Pest Megyei Hirlap, 1966. szeptember (10. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-11 / 215. szám

1966. SZEPTEMBER 11., VASÁRNAP "‘kKjuás» 9 ANTALFY ISTVÁN: Őszi vallomás Halkan zizzenö emlék lett a nyár Is, a forró éjek lázas mámora, s a vágy, amely — az ösvény bárhová visz « tchozzád vonz csak, Elet Asszonya. A hajnal biztos húsé józanít már, hosszú utak végállomásaként, Te voltál, ki mindig kaput nyitottál, és felgyújtottad utamon a fényt. Te vagy most is, e hunyó lángú őszben ki hív és vár, ha elfáradt szivem, s ha 1/orelcy sziklájánál időztem. Te voltál, ki nem hagytál el sosem. ^XXXXXXXXXXXXXXXXXXXNX'XXWXXXXXXXXXXXVCŰŰaiB» PAPP MIKLÓS: Az ősz filozófiája Tócsába tottyant: lucskos lett a föld, és pörsenéses minden rőt levél, az avar-tarisznyájú őszi szél ködöt fúj szét a sápadt lomb között; s a fa színes ruhákba öltözött felpergő táncra május-dalt zenél, táncos szoknyája fellibben s ledér vágyakban égnek tág-szemű rögök; hullámos ív az ősz: halál és élet, örök-eggyé megfont ellentétek, s akár a gyűrű: végtelen, kerek; egy mozdulata már a tél szele, pedig a nyárból csendtilt üteme: jég és tűz együtt, mint az emberek. XXxWvXXV^XXXXXXVvXXXXXXXXXXXXVXXXXXWNX' TAMAS MENYHÉRT; Nyugdíjasok !j SIMA, FEHÉRRE MESZELT ^ FALAK, körbe képekkel, egy ^kiállítás képeivel. A középső ^ terem ajtajában idős házaspár ^ áll. Meghatottan fogadják a ^ gratulációkat, jókívánságokat. ^ A képek Czóbel Béla, a ma is í töretlen akarattal alkotó mes- ^ tér életútját, bánatát, örömét ^ mondják el, a születésének ^ 83. évfordulójára rendezett ^ szentendrei kiállításon. ^ Czóbel Béla 1883. szeptem- ^ bér 4-én született, s élete el- S választhatatlanul összeforrott § a magyar piktúra fél évszáza- $ dós történetével. Az. elsők ^egyike, akiben visszhangra tá­plál a francia impresszioniz- ^ mus, bár festészetét végigkí- > séri a nagybányai iskola hatá­5 sa. Mint fiatal festő ő is ál- | landóan vándorol. Első útja ^ München. Itt csak technikai ^ tudását fejleszti. A következő ^ állomás, az első igazi ihlető ^ város; Párizs. Párizsban Ma- ä tisse és Derain csoportjához 6 tartozik. Hatásukra 1906-ban í kiválik a nagybányai iskolá- § ból, ami már nem nyújt szá- § mára fejlődési lehetőséget. ^ Kernstockhoz és a köréje cso- ^ portosuló neoimpresszionisták- ^ hoz csatlakozik egy időre, de § Nyergesújfalun nem fejlődik ^ ki második Nagybánya. Üjból ^ Párizsba megy. És 1907-ben a § Galerie Willben megrendezi ^ első gyűjteményes kiállítását. ^ 1912-ben, a híres jubiláris & nagybányai kiállításon hat S képpel jelentkezik. 1914-ben a § világháború elől Hollandiába v megy, ahol megszületik az el- § ső, igazi Czóbeí-kép: a „Fiú ^ labdával”. A háború után Bér- ^ linben telepedik le. Hat évet % tölt itt, s ezalatt fejlődik ki a í csendélet festőjévé, azé a 5 csendéleté, amit az olaszok $úgy mondanak: ..Natura mor­ste” (halott természet festője). ^ De az ő halottságában nem a ^ halottság az elsődleges, ha- ^ nem a mozdulatlanság, a 5 a nyugalom örökérvényűségc. 5 Ez a stílus egyéniséggé fejlő­idül, s napjainkig is végigkí- $séri a mester minden munká- ^ ját. Csendélet nála minden. § Az ember, a táj, a tárgy. 1924­6 ben újra hazajön, a Váci utcai S Belpedere-teremben állít ki, fékkor írja róla Kállai Ernő: Í „Czóbel mai festő, ösztönösen Í természethez kapcsolt voltá­éban is megőrzi az emberi és i formai szuverenitás stílusai­CZÓBEL kötő erejét, anélkül, hogy ezért a stílusért a régiekhez ment volna kölcsönkérni. így tudott provinciálisán magyar voltában és hanyag magatar­tásában is európainak és mai­nak maradni”. 