Pest Megyei Hirlap, 1966. október (10. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-23 / 251. szám

1966. OKTOBER 23„ VASÁRNAP K i ön kivel készítene interjút? Olcsai Kiss Zoltánnal ^ Az Ybl téren, a Várkert ki­oszkkal szemben, az Ifjúsági $ Park alatt, -az egykori Várba­zárnak épült helyiségek egyi- ^ kében van műterme. Alacsony, 5 vékony, energikus alkatú fér- $ fi. Barna, mellényes alpakka 5 öltönyéhez nagykockás inget Jés régimódon hatalmas bogra J kötött nyakkendőt visel. Min­iden hízelgés nélkül — ötven jévesnek nézem. 1895-ben szü­letett, 71 éves tehát. Gyorsan, j érdekesen és sokat beszél. Gon­dolatai mindig hosszú kitérő- 5 két tesznek, de mindig hallat- 5 lan biztonsággal érkezik visz- Jsza az eredeti kérdéshez. S ak- | kor kitűnik, ilyen nagy élet Jután s ilyen eleven tervekkel Scsak így lehet beszélni. Hogy Ja mondatok egyszerre tartal- J mázzák a múl tat,/ a jelent és ja jövőt. j Sík Endre idős fiatalember- !nek nevezte Olcsai Kiss Zol- ;tánt. A jelző találó. ! Olcsai Kiss Zoltán Kossuth- ! díjas. A Kerepesi temetőben j felállított Mártír-emlékmű al- : kotója. Ez legismertebb mű- ■ ve. A mű kicsinyített mása j ott állt Sík Endre íróasztalán, ■s ott áll a műteremben is a j három figura. A tragikus, az ; optimista, és aki fél. A szobor \ alatt beszélgetünk. Velem ; szemben egyik készülő műve — állványon. Kun Béla ben­sőségesen energikus portréja. A falon plakettsorozat. A so­rozat első darabja a lerombolt Lánchidat, a sorozat utolsó darabja az új Erzsébef-hidat ábrázolja. A sorozat címe: „A hídtól a hídig.” A két híd kö­zött húsz évünk története. ÚJSÁGÍRÓ: Miért készí­tette ezt a plakettsorozatot? OLCSAI KISS: Olyan kor­szakban éltem, amikor iszo­nyatok rázták meg a világot, olyan iszonyatok, amelyek kérdésessé tették az egész kul­túrát. Ezt akartam ábrázolni a sorozatban. Azt a történetet, vagy történelmet, amely az építés és rombolás ellentétei közt vívódik. S végül győze­delmeskedik az ember. A le­FILM Komor, tragikus darab. Nyo­mát sem fedezhetjük benne a Peer Gynt-i vigasznak, amely, lemondatva a külső világról, az örök belső emberi értékek­re mutat. Hiszen épp ezt a megoldást cáfolja a Rosmersholm. Erről szól, hogy az örök értékeknek csak a tartalma örök — anya­gi megjelenése elválaszthatat­lan helytől, időtől, társada­lomtól, a jelen eszméitől, és valóságától. A „tiszta" eszme a kor közegéből formálódik, az örök értékek a kor anyagában öltenek testet. Az eszmék le­hetnek „tiszták” — a korok nem azok. És mert az eszme követője a kor közegében cse­lekszik (az eszméért) — ő sem maradhat tiszta. Rebekka West, ez az okos, érzékeny nő, nem tudjuk, mi­lyen múltból, de mindeneset­re haladó gondolatokkal át­itatva érkezik (menekül?) va­lahonnan a norvég északról asszonyhúga házába, Rosmers- holmba. A kastély konzervatív, rendes. Híres az ősök emléké­ről. Mintha mindaz a feszült­ség. lázadás, amelyet öt-hat nemzedéken át elnyomott a konformizmus, féken tartottak a tisztes keretek, felgyülemlett volna az utolsó generációban Rebekka sógorában, Joannes- ben. Rebekka látja a férfi ki­választottságát — szerelemre ébred, s érzelme önmaga meg­valósítására hajtja a férfit. Az új helyzet pedig öngyil­kosságba viszi Joannes ideg­beteg feleségét. Az út megnyílna egy tiszta, szabad élet felé — hiszen a két, környezete fölé nőtt em­Ady-ligeti határőr vatalosan. Tambovban fehér parasztlázadás tört ki és a mi vörös lovas különítmé­nyünket küldték a lázadás leverésére. A komisszár meg­betegedett, így én vettem át a lovasok parancsnokságát. ÚJSÁGÍRÓ: Hány éves volt akkor? OLCSAI KISS: Huszonegy. Életemben először akkor ül­tem lovon. Aztán Moszkvába kerültem és később, amikor Kun Béla azt mondta, a ma­gyarok menjenek haza, elin­dultunk vissza Magyaror­szágra. Az egykor letépett tiszti csillagok, vállapok és kitüntetések már a vonaton visszakerültek a helyükre és arról készítettek listákat, ki lett kommunista, ki lett vö­rös. így jobbnak láttam Bécs- ben maradni. Lakásom, mun­kám, pénzem nem volt Ék Sándorral találkoztam az ut­cán. Azt mondja „Van mun­kád? Na, akkor gyere.” El­vitt egy elefántcsont faragó műhelybe, megtanultam az elefántcsont-szobrásza tot. Amikor néhány év múlva művészi ambícióim Párizsba vittek, már sokat mintáztam a hivatalos munkáimon kí­vül is. 1928-ban volt első ön­álló kiállításom. Szép sikere volt. A sevres-i porcelán- gyár felkért — dolgozzak ne- kik és megvette , néhány munkámat. Hát így lettem én szobrász. AZ élét formált be­lőlem szobrászt. ÚJSÁGÍRÓ: Mikor tért ha- za? OLCSAI KISS: Harminc évi távoliét után 1945 őszén. Raj­zot tanítottam egy óvónőkép­zőben aztán én csináltam az első magyar bábfilmet. Talán ismeri Röltex Rózsi figuráját? ÜJSAGlRÓ: Igen. OLCSAI KISS: Az én figu­rám. Műterem nem volt, egy pincében dolgoztam. Tanár is voltam az Iparművészeti Főis­kolán, de ha én valamit el­kezdtem csinálni akkor az el­rabolta minden időmet, a lel- kemet is. Láttam, hogy nem marad idő az igazi munkáim­ra. Otthagytam a főiskolát. Akkor kaptam az első nagy megrendelést a Népstadion szobraira. Azóta sokat dolgo­zom, de ez még mindig nem az igazi munka. (A nagy ho­mályos üvegablakra mutat). Látja, ilyen világítási körül­mények között nagyon nehéz dolgozni. Most végre eljutot­tam odáig — igaz nagy áldo­zatok árán — hogy Budake­szin építem a műtermemet. Ott. öt év alatt többet fogok do’gozni, mint egész életem­ben. ÚJSÁGÍRÓ: Mi az, ami a szobrászaton kívül a legjobban érdekli? OLCSAI KISS: A színház, a film. ÚJSÁGÍRÓ: ön kivel készí­tene interjút? CLCSAI KISS: Én? Jancsó Miklóssal. Szíves örömest gra­tulálnék neki a Szegénylegé­nyekhez. A Szegénylegények a legjobb magyar film amit valaha láttam. Szeretnék me­leg kézszorítással gratulálni Jancsónak. Nekem nagyon nagy terveim vannak. Többek közt az ő filmjének figuráit megmiintázni. Ha elkészül az új műtermem, akkor életem legtermékenyebb, legszebb évei következnek majd. (Kis­sé indulatosan). Mert az olyan műterem lesz végre, ahol nem a világítás ellenére, hanem a világítás segítségével dolgoz­hatom majd. Nádas Péter Gyenes Tamás emlékkiállítás A Múzeumi Hónap keretében nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában a három esz­tendeje, negyvenhárom esztendős korában elhunyt, tehetséges szobrászművész, Gyenes Tamás, emlékkiállítása. 1941-ben kezdte meg tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán Sidló Ferenc és Pátzay Pál növendékeként, az ötvenes években pedig négy évig a le- ningrádi Rjepin Akadémián tanult tovább, ahonnan mint a képzőművészeti tudományok kandidátusa tért haza. Felkészültségéről, al­kotói tevékenységéről a Fényes Adolf-terem- ben rendezett kiállításán számol be a hazai közönség előtt. Korai halála komoly veszte­sége volt képzőművészeti életünknek. A most megnyílt emlékkiállításon hatvanegy műve és tizenhét vázlata került bemutatásra. letes priccsek. Amolyan há­lókocsi féle. Aztán Csitán túl megérkeztünk egy ro­mantikus völgybe. Csodála­tos volt. ÚJSÁGÍRÓ: Ilyen hely­zetben is tudja élvezni az ember a természetet? OLCSAI KISS: Én min­dig. Hiszen állandóan raj­zoltam ott is, akkor is. Egyéb­ként éppen ilyen helyzetek­ben van az embernek igazán szüksége a kultúrára. El nem tudom mondani, milyen nagy sikere volt a tábori újságnak, amely „Jégcsap” címen jelent meg és a színi- előadásoknak. Ott éreztem meg, éltem át igazán mi a szerepe a színháznak az «th bér életében. Én is játszot­tam, sőt egyszer ... (elpirul) mivel én voltam a legfiata­labb ... (nevet) Iluskát is eljátszatták velem a János vitézben. (Elkomolyodik.) De nem ez a lényeg. Képzelje el: barakkok, melyek plafon­járól méteres jégcsapok lóg­nak, betegségek, vérhas és tífusz. Hogy emberek marad­hassunk — ehhez kellett a kultúra. ÚJSÁGÍRÓ: ön, mint is­meretes, a polgárháborúban volt komisszár is. Kérem, beszéljen ezekről az Időkről. OLCSAI KISS: Csak ko­misszárhelyettes voltam hi­rombolt hidak, amelyek össze­kötik a partokat, — felépülnek. ÚJSÁGÍRÓ: Ön ismerte Kun Bélát? OLCSAI KISS: Néhányszor láttam, találkoztam vele Moszkvában. Mélyen belém- ivódott egész egyénisége. ÚJSÁGÍRÓ: Emlékezetből mintázza? OLCSAI KISS: Ö, nem! Az lehetetlen! Rengeteg fényké­pet, dokumentumot kellett ösz- szeszednem hozzá, hogy kiraj­zolódhasson jelleme, fejének formája. Nagy, hálátlan, ne­héz és szép munka ez. Mert Dózsáról olyan szobrot csinál­hat a szobrász, amilyet akar. A történelmi figura mintázásá­nál az a lényeg, hogy korsza­kos jelentőségét, a korszak le­vegőjét ragadjuk meg. Kun portréjánál nem csupán ezt kell tennem, hanem ragaszkod­nom kell az ő eredeti arcvoná­saihoz is, hiszen élnek még akik ismerték. Ezért nagyon nehéz munka ez. ÚJSÁGÍRÓ: Gyerekkorában tudta, hogy szobrász lesz? OLCSAI KISS (elgondolko­zik). Apám falusi tanító volt, kétéves voltam, amikor meg­halt. Attól kezdve árvaházak­ban és kollégiumokban ne­velkedtem. Talán négyéves le­hettem, amikor az óvodában rajzoltam egy huszárt... Nem hitték el, hogy a huszár az én berben már az új század tár­sadalmi, családi, szerelmi esz­méi fogalmazódnak. De lehet-e így győzni? S győzelem maradd-e a győzelem, amely gyenge, szerencsétlen, eltiport áldozatot hagy maga után? Egy igazi ibseni megfigyelés: a történteken rendszerint nem a pillanatnyi, egyszeri aktuali­tásuk idejében gondolkozunk el legmélyebben — hanem amikor egy újabb esemény ál­tal általánosabb megvilágítás­ba helyeződik a régebbi: Joan­nes Rosmert a politikai csaló­dás kényszeríti arra, hogy még egyszer, s most már tragiku- sabban élje át felesége halálát. Ö, az egykori lelkész, materia­listának és szocialistának vallja már magát. S mikor a helyi, szociáldemokrata lap szerkesztője közli vele: csak vallásos szimpatizánsként haj­landók szerepeltetni a mozga­lomban, rádöbben arra, hogy az eszköz, amellyel az új esz­mék hirdetői megközelítik a célt, nem olyan tiszta, mint a cél. Azaz: ugyanolyan módsze­rekkel kellene ismét megba­rátkoznia, mint amilyenektől a régi, konzervatív környeze­tében megundorodott... De ha a cél nem szentesíti az eszközt — akkor hogyan viselje el fe­lesége öngyilkosságát? S mi van akkor, ha valaki, visszariadva az eszközöktől el­vonul tiszta eszméi magányá­ba? Nem megoldás ez sem. A darabban szereplő Ulrik Bre­del, ez az egykori tanár, akit haladó eszméi miatt elüldöz­tek katedrájáról, de aki napi politikusnak sem tudott fel­rajzom. Nézték, csodájára jár tak, aztán kivittek a mosdóbí ceruzát adtak és papírt, rajzol jak még egy huszárt... Raj zoltam még egy huszárt ott mosdóban. Én mindig festőne készültem. ÚJSÁGÍRÓ: Hogyan let mégis szobrász? OLCSAI KISS (mosolyog) Érettségi után, annyira vit tem már a rajzolással, hog; eladott képeim árából elutaz hattam Velencébe a követ kéző évben. Akkor már i Képzőművészeti Föiskolár; jártam. Csodálatos utazá volt — közben kitört a há ború. Visszajöttem és a fő iskoláról a frontra vittek 1915 nyarán. Ha egyáltaiái elviselhetőnek lehet nevezn a frontot, hát én könnyebbe: viseltem, hiszen diákkorom ban rengeteget sportoltam, f rajzolás mellett a sport vol a legnagyobb szenvedélyem. ÚJSÁGÍRÓ: Milyen spor tot űzött? OLCSAI KISS: Tornásztam vívtam, futottam. Fölei szertornát... ÚJSÁGÍRÓ: Most is ér dekli a sport? OLCSAI KISS: Most má: nem. Én a mozgásért magáér szerettem a sportot, nézni — ennek sincs sok értelme. De i sport, ha komolyan gyako­rolja az ember, nagyon so­kat jelent, még most is ér­zem a hatását. Kéménnyé tesz, jobban viseltem a meg­próbáltatásokat — a hábo­rúkat — a hadifogságot. ÚJSÁGÍRÓ: Mikor kerül' hadifogságba? OLCSAI KISS: 1915 őszén a bruszilovszki offenzíva ide­jén 6 ezer osztrák-magyar katonát kerítettek be az oro­szok. E-gy hónapig utaztunk tyepluskában Szibéria felé. ÚJSÁGÍRÓ: Tyepluska? OLCSAI KISS: Az oroszok használták“ — vagon, amely­nek közepén kályhában ég a tűz, körülötte pedig eme­Olrsai Kiss Zoltán: Mártír-emlékmű Drága John A MOKÉP nem túlságosan kényezteti el a magyar közön­séget a svéd filmek bemutatá­sával. Szinte elvétve kerül csak egy-egy mű a mozik mű­sorára. Pedig sokan emlékez­nek még az Egy nyáron át táncolt című költői szépségű alkotás kirobbanó sikerére és ismerik Bergmann művészeté­nek hírét — alkotásait annál kevésbé — úgyszintén. Most, hosszú szünet után ismét lát­hatunk egyet a svéd filmmű­vészet alkotásai közül. Egy tengerész és egy asz- szony találkozásáról, szenve­délyes szerelméről, őszinte, emberi kapcsolatuk kialaku­lásáról szól a most bemuta­tott Drága John című svéd film, hars Magmis Lindgren alkotása. Ha költőisé-gben nem is veszi fel a versenyt az Egy nyáron át táncolt című filmmel, művészi értéke nem kisebb annál. Lindgren, aki egyben a film forgatókönyvé­nek írója is, hűvösen, bizo­nyos távolságból, de nem szenvedélymentesen mondja el, hogy két hőse a felületes szexuális kapcsolatból hogyan jut el az igazi, mély szerelem­hez. John egy parti naszád ka­pitánya. Nem afféle, a filmek­ről jól ismert, morcos ten­geri medve; modern gondol­kodású, mai fiatalember. A fedélzeten pulóvert, farmer- nadrágot visel, de tudja, hogy a szárazföldön a mandzsettá­nak három centiméterre kell kilátszania a 1 kabátujjból. Anne pincémő egy kikötői ét­teremben. Dolgozik, mert füg­getlen akar lenni. Úgy kíván élni s felnevelni hároméves kislányát, hogy ne kelljen ér­te senkinek köszönetét mon­dania. Mindketten, Anne és John is keservesen csalódtak már életükben. Johnt megcsalta a felesége, mialatt ő a tengert járta, Anne pedig gyermeke apjában csalódott, aki házas­ság helyett cserbenhagyta. Érthető tehát, ha mindketten gyanakvőak, szomorúak, kese­rűek, tele vannak gátlással az emberi kapcsolatok őszintesé­gét illetően. Találkozásuk sem biztatja őket semmi rendki vülivel. A pillanatnyi öröm nél, gyönyörnél nem vár töb bet a találkozástól egyikül sem. Csak akkor találnak k magányukból, amikor rádöb bennek, hogy ez a kapcsola feladatok elé állítja őket. É ezek a feladatok a kislány fel nevelésével, magányuk telje feloldásával, csalódottságul elfeledtetésével kapcsolatosak Lars Magnus Lindgren hő sei történetét a képre átülte tett belső monológ formájá ban eleveníti meg. A film ele jén látszólag teljesen szabad jára engedi a hősök gondola tainak csapongását; múlt és jelen úgy olvad egybe, mosó dik össze az indító képsorok ban, hogy szinte észre sen venni a határokat, mi bennül a volt és mi a van. A gondo­latok csapongása, a képei egymásba vágó váltása azon­ban tökéletesen felépített ren­dezői koncepciót takar Lindgren szinte rákényszerít a nézőt, hogy egyetlen pilla­natra sem lankadó figyelem­mel kísérje végig Anne é: John életének változásait A film két főszereplője Christina Schollirk és Jár i Kulié, mély érzéssel teszik ilővé az egyszerű, hétköznapi iigurákat. Kitűnő film a Drá- ;a John, érdemes megnézni. csapni — elsorvad tevékeny­ség nélküli életében. Hiába fa­kad ki: azok tudnak megvaló­sítani egy jó célt, akiknek nin­csenek ideáljaik, akiket nem zavar semmi eszközeik meg- eálogatásában! — az ő útja sem megoldás. Hiszen, hs ,tiszták” maradunk az élettől — az élet is tiszta marad tő­lünk: úgy távozunk, hogy sem­mi nyomot nem hagyunk — ezt példázza alakja. A darab két főhőse egy har­madik utat választ. Az öngyil­kosságot. Csak a halálban tud­lak tisztán egyesülni eszméik­kel. Az eszme hordozói tehát igyanarról a rosmersholmi óidról ugranak az örvénylő íalálba, amelyről áldozatuk, Rosmer felesége. A Madách Kamara Színház Hőadását a gondolatmenetre koncentrált eszköztelenség jel- emzi. Mintha a kevés díszlet — jelzett színpad — is érzé­keltetni akarná: nem a század­vég szociáldemokrata, vagy lői egyenjogúságot hirdető, ma már poros eszméi az érde­kesek — hanem az azokat lordozó emberek útja, maga­tartása. A gondolatmenetre koncent- •ál az előadás kitűnő kamara- jgyüttese is: Tolnay, Besse­nyei, Ajtay, s a többiek. Hal­kan, realista stílusban, néhol már-már naturalista módon játszanak — illik ez a stílus a iarabhoz. Padányi Anna Ibsen: Rosmersholm

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom