedett meg a bámészkodással. Rudi ma rosszkedvűen ébredt Morgott, mikor kihajtották az istállóból és végigdör- mnögte az utat a legelőig. Hatalmas, piros állat volt, kiállításokon díjat nyert példány. Ha mérges volt, messzi el kellett kerülni. Tudta ezt a gulyás és ilyenkor nem hajku- raszta, még csak nem is szólt rá, hagyta, hogy kifújja magát, hogy magában bandukoljon jóval a gulya után. Idővel persze megnyugodott volna, de a három muzsikus lármája felbőszítette. Felállt, nagyot bömbölt és megindult a hangos társaság felé. Fejét leszegve dühösen rohant. Lajos bácsi nagyot kiáltott: Rudi, hé! — de úgyis tudta, hogy hiába, ezért kezét a szájához emelve, a vidám muzsikusok felé ordította: — Szaladjatok! Azok az első pillanatban nem értették, miről van szó, de mikor meglátták a feléjük rohanó fenevadat, mindjárt megértették. Futásnak eredtek. A prímás és a kontrás, mint a nyúl, de Jancsi a nagybőgővel lemaradt tőlük. Kiabált, hogy várják meg, de azok nem akarták hallani és vágtattak, ahogy csak tudtak. Jancsi látta, hallotta közeledni a bikát — mit csináljon? Hajítsa el a nagybőgőt? Azt nem lehet, ezt még az apjától, nagyapjától örökölte, ilyen jó nagybőgő nincs több, ezt nem lehet elhajítani. Szaladt hát, amennyire tudott, de a másik kettő már bekanyarodott az állomás felé vezető gyalogúira, ő maradt egyedül Rudinak prédául. Nézte, hol van egy bokor, ami mögött megbújhatna, egy fa, amire felmászhatna, de sehol semmi és a bika egyre közeledik, már hallani a fujtatását, ahogy a föld dübörög alatta — véged van Bakator Jancsi, nincs, aki megállítsa ezt a vad barmot, eltipor ez téged nagybőgőddel együtt! |ikor már alig volt húsz lépésre tőle, Jancsi kifulladt, megállt és lekapva válláról a nagybőgőt, elkezdte rajta húzni a „Nagy- bercsényimiklóst”. Miként Lehel a kürtjétől, ő a bőgőjétől búcsúzott? Vagy a veszedelem váltotta ki belőle ezt a reflexet? Nem lehessen tudni. De tény és való, hogy Jancsi maga elé állította hangszerét és teljes erővel belevágott. Rudit meghökkentette ez a furcsa, idegen mély hang, amely, mintha egy másik bika torkából szakadt volna ki. Megállt a négy cölöplábán, bömbölése morgásba ment át. Jancsi húzta irgalmatlanul, közben segítségért kiabált. A nóta és Jancsi jajgatása, úgy látszik, Rudi fülében szép harmóniába olvadt és láthatólag megnyugtatta. Rudi elábrándozását Jancsi kedvező alkalomnak tekintette a menekülésre. A nagybőgőt vállára vetve szaladni kezdett. De Rudi felugrott, bömbölve utána vetette magát. Jancsi nem jutott messzire, a bika megint csak húsz lépésnyire járt tőle és Jancsinak nem volt más választása, mint az előbbi recept. Reszkető ujjakkal belevágott a húrba, de ezúttal a búsanszóló „Kecs- keméti-nagyharangot” adta elő, Rudi megállt és fújtatva figyelte a különös, mély hangot. Szepsi Lajos bácsi arról már lemondott, hogy Rudit akár ő, akár a kutyája jobb belátásra bírja, és Jancsi szó rongálásától eltérítse. Mást kell itt csinálni. A pásztorgyereket ugyan * befuttatta a faluba, hogy jöjjenek azonnal és Do- monyi, aki vadászember volt, hozzon puskát is, mert hátha Rudit agyon kell lőni, ha nem akarják, hogy emberhalál legyen. De amíg azok felkászálódnak és ideérnek, addig Rudi agyontiporja ezt a szerencsétlent, aki már a vonót is alig tudja tartani. Ha egyszer kiejti a kezéből és nem tudja tovább bűvölni Rudit, vége van. Mást kell itt csinálni. irtelen észbe kapott. Gyorsan kihajtotta a csordából Rózsit, a szép piros-tarka tehenet. A pásztor tisztes távolságban maradt a bikától, de Rózsi egy cseppet sem félt tőle. Odabal'agott hozzá, fejét odadörzsölte Rudi mogorva homlokához. Rudi bömbölt egy kurtát, de Rózsi attól sem ijedt meg, hanem tovább is ott le- gyeskedett körülötte. Rudi nem tudott mindjárt dönteni Jancsi és Rózsi között, hol az egyikre, hol a másikra emelte busa fejét, de végül mégis Rózsi után indult... Jancsi megtörölte a homlokát: — Pfű, de nehéz volt ez a második menyegző... A cukrosládányi irodába csak két ellenőr fért be. A többiek széthömpölyögtek a gyártelepen. — Egy lokomobil. Leltári száma hat per kettes. Hol van itt gőzgép? Valami nem stimmel! Az irópolc mögött fogas állt. Mikor megszólalt, akkor derült ki, hogy ember. Egy kopott kis radírgumit tett elébük.' — Ez az kérem. Elírás történt. Hason hangzású. Lokomobil jött helyette. Aztán kicserélték. Mikor a leltár felvétetett, a lokomobil itt volt még A gumi sehol. A számozást, persze, aztán átcseréltük, de a listán változtatni már nem lehetett. Hát, így történt. Hümmögtek a hivatalosak: — Keresztelőmedence! Nos? — Ja? Ez a hamuszelence. Magyarul hamutartó. Az úgy volt, hogy a régi gazdasági vezető szerette a szép szavakat és ráadásul olvashatatlan írása volt. Sok fura dolog jött ide akkorában... — A hajnyírógép? Ez mi? — Az a zajtalan írógép, Javítják. — Ismerjük ezt. Mennyit vesztett a lóversenyen, kedves... — Pitelka. Pitelka, kérem. Már mire tetszik gndolnd? Én harminc éve dolgozom itten™ — Elhisszük, de hol a bizonylat? — Tessék. — Még át is világították, aztán csak visz- szaadták nagy kelletlenül. — Hát, igen. Esteledett. Az ellenőrök felkattintották a villanyt, hazagondoltak szeretteikre, ám ez egyáltalán nem látszott meg kőberemekelt arcukon. — Továbbá egy létra. Mi ez? Gémkapocs, talán? — Ez valóban létra. — Akkor hol van? — A leltárban. Ragyogtak a szemüvegek: — Hogyhogy? u — Hát, az úgy volt... — Ne kerteljen, csak őszintén. Vallomása a továbbiakban ... — Nincs itt mit bevallani. Egyszerű eset, kérem. A létra elkészült, beleltározták, aztán kisült, hogy rövid. Erre visszavitte a háziműhely. Azóta se láttuk. Mindig csak ígérik. Tessék utánanézni. Mindjárt a szomszédos helyiség... — Bennünket csak a létra érdekel. A leltár okirat! A létra tehát nincsen ... — De van, egyetlen fal választ el tőle bennünket. — Nincs! — Van! — Könnyítsen a szivén. Vallja be, hogy nőkre költötte a létrát. Sokba kerülnek a nő- cikék. — De, kérem... — Erre leültek. — Most pedig felvesszük a jegyzőkönyvet! A neve? — Ruhafogas. Hiába tetszik nézni! A leltárvezető, aki rövidlátó volt, fogasnak nézett Még sorszámot is kaptam, itt viselem az ingemen __Tessék megtekinteni — De, de... — Egy tárgyat nem lehet felelősségre vonni Én pedig tárgy vagyok, leltárban. Már így van ez. Az ellenőrök búsan tették el golyóstollukat Nem tehettek semmit az ügyben. Darázs Endre Legenda a villamoson Először a 44-es villamoson láttam meg. Csaknem teljesen üres volt a kocsi, de ahogy egy idős néni felszállt a Keletinél, ő azonnal felugrott a helyéről. — Tessék csak néni! Tessék ide ülni! — adta át a helyét. A néni leült, s boldognak látszott. Pedig azon kívül is rengeteg üres hely volt a kocsiban. Fiatal ember volt az illető, d szentek megdicsőült mosolyával fogadta a köszönetét. A következő megállónál ismét csak egy felszálló aJtadt, a fiatalember megintcsak átadta saját helyét. Vannak még udvarias emberek. Erre gondolt mindenki a villamoson. Nem igaz, hogy csak a rossz hír kap szárnyakat. Már az egész városban beszélték, hogy akad egy fiatalember Pesten, aki... Hol itt, hol ott tűnt fel, de sokáig sehol sem látták, mert egy-két megálló után leszállt. — En láttam! — esküdözött egy öregasszony. — Leszállt, de felugrott ugyanannak a szerelvénynek a másik kocsijára... — ... Hogy ott is átadhassa valakinek a helyét — bólogatott egy fehér hajú bácsi. A legendát egy durva ellenőr foszlatta szét. Kollegái között azonban tisztelettel beszélt róla ő is. — Ez volt ám a bliccelő! Azért változtatta mindig a helyét ... Mindenki meghatódott a jóságától, így sohasem kérték tőle a jegyét. Tegnap aztán megint találkoztam ve'e. Ismét a 44-esen. Egy ülésen terpeszkedett, s kifelé bámult, mert három terhes anya állt mellette. . . Ebből tudtam^meg, hogy bérletet váltott. Pásztor Péter A DIZŐZ (Kertész László rajza)
