Pest Megyei Hirlap, 1966. szeptember (10. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-25 / 227. szám
1966. SZEPTEMBER 25., VASÄRNAP r»*r «ccr» zmrhm 9 Hamis bálvány (Kertész László rajza) Rónay György: SZÁRSZÓN Még fenn ragyog ugyan, de nem süt már a nap. Nem melegítenek az őszi sugarak. Éles kis szél suhan Tihany felől. Zizeg a nád, és gyors habok borzolják a vizet. Fodrozzák az eget is itt-ott kis fehér fátyolfelhők. Dohog a négyórás szentély. S máris alkonyul. A lepke is elrepült, mely napozni — virág helyett — könyvemre ült. Ki tudja, lát-e fényt, él-e még holnap is. Lassan elül a szél. és elsimul a víz. Az este ködös. A túlpart nem látszik át. Néha fölsír az ég. Húznak a vadlibák. TISZTÁBAN VAGYTOK-E TI VELE, milyen különös egy portéka a titok? Tudjátok-e, milyen végzetes dolgot művelünk. mikor egy érzésünket szavakra fűzzük? Valósággal guzsbakötjük. Ha ugyan el nem pusztítjuk. Tudjátok-e, milyen szörnyű a fecsegés? Sohsem tapasztaltátok, hogy csak úgynevezett kedves, bizalmas csevegésben kifáradni a világ legrémesebb fáradtsága? Amiben bíztál, abban kételyeid támadnak. Egyáltalán ilyenkor lep meg a csüggedés az élet becse felől. Fecsegtünk. Vagyis az érzéseink virágos kertjéből egy szócsokirot szedtünk, hogy gyönyörködjünk benne. De ezzel hervadásra ítéltük a virágokat. És nagyon ritkán hajt mag ki újra, mintha tövestül téptük volna ki őket. Tehát valóságos tarlót csináltunk lelkűnkből, minden szavunkkal. Ezért mondják, hogy a költők vérükkel írják verseiket. Hiszen a kedélyünk minden. Tíz rossz napod hamarabb vesz el éveket az életedből, mint ugyanannyi, súlyos betegségben. És a költők a legmélyebbről buzgó forrásból merítenek. Az életelixirjöket öntögetik el úgyszólván. Nem is kétlem, hogy mindezt magyarázatostul ott leled valamelyik pszichológiai he- tyepetyében. Én csak egy aranyfüstnyi kis történetet mondok itt róla. EGYSZER OLYAN HÁZBAN LAKTAM, amelynek öreg, rozoga fakapuja volt. Kiváltkép fönn, a szemöldökfája kezdett korhadozni. Hát ebben a szemöldökfában, még akkor, mikor először léptem be a kapun, a repedések egy különös arcot rajzoltak ki pillantásomra. Tisztán, szembeötlően. Ismeri ' talán mindenki ezt az érzést. Itt mímelnek a felhők sárkány-, garabonciás-, boszorkaalakot. Vagy a pocsó- ta. Meg tudomisén mi. Elég az hozzá,' hogy tisztán láttam az arcot. Szakállas, bajuszos, ösztövér, afféle aszTersánszky Józsi Jenő: SZEMÖLDÖKFA szír pofát ábrázolt, amiknek mint mondják, vesébe hat a tekintetük. Tényleg ilyen volt, vagy inkább ilyenné vált nekem ez az arc. Sokszor elnéztem hazajö- vet, hazulról elmenet és egy időtől kezdve úgy lett, mintha valóságos változásokat fedeztem volna fel rajta. És ezek a változások mintha csak pontos kapcsolatban lettek volna cselekedeteimmel, érzéseimmel. Feddő volt, ha valami ga- ládságban utaztam. Csúfondá- ros volt, ha igazi bántalom és szomorúság ért. Dühös volt és fenyegető, ha közönyösen, szó- rakozottah mentem el alatta, megfeledkezve róla. Barátom volt. Bírám voll Valóságos tanácsokat kértem olykor tőle, ha dilemmák nyi- vasztották egy és más tennivaló felől. Joggal elvárhatta, hogy legalább egy adjonisten- nel üdvözöljem naponta. Most is biztos vagyok benne, hogy egyszer, mikor ezt elmulasztottam, akkor történt, hogy hazajövet a kapu előtt egy ácsot látok és a legényét, amint szekercével és fűrészszel felszerelve egy bakon állva, a kapun munkálkodnak. Nohát, mondom, ráfért a tatarozás. De azért az az érzés, ami egyszerre rámrontott, semmikép sem volit ilyen beleegyező. Belémnyilallt szinte az aggodalom, amint láttam, hogy a két markos kézműves éppen a szemöl doki át emeli ki a félfák közül, s egyelőre odatámasztják a kerítésnek. Megálltam, hogy bevárjam, mire készülnek. Talán csak nem vetemednek rá, hogy az én asszírus félistenemet megcsúfolni merjék? PEDIGHAT CSAKUGYAN. A mester leugrott a bakról és elemelve a legénnyel a szemöldökfát a kerítésről és körülpa torha. A másik fele, látom ép. Ezt fordítjuk majd kifelé az utcára. Megreszkettem, elhiszitek-e? Meg sem gondoltam, hogy oktalanságot teszek, mikor odaléptem a két emberhez. — Mester uram — mondtam . — magának mindegy. Nagyon szeretném, ha nem bántanák ezt a szemöldökfát Úgy is az a fonto3, hogy megerősítsék a félfákat. Hagyják úgy a szemöldökfát rajta, ahogy volt. Nekem bizonyos ... Nagyot néztek. Az ács afféle jóindulatú, lomha mackó alak volt. Kíváncsian is, fürkészően is, de érthetően elvigyorodva fordult hozzám, s kérdezte: — Nodehát minek. Hát látja, hogy torha. Úgy csak jobban mutat. ötölnöm-hatolnom kellett csak neki erre, természetes. Hogy így és amúgy, megszoktam s inkább áldomást fizetek nekik, csak tegyék amit mondtam. Hát ez tényleg megingatta a derék ember szépészeti véleményét, s azt is, hogy a háztulajdonos szólhat hozzá a tatarozási hibához. De megmaradt a kíváncsisága. — De mégis hát minek? Legalább tessék megmondani, hogy tudjam. Ezt már jó néhányszor ismételten mondta faggatólag, mikor már ott tartottunk, hogy a szemöldökfát csakugyan a régi módon illesztette vissza legényével a kapu tetejébe. Mert ott vártam, míg meg nem győződöm erről. ÉREZTEM AZT A KÜLÖNÖS KIS BELSŐ VÁLSÁGOT, amikor valami kedves, semmi titkot jön kiejteni magunkból. S úgy tetszik, az öröm ingatott ki tartózkodásomból, hogy a barátom rölifjét megmentettem a kapun. — Nos, nézze csak — kezdtem némi zavarral, sőt riadalommal, hogy fecsegni kezdek. — Ha már olyan kiváncsi, hát... És erre ujjammal jelezve a .szemöldökfa repedéseinek rajzát, kiböktem az asszirus isten titkát nekik. Természetes, hogy szemüket meresztgették és magukban nem sok sütnivalót tételeztek bele a koponyámba. És- csak most jöttem igazibb zavarba. — Hol volna? ... Egy ábrá- zat? Hogy az orra volna ott? ... Szakállas? ... Én ugyan nem venném ki sehogy ... Maga látja? ... — Hol látnám? ... Égy repedés. Azt látom, hogy tarka, mint a malter. Hümgettek, nézegették és sandítgattak egymásra, ahogy már nem akartam teljes félkegyelműségben maradni előttük és erőltettem a ma- gyarázgatást. Persze, hogy épp az ellenkezőjét értem el egyre kínosabban vele. Már egyet-kettőt vihogtak is, mikor tétován befelé indultam. És akkor, ahogy felnéztem a szemöldökfára, hát istenem!... Ha nagyké- pűsködnék, úgy mondanám, tényleg eltűnt egyszerre előlem is az arc. Nos, igen, úgy, ahogy rémlátásból ocsúdunk magunkra, s ostobaságunkra. Vagy a mesék érzésével. Visszapillantott a szegény legény, hiába kötötte lelkére a jó öreg és abban a nyomban szétfoszlott a tündérkastély és csúf varangy lett újra a tündér. ÚGY VAN. Sohasem láttam többé viszont szakállas, rejtelmes barátomat, tanácsadómat a szemöldökfában. És ha mégis erőltetem, hogy visszaidézzem bölcs vonásait és átható pillantását, akkor Iegföllebb az ácsmester. csikaróan jóindulatú képe vigyorgott vissza rám, elsavanyítóan, mint aki előtt kínosan és bosszantóan és nevetségesen ostoba voltam. nezegerve, porai. az arcot viselő oldalára mutatott neki, s így., szóit; | — Na nézze. Ezt itt kissé le-1 csapkodja a bárddal. Ez csu-* rfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSA Színpadi pillanat ysssssssssssssssssssssssssssssss/sssssss/ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssyssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssrA FEKETE ISTVÁN: KÍSÉRTETJÁRÁS 0 badányi dékány, azaz sekrestyés júliusban halt meg, ami nem olyan világrengető dolog, hiszen a dekányok is több-kevesebb évek után beadják a kulcsot — jelen esetben a templomkulcsot. Hogy mégis megemlítem ezt az eseményt, oka egyszerűen az, hogy a dékány nélkül nem lenne a legendából semmi és Futó Kati néni semmiképpen nem láthatta volna a sánta harangozót, halála után három nappal az öreg harangláb alatt, amely őrtorony volt még a török időkben. A valóság pedig az, hogy látta! Fényes nappal, abban a ruhában, amiben eltemették. Egyik kezében füstölő, másik kezében a harangkötél, melyet néha megrántott, erőtlenül persze, de egy szellemtől többet kívánni nem is lehetett. A harang apró kondulásait az egész falu hallotta. A sírásó is! További kételynek tehát helye nincs. Kati néni később még hozzátette, hogy a boldogult szelleme igen bánatosan nézett rá — csodálatos, hogy tud az ilyen kísértet nézni! — kezét ájtatos mozdulattal összetetté, ami kérés volt egyúttal, ámbár, hogy mi kellett volna a boldogultnak, ez nem derült ki. Ezt még Kati néni sem értette meg. Ezek után a szellem köddé vált, csak a kötél himbálódzott egy kicsit a torony alatt, de szél nem volt már egy leheletnyi sem. E n ezen a nevezetes napon szintén Badányban jártam. Véletlenül, mondhatnám akaratom ellenére. Apám süldőket akart venni a badányi tanítótól, és felültetett maga mellé, hogy szem előtt legyek, egyszóval: ne rontsam otthon a levegőt. — Húzz cipőt is — mondta, hogy elkeseredésem teljes legyen, holott ebben' az időben minden rendes gyerek már régen mezítláb járt. És apa nélkül... Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám — micsoda szokás? — nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont akkor még nem láttam, és sem hosszúsága sem szélessége nem érdekelt. örültem, amikor megérkeztünk. Megbámultam a mester kecskeszakál- lát, a hegyes galambokat a háztetőn, s amikor megalkudtak, apám az iskolaajtóra mutatott. — Eriggy be, nézd meg a faliképeket. Ök pedig bementek egy kis áldomásra. A kis poros iskolateremben fonnyadt virágszag úszkált, a falakon még ott voltak a vizsga régi koszorúi —, s az ablakon éhes legyek ostromolták az érthetetlen üvegeket. Megnéztem a faliképeket, de mivel a krokodilus és paradicsommadár is ugyanaz volt, mint a mi iskolánkban, elkezdtem unatkozni. A táblára firkáltam volna, de nem volt kréta. A szekrény zárva volt... A mester asztalában egy jó vastag mogyorópálca. Ahá! Hát itt is...! Különben a kecskeszakállból nem is néztem ki semmi jót. Az ablak alatt gágogtak a ludak. Ez mindjárt elterelte gondolataimat a pálcáról. Csendesen kinyitottam az egyik ablakot és elővettem a csúzlit, melyet a finomabb emberek gumipuskának neveznek. De a finomabb emberek nem is értettek hozzá, én pedig értettem. A csúzliba folyami kavics van/ előírva, de környékünkön nem volt sem folyam, sem kavics. A badányi legények ugyan ázt énekelték sorozáskor, hogy: „A badányi kikötőben áll egy hadihajó ...” Ez azonban csak merő és felfokozott képzelődés volt. A badányi patak gólyahírt és nefelejcset termett — minden valamire való béka átugrotta —, de kavicsot nem termett, tgy aztán öregszemű söréttel lövöldöztem, ami jobb. mint a kavics és messze még a tél, amikor a sörét hiányát a vadásztarisznyában észreveszik. libák azonban messze voltak. Nézelődtem. A mester szobájából harmóniumszó szivárgott át, tehát apámat szórakoztatja — az én szemem pedig megakadt a harangon. Ott , állt az öreg torony alig húsz lépésre egy kis gyep közepén, s már a második lövésemre megszólalt a kis harang: — Plink! Csendes, szénaszagú nyári délután volt. A harmonium fuvolás zsongása szétáradt a házban, tehát semmiképpen sem hallhatták, amikor a kis harang megint ijedten feljajdult: — Kiing... De meghallották a faluban. A fiatalok ugyan a mezőn dolgoztak, de a kis kertajtóban itt is megjelent egy öregasszony, ott is, és tenyerüket a szemük fölé emelték, hogy jobban lássanak, és fejüket megcsóválták. Halk harmóniumszó, bazsarózsa illat, pókháló fent a padlásokon, öreg szivek és titkos álmok, melyeket megpendítettek a rejtelmes kis kondulások. — Ting — mondta újra a kis harang — ting..., valami megüt engem ... De az öregasszonyok ezt nem értették, és borzongva elindultak az öreg őrtorony felé, ahol Futó Kati néni már várta őket. jásnap ebéd után Görbic Pista barátom és mesterem csizmában jelent meg kapunkban, ami nyár derekán és hétköznapon megdöbbentő tünemény volt. — Gyere! — mondta igen komolyan. — A badányi dékány megjelent az öreg torony alatt. Előbb egy verset harangozott, aztán kérte a népeket, hogy imádkozzanak érte, mert kivett a perselyből három forint tizenkét krajcárt... Gyere, mindenki odamegy. Hát azt nem lehetett mondani, hogy mindenki odament, de egy-két öregasz- szony arrafelé ballagott az úton és nem is válaszoltak a legényeknek, akik szénát kaszáltak, és azt üzenték a meghalt harangozónak, ha találkoznak vele, hogy szóljon azon a másvilágon egy kis száraz időért, csak amíg a széna megszárad... Az öregasszonyok szemében azonban mintha valami bűvölet lobogott volna s én, aki tudtam a kísértetjárás okát, magam is beleestem ennek a bűvöletnek lehetetlen valóságába. A torony körül csend, néha halk suttogás, a földszagú fekete szoknyák suhogása, összekulcsolt, száraz, eres kezek és szemek, melyek felfelé néznek a végtelenbe. Kamillaszag és néma házak, a házak mögött árnyék, a temető felől nehéz délutáni porfelhő ... S zinte rázott a borzongás, és este mély részvéttel gondoltam a megtévedt dékányra, aki három forint tizenkét krajcárért ilyen bajba került. Ámbár az ilyen kis összeget — úgy véltem — igazán visszaadhatná a rokonsága is. (Szlovák György rajza) i