1925-BEN VISSZATÉR PÁ­RIZSBA, 15 évet tölt ekkor itt egyfolytában. Ez alatt az idő alatt stílusa kiteljesedik, meg­tisztul. Az alvajárók biztonsá­gával halad a magaszabta úton tovább. Képeit ritka öko­nómia jellemzi. Színeiben a tompább harmónia uralkodik el. Síkszerű látásmódját fel­váltja a térbeli, már nem de­formál. Híre eljut Amerikába is. És 1927-ben a New York-i Joseph Brummer Galeryben állít ki, 1930-ban gyűjtemé­nyes kiállítást rendez a pári­zsi Gallery Bi»g-ben. Ezen a kiállításon állítja ki először az egyik leghíresebb képét: a „Múzsát”. Az 1936-os New York-i kiállításon egyik képét megveszi a washingtoni mú­zeum. 1940-ben újra hazajön, s Szentendrén telepedik le. Szentendre második Párizs § lesz életében. Zeg-zugos utcái, ódon kis házai, szelíd lankás tája, a Duna-kanyar csodála­tos látképe új erőt, szárnyakat ad a mesternek. A második vi­lágháború alatt is dolgozik. A felszabadulás óta Szentendre és Párizs között él. Fest, alkot, töretlen szorgalommal, nagy hittél és akarással. A MOST KIÁLLÍTOTT KÉPEK nem az egész életmű kronológiai sorrendjét mutat­ják. Éppen ezért nem is lehet az egész munkásságát értékel­ni. Csak egy néhány képet szeretnénk kiragadni a kiállí­tásról: a „Kislány ágy előtt”, jellegzetesen franciás, poszt- impresszionista, a Fanves-stí­lus kezdő jegyei láthatók rajta. Az „Ülő férfi” — fiatalkori kép, erősen érezni rajta Rippl- Rónai stílusát, s a szecesszio- nizmushoz való visszatérést, A rendkívül színes, mondhat­nánk tarka környezetben ülő férfi, szinte beleszorul a sík térbe. A színek élénkek, izga­tottak. A „Múzsa” fiatalos for­máktól duzzadó lányalakja, homlokán zöld koszorúval, fé­lig ember, félig istennő. A „Szakácsnő” — igazi ízig-vá- rig földi ember. Nagy lomha, egymáson heverő, kidolgozott kezei munkában eltöltött si­vár élet eseménytelen idő mú­lását mutatják. A csendéleteit a laza foltok, kontúrok, vona­lak tartják össze. Bár ez a vi­lág néha bizonytalannak lát­szik, pedig szigorúan pontos, kiszámított egységet alkotnak. Színei tán Rembrandtra em- lékeztetőek, amint az oliva- zöldről a barna legkülönbö­zőbb árnyalataiba mennek át. De megjelenik nála egy-egy bujkáló sziporkázóan égő szín is. Például: a „Cigánylány”. S így sorolhatnánk végig, s új­ból elölről, minden egyes ké­pen újat felfedezve. 'S ma is örök érvényűnek tartva Du- noyer de Segonzac francia fes­tő megállapítását: „Művészete időtálló, mert a müvek egy ízig-vérig festőnek, mélysége­sen humánus művésznek bel­ső világát vetítik tisztán elénk?. Ungvár Mária NADASS JÓZSEF: MÁSODIK TALÁLKOZÁS A z első találkozás a múlt nyáron zajlott le, igen, így he­lyes: lezajlott. Nem sejtettem, hogy hacacáré, dísz­bankett közepébe csöppenek, amikor megígértem Gordának, hoígy elmegyek az iskolai találkozóra. Aztán meglepetéssel láttam, az ismert öreg arcok között egy isme­retlen fiatalt, kirítt pökhendi eleganciájával. Arany nyak­kendőcsat büszkélkedett a méllén, gyémántgyűrű az ujján. Szuromi — annak idején a B-be járt, most nyugdíjas könyvelő — mutatta be, szokatlanul hetyke hangon, rend­kívül büszkén: — A fiam. Tegnapelőtt jött New Yorkból. Megnézhe­ted magadnak, olyan karriert csinált, hogy csuda... Homályosan emlékeztem az öreg régebbi panaszaira, az egyetlen fiú csak nehezen végezte el az iskoláit, vala­milyen vállalatnál volt kistisztviselő, ott is belekeveredett mindenfélébe, aztán búcsú nélkül távozott. Az apja evedig nem említette, tavaly mutatta egyszer a fényképét, de ak­kor sem nagyon dicsekedett, most azonban diadallal hordta körül a fiát. — Hát. igen, feltörtem, hűtőszekrény-gyáram van New Yorkban, nem nagy üzem. 250-en dolgoznak... Van eey kis vityillóm Floridában, két autóm, az egyikkel jöttem át, ta­valyi típusú Cadillac, ócska gép, mihelyt hazaérkezem, be­cserélem ... Ja, ja ... nálunk ez így van. Villogtatta a fogát, rákiáltott az idős főpincérre — „helló, boy, mindent én fizetek” — a maradékot a második százasból odatolta borravalónak, az egész kertheiyiség minket figyelt, pontosabban őt, a „császárt”. Persze, akkor is feléink fordult mindenki, amikor a vendéglő előtt álló ha­talmas kocsiból előhozta a filmfelvevőgépet, és nemcsak az asztaltársaságot, de az egész terasz közönségét filmre vette. Búcsúzáskor felajánlotta, hogy sétakocsizásra visz a városba, aztán hazafuvaroz. Én azonban elhárítottam, nem is tudom, miért A z öreg Szuromi így búcsúzott: — Szívesen meghívnálak, gyere velünk, holnap-ho!- naputáinra a Balatonra, de közben Pista mindenáron le akar ugorni Templomnyékre, tudod, a rokonokat meg akarja látogatni, egy kis ajándékot ad mindenkinek. Tömér­dek pénze van. Az is csoda, hogy ennyire feltört, de hogy eközben nem feledkezik meg az öreg apjáról, meg még a ro­konairól sem ... Tudod ... nagy dolog ez. Bólogattam, hümmögtem, kezet szorítottam Szuromiva! és Mr. Szuromival, egy pillanatig utánapillantottam a ra­gyogó autónak, aztán hazamentem. Bevallom, a következő tíz hónapban teljesen megfeled­keztem az öreg Szuromiról, meg gazdag fiáról, a jégszek­rénygyárosról. Kaptam ugyan egy-két telefont, szemrehá­nyást, restelltem a dolgot, de hát mit csináljak. A z idén, hogy rövid látogatásra Bécsbe ugrottam, szo­kás szerint az egyik délelőtt beültem az Európa-kávé- házba, ez a külföldre szakadt hazánkfiainak gyüleke­zőhelye. Kíváncsi természet vagyok, soha nem mulasztom el, ha csak egy órára is, idelátogatni. Ezúttal nem találtam senki ismerőst a kávéházban, de ez egyik szomszédos asztalnál magyarul beszéltek. Egy fia­talabb férfi ült háttal felém, az arcát nem láthattam, és na­gyon kapacitálta a másikat, az idősebbet: — Gyuszi, nem teheted ezt velem, egy ötvenest mégis csak ki tudsz guberálni... Tudod, te nagyon jól, hogy mi­helyt lehet, visszafizetem... A Shmithék ígérték, a jövő hé­ten lesz valami a számomra ... A másik gúnyosan közbevágott: — Megint valami rokoni látogatás Magyarországon?­— Ah, az most egy ideig nem megy... De valami nagy üzlet... Elmondom neked a tippet, társulj bele, aztán meg­felezzük a hasznot... Nagyobb tétel bilincset keresnek, ké­zi bilincset... Itt, Ausztriában, vagy egyáltalában Európá­ban, olcsón fel lehet vásárolni és szállítani Washington­nak ... — Hagyj békén ezzel a marhasággal... Ejnye, már tizenegy... Mennem kell... — Add ide azt az ötvenest, mi az neked? — Itt egy huszas, de most már... Pincér, fizetek.II A z idősebbik ment, a fiatalabbik utána fordult és ekkor jöttem rá, hogy én ezt az embert ismerem. Hát per­sze, ő az ifjú dúsgazdag jégszekrény-gyáros, a vagyon csúcsára tört autótulajdonos, Mr. Szuromi. Üdvözöltem. Meglepődve nézett rám, értetlenül. — Nem ismer meg, Mr. Szuromi? Felkelt az asztalától, még mindig bizonytalanul nézett rám, én viszont biztattam: — Foglaljon helyet, hogy van? Hogy mennek az üzle­tek, a hűtőszekrénygyártás ... ? Most már világosság gyűlt az agyában, elmosolyodott, legyintett: — Már emlékszem, persze, hogy emlékszem, maga is ott volt, amikor a faterral azt a nagy felhajtást csináltam*. Mindenki bevette. Maga is, ugye... — Hát nem igaz? Becserélte a Cadillac-ot? — Már ne ugrasson engemet azzal a marhasággal! Úgy vettem észre, hogy maga dörzsöltebb fickó, mint azok a többiek ... Templomnyéken majdnem díszpolgárrá válasz­tottak, mert ezer forintot ajándékoztam a szociális otthon­nak ... — Akkor maga mégis csak gazdag ember! — Mondtam már, hogy ne ugrasson ... A kinti ügynök­ségtől kaptam a repülőjegyet, ide Bécsbe, itt adták a kocsit, az öltönyöket is ők rendelték, meg azt a tízezer forintot, amit elkölthettem Magyarországon. Éppen, hogy futotta ide-oda száguldoztam, mint Amerikából érkezett császár, aki elkábítja azokat a mandrókat! Megtörtént a tíznapos „gáztámadás”, amikor megint kijöttem, vége._volt minden­nek ... Visszavették a kocsit, még látja, a gyűrűt is lehúz­ták, kétezer schillinget dobtak ide, ennyi strapáért... Mit csodálkozik? Mondja... maga visszamegy? — Hát, persze, hogy visszamegyek ... — Persze... De nehogy elmondja, bár ezek a csibészek megérdemelnék, hogy ... felhasználják az embert, kifacsar­ják, aztán ... A fene egye meg őket... Mégis, nehogy el­mondja, nehogy a szegény öregem... — Nem fogja megtudni.. I — Nem tudná kifizetni a kávémat, nagyon csóró va­gyok ... Tavaly Pesten én fizettem a maga cechjét... DüTKA ÁKOS: Végrendelet Korom máglyáján égjen el a testem, Nyelje el az izzó krematórium. Szabad szelekkel bátran hadd lebegjen, Sírdomb ne hirdesse kérkedőn, hiún. Lengjen csak vissza nyüzsgő műhelyedbe, Száguldó Élet. Ez az óhajom, Hogy voltam, éltem, sokszor lelkesülve, Hirdesse néhány árva, verssorom. S ha nem lenne szív, hol visszhangra lelne, Szórjátok kertemben szét marék porom. Feltámadok, színként, illatként lebegve, Az esti szélben bókoló virágokon. 85 esztendővel ezelőtt született Dutka Ákos, aki Ady kor- társaként, a Holnap költöjeként indult el sok évtizedes költői pályáján. KX\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\XX\\\\\\\\\\« HUNYADI ISTVÁN: Idő mélyén elrejtőztél Megvillanó gyerekkorom bújdosó hold. Boda Kati! Régi város, tűz-vigyázó nagy fiait megszólító régi utca, változatlan sallangos ház, boltos kapu. Fordult az év ötvenedszer holdas arcod hol keressem? Merre futott könnyű lábad? Csak a hangod, csak a hangod az is fölrebbenő sejtés esőző ősz-verte illat. De ha voltál valaha is iszap alján fényes kavics. Kutas Guszti, Szollár Laci élt valaha Boda Kati? Ez a város nem tart számon mintha nem is éltél volna, régi város múltat őrző nagy fiait megszólító mit érhet, ha nem vagy benne? . Nem sirat el, nem idéz már mintha nem is éltél volna kurta szoknyád nem lobogott nem kopogott szapora lábad szemed kékjén sem úsztattál szűkös udvart, boltos házat csontod rejti idegen föld ... Boda Kati, Boda Kati elrejtőztél idők mélyén iszap alján fényes kavics — Lehettél te valaha is? t önarckép Szakadásig: feszült válluk nyugalma belezsibbad a tétlenségbe, nyesett reményük ifjúságukba kapaszkodik; támolygó emlékeiket idézik — ó. a megkettőzött magányt nehéz elviselni! Sorvadó testük a kertben talál menedéket, gyengülő kezüknek ámot^pk a szerszámnyelek hajlatai, hol tenyerük melege megbújhat, s áldottak a göcsörtös ágak — szisszenés nélkül hajlanak a metszőolló alá —, gyöngyöző nedvük gyógyír szikkadó lelkűkre. Csikorgó gerincük felgöngyölt múltjukat cipeli, fakuló tekintetük sárgálló évekkel viaskodik, örömük mindennap jobban összegubancolódik, csorbult hümmögésük meg-megkoccan az ablaküvegen, deresedö bánatukat unokáik mosolyába mártogatják, míg rájuk nem dől a végtelenség.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom