Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-04 / 261. szám

» *r<b?£triap 1966. NOVEMBER 4., PÉNTEK " —s Mártírjainkra emlékezünk A szabadság országúí ját minden történelmi koron át vértanúk áldozata szegélyezte. Fájdalmas sajátja az em­beri sorsnak, hogy a béke és a szabadság olyan földből sarjad, amelyet hősök, mártírok, ártatlanul elveszejtett emberek kihullott vére öntözött. Amikor 1956 októberének végén és novemberének első napjaiban hazánkon végigsöpört az ellenforradalmi láza­dás szennyes vihara, a gyűlölet elszabadult vérebe a ma­gyar nép Iegjobbjaira támadt. Többszörös bűnözők, züllött alakok, söpredék elemek vettek részt a gyalázatos ember- vadászatban, s öldököltek a barikádokon. Nem önmaguk nevében tették, hanem azok bosszúját lihegték, akik a nép szabadulást kereső forradalmában alul maradtak, hatalmukat s vagyonukat vesztették. Durva ötleget, gyilkos golyót és akasztófát szántak a véres bosszú és leszámolás szenvedélyében felizzott gyű- lölködők azoknak, akik a magyar népet a maguk ember­ségére eszmélteíték, jussának birtokába segítették, s egy tiszta, értelmes életért folyó küzdelemre vezették. Ezreket, tízezreket szántak erre a sorsra, hullahegyeken át akartak hatalomra törni. A fegyveres ellenforradalom mártírjai­nak testén akadt fenn az ütés, amellyel a népre akartak sújtani. A mártírok arca fogta fel az ökölcsapást, amelyet a kisajátított gyárosok a munkásságra, a földjüktől meg­fosztott földesurak a parasztságra, a birtokukból kiakol- bolított bányabárók a bányászságra akartak mérni. A mártírok nyakán feszült meg a hurok, amivel imperialista ellenségeink az egész magyar nép szabadságát akarták megfojtani. A mártírok testéről tépték le a ruhát, s ezzel az egész népet akarták lemezteleníteni. A mártírok holt­testét gyalázták meg, mert az egész népet gyalázatba akarták rántani. Emlékezzünk rájuk: Mező Imrére, Sziklai Sándorra, Asztalos Jánosra. Kállai Évára, Kalamár Józsefre és mind a többiekre. Emlékezzünk a mi megyénk, a mi szü­lőföldünk mártírjaira: Biksza Miklósra, az MSZMP Dabasi Járási Bizottsága elnökére, Kiss Lajosra, a budakeszi nép­front elnökére, Nagy Vilmos rendőrőrnagyra. Lengyel Lászlóra, az ürbőpusztai tsz elnökére, Lázár Flórián dá- nyi rcndőralhadnagyra, Lakatos Péter pártiskolai tanár­ra, Gavló Józsefre, a kakucsi termelőszövetkezet párttit­kárára, Bene Mihályra, a szentmártonkátai tsz-tagra, Hal­mi József mikebudai dolgozó parasztra. Akár fegyverrel a kézben, szemtől-szembe álltak az ellenséggel, akár or­gyilkosok áldozataivá lettek, értünk estek el a népi hata­lomért vívott harcban. Meghaltak, hogy mi békére lel­hessünk és szabadon élhessünk. Kik voltak, milyen emberek voltak? A mi embereink voltak. A magyar nép hű fiai, lányai. Pártmunkások, a dolgozó emberek soraiból kiválasztott közösségi vezetők, karhatalmi tisztek és katonák. Bármely posztra állították őket társaik, szívükkel, értelmükkel, erejükkel a nép ügyét szolgálták és védelmezték. Legtöbben kommunisták voltak. Hivatásuk volt hát a nép szolgálata, s kötelessé­gük, hogy többet fáradjanak, mint mások. Munka és küz­dés töltötte be hétköznapjaikat, a közösség öröme ragyog­ta be ünnepeiket, fásokért éltek és másokért, haltak t&ég« Emlékezzünk ma azokra a hősökre is, akik velük együtt haltak: a testvéri szovjet nép katonafiaira, önzet­lenül siettek segítségünkre a bajban, azért szálltak csatá- 1 ba, hogy segítsenek megmenteni a vandál ellenforradal- mároklól mindazt, ami népünknek drága, hogy gyorsab­ban elmúljon fejünk fölül a fehérveszedelem. Azért es­tek el, hogy szabad hazánk földjén ismét a békés munka szerszámai vegyék át a fegyverek helyét, hogy kihulljon a fegyver a lázadók és megtévesztett, fiatal áldozataik kezéből is. Tíz év, egy fáradságos, de biztató eredményekben gazdag évtized múlt el azóta, hogy mártírjaink friss sír- hantjai felmagasodtak a temetőkertekben. Miközben dol­goztunk és küzdöttünk, velünk volt az ellenforradalom mártírjainak emléke, példája, szelleme. Bátorított és erő­sített bennünket, akik azért az ügyért élünk, amelyért ők meghaltak. Áldozatukat, vértanúságuk buzdító intelmét sohasem feledjük. 300 Békés megyei fiatal utazott a Szovjetunióba Vetőgépek az utolsó fordulókban Fedél alatt a termény kilenc- tizede — Erőgép-utánpótlás mélyszántáshoz Utolsó fordulóknál tartanak a vetőgépek — ma vagy hol­nap megyeszerte földbe kerül az őszi kalászosok magja. A járásokból beérkezett jelenté­sek szerint november elsejéig a vetés alá történő szántást száz százalékra teljesítették, míg a kenyérgabona-vetés 97,5 százalékát végezték el a ter­melőszövetkezetek. Cegléd város rontja még a statisztikát, ahol ennek a munkának — a jelentés napjáig — a 78,9 szá­zalékánál tartottak. A nagy- kátai járás az ősziek 94,4, a ráckevei járás 96,3 százalékát vetette el. Október végéig a Pest me­gyei közös gazdaságok a kint levő termények kilenctized részét takarították be. Élen halad a szentendrei járás 99,1 százalékkal, a dabasi járás 98, a váci já­rás 86, Nagykőrös város pedig 94,8 százalékkal. A szobi járás viszont csak 81,1, a nagykátai járás 82 százalékát takarította be az őszi terményeknek. Ed­dig az időpontig a kukorica 89,7 százalékát törték le közös gazdaságaink, míg a termény alól felszabadult terület 68 százalékáról vágták le a ku­koricaszárat. A legtöbb kukoricát a szentendrei, a dabasi és a váci járás törte le 96 szá­zalék fölött. A szárletakarítás főként a ráckevei járásban halad las­san, ahol október végéig en­nek a munkának csak 43 szá­zalékát végezték eL Az iparban dolgozó fiatalok közül sokan jártaik már a Szovjetunióban ifjúsági dele­gáció tagjaként. Az Express Ifjúsági Utazási Iroda és a Békés megyei KISZ-bizottság szervezésében, most első alka­lommal, parasztfiatalokból ál­ló küldöttség utazott Moszk­vába a november 7-i ünnepsé­gekre. Pénteken az éjszakai órákban Békéscsabáról három­százan indultak el a béikevo- nattal. Útjukat rövid időre megszakítják Debrecenben, ahol a pályaudvaron a Hajdú- Bihar megyei KISZ-bizottság búcsúztatja őket és üdvözletét küldd a szovjet testvérszerve­zetnek, a Komszomolnak. A kilencnapos kirándulás befe­jeztével november 11-én indul haza a békevonat. Sz. Sikeres pedagógiai pályamunkák ODAÍTÉLTÉK A DÍJAKAT Idén tavasszal három me­gyei pályázatot hirdetett a Pest megyei Tanács művelő­désügyi osztálya, azzal a cél­lal, hogy segítse az oktatóit tapasztalatainak, oktatást se­gítő módszertani és technikai ötleteinek elterjedését. A helytörténeti pályázaton 11 tanár vett részt. A pedagó­giai módszertani pályázatra 10 dolgozat érkezett, A gyakorla­ti eszközkészítő pályázatra négyen küldtek be ötletes szemléltető és kísérleti eszkö­zöket Ez utóbbi témában vá­rosi, járási pályázatot is hir­dettek Cegléden, Gödöllőn, Szentendrén, Nagykőrösön és a ceglédi, valamint gödöllői járás pedagógusai között. A járási és városi pályázatok ju­talmazására 16 ezer forintot adott a megyei tanács. A leg­több díjat — ötöt — a ceglédi járásban adták ki, ahol csak­nem húsz pedagógus munkáit bírálta el a zsűri. A helytörténeti pályázat, el-: ső"diját — "2ÖÓÖ forintot— dr. Helmeczy Mátyás, a dunáhá- raszti I. sz. általános iskola tanára kapta. A pedagógiai módszertani pályázat első díját — 1500 fo­rintot — Horváth Zoltán kö­zépiskolai szakfelügyelőnek, a ceglédi Kossuth gimnázium tanárának ítélték. A megyei eszközkészítő pá­lyázaton csak II. díjat adtak ki. Ezt Horváth Zoltán közép­iskolai szakfelügyelő kapta. A díjakat november 7 alkal­mából osztják ki a nyerte­seknek. A művelődésügyi osz­1 tálynak az a terve, hogy a pá­lyázaton részt vevők tapaszta­latait megismerteti megyénk pedagógusaival. Kun Béla emlékműve November 20-án* Budapesten a Kun Béla téren leple­zik le Olcsai Kiss Zoltán legújabb alkotását, Kun Bé­la emlékművét. A mestert szoros em­lékek fűzik a kom­munista mozga­lomhoz. 1915 tava­szán mint főisko­lás vonult be ka­tonának, s még abban az évben fogságba esett Ga­líciában. Szibériá­ban, majd 1919-től a közép-oroszor­szági frontokon harcolt a szovjet hatalom győzel­méért. 1921 őszén Bécsbc emigrált* később Párizsban élt 1945-ig. A fel- szabadulás után az első vonattal ér­kezett Budapestre, 1958-ban, a Kere­pesi temetőben felállított Mártír1 emlékművéért Kossuth-dijat ka­pott. A képen: a mes­ter a háromalakos kompozíció egyik alakját, Kun Bé­lát mintázza. *'''''''''''y'''''y'''''''y''''''''/''''''*''''''''''^'''SS'f^,jr/r'y''''''S'''*‘SrS'S'*S'SSSSSSrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSS/SSSSfSSSSSSSSS/SSSS/SSSSSS/SSSSSSS/SSSSSSSS/SSySSSSSS/SSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSySSSSSS/SSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS*SSSS*SSSSSSSSSSjrs ESŐS DÉLUTÁN eggel óta esőt ígértek a fel­hők: lomhán úsztak odafenn, visszakergette őket a szél, hogy azután megint tovaza­varja. Délben eleredt: nagy csep- pekben hullott, csíkokat mosott a műhelytető üvegszemein, majd las­san tisztára mosta a portól, piszok­tól. Balogh leállíttatta a gépeket, csend lett, hallották, hogyan dobol az eső az üvegen. Itt-ott, ahol a gittelés felengedett, cseppekben szivárgott be a víz, s apró tócsákban gyűli ösz- sze a betonon. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy legjobb lenne egy me­leg szoba ablakán át nézni a felhők­ből hulló vizet, ki sem mozdulni, meginni egy pohárka italt, s meg­ölelni valakit. Ahogy ezt már gon­dolni szokás. Persze, csak gondolni. Mert ezt is csinálni? Ki engedheti meg magának? — Szaktársak — mondta Balogh — benn kellene maradni. Ötszáz tömbszelence kell. Eriik: kell Mert különben leállnak a szereidében. Ott rávertek, itt meg nem volt tartalék, megettek mindent. — Már megint — szólt közbe va­laki, s ez a már megint arra vonat­kozott, hogy éppen ötödször kérnek túlórát ebben a hónapban. Hát mi az istennek nézik az embert? Köl­tözzenek be a gyárba? Még csak hú­szadika van, s már ötödször marad­nak itt. Mi lesz hónap végéig? — Meddig kell maradni — kér­dezte Návai. — Meddig? Míg az ötszáz meglesz. — Ötszáz? Egy teljes műszak! — Annyi. Ha előbb lesz meg, ak­kor előbb mehetünk. — Szép — mondta a tömegből va­laki. — En is beállók, meg hárman jön­nek az irodáról is — mondta Ba­logh. — Gyönyörű — így Andó. — Es majd megint jön a cirkusz a pénz­zel, mint múltkor. Mert csak akkor fontos, amikor csinálni kell. A pénz ráér. — Kifizetik, elintéztem. — Mint múltkor? — Tudják, hogy akkor nem vol­tam itt. — -g-allgattak. Odakinn esik az m § eső, szürke, ázott minden, az / / ember az életét is elunja. Es akkor újabb nyolcat hajtson a gépe mellett. Arról nem szólva, hogy otthon már tűkön ülnek: hol lehet? Megint túlórázik, vagy baja esett? Fütyülni kell erre az egészre, s azt mondani: nem. Nem és nem. Csinálja, aki akarja. Nyolc óra, az nyolc óra. Vegyenek fel több em­bert, ha soha nem elég az, amit csi­nálnak. — Mi maradunk — mondja Pin­tér. Persze, megint ők. Ki is lehet­ne, ha nem ők? — Ugráltok az örömtől, nem? Andó kérdésére Pintér felhörrent: — Nem ugrálunk! De maradunk. A brigád, az brigád. Tizennégy ember. A műhely ne­gyede. Na, persze, ha ők maradnak, akkor jól tudják — marad a többi is. Mert, ha nem, ezek a lelkét is kiszekálnák. Egyszer megcsinálták, hogy csak maguk maradtak itt. Es reggel, karikás, véres szemmel fo­gadták a bejövöket, de: megcsinál­ták, amit kellett. Ugrott nekik fe­jenként százötven, Célprémium. Mert ilyenkor van pénz! Amikor adj uram isten, de azonnal. Ahelyett, hogy megtanulnának dolgozni a program­irodán. De hát ne kívánjon lehe­tetlent az ember ... Balogh jó hangosan: — Tehát a Petőfi-brigád marad. Köszönöm. Szaktársak, vegyenek példát' a szo­cialista brigádunkról... Andó közbeszólt: — Az öntudat nagy dolog! A beköpésnek semmi sikere nem volt. Néhányon morogtak: jó, ma­radunk. Balogh megint: — Ki nem tud ma­radni, szaktársak? Fene jól tud ez kérdezni. Ki nyújtja fel ilyenkor a kezét? Kinos az ilyesmi, Mindenki odafordul, meg hasonlók. Megjegyzések, hogy így az asszony, meg úgy, nincs kimaradása a fiúkának, röhögnek rajta, kinek hiányzik ez? — Tehát akkor maradunk. Köszö­nöm. Az anyagot rögtön hozzák. Kettőkor tartunk egy kis szünetet, addigra lefőzetek egy csomó kávét... Ilyenkor mindig bedobnak vala­mit. Nem azért, mintha olyan nagy dolog lenne az a kávé, de hát... Csak jólesik. mikor visszamentek a gépek mellé, Pintér nem állhatta, hogy oda ne szúrjon Andó- nak: — Ha elfáradsz, majd csicsikázhatsz a vállamon ... Vihogtak többen, Andó mérgében mutatott valami félreérthetetlent Pintérnek, de az csak vigyorgott. Az eső esett, már csíkokká állt össze, függönyt húzott, alig lehetett átlátni az udvaron. Es ilyenkor hajtson le még egy műszakot az ember? Megitták a kávét, jó forró volt, le­vitte a nikotin ízét. Andó még tar­hált is, végignézte a forralókat, me­lyik alján maradt valami, összeön- tögette, s élvezettel szürcsölte: — Legalább ennyi hasznom legyen, pénzt úgyse’ látunk ... Ráhagyták, károgjon csak. Mindig ezt csinálja. Fenébe lehet így élni, mindig azt keresi, mit miért nem lehet... Hajtották. Méregből is. Dühében néha jobban dolgozik az ember, mintha semmilyen a kedve. Látták, négykor hogyan húzzák a csíkot az irodások, Andó megint kiabált vala­mit, de hát a gépeket ö se tudja túlordítani. Oda-odapislogtak Ba­loghoz, ám sok újat nem láttak, tud az dolgozni, még nenf, felejtette el, mit csinált huszonhat évig. Elfelejt­het ilyet az ember? Pedig örültek volna, ha elszúr valamit. Ronda do­log, de örültek volna. Odadörgölhet­ték volna az orra alá, hogy no, lám­áé hát erről letehettek. A három iro­dista verejtékezve húzkodta a ládá­kat, persze, ők meg szórakoztak is velük, gyorsabban, gyorsabban, mondogatták, nem papír ez... Azok pukkadva nézték őket, de nem vála­szoltak semmit. Hat után Pintér legyezni kezdett a karjával, meg kiabált: — Szünet. P illanatok alatt csend lett. örül­tek, fáradtak voltak, rájuk­fért a szusszanás. Cigaret­tát, néhányon ennivalót ko­tortak elő. Pintér egy végére állított ládára odatette a töpörtyűjét: — Kenyerem nincs, de ehettek ... — Kolkaja — mondta Návai — mint falujáráskor... — ö is oda­rakta, kolbász volt, kenyérrel, még két fonnyadt paprikája is akadt. Perceken belül a ládatetőn olyan vegyestá. volt... Ettek. Odakinn még mindig esett, a felgyűlő lám­pák fénykörében megcsillantak az esőcseppek. — Rohadt idő — morgott Andó. — Kell az eső, hetek óta nem volt — förmedt rá Czunyi a parasztok mérgével, s közben arra gondolt* hogy még kinn a kukoricája, azt is le kell törni. Mert az asszony ..: arra hiába vár! Balogh jött örvendezve: — Gye­rekek, háromszáz van eddig! Gyerekek! Hát, ne álljon meg az ész? Micsoda családiasság tör ki ilyenkor minden okoson! Erezték, izmaik hogyan ernyednek el; jólesett. Andó végigfeküdt az egyik targonca platóján, de visítva ugrott fel: — A mindenségit a jó édes... — Akkor látták csak, hogy ujjnyi víz áll rajta. Teleszájjal vi­hogtak, Andó nadrágján jókora folt sötétlett, pont az u epén, hallgatha­tott is, hogy mi illik, mi nem. — Na, legények, gátra — mondta Pintér, s komótosan összehajtogatta a nylonzacskójut, amiben a töpör- tyűje volt. — Egy pofa sör azért jól­esett volna... — Munkaidő alatt, brigádvezető úr? Persze, hogy Andó volt az, aki megint epéskedett, de most már ö se úgy komolyan, inkább csak a ha­gyomány kedvéért. z eső fáradhatatlanul kopogott a tetőn, s mind több okvetet- lenkedett be a padlóra. Ba­logh morgott: — Már tízszer írtam a gondnokságnak, hogy csinál­tassák meg ezt a vacak tetőt, de hát... Sötétedett, a lámpák sárga göm­bök lettek, fényük megtört az cső­falon. — Egy kettes még — mondta Pintér, s halk sóhajjal elfordította géf)én a kapcsolót. , Mészáros Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom