Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-19 / 16. szám

ívlap 1967. JANUÁR 19., CSÜTÖRTÖK TV-FIGYELŐ Köznapi legenda GONDOLATOK - KRITIKA HELYETT A kik kedden este leültek a televízió képernyője elé, azoknak szokatlan élményben volt részük. Többszörösen is. Színpadról, filmből, tv-játék­ból ismeretlen figurákkal és hősökkel találták szembe ma­gukat. Szinte meghökkentő volt, hogy a sok tudós, orvos, művész, író, újságíró és máf- ncik hős után most egy gyár udvarának öreg söprögetője legyen egy magyar színpadi mű főszereplője. Egyszerű, ki­csit primitív, az élettől sok pofont kapott, öreg munkás­ember, akinek nincs ragyo­góan berendezett lakása, csak egy szoba-konyhája, abban sincs több, csak ami éppen a legszükségesebb. Nem foglal­koztatják világmegváltó nagy és mesterségesen kifundált gondolatok — egyszerűen esek éli a maga hétköznapi életét, amelyben kgdd és vasárnap egyre megy. És az első meg­hökkenést itt követte a má­sik. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára ilyen elesett kisembereket színpadon, fil­men vagy akár képernyőn — magyar szerzőtől. Ha a mun­kámmal nem járna együtt hogy gyakran forgok munkások, parasztok között, a képernyő előtt ülve nem hittem volna el. hogy napjainkban is élnek ilyen elesett, csak a máról hol­napra élő kisemberek, akiknek vacsorája paprikáskrumpli, a változás legfeljebb csak annyi, hogy valamennyi olcsó szalon­na is került bele, ételízesítő­nek és laktatónak. Pedig Áment János nem kitalált hős és nem is az egyetlen. Élnek ma még közöttünk Ament Já­nosok. Nem is kevesen. Az, hogy eddig nem 'vaigy csak módjával beszéltünk róluk, létezésüket nem befolyásolta Az ő életük sohasem harsány vagy hivalkodó. Nincs is mivel hivalkodniok. Az Áment Já­nosoknak ma sincs másuk, mint a szorgalmuk, becsületes­ségük és az emberségük. Ez EZERMESTER Tízéves a barkácsolók nép­szerű folyóirata: az „Ezer­mester”. Az első számot 1957. január végén adták ki, s most szerdán megjelent a folyóirat Jubileumi, 121. száma. Tíz év alatt megháromszorozódott a példányszám. Jelenleg csak­nem 100 000 példányt nyom­nak, mégsem elég. sok, de ugyanakkor kevés is. Az eltelt két évtized majdnem nyomtalanul múlt el felettük. Legfeljebb a gyermekeik sorsá­ban történt jelentősebb válto­zás. A magukéban szánté sem­mi. G ondolatok — kritika he­lyett. Azt hiszem, ezúttal így helyes. Mert ha egészében vizsgálnám kritikusi szemmel Sós György színművét, sok kifogásolnivalót mondhatnék el róla. A darab szerkezetileg nem egyenletes, szereplői kö­zül mindössze kettő — Ament János és Kántor Borbála fi­gurája — az, amely maradék­talanul hús-vér jellemekből gyúródott, a többi figura jel­leme olykor sántít, máskor ho­mályos, egyikük-másikuk meg egyenesen sematikus. Szerin­tem ezúttal mégsem ez a lé­nyeges. Hanem a darab két főhőse, akik kárpótolnak min­den más gyengeségért. Ha másért nem, kettőjük életre- keltéséért érdemes volt meg­írni és bemutatni a köznapi legendát. Tanulságul: lehet vonzó, érdekes művet írni az egyszerű kisemberről is, csak ismerni és szeretni kell a hő­söket; és figyelmeztetőül: él­nek közöttünk ma is Áment Jánosok és Kántor Borbálák, róluk is kell szólnunk, rajtuk is kell segítenünk. A szocializ­mus teljes felépítése rájuk is tartozik: ők a maguk módján becsülettel végzik a maguk je­lentéktelennek tűnő, mégis szükséges munkájukat, de mit teszünk értük mi, akik már előbbre jutottunk gondolko­dásban, az anyagi javakban egyaránt, hogy közelítsenek hozzánk, hogy ne legyenek többé sem szellemileg, sem anyagilag annyira elesettek? A szocializmus teljes fel­építése szép és nemes feladat. Jelentős szerepet vál­lalt belőle az -értelmiség csak­úgy, mint a szocialista brigá­dokban dolgozó munkás- és parasztemberek. Túlzottan le­egyszerűsített így a fogalma­zás? Az, valóban. De ha a mai magyar színházat, az irodal­mat vagy a filmművészetet veszem alapul, akkor ez a fo­galmazás nem túlzott. Észre kell végre venni az Áment Já­nosokat, a kisembereket, a kö­zépszerűeket, akik nem tűn­nek ki semmivel, egyszerűen és minden harsányság nélkül végzik a maguk munkáját, azt a munkát, amely szerves része a szocializmus teljes felépíté­sének. Ök alkotják a — töme­get. Vagyis az alapot. Amely nélkül a legszebb mérnöki tervek sem válhatnak sohasem valóra. A 60 éves Ferencsik János kitüntetése A Népköztársaság Elnöki (Csak zárójelben, de meg Tanácsa Ferencsik János két- kell jegyezni feltétlenül, kél szeres Kossuth-díjasnak, az kiemelkedő teljesítményt j Állami Operaház főzeneigaz­nyújtó színész nevét. Áment! gatójának, a Magyar Népköz- Jánost Jánoki Sándor, Kántor í társaság kiváló művészének a Borbálát pedig Göndör Klára j hazai és a nemzetközi zene­alakította olyan hitelességgel, i életben kifejtett munkássága hogy a legrangosabb főváro- j elismeréséül 60. születésnap- si színházban is vastaps lett ia alkalmából a Munka Ér­volna csak méltó jutalmuk.) { denrend arany fokozata ki- Prukncr Pál | tüntetést adományozta. KÖNYVESPOLC JULIUS MADER: Haramiák kincse A legképtelenebb bűnügyi regényben is aligha találni annyi bűnt, rafinériát, bandi- tizmust, mint amennyit a Harmadik Birodalom hara­miái, s közöttük is elsősorban a himmleri SD legényei elkö­vettek. A rablástól a pénzha­misításig rajta szerepel ezen a listán minden, amit valameny- i nyi államban szigorúan bün­tetnek, s amit a nácizmus, mint „fontos állami érdeket” Egy kiállítás Londonban A londoni képzőművészeti | ry évad idei legnagyobb esemé­nye kétségtelenül L. S. Lowry gyűjteményes kiállítása a mo­dern művészet nagy kiállító csarnokában, a Taté Gallery- ben. A siker azért is érdekes, mert nemcsak a szakemberek, a műsrtők viszonylag szűk ré­tegére terjed ki. Százan és ez­ren tolonganak naponta a ki­állítás bejáratánál, sorba álla­nak. megfizetik a külön belé­pődíjat (a galéria látogatása ingyenes), buzgón vásárolják a reprodukciókat, és utána be­szélnek, vitatkoznak róla. Milyen irányzatot képvisel Lowry, ha ekkora sikere lehet a világ egyik legnagyobb fő­városában? Talán valamelyik „ultramodern” árnyalatot, az absztrakciónak valamely új fajtáját, a mozgó szerkezetek játékára építhető „kinetikus művészetet”, vagy a tárgyuk kultuszából sarjadt „pop-ar- tot”? Lowry művészete ezek­nél is meglepőbb: egyfajta új­szerű, a városok és gyárak életéhez kapcsolódó népies reá • tizmus. Persze a realizmus kifejezést nem szabad itt szűkkörűen, ér­telmeznünk. Lowry egyáltalán nem fényképszerű, hanem igen nagy mértékben stilizál. A lé­nyeget keresi és merész kézzel mellőzi a mellékest. Vonzódik azonban a dekoratívhez: so­hasem nagyol el semmit, ha kerítést rajzol, kirajzolja va­lamennyi rácsát, ha frissen felhúzott téglafalat, valameny- nyi téglát. Rokona mindenek­előtt a népművészet, annak szemléletéből táplálkozik, sok­szor ugyanazokat a stílusele­meket találjuk művein, mint a parasztművészet alkotásain, vagy a 30-as 40-es évek ne­ves magyar parasztfestőinek munkáin. Közeli rokona Low­művészetének a gyermek- rajzok világa is, az eladok jellemzésében, a dekoratív ele­mek hangsúlyozásában, a játé­kos elemek kedvelésében egy­aránt' ennek hatását látjuk — vagy inkább valami szellemi azonosságot, örök gyermeksé­get. Nem véletlen, hogy a kiál­lításon rengeteg gyerek is ta­lálható, akik élvezettel merül­nek el a képek részleteiben. De közeláll Lowryhoz mind­az, amit ma általában „neo- primitív” festészetnek nevez­nek. Ez az irányzat egyre na­gyobb érdeklődést kelt a .nem­zetközi képzőművészetben. Ugyanakkor Lowry-t, formai megoldásaiban igen sok vonás köti össze a modern képzőmű­vészet más irányzataival. Szer­kesztése, színeinek merész vál­tozatossága, formavilága sok modern mesterrel tart rokon- fágot. Lowry mindenesetre a városi nép festője, az ő ízlésüket, gondolkodás- módjukat testesíti meg, mo­dern formanyelvű, dekoratív festészetben. Mindebből persze korántsem kell azt a következtetést le­vonnunk, hogy a modern fes­tészet nyugaton, vagy akár i Angliában abba az irányba , halad, vagy fog haladni, ami1 Lowry képvisel. A festők túl­nyomó része ma is a moderr avantgard-művészet kísérle- . tező, teljesen új megoldásokat ( kereső útjait követi. De ezer az úton az sem mellékes, hogj ! helyet kaphatnak az olyan tö­rekvések is, mint Lowryé. Elterjedt kifejezés nyugator az amatőr képzőművészekre - hogy „vasárnapi festők”. Nos ■ Lowry nem tagadja meg a ro- i konságot a műkedvelő művé- , szeti mozgalommal, s büszkér hangoztatja, hogy olyan „va- c sárnapi festő” ő, aki egész hé­ten fest. Valóban nehéz prog­ramját jobban kifejezni: igen sok ember ízlését képviseli, de kivitelezésében a legmagasabb színvonalra törekszik. Lowry 80 éves (1887-ben született). Az igazi sikert az utolsó tíz év hozta meg, ekkor szaporodtak meg kiállításai, ekkor értette meg a közönség, és ekkor értette meg művészetének egyéni ízét a szakemberek szűkebb köre. Nyolcadik évtizedébe lépve jutott el a világhírnév küszö­béhez. V. I. gyakorolt. A neves német pub­licista — akinek korábbi mű­vei sikert arattak a magyar közönségnél is — új könyvé a haramiák kincsszerzési mód­szereiről, pénzhamisító műhe­lyeinek tevékenységéről, s a kincsek háború utáni sorsáiól rántja le a leplet, a többi kö­zött a Toplitz-tó mélyén rej­tőző ládák titkát is feltárva. A hitleri birodalom mérhe­tetlen kincseket rabolt össze, s ezek jórészét a háború vé­gén külföldi, elsősorban sváj­ci bankokban helyezte el. Mader nagyrészt ismeretlen tények, adatok, összefüggések felkutatásával nyomára jut a kincseknek, s annak is, mire használják e kiapadhatatlan pénzforrást a régi és új ná­cizmus prominens képviselői, hogyan pénzelték és pénzelik a volt SS és SD tagjait a kü­lönböző ilyen meg amolyan bajtársi egyesületek leple alatt. A szerző bevezeti az ol­vasót a mai nyugatnémet va­lóság kulisszái mögé is, meg­mutatja, hogyan találtak zsí­ros állást, jó kapcsolatokat azok, akiket Európa több or­szágában háborús bűneikért halálra, vagy hosszú évekig tartó fegyházra ítéltek, de akiket — csodálatos módon — a nyugatnémet rendőrség nem képes megtalálni... \ (m. o.) GALYATETŐN Foto: Fényes Nevetné most Kerezsit az egész Jóreménység, de nem merik, mert csuda ember. Nemcsak az a pár paripa oly ké­nyes-gangos, ami az ő vezénylete alatt még megmaradt a szö­vetkezetben, hanem ő maga is olyan az ötven évével, hogy a szemérmesebb lelkű asszonyok nem szeretnének véle talál­kozni tavasszal sötétedés után. Hát még odahaza! Szegény fe­leséget, Varga Julist, elütötte egy autó, s ott maradt; azóta húszéves leányuk, Bözse, a mindenes a házban. Szegény! Milyen élete is lehet ennek a lánynak! Járt volna hozzá egy legény, bizonyos Szűcs Gergely, de valamiért annak a szavajárását nem állhatta Kerezsi Gábor. Persze, nem mondta meg neki, csak mikor vasárnap kocogott volna a tanyába a legény, az örökösen éhesen tartott, ezért fertelme- sen mérges, borjú nagyságú komondor, eleresztve nyargalá- szott a jól bekerített udvaron. Viszont a tanyába jutás csakis az udvaron keresztül lehetséges, a komondor pedig éppen nem volt tárgyaló kedvében, sőt, akkorákat vakkantott, mint egy kisebb légvédelmi löveg, így elmaradt Szűcs Gergely. Utóbb híre lett, hogy bánatában valahol messze beiratkozott egy gépkocsivezető-tanfolyamra... Akadt volna egy másik szívszerelem is Bözsének, bizo­nyos Szentesi Pál, most odavetődött tanító, egy huszonkét éves épp elmúlt legényke, aki nagyon értett a lány nyelvén, főleg, ha nem kellett beszélni, de erre a szokásra is felfigyelt Kerezsi. Nehogy nagyon belemelegedjenek a dologba, vekkert kötött a tanító úr széke alá, s az kilenc órakor éktelen csör­gésbe kezdett. Amire természetesen előbújt Kerezsi, előszedte a tanító úr kabátját, s tartotta készséggel, bújjék bele. „Hát igen” — mondogatta közben ilyenkor Kerezsi —, „le kell fe­küdni magának is. Reggel nyolckor bizony kezdődik az isko­la. No legyen szerencsénk máskor is...” Pedig Bözse sok­szor hallotta, apja hogyan forgolódik az ágyában, milyen ne­hezen jön álom a szemére, de hallgatta a vén szívtelen is lánya epedő sóhajtásait, ideges maga-hányását, s néha hüp­pögését. De ahogy a nap — szó nélkül — lement, aztán megint felkelt, úgy tett Kerezsi is. Semmiről nem szerzett tu­domást. Láthatóan csak a Jóreménység lóállománya érde­kelte. No, Zsiga fia azért valamit csak visszafizetett az apjá­nak. Mór a természetével. A legény túl volt a katonasoron, ereje teljében virult. És élte világát: azt csinált a Jóremény- ségben, amihez kedve volt. Most éppen az építkezésen buz- gólkodott, s többet ért a keze, mint némely szabályosan pe­csételt papírossal hadonászó kőművesmesternek. Hogy miért jött erre kedve, azt sehogyse gyanította Kerezsi. Pedig, ha többet jártat ja a szemét, valamire csak rájöhetett volna. Az új sertésfarmot, meg a górérendszert éppen Petrovics Sztoján tanyája mellett építették. „Ott építik, na és, mi van abban?” — kérdezhetné Kerezsi Gábor. Csakhogy ennek a nemrég ide költözött növénytermesztő embernek, valamint a csirke­nevelésben szerencsés kezű feleségének, Szabó Ágnesnek van ám egy fekete hajú, ragyogó szemű, eleven és rém komoly leánya, Petrovics Joli, akinek a nevét még a legfertelme- sebb szájúak sem merészelik a szájukra venni. A szerelem tudvalevő, nem mindig szavakkal kezdődik. Hanem nem nézéssel. De, ha már beszélgetésben is tud foly­tatódni, abból igencsak lesz valami. Itt is így alakult. A mennykő pedig akkor csapott le, amikor egy vasárnap dél­után Kerezsi Gábor meglátta a város főutcáján az ő egyet­len, sokat tekergő, drágalátos fiát Petrovics Joli oldalán. Mentek, mendegéltek azok, fogván egymás kezét, s merev mosollyal tekintettek maguk elé. Elég volt ez neki. Mindent felfogott. Hazanyargalt Kerezsi Gábor, s mire este felé Zsiga is előkeveredett, elhűlve észlelte, hogy nemcsak a kutya ugatja meg, de minden fehérneműje, ruhája be van kötve egy lepedőbe, s ott lóg a ház előtt, az ágason. Nem késle­kedett az apja se sokáig a magyarázattal. — Ide figyelj, te Zsiga! Én sok latorságodat elnéztem, lenyeltem. De hogy nekem beleessél egy ilyen, idejött em­ber lányába, azt már nem, édes fiam. Vagy nem állsz véle többet szóba, vagy’ — ehol-e az örökséged. És isten veled. Értettem? A fiú arcán jártak az inak, mintha mócsingot rágna, aztán belenézett az apja szemébe. Egy percig némán mered­tek egymásra. Akkor a legény vállára lökte a cókmókot. „Értve” — felelte. És elment, nem is köszönt. Magában mosolygott Kerezsi Gábor a fiú legénykedésén, s gondolta: kutya teremtette fattya, majd hazakerget az éh­ség, meg a gondozás hiánya! De hamarosan lefagyott a ba- zsalygás az arcáról. Elébb csak az hírlett, hogy az egyik ro­kon, morogva ugyan, de befogadta a legényt. Az esetre pedig kerek tizenhárom napra, szombaton délben, amikor nyolc fogattal éppen trágyát fuvaroztak a távoli Négyegyenes dűlői földekre, egy motoros atyafi kurjantott rá. „Hát kend, Ke­rezsi Gábor, nincs ott az esküvőn ?” Okos módon, messzebb állt meg az atyafi, ostorával így nem érhette el, de a kaján- kodó kurjongatásból kihámozta, hogy bizony a fia aznap tizenegy órakor már meg is esküdött Petrovics Sztoján és Szabó Ágnes tsz-gazdák Joli nevű leányával, sőt, már . ka­nalazzák is a csigalevest. Mégpedig — őnélküle. Úgy kívülre nem mutatott semmivel se több érdeklő­dést Kerezsi, de szeme most több ízben elkószált a Petrcvics- tanya felé. Menyét egyszer sem látta, fiát is csak hébe- hóba, messziről. Mondták, az új embernek bolond jó a ked­ve, egész belegirhesedett a szerelembe, meg a munkába. Molnár Péter, az elnök, segítséget is ígért nekik, ha a farmmal elkészülnek. A családi fészekhez. Hallgatta ezeket a híreket Kerezsi, és ment a dolgára. Csak, amikor Bözse egyik este, lábmosás közben szólt neki: „Tudja-e, édesapám, hogy Joli... szóval... úgy van?” — akkor ugrott ki vizes lábbal a szoba közepére, felkapta a leányát, s szorította, for­gatta: „Hát, ezt csak így mondod, így mondod?” hajtogatta, és forgatta szegény lányt, vagy öt percig, mezítláb. Hirtelen nagy beszédtéma született a Jóreménység tsz- ben. Mindenki azt újságolta, hogy az ifjú Kerezsi Zsiga és felesége, Petrovics Jolán, vasárnap az öreg Kerezsinél ebé­deltek. Másik vasárnap szintén. De akkor már egy kosz­tümre való, galambszínű szövet is ott volt az ágy tetején. És ez így megy most már minden héten. Ebédelés, trakta, ajándék. Most, hogy a nőszövetségben dolgukat meghányni-vetni összegyűltek a Jóreménység asszonyai, egy bizonyos Kovács Matyiné csipkelődve odaszólt Petrovicsnénak: „Hallom, Ág­nes néném, hogy amit a nászúra, a vén Kerezsi megspó­rolt a lagzin, most aztán fizeti a portóra. Hát nem tudta az a nagyokos, hogy portóvaljninden duplájába kerül?” A nászasszony előbb nem szólt, csak némi kétértelmű, boldog mosolygás után. „De legalább most tanul belőle...” Hogy mit, nem értették az asszonyok, ő meg nem kottyan- tóttá ki, hogy az a tanító, aki alatt csörögni kezdett a vek­ker, a legutóbbi vasárnapon motorkerékpárral kirándulni vitte Kerezsi Bözsét. Méghozzá oda, ahol annak a Szentesi Pali tanító úrnak laknak az édesszülei...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom